Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)
1993-10-13 / 15. szám
1993. október 13. SZABAD ÚJSÁG 13 A Ki mit tud? ’93 tapasztalatai Feladták a labdát, de... Pillanatkép a főpróbáról A jó szándék kevés... Impressziók a Képzelt riportról A Csallóközkürti Éneklőcsoport közel húsz éve alakult. Óriási lelkesedés, energia és mindenekfölött a népdal szeretete tartotta össze tagjait. A nagyközönség előtt egészen a közelmúltig ismeretlenül csengett a népdalcsoport neve. Mígnem egy olyan esemény résztvevőivé váltak, amely ismertté tette nevüket. De ne vágjunk az események elé. Beszélgetőtársaim Szabó Jolán, a Csallóközkürti Éneklőcsoport vezetője és alapítója, valamint leánya Ibolya Ildikó, a kar szólistája. — Hogyan sikerült megalapítani az énekkart, és eddig milyen sikereket értek el? JOLÁN? Egy alkalommal, 1976- ban, felmerült a gondolat, hogy szülőfalunkban, Kürtön alakítsunk egy énnekkart. Rövidesen megkezdtem a tagok beszervezését. Eleinte afféle családi vállalkozásként indultunk, mivel elsősorban a rokonokat szereztük meg ügyünknek. Később már a lányaimat is vittem magammal. A csapat egyre bővült, mígnem 24 tagúra duzzadt. Sokáig asszonykórusként működtünk, de két-három éve vegyes éneklőcsoporttá alakultunk. Betanultuk ugyanis a Zoborvidéki bényi lakodalmast, amihez férfiak is kellettek. Ami a tagok életkorát illeti, vannak fiatalok, középkorúak és idősebbek is. Szerencsére, a falu mindenben támogatott minket. Talán ennek is köszönhetjük, hogy szép sikereket értünk el egyes hazai és külföldi népművészeti fesztiválokon. Elsősorban tájegységünk, a Csallóköz dalait népszerűsítjük. Többször voltunk fődíjasok, 1985-től a Kiváló Népművészeti Csoport címet viseljük. Néhányszor szlovák versenyekre is beneveztünk. Emlékszem, egy alkalommal mikor énekelni kezdtünk egy fiatalember befogta a fülét. Hamarosan azonban érezni lehetett a közönség szimpátiáját, így aztán ő is abbahagyta a „sztrájkot", és meghallgatott minket. — A Magyar Televízió Ki mit tud? vetélkedőjén, az idén először indultak határon túli magyarok. Önök milyen módon kerültek be a selejtezőbe? ILDIKÓ: Pozsonyban a Tavaszi szél országos gálaműsorán szerepeltünk, ahol én szólót is énekeltem. Erre a gálára jött el egy válogatóbizottság Pestről. Én sem és a csoport sem neveztünk be a Ki mit tud?-ba, ám egyszer csak kaptunk egy meghívót a tévé országos válogatójára. Ott igazi szakmai