Szabad Újság, 1993. november (1. évfolyam, 18-21. szám)
1993-11-10 / 19. szám
SZABAD ÚJSÁG 1993. november 10. Könyvbarát Új Fábry-díjasunk éppen mostanában, a díj átadásának napján jegyezte meg kesernyésen, hogy irodalomkritikusi pályáját nem önszántából szakította meg — engedelmeskedett a külső kényszerítésnek. Törmelék címen közzéadott „recenziói és egyéb szövegei” viszont arról győzik meg az olvasót, hogy Koncsol László megállapításai, bírálatai és vizsgálódásai égetően hiányoznak irodalmunkból. Görömbei András írja 1982-ben Koncsol Lászlóról: „A csehszlovákiai magyar irodalomkritikusok közül esztétikai tájékozottságával, a csehszlovákiai magyar irodalomkritika hídszerepének vállalásával emelkedik ki. Világirodalmi tájékozottsága, a képzőművészetekben és a zenében való jártassága, esztétikai kultúrája kiemelkedő érték a csehszlovákiai magyar irodalomkritikában. ” Tózsér Árpád két piramist is épit szlovákiai magyar szerzőként: költészetét több kötetnyi vers emeli értékeink sorába, tanulmányai, gyorsportréi, különféle alkalmakra készített szövegei egyfajta sajátos tőzsén irodalomtörténetet bontakoztatnak ki. Az Escorial Közép-Európában a költő esszéit és tanulmányait tartalmazza. Központi témája a szlovákiai magyar írásbeliség, mely „a puszta nagy akarások irodalma, hipertrófiásra duzzasztott küldetéstudata (egyéb tényezőkkel összefonódva) nem engedte, ... a jelentős irodalmi kezdeményeket, nagy akarásokat az esztétikai megvalósításig eljutni”. A könyvek a Madách-Posonium Kft. kereskedelmi osztályán is megrendelhetők. Telefon: 07/240 86 07 Cím: Vydavateístvo MADÁCH, Michalská 9, 816 21 Bratislava (batta) A magyar irodalom egységes intézményei rendjét ugyanaz a nemzedék — a refomkor történelmi felelősségtudattól vezérelt nemzedéke — hozta létre, amely magának a nemzetnek is új utat nyitott, és új közösségi eszményeket adott. Ez az irodalmi egység később az irányzatok és generációk küzdelmei során is fennmaradt, és csak akkor tört meg, midőn a magyarság nemzeti egysége is felbomlott: az elveszített első világháború után, a súlyosan igazságtalan trianoni szerződés következményeként. Akkor szakadt darabokra az a természetes szellemi háló, amelyet irodalmunk megújulásának és európai elhelyezkedésének kezdeményezői: Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, majd a Nyugat körül gyülekező „modem klasszikusok” fontak. Azóta a magyar irodalom történetét úgy is le lehet írni, mint az egység helyreállításáért folytatott állandó és mindig megújuló küzdelmek történetét. A szomszédos országokban nagy múltú magyar kisebbségi irodalmak élnek, emellett számos nyugat-európai és tengerentúli városban dolgoznak magyar írók, irodalmi csoportosulások és intézmények. A legtöbb nemzeti irodalomnak vannak tűzhelyei az országhatárokon kívül, a magyar irodalom azonban szinte példa nélkül áll abban, hogy központjainak és intézményeinek tekintélyes része nem magyar állam területén található. Ilyen hagyományos központ Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Szabadka, Pozsony és természetesen Kassa is, amelynek Kazinczy és Batsányi óta ugyancsak jelentékeny magyar irodalmi hagyományai vannak. Kézenfekvő, hogy ennek a sohasem kívánt, mégis bekövetkezett széttagoltságnak a következtében a magyar irodalmi, mi több, a magyar nemzeti tudat szerkezetének is át kellett alakulnia. Európában hagyományosan kétféle nemzetfogalom jött létre, az egyik a francia felvilágosodás, a másik a német romantika szellemi műhelyében. A felvilágosodás filozófusai az „államnemzet”, illetve a „politikai nemzet” ideológiáját hirdették meg, azaz az állampolgárság kritériumával határozták meg a nemzeti identitást, és egy erős központi hatalom által akartak a nyelvileg és etnikailag heterogén államalakulatokból egységes „nemzetállamot" és „politikai nemzetet” létrehozni. Terveiket „klasszikus” formában az erőteljesen, esetenként könyörtelenül központosító francia politika hajtotta végre: az a francia állam, amely a 18. század elején még lakosságának közel felében nem franciául beszélő etnikai csoportokból állt {bretonokból, occitánokból, provanszokból), a 19. század végére már szinte csak a francia etnikumot ismerte (és ismerte el). Ugyanezt a politikai gondolkodást érvényesítette és érvényesíti a legtöbb közép- és kelet-európai állam, legerőteljesebben Románia. Hasonló törekvések figyelhetők meg a függetlenné vált második Szlovák Köztársaságban is, amely a maga törvényeivel a szlovák nyelvnek kíván uralkodó pozíciót adni, politikai gyakorlatában pedig időnként még azokat a határokat is túllépi, amelyeket az „államnemzeti” és „nemzetállami” ideológia megjelöl. A „politikai nemzet” koncepciójával szemben állt a német romantikus bölcselők „kultúmemzet” fogalma. Ez, már a német széttagoltság következtében is, azt hirdette, hogy valamely nemzet összefogó ereje nem a közös állam, hanem a közös nyelv, a közös etnikai és történelmi tudat, a közös kultúra és hagyomány. A 19. században álA Soros-centrum soros kiállítása 14 országban működik képzőművészetet pártoló Soros-centrum Európában. A centrum — amelynek hálózatába az idén márciusban bekapcsolód(hat)ott Szlovákia is — évente pályázatot hirdet egy bizonyos adott témára. A pályázatra beérkező alkotásokat a szakzsűri elbírálja, pontosabban: pontozza, s a legjobbnak tartott műveket közös tárlaton ki is állítja, be is mutatja az érdeklődőknek. A legjobb munkákat a centrum megvásárolja, s a kiállításnak otthont adó galériának, csarnoknak, intézetnek adományozza. A centrum igazgatója, Ada Gutleber asszony a Pozsonyban tartott sajtótájékoztatón elmondta, hogy az idén Labirintusok címmel hirdették meg a pályázatot, amelyre tízen neveztek be. Áz egyes munkákat a nagyszombati galériában tekinthetik meg a látogatók november végéig. A győztes nem mindennapi alkotással szerezte meg az első helyet: formaiinban tartósított könyvekből alkotott „művet", amelynek A modem művészet sorsai nevet adta. Klaus Honeff, bonni múzeumigazgató, a nemzetközi bírálóbizottság tagja szerint „a szlovák képzőművészet semmiben sem marad el az uralkodó művészeti irányzatoktól, sőt egyes területeken egészen kiváló eredményekkel büszkélkedhet”. A kortárs képzőművészetet pártoló Soros-központ könyvtárat is működtet, továbbá fiatal alkotókat juttat ösztöndíjhoz, s egyéb módon, például más alapítványoktól kapott összegekkel is segíti az ifjú tehetségeket. (zé-ell) Pomogáts Béla A magyar irodalom egysége talános jelenségnek számított, hogy a nemzet fogalmát nem a körülhatárolt ►államterület vagy az intézményes állami szuverenitás, hanem a közös nyelv és kultúra határozta meg. Ebben az értelemben alkottak nemzetet az olaszok és a finnek is. Hasonló gondolkodást kíván a magyarság jelen helyzete: a magyar irodalmat nem azonosíthatjuk Magyarország irodalmával, és a magyar nemzetet sem határozhatjuk meg a magyar állampolgárok közösségeként. Már azért sem, mert ebbe a közösségbe más nemzetek — szerbek, horvátok, szlovákok, németek és románok — gyermekei is beletartoznak, ha viszonylag kis számban is. A magyar irodalmat éppen ezért úgy kell definiálnunk, mint a magyar kultúrközösség irodalmát, akkor is, ha ezt a meghatározást még ma sem méltányolják határozott egyértelműséggel és ismerik el teljes 'mértékben a szomszédos államokban érvényesülő nemzetiségpolitikai ideológiák. A határokon túli magyar irodalmak jelen helyzetét és lehetőségeit ugyanis ma is az szabja meg, hogy a többségi nemzetek hatalmi intézményei milyen mértékben fogadják vagy tűrik el a magyar kultúrközösség eszméjét. Románia a legutóbbi változásokig egyáltalában nem tűrte el a „kultúrnemzet”-i koncepciót, ellenkezőleg, hosszú éveken keresztül a „magyar nyelvű román irodalom” képtelen fogalmát akarta ráerőltetni a kisebbségi szellemi élet intézményeire; Csehszlovákia valamivel türelmesebbnek bizonyult, korábban Jugoszláviában, újabban pedig Kárpátukrajnában bizonyos fokú tolerancia volt tapasztalható. Egyértelműen meg kell állapítanunk, hogy a nemzetiségi irodalmakkal kapcsolatos korábbi felfogásokat és reményeket — hasonlóan más közép- és kelet-európai elképzelésekhez — semmiképpen sem igazolta a történelem. A nemzetiség fogalma csupán üres szólam lehetett akkor, amidőn egy nemzeti kisebbségnek, mint az erdélyi vagy a felvidéki magyarságnak sokan a kulturális leépülés, az identitástudat módszeres lerombolása és végül az erőszakolt beolvadás vagy éppen a teljes kiszolgáltatottság, egyáltalán a „másodrendű állampolgárság” sorsát szánták, és úgy is kezelték őket, mint az államban megtűrt „másodrendű" és fegyelmezésre szoruló polgárokat. A „nemzetiségnek" az a fogalomköre, amelyet a közép- és kelet-európai hivatalos jogi és társadalomtudományi gondolkodás kialakított — amely valójában a szovjet nemzeti ideológiára épült —, tulajdonképpen használhatatlanná vált, következésképp teljesen új elméletet kell kidolgozni, és ennek a kisebbségtudományi elméletnek csakis a nyugati demokráciák társadalomtudományi eredményei és kisebbségpolitikai gyakorlata képezhetik az alapját. A magyar nemzeti irodalom megosztottsága és többközpontúsága természetesen történelmi tény: olyan állapot, amelyet a közép- és kelet-európai és a nemzeti történelem e századi alakulása hozott létre. Ez a megosztottság és a többközpontúság ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy el kellene fogadnunk a magyar irodalom további „különfejlődését”, és le kellene mondanunk irodalmunk lényegi egységének elvéről. Irodalomtörténeti tény, hogy a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségi irodalmakat mindig sokkal több szál fűzte a nemzeti irodalomhoz, mint a velük egyazon országban élő „többségi" nemzet irodalmához, annak ellenére, hogy szinte mindenhol (de főként román részről) történtek kísérletek arra, hogy a kisebbségi irodalom fejlődéstörténetét a többség irodalmának történetébe ágyazzák bele. A többségi irodalommal kialakult kapcsolatok jórészt művelődéspolitikai jellegűek voltak, és voltaképpen beilleszthetők a kelet-közép-európai irodalmak általánosabb fejlődéstörténeti hasonlóságainak keretei közé. A magyar nemzeti irodalom struktúrája sajátos irodalmi „respublicára” hasonlít: ebben a „köztársaságban" a hazai irodalom mellett el nem hanyagolható szerepe van a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai, a kárpátaljai, illetve a nyugat-európai és tengerentúli magyar irodalomnak. Ennek az irodalmi „respublicának” az egység és a különbözés a lényegi tulajdonságai: egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, különbözés társadalmi feltételeiben, konkrét nemzetiségi és részirodalmi feladataiban. Mindez megváltoztatta a magyar kisebbségi irodalmak önismeretét és kötődésrendszerét: ennek az önismeretnek és kötődésrendszemek az újszerű meghatározását először az irodalmi életben közkeletű „kettős kötődés” elmélete próbálta elvégezni. Közismert, hogy ez az elmélet a nemzetiségi irodalmak egyrészt etnikai, nyelvi és kulturális, másrészt állampolgári és társadalmi kötődését tételezte, és ennek keretében egyaránt kifejezte a széttagolt magyar irodalmi kultúra egységének és különbözőségének tudatát. Természetesen ennek az elméletnek az értelmezését is alaposan átalakította a változó idő. Ma már egy „harmadik”, talán mindennél fontosabb kötődésről is beszélünk, arról, hogy a kisebbségi irodalmaknak elsősorban az erdélyi, a szlovákiai, a vajdasági és a kárpátaljai magyarság etnikai és kulturális fennmaradását kell szolgálniok, és ezzel bizonyos regionális elkötelezettséget és érdeket kell kifejezniük. Meggyőződésem szerint nekünk most az egység gondolatát, a nemzeti és szellemi összetartozás ügyét kell előtérbe állítanunk, már csak a Közép- és Kelet-Európábán tapasztalt történelmi átalakulások következtében is, minthogy ezek az átalakulások közelebb hozták hozzánk a magyarság kulturális egységének helyreállítását, amely leginkább sürgető történelmi feladataink közé tartozik. Mindez megköveteli a kisebbségi létben, illetve a szétszóródásban élő magyar irodalmak intézményeinek közeledését, a folyóiratok, a könyvkiadók és az irodalmi körök, egyesületek — most már ne egymástól elszigetelten dolgozzanak. Ma már: a régiónkban bekövetkezett változások után nem érhetjük be nemzeti irodalmunk elvi és lényegi egységének deklarálásával, a következő évtizedben létre kell hozni az irodalmi intézmények legszorosabb kapcsolatát és együttműködését is. Jelenti ez azt, hogy szerződéses viszonyra alapozott együttműködést kell teremteni a magyar könyvkiadók és folyóiratok között. A lehető legtermészetesebb dolognak tartom azt, hogy kolozsvári, pozsonyi, újvidéki, ungvári vagy éppen bécsi, párizsi, londoni és New York-i magyar Írók budapesti, debreceni vagy szegedi folyóiratokban és könyvkiadóknál vállaljanak szerepet, és persze azt is, hogy magyarországi írók szerepeljenek a szomszédos országok magyar irodalmi fóriumain. Szükség van arra is, hogy a kisebbségi magyar irodalmak_adják fel azt a defenzív magatartást, amelyet, kétségtelenül az adott ország nemzetiségi és kulturális politikájának nyomása alatt, időnként tanúsítottak. A hagyományos „kisebbségi beszédmód” helyett egy új beszédmód kialakítására van szükség, amely elutasítja a történelmileg kialakult kisebbségi önkorlátozást és a túlzó óvatosságot, meg tud küzdeni a szabad beszédért és valóban a „sajátosság méltóságát” képviseli. A kisebbségi magyar irodalmak ugyanis nem állnak egyedül, hanem éppen az egyetemes magyar irodalom lelki közössége és belső szolidaritása következtében egy tizenötmilliós nemzet és egy európai „kulturális középhatalom” integráns részét alkotják. A Magyarországgal szomszédos országok politikájának és többségi kultúrájának is meg kell értenie, hogy partnerük nem a kisebbségi magyar irodalom, hanem az egész magyar irodalom, s a kisebbségi magyar kutúrákat nem kezelhetik egy sajátos nyelvi „underground” kulturális képződményként, hanem csakis a magyar nemzeti irodalom részeiként. Ugyanezt kell tudatosítani a magyarországi szellemi és politikai életben és közvéleményben is, amely időnként maga is hajlamos arra, hogy a kisebbségi magyar irodalmakban valamiféle kulturális egzotikumot lásson, és vele ne a természetes lelki szolidaritás, hanem valamilyen paternalista gyámkodás jegyében tartson fenn kapcsolatokat. A tennivalók persze ennél is nagyobbak: irodalmunk nemzeti egységét, de talán szívesebben mondanám így: közösségét, és ezáltal a magyarság kulturális egységét, kulturális közösségét kell helyreállítanunk. A mi felelősségünk sem kisebb, mint a reformkori vagy a Trianon utáni irodalomalapítóké volt valamikor. „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll” — mondhatjuk Vörösmartyval, annak is tudatában, hogy a magyarság számára a nemzet és a nemzeti irodalom fogalma mindig szorosan összetartozott, s annak tudatában, hogy amit a történelmi események erőszakos kényszere megbontott, azt a szellemnek kell ismét egybefognia. (* szemelvények a XXIII. Fábry-napokon elhangzott előadásból) Iparkodtam minden szavamat megfontolni fotó: Prikler kaiméval adományoznak a szlovákiai magyar irodalomkritika egyes kimagasló művelőinek. Az idei díjazottat az éppen ünnepélyesen megnyitott új kassai magyar könyvesboltban kértem meg, ossza meg gondolatait olvasóinkkal. — Pillanatnyilag zűrzavar van az elmében. Voltaképpen nem itt kellene most lennem, hanem Győrött. Még tavasszal elköteleztem magam, hogy az e napokban zajló helytörténeti konferencián veszek részt, ahol előadóként a történelmi csallóközi Sárrét tizennyolc falujának dűlőneveiről kellett volna előadnom — és itt vagyok. A díj átvétele után elmondtam, a múltamat díjazták, miközben én egészen más terepen mozgok. Nem az irodalomban, hanem a régió múltjában. — Egy díj — akarva-akaratlanul — számvetésre készteti az embert. — Először is nagyon mély és alapos önvizsgálatra kényszerít. Az ember nem tudja ilyenkor, hogy éppen a legalkalmasabb személynek adták-e ezt a díjat, mivel róla van szó. Ha másról van szó, akkor minden világos. Azt az ember meg tudja ítélni. Kifelé lát, de befelé ritkábban vizsgálódik. Hát lelkűk rajta — azoké, akik nekem ítélték! Egy valamit tudok. Igyekeztem ezalatt a körülbelül tíz év alatt, amíg intenzíven, éjjel-nappal kritikusa és irodalomtörténésze voltam ennek az irodalomnak, tiszta eszközökkel dolgozni. Iparkodtam minden ítéletemet, minden szavamat megfontolni. Ha jól emlékszem, egyetlen ítéletet sem mondtam ki megfontolatlanul. Ha ezt díjazták, akkor jó lélekkel elfogadom! BALASSA ZOLTÁN '|/° Kb A In1 oncsol László kapta az idei Fábry-dijat, amelyet már hagyomáyosn a kassai Fábry-napok al-
