Szabad Újság, 1993. december (1. évfolyam, 22-26. szám)
1993-12-01 / 22. szám
1993. december 1. SZABAD ÚJSÁG Az Istiglinc és a Csalié Szekszárdion Nem vagyunk „szegény” határon túliak November közepén a dunaszerdahelyi ISTIGLINC Néptáncegyüttes és a CSALLÓ népzenekar részt vett a 17. Szekszárdi Néptáncfesztiválon. Az Istiglinc együttes meghívására a Szlovákiái Magyarok Folklórszövetsége ajánlása alapján került sor. A fesztivál előző éveiben is volt képviselője a szlovákiai magyar néptánc- és népzenekultúrának, pl.: '91-ben a nagyidai Ilosvai, '92-ben a komaromi Hajós táncegyüttes. Tehát az ez évi meghívás az ő jó szereplésüknek is köszönhető. A fesztivál versenyjellegű. Az együttesek a kiírás értelmében együttesi és koreográfusi nívódíjért versenyeznek. A díjakra szánt összeg jelentős, ebben az évben 250 ezer forint volt. Az összeg megosztása, elosztása a zsűri joga. Az együttesi díj az együttest, a koreográfusi az alkotó koreográfust illeti. Az együttesek legfeljebb 20 perces műsorral mutatkozhatnak be, amelyet műsorszámonként külön-külön is előadhatnak. A rendezvény országos, illetve az egész Kárpát-medence néptánckultúráját felöleli, de igazában budapesti és dunántúli együttesek vesznek rajta részt. A mostani, sorrendben már tizenhetedik rendezvényen az Istiglinccel együtt 11 együttes versenyzett, s összesen 31 koreográfiái alkotást mutattak be. A koreográfiái versenyben nem szerepelhet olyan mű, amellyel valamelyik korábbi szekszárdi versenyen már szerepelt az alkotó. Még akkor sem, ha annak idején más együttes mutatta be a számot. Ezáltal a versenyfesztivál új alkotások létrehozását is szorgalmazza. A verseny szakértői bizottsága országosan elismert szakemberekből áll — ők a díjaik odaítélésén túl a csoportvezetők és alkotók jelenlétében részletesen értékelik az együttesek munkáját: előadói színvonalukat, a bemutatott műsor anyagismereti hitelességét, színpadi kivitelezettségét, viseletkultúráját, zenei értékét stb., valamint elbírálják a kompozíciók, a koreográfiák alkotói jellemzőit, és mások részére követésre javasolják az értékeket. A magyar néptáncművészet már felnőtt annyira, hogy igényli és elbírja a szakmai nyíltságot is. A hiányosságok elemzése mellett sok elismerő, dicsérő szó és gondolat hangzott el az Istiglinc Néptáncegyüttes és a Győr Táncegyüttes műsorát kísérő somorjai Csalló népzenekar munkájával kapcsolatosan is — a résztvevő együttesek, illetve zenekarok egyikeként beszéltek róluk, nem voltak „szegény”, határon túli magyarok, akiknél nagy „érték”, hogy egyáltalán művelik kultúrájukat. A Csalló a budapesti Kertész, a szekszárdi Bartina, a székesfehérvári Álba Régia, és a többi versenyző táncegyüttes, illetve zenekar azonos mércével mért versenytársa volt. Ezt tudatosítva fényesebb a díj értéke, és azt bizonyítja, hogy a felvidéki magyar néptáncmozgalom szerves részét jelenti a magyar néptánckultúrának, s előadói és alkotói képességeiben egyaránt felnőtt ahhoz. Az Istiglinc Néptáncegyüttes Dunaszerdahelyről, valamint a Csalló népzenekar Somorjáról együttesi, illetve zenekari nívódíjjal tért haza, Kraus Ágota pedig koreográfiái nívódíjat nyert a Kamaszok című tánckompozíciójával. Gratulálunk nekik: alkotóknak, előadóknak és az együttesek fenntartó szerveinek, intézményeinek egyaránt. Az itthon maradott néptáncosok és zenészek nevében is köszönjük a jeles képviseletet! , TAKACS AND RAS Népzenei „látószögtágítás” November 20-án daltól, tánctól zengett a dunaszerdahelyi sportcsarnok. Az idén negyedszer gyűltek össze a népzene, a néptánc, a népi kultúra szerelmesei, hogy együtt ropják, tanulják a táncot, hallgassák a népzenét, vagy egyszerűen csak azért, hogy elbeszélgessenek, örüljenek egymásnak. A főrendező, a Szlovákiai Magyarok Folklórszövetsége, a nehéz gazdasági körülmények ellenére rendületlenül megrendezi a táncháztalálkozót, és örvendetes, hogy pontosan abban a városban, ahol alig maradt valami a népi kultúrából. A hideg, kegyetlen időjárás sem szegte kedvét a fiataloknak. A küzdőtéren táncbemutatók és táncoktatás folyt, míg az emeleti kamarateremben kis zenekarok, illetve énekesek adtak koncerteket. A folklórkocsma ugyancsak népzenétől volt hangos. A küzdőtér körüli kirakodóvásár leginkább a gyerekeket vonzotta, hiszen fajátékok, csuhébabák, mézeskalács szívek és más népi játékok között válogattak. A népi árusok ugyanakkor bőrnyakláncokat, karkötőket, hajcsatokat, kerámiákat is kínáltak. A nagy kavarodásban alig tudtam megtalálni Agócs Gergelyt, a rendezvény egyik műsorszerkesztőjét és dramaturgját. Nem csoda, hiszen szinte lélegzetvételnyi ideje sem volt, szaladgált egyik teremből a másikba, mert mindenütt „jelenése” volt. — Kik lépnek fel a fesztiválon, kiket hívtatok az idén a találkozóra? — Arra törekedtünk, hogy minél több olyan együttes szerepeljen a fesztiválon, amely nem túlságosan ismert — mondhatjuk úgy is tehát, hogy a rendezvény egyik célja egyfajta látószögtágítás. Mert a táncházmozgalomban az a helyzet alakult ki, hogy a közönség csak egy bizonyos tájegység egy bizonyos falujának egy bizonyos előadóját ismeri meg, és közben sokszor ugyanolyan tehetséges zenészek vannak a szomszéd faluban is. A licei zenekar pl. először van ilyen rendezvényen — Pál Pista bácsit tavaly „fedeztük fel”, tudomásunk szerint ő az utolsó magyar dudás. A jövőben is szándékunkban áll olyan zenekarokat, együtteseket felléptetni, akiket még nem nagyon vagy egyáltalán nem ismer a nagyközönség. Nekem hivatásom a népzenekutatás, a népzenei gyűjtés, amelynek során nem egyszer eddig ismeretlen falusi zenekarokat, tánccsoportokat fedezek fel. (vida) Dolán György a szlovákiai magyar képzőművészek középső nemzedékéhez tartozik. A Szene közelében fekvő Magyarbélen él, festményeket, kompozíciókat és illusztrációkat készít. Munkáit a néhány hazai kiállítás mellett Németországban, Magyarországon és Hollandiában is láthatták. Három éve tért vissza Líbiából, s az ott eltöltött öt év élményeit, tapasztalatait a pozsonyi Széplak utcai B and M képtárban kiállított festményeken, kompozíciókban jelenítette meg. — Feleségemmel, aki gyerekorvos, 1985-ben utaztunk Líbiába. Míg ő neti hasonlóság. A fellelt nyilak, dárdahegyek nemcsak alakjukban hasonlítanak a mai fegyverekhez — ezeket a kőkorszaki, vadászat céljából faragott fegyvereket egyben öldöklésre is használták. Csakúgy, mint a huszadik századi korszerű fegyvereket. Ez a párhuzam foglalkoztatott. A múlt és a jelen közös vonása: a háború, az agresszió. Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: merre halad a világ? — Ezek a gondolatok jellemzik festményeit is... — Az egyik festményem egy dárdával felszerelt férfit ábrázol, akinek kézé-Dolárt György világa Dárdahegyek és rakéták héz körülmények között, napi tíz-tizenkét órát dolgozott a rendelőben, addig pn a „háztartásbeli” szerepét láttam el. így hát bőven volt időm arra, hogy ismerkedjem a tájjal, az emberekkel, a helyi szokásokkal. Kezdetben realisztikus képeket festettem, az arab világot, az egyszerű nomád életmódot ábrázoltam. Tájrajzaimban motívumként jelentkezett a tenger. Régész ismerőseimmel a sivatagot jártam, barlangfestmények, kőrajzok és kővésetek után kutattam. A hosszú kirándulások alkalmával — volt úgy, hogy egy hétvégén többezer kilométert autóztunk — tapasztaltam, hogy a Szaharát nemcsak homoktenger alkotja. Hegyek, völgyek váltják egymást, s jó néhány folyómederre is bukkantunk. A jól kiépített úthálózat lehetővé tette, hogy a sivatag belsejébe, aránylag biztonságosan, autóval is eljuthassunk. Ottlétünk alatt megközelítőleg négyszázezer kilométert tettünk meg. — A kiállításon felvonultatott festményeinek témája természetesen a Szahara... — Az „új világ" megismerésének hatására megváltozott téma- és színvilágom, szemléletmódom is. A festő szemével nézve a sivatag egy nagy titok: minél jobban megismerem, minél több időt töltök ott, annál jobban fogva tart. A történelem, az ősi kultúra „tárult” a szemem elé: az egyes kultuszok, történelmi időszakok jelképei, mint például a jellegzetes kőrajzok vagy a nyolc-tízezer éves múltra visszatekintő festészet. Ósi vadászfegyvereket, kőfejszéket, kőből faragott dárdahegyeket fedeztünk fel, amelyeket több rétegnyi homok fedett évezredeken keresztül. Régészkedésünk során hanyagul elásott, modem hadászati rakétákat is felfedeztünk. Döbbenetes a kezdetleges, ősrégi vadászfegyverek és a rakétafegyverek közben a vadászfegyver öldöklő fegyverré válik, embertársai ellen használja. Mindez jelkép, visszatekintés a múltba: a háború mindig is jelen volt a történelem folyamán, s e földgolyó lakói sokezer évvel ezelőtt is ugyanúgy háborúztak, fegyverkeztek, mint ma. A festményeken kívül néhány kompozíciót is készítettem. Egy, a kutatásainkkor talált kőkorszaki dárdahegyet és egy modem fegyvert „párosítottam”. Egy másik szerkezetben két töltényt forrasztottam össze. A puskából kilőtt lövedék két irányba, előre és hátra repül, ha tehát valaki elsüti a fegyvert, önmagát is megsemmisíti. — A festéken kívül milyen anyagokat használ? — A színes homokot építem be festményeimbe. A homok színe aszerint változik, hogy milyen anyagokat tartalmaz (például vasat), és hogy milyen távolságból hordta, fújta össze a szél. Évszakonként, az időjárással együtt a sivatag színvilága, hangulata is változik. Nyáron a fehér szín az uralkodó, hiszen a nap ebben az évszakban süt a legerősebben és a leghosszabb ideig. Tavaszszal virágok nyílnak, sokszínű a táj. A homok színe tehát változó, s ez teszi színesebbé képeimet is. A Szahara nyugtatólag hat az emberre, napnyugtával tisztán kivehető, ahogy a szellő felkapja a homokot, s hallani a levegő muzsikáját is. Ilyen környezetben öröm volt dolgozni. — Hol és mikor láthatjuk legközelebb a festményeit? — Jövő év márciusában a pozsonyi Duna-parti Nemzeti Múzeumban rendezek egy kiállítást, amelyen már az utazások közben készített videofelvételek, képes beszámolók is megtekinthetőek lesznek. DAVID GYÖRGY A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 26. Cervantes: Don Quijote A XVII. századig a regény vagy pásztoridill, mint Montemayor híres „Dianája”, vagy lovaghistória, mint az „Amadis”, vagy Kópétörténet, mint a „Lazarillo de Tormes”. De mindenképpen csak külső jelenségek külsőleges leírása. A modern regény mélyebben keresi anyagát; belső lelki világokat fest. Ez a fölfedezés, a regény történetének nagy fordulata, Cervantes nevéhez és a „Don Quipte" két kötetéhez fűződik — írja Benyhe János a regény átdolgozott kiadásához (Győry Vilmos százesztendős magyarítását az ötvenes években Szász Béla frissítette föl) írott előszavában 1955-ben. Háromszázötven éve elemzi a kritika: mit akart mondani Cervantes a búsképú lovag történetével. Kevés remekműve van a világirodalomnak, még kevesebb a regény, különösképpen a modem, európai értelemben vett regény irodalmának, amely fontosabb lenne, mint Cervantes „Don Quijoté"-je. Talán a tíz ujjunkon is megszámlálhatnánk a Gullivertől a Bovarynéig, a Vörös és feketétől az Eltűnt idő nyomában-ig, az Elveszett illúzióktól a Bűn és bűnhődésig, a Háború és békétől az Ulyssesig. Mert e nyolc-tíz nagy regény közé tartozik a Don Quijote, s ha az nem is állítható róla, hogy a legnagyobb lenne közöttük, az mindenesetre bizonyos, hogy az első, tehát voltaképpen mégiscsak a legfontosabb. Milan Kundera, korunk egyik világszerte legismertebb cseh írója pedig így nyilatkozik Cervantes alábecsült öröksége című tanulmányában (magyarul olvasható A regény művészete című gyűjteményben): „... az én számomra nemcsak Descartes a modern idők megalapítója, hanem Cervantes is. A modern időket vizsgálva e két fenomenológus (mármint Husserl és Heidegger, akikkel Kundera kezdi írását — cs. 1.) alighanem figyelmen kívül hagyta Cervantest. Amivel azt akarom mondani: ha igaz, hogy a filozófia és a tudományok megfeledkeztek az ember létéről, még világosabbá válik, hogy Cervantessei egy nagy európai művészeti ág kezdődik, mely nem egyéb, mint ennek az elfelejtett létnek a vizsgálata. ” Amiből is világos: Cervantest nemcsak az elmúlt évszázadok írói vallották példaképüknek — a felvilágosodás korától a romantikán, realizmuson, naturalizmuson át az avantgardistákig —, hanem század- és ezredvégünk posztmodemjei is a Don Quijotéra hivatkoznak, mint a (poszt)modem regény bibliájára. A búsképű lovag mulattató, ám egyben tanulságos kalandjait, úgy véljük, fölösleges olvasóink eszébe juttatni, hiszen mindenki ismeri azokat. Ha van könyve a világirodalomnak a Szentíráson kívül, amelynek „tartalmát" ismeri minden érettségizett olvasó, az a Cervantes regénye, a világirodalomnak ez a jellemfestő erejével, valószerűségével, a képzelet gazdagságával, tragikus érzésének mélységével s humorának átérzettségével egyaránt egyik legkiválóbb regénye, amely utolérhetetlen szatírával tette nevetségessé az addig divatos képtelenségekkel teljes lovagregényeket, s alapot vetett a regény modem fejlődésének. Don Quipte makacs és fantaszta harca a valóság ellen — a valóság első realista ábrázolása, az első realista regény. Kalandpi során megismerjük az akkori Spanyolországot, az udvarházak, főúri kastélyok, paraszti gazdaságok és útszéli csárdák világát. Cervantes az ábrándok világából a valóság felé tereli olvasóját — írja Nemeskürty István Azt mondottuk az imént, hogy a Don Quijote tartalmát szükségtelen itt elismételnünk, hisz azt mindenki ismeri. Ám, föltehetően, nemcsak a gyöngébbek kedvéért érdemes aláhúznunk, lexikon szócikkek nyomán, a regény eszmei mondanivalóját, amelyet a két egyetemes szimbólummá nőtt alak hordoz: Don Quijote, a temérdek lovagregény olvasásától meghibbant, szegény és rátarti, tipikus vidéki hidalgó, aki nemes felbuzdulásában a gyengék és védtelenek segítségére siető középkori kóborlovagok példája szerint akar élni és hűséges kísérőtársa, a paraszti sorsból „fegyverhordozóvá” előlépett Sancho Panza. Az előbbi a realitásokkal nem számoló idealizmus, az utóbbi a földhözragadt gyakorlatiasság miatt korlátolt józanság képviselője. Két szimbólummá növekedett alak, mondottuk. Don Quijote és Sancho Panza. Századunk nagy spanyol gondolkodója, Ortega y Gasset, a „Don Quijote nyomában” című esszéjében ezeket írja: „Ebben az elmélkedésemben a quiptizmust akarom tanulmányozni. Ez a szó azonban kétértelmű. Az én quiptizmusomnak semmi köze nincs az ugyanezen név alatt piacra hozott árucikkhez. Don Quipte ennek a könyvnek egyik hőse. Ahogyan általában értelmezik a quiptizmust p vagy rossz értelemben, a regényalak quijotizmusáról van szó. Viszont ezek a tanulmányok a könyv quiptizmusát veszik vizsgálóra. ” Aztán így folytatja Ortega: „Az én szememben az igazi quijotizmus: a Cervantesé, nem a Don Quiptéé... Az olyan rangú művet, mint a Quijote, Jerikó módjára kell megostromolni. Nagy kerülőkkel, lassan kell bekerítenünk gondolatainkkal és érzéseinkkel, mintegy eszmei kürtszavakkal reszkettetve meg a levegőt. ” A Don Quijote utóélete, természetesen, rendkívül gazdag. S nemcsak az irodalomban, noha elsősorban, persze, itt akad számtalan utánzója, magyarázója, továbbgondolója. A XVIIXVIII. századi regény, Grimmelshausen Simplicissusától Lesage Sánta ördögéig, Gil Blasáig, Defoe Robinsonétól Fielding Tom Jonesáig, Swift Gulliverétől Diderot Mindenmindegy Jakabáig, mindenekelőtt Cervantes remekének adós. De még a XIX., sőt a XX. századi regény is (mind helyett álljon itt egyetlen példa: a Évejk) is a Don Quijote köpenyéből bújt elő, s a számtalan tanulmányt ne is említsük. Mind helyett szólt két idézetünk, az Ortegáé s a Kunderáé. De hatalmas utóélete van regényünknek a társművészetekben: a képzőművészetben, a zenében, a színpadon és a filmben. Megint csak egykét kiragadott példa: Richard Strauss szimfonikus költeménye és a La Mancha lovagja című musical, a Cserkaszov alakította Quijote egy orosz filmben s Gyurkó László színdarabja, A búsképű lovag kalandjai. S álljon itt végül, ízelítőül, néhány sor a regény utolsó bekezdéséből: „Don Quijote csupán számomra jött a világra s én az ő számára; ő tudott cselekedni, én meg írni; csupán mi ketten születtünk egymásnak ama állítólag tordesillasi firkász boszszúpra, bosszúságára, mert elég vakmerő volt és talán még lesz is, hogy otromba és rosszul vágott strucctollával az én bátor lovagom hőstetteiről írjon, ami nem az ilyen firkász vállára való teher... nem volt semmi egyéb kívánságom, mint hogy az emberek előtt megvetés tárgyává tegyem a lovagregények költött és sületlen históriáit, de az én igazi Don Quiptém története úgyis valamennyit megingatta és nemsokára kétségkívül halomra dönti. Vale.”
