Szabad Újság, 1993. november (1. évfolyam, 18-21. szám)

1993-11-24 / 21. szám

1993. november 24.

SZABAD ÚJSÁG

Konferencia a szlovákiai magyarság sorskérdéseiről

Véget értek az (el)hallgatás évtizedei

hallgatóság figyelmét. — Minden politikai párt, mozgalom — legyen az nacionalista, vallási vagy más alapokra épülő — a történelemből olyan eseményeket és személyiségeket emel ki magának, amilyenekre éppen szüksége van. Számos politikus nem megismerni, hanem kisajátítani akarja a történelmet, illetve olyan ellenfelekre találni benne, akiket ismételten le kell győzniük! Sajátos módon interpretálják és öncélúan szelektálják az eseményeket. A történelmi személyiségek történelmi komissziók általi megítélése a történészek munkájáról alkotott primitív elképzelés. Például Jozef

csehszlovák hatalom kapcsolatáról. Kitért a német, magyar, ruszin, ukrán, orosz kisebbség helyzetére, és észrevételeit kimerítő népszámlálási adatokkal gazdagította. Megtudtuk például, hogy állampolitikai szempontból a szlovákok nem voltak egyenjogúak a csehekkel. A szlovák nyelvet a cseh nyelv nyelvjárásának tekintették, illetve a csehszlovák nemzet tagjaiként tekintettek rájuk. A szlovák állampolgárságú, jelenleg Budapesten élő G. Kovács Lászlót az Ének az éjben című antológia előszava ihlette arra, hogy A magyarok helyzete a Szlovák Államban

A felvételen (balról) Turczel Laps, Varga Sándor és Vad kér ty Katalin

(Kis Péter felvétele)

Ha azt mondom, hogy elérte a célját, még nem határoztam meg pontosan a csehszlovákiai magyarság 1918 és 1948 közti sorsát elemző konferencia lényegét. Célja az volt, hogy megismertesse a hallgatóságot azzal a kutatási programmal, amely a magyar kisebbség e harminc évének történelmét akarja teljes mélységében feltárni.

Azt hiszem, e mostani konferencia határkő a hazai történetírásban. Átfogó, tudományos alapossággal előkészített előadások hangzottak el, amelyeket értékes hozzászólások gazdagítottak — ekképpen méltatta Varga Sándor, a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság elnöke azt a történelmi konferenciát, amelyre Érsekújvárban került sor. Nem véletlenül és nem elfogultságból szólt ilyen lelkesen a történészek, írók, politikusok, pedagógusok és diákok találkozójáról. A Csemadok pincehelyiségében olyan sorskérdésekre kaptunk választ, amelyeket az évek során gyakran igyekeztek eltorzítani, elhallgatni, vagy jó adag pártideológiával átitatva tálalták azokat.

A kétnapos konferencián Szarka László, a Budapesti Magyar Tudományos Akadémia munkatársa előadásában ma is aktuális kérdésekre kereste a választ. A csehszlovák állameszme és a kisebbség című tanulmányában a Masaryk által megfogalmazott, ún. csehszlovák állameszme későbbi alakulásáról, és a magyar kisebbség ilyen körülmények közti szerepvállalásáról fejtette ki véleményét. Közben kitért a nemzetiségi önigazgatás fontosságára, valamint arra, hogy a Masaryk által megalkotott eszmék folytatójának (az általa cseh Jászinak is nevezett) Emanuel Rádlt tekinti. Masaryk emberi arcának köszönhetően a Sarlósoknak sikerült felvenniük a kapcsolatot a két világháború közti Csehszlovákia vezetőivel. Eközben felmerült a „gyengébb” autonómia, a magyar kantonok kialakításának reménye. Amilyen szép lehetőségeket tartogatott a masaryki állameszme, olyan szomorúságot is hozott a nemzetiségek számára — hangzott el az előadásban.

Figyelemreméltó és talán kicsit újszerű is volt Ivan Kamenecnel; a Szlovák Tudományos Akadémia kutatóintézete történészének előadása, aki három monográfia és több tanulmány szerzőjeként vált ismertté. A szlovák történetírás új irányzatai az 1918 utáni történelemben címmel a politika és a történelem kölcsönhatásaira hívta fel a

„Bús békülésre kél a szürke reggel;

A gyászoló nap fönt ki sem tekint,

Jertek tanács elé e gyászmenettel;

ítélünk, oldunk törvényünk szerint;

S fölpgyzi map egy könnyes krónika:

Hogy élt, halt Romeo és Júlia"

E halhatatlan sorokkal végződik hát a világirodalom legismertebb tragédiája Mészöly Dezső fordításában (ezt megelőzően Kosztolányi Dezső magyarította a halhatatlan szerelmesek történetét). S ezzel eljutottunk a világirodalom egyik legnagyobb mesteréhez, Shakespeare-hez. Petőfi a „teremtés felének” nevezte őt, de a sokévszázados irodalomtörténeti közfelfogás is a Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe négyesfogatot tartja a világirodalom csúcsvonulatának.

Az 1564-ben született s 1616-ban elhunyt Shakespeare, noha háromszáz évvel később, ugyanúgy áll két korszak, középkor és reneszánsz határán, mint Dante, minthogy az északi Albionban az újkor ennyivel később kezdődött. Ebből következik, ahogy erre már előbb is céloztunk, hogy kölTiso emberi és politikai vonatkozásait csak komplexen lehet kezelni. A politikusok pedig hiába hivatkoznak a történészekre, nem vagyunk sem bírák, sem ügyészek, és ha végső következetetéseket tudnánk levonni egy-egy korszak és személyiség megítélésekor, akkor munkanélküliekké válnánk. Manapság új irányzatnak tekinthető az emigráns történészet, amely 1989 után tört be hozzánk — mondta többek között Ivan Kamenec.

A konferencia egyik legnevesebb vendége Turczel Lajos történész volt, aki a magyar lakosság nemzetiségi helyzetének sajátosságáról adott elő, tekintettel az első köztársaság időszakára. A Két kor mezsgyéjén, a Megmozdult világban, a Tanulmányok és emlékezések, valamint számos jelentős tanulmány szerzője újabb kutatási adatokkal szolgált az önálló magyar kormánypártok és az első köztársaság, tehát a

tőnk nemcsak önnön zsenialitásának köszönheti kivételes nagyságát, hanem helyzeti adottságainak, mi több, ő csak az angol nyelvterületen határkő középkor és reneszánsz között — világtörténelmi mércével már egy további „határkő-skatulyába" is begyömöszölhetnénk, ugyanúgy, mint kortársát, a zeneszerző, ám ugyancsak drámai (zenedrámai) zsenit: Monteverdit, aki reneszánsz és barokk találkozási pontján áll, s ezt a sabbnt aligha lenne nehéz a mi Shakespeare-ünkre is ráhúzni.

S ha igaz, hogy ő a teremtés fele, akkor legalább ennyi helyet kellene neki szentelnünk sorozatunkban is. Ez persze lehetetlen, így hát meg kell elégednünk egyetlen folytatásseri; márcsak azért is, mert ha van valaki a világirodalomban, akit úgy ahogy ismernek mifelénk, akkor az Shakespeare, lévén, hogy őt még a mi középiskoláinkban is tanítják, s gyaníthatóan kevés, magát értelmiséginek mondó egyén van mifelénk, aki legalább egy-két Shakespearedarabot ne látott volna, ha másutt nem, a televízióban.

így meg kell hogy elégedjünk a legfontosabb tudnivalókkal Shakespeare-t illetően, a többit rá kell bízzuk a nyájas

címmel kimerítő tanulmányokat folytasson. Ez a ma még mindig csak részleteiben feltárt 1938—45-ös időszak azért is érdekes valamennyiünk számára, mivel a magyar, illetve szlovák diplomáciai kapcsolatok eredményeképpen mindkét állam, úgymond, túszként kezelte saját kisebbségét. A viszonossági elv alapján ebben az időben a fasiszta Szlovák Államban maradt magyarokban a két kitűnő újságíró Peéry Rezső és Szalatnai Rezső tartotta a lelket, akik a fennmaradt két napilapunkban, az Esti Újságban és a Magyar Hírekben publikáltak.

Vadkerty Katalin az oly sok éven át csupán részleteiben feltárt reszlovakizálás kérdését mentette ki pontos és értékes kutatási munkán alapuló előadásában. Többek között a következőket mondta: Az 1945-ös évet követően végre megtörtént, amit a csehszlovák kormány mindaddig nem tudott megvalósíolvasóra. Ami pedig magát az egy könyvet illeti: épp mostanában jelent meg magyarul is az Egykötetes Shakespeare, tehát valamennyi Shakespearedráma egyetlen óriási, a Biblia terjedelmével vetekedő kötetben. Különben a hagyományos a négy-, illetve az ötkötetes kiadás, a műfajok szerint:

1. Királydrámák — 2. Vígptékok — 3. Tragédiák — 4. Színművek. Ezekhez járul ötödikként a Verseket tartalmazó kötet.

„Shakespeare maga is így állt a késő Európa előtt, amely fölfedezte: mint egy vad és szabálytalan ős-zseni, aki mindent széttör és mindent megnyit. Darabpi megdöbbenést és harcokat keltettek. Voltaire gúnnyal fordult el tőlük, Lessing új dramaturgiát épített rájuk. A kontinensről és a XVIII. századból nézve csakugyan szokatlannak hathattak. Formájuk félig próza, félig vers. Semmiféle egységet nem tisztelnek. Apró plenetekből fűződnek össze, s fölvonásokra is csak mintegy formálisan tagolódnak. Mindez forradalminak, vadnak hathatott’ — írja Babits Mihály Az európai irodalom történetének Shakespeare-fejezetében.

Lássuk ezek után a Shakespeareéletmúvet, kötetekbe foglalt műfajok szerint. Az első, s egyben legvaskosabb gyűjtemény az ún. Királydrámákat tartalmazza. S hogy mik ezek a királydrámák? Voltaképpen az angol történelem, vagy legalábbis annak egy fontos szakaszának krónikája. A krónikás színjáték az angol reneszánsz jellegzetes, új műfaja volt. Magyarul azért vált királydráma néven ismertté, mert Shakespeare-nél mindig királyok a címszereplők.

tani. Ugyanis a magyarság összetartását az 1919-es földreform után bekövetkezett betelepülés nem tudta felbomlasztani. A szlovák közigazgatás nem tudta felbolygatni a magyar falut, meg kellett fosztania azt a magyar értelmiségtől és gazdasági erejétől. Klementis és Okáli a magyarországi gazdasági helyzetet kihasználva 400 ezer embert akart az áttelepülésre bírni. A lakosságcsere nem ment az elképzeléseik szerint, hiszen csak 95 ezren jelentkeztek és abból 70 ezren telepedtek át. Keresték hát az új rendezési formákat, és amikor látták, hogy a magyar kormány és a magyar diplomácia ellenáll, az 1945-ös elnöki dekrétum kimondta a végítéletet: deportálás. Az ily módon megalázott magyarokat végül még a reszlovakizálás bilincseibe is verték, aminek visszahatásai még a jelenben is megtalálhatók.

* * *

„Magyar szeretnék maradni — én most csak ennyit akarok.

Itt születtem, és itt halok meg talán, s nem idegenben: itt keresek hazát, pvőt"

Az idézet Gyurcsó István a Szülőföldemhez tartozomI című verséből származik, amely abban az antológiában jelent meg, amelyet Mint fészkéből kizavart madár... cím alatt ismerünk, és A hontalanság éveinek az irodalma Csehszlovákiában 1945-49 alcímet viseli. Az értékes kötetet Molnár Imre és Tóth László állította össze.

Tóth László, az említett kiadvány szöveggondozója, a történelmi konferencián a Magyar írásbeliség a hallgatás éveiben című előadásában a következőket mondta el: A II. világháborút követő esztendők nem voltak és nem is lehettek a hallgatás évei, legfeljebb az elhallgatás évei voltak. Kiemelkedő művek maradtak ránk, köztük közel ötven memorandum irodalom, és több mint 30 illegálisan működő szlovákiai magyar szervezet munkájáról szóló feljegyzés is. Értékesek Peéry, Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán memorandumai.

A szlovákiai magyarság nyomorúságos, ám gazdag irodalmi értékeket rejtő történelméről a jövőben több tanulmánynak kellene megérdemelten megjelenni. A történelmi konferenciának otthont adó Érsekújvár, valamint annak önkormányzata a történészek ebbéli igyekezetét lehetőségeihez mérten támogatni fogja.

SZÁZ ILDIKÓ

Az első a királydrámák sorában az Arany János-fordította János király. Ez, Arany magyarítása ellenére, mindmáig nem vált igazán repertoár-darabbá magyar földön — igaz, másutt sem. Ezután következik az ugyancsak ritkán játszott, ám sokkal jelentősebb II. Richárd, aztán a Henrik-sorozat: a IV. Henrik két része, az V. Henrik s a VI. Henrik három része (Vas István és Németh László tolmácsolása). A Henrik-sorozat ugyancsak ritkán szólal meg, vélhetően színpadi előadásra alkalmatlan terjedelme miatt. Annál inkább népszerű a voltaképpen egyetlen „nagy” királydráma, a III. Richárd. Ezt is Vas István magyarította, s a leggyakrabban játszott tragédiák közé tartozik. Nem így a cikluszáró Vili. Henrik, amely a többi Henrik-dráma sorsában osztozik.

A második kötet a Vígptékoké. Shakespeare vígjátékai rendkívül népszerűek, gyakran játsszák őket világszerte, ám a nagy tragédiákkal, a világirodalom csúcsaival, természetesen, nem vehetik fel a versenyt. Még a legkiválóbb, az ugyancsak Arany-magyarította Szentivánéji álom sem. Noha olyan remekek tartoznak e sorba, mint a Sok hűhó semmiért, az Ahogy tetszik, a Makrancos hölgy, a Vízkereszt, a Windsori víg nők s még egy féltucat zseniális komédia.

Ám az igazi Shakespeare a tragédiák költője. Az első nagy tragédia, a Romeo és Júlia még az 1590-es évek elejéről való, a királydrámák s a vígjátékok időszakából. A nagy tragédiák az 1600- as évek elején íródnak: a Hamlet 1601-ben, az Othello 1604-ben, a Macbeth és a Lear király 1605-ben. Ezek, köztudott, a legismertebb tragédiA magyar zenei világ ebben az évben emlékezett meg Kadosa Pál, a lévai születésű kiváló zenepedagógus, zongoraművész és zeneszerző születésének 90. és halálának 10. évfordulójáról. Ebből az alkalomból a Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társasága meghirdette az amatőr zongoristák és művészeti alapiskolák (zeneiskolák) növendékeinek országos zongoraversenyét. A felhívás csupán azokra a dél-szlovákiai területekre vonatkozott, ahol Csemadok-alapszervezetek működnek. Sajnálatos, hogy a művészeti alapiskolák egy része nem nevezett be a versenybe.

A Csemadokban nemcsak táncolnak

Kadosa Pál Zongoraverseny

A döntőre, amelyen huszonhárom gyermek, illetve fiatal vett részt, az elmúlt hét végén Léván került sor. A bíráló bizottság, amelynek elnöke Ábrahám Mariann zenetanár és előadóművész, a Liszt Akadémia és a Bartók Béla konzervatórium tanára (egykori Kadosa-tanítvány) volt, alapos és körültekintő tanácskozás után a következő eredményt hozta: az első kategóriában (11-15 éves korig) az első helyezést a lévai Medovarská Zuzana, a másodikat a rozsnyói Drága Katalin, s a harmadikat pedig megosztva a komáromi Fekete Álica és a királyhelmeci Pandi Ivett nyerte el. A második kategóriában (15-18 éves korig) a zsűri a komáromi Andrássy Zsuzsanna, az ugyancsak komáromi Vontszemű Zoltán és a nagymegyeri Kosár Márta produkcióját jutalmazta. A harmadik kategóriában (18-25 éves korig) az első helyezést Fazekas Andrea, a Nyitrai Pedagógiai Főiskola diákja, a másodikat a lévai Kulcsár Márta és a harmadikat Orsovics Ivett, ugyancsak a Nyitrai Pedagógiai Főiskola diákja kapta. A Kadosa-mű legjobb előadásáért a zsűri különdíjat adott ki, amit Kulcsár Mártának ítélt oda. A versenyzők az oklevelek mellé kottákat, könyveket, hanglemezeket, kerámiai emléktárgyakat és textilipari ajándékokat kaptak, amelyeket a rendezvény támogatói, szponzorai adományoztak.

Reméljük, hogy e mostani rendezvény hagyományt teremt, és két év múlva ismét találkozhatunk az amatőr zongoristák 2. országos versenyének döntőjén, Léván.

RÉDLI MARGIT

ák Arany, Vörösmarty, Szabó Lőrinc és Kardos László fordításában gyönyörködhetünk bennük. Nem kevésbé fontosak a további tragédiák sem: az ugyancsak Vörösmarty-tolmácsolta Julius Caesar, az Antonius és Cleopatra, a Petőfi-magyarította Coriolanus és az Athéni Timon.

S ide tartoznak az ún. Színművek, a se komédia, se tragédia remekek. Mindenekelőtt a két csúcs: A velencei kalmár, a Babits-fordította Vihar s a Kosztolányi fordításában megközelíthető Téli rege.

Mindez, mint említettük, többé-kevésbé ismert a magyar nagyközönség előtt is. Ám az már kevésbé köztudott, hogy a nagy drámaíró, hasonlatosan a nagy szobrász-festő-építész Michelangelóhoz, kitűnő lírikus is. S mintha csak valóban törvényszerű lenne, a nagy olaszhoz hasonlatosan, az angol óriás is Szonettekben fejezte ki leghívebben önmagát. írt persze másfajta verset is (leghíresebb a Venus és Adonis című, Weöres-fordította elbeszélő költemény), de a tragédiák szintjét a Szonettek érik el. Amilyen például az alábbi, Szabó Lőrinc-toímácsolta remekmű:

„Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint a fösvény, kit pénze gondp öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Map fél: az idő ellop, eltemet:

Csak az enyém légy, néha azt szeretném

Majd, hogy a világ lássa kincsemet. .."

A nélkülözhetetlen száz könyv

Cselényi László rovata

25.

Shakespeare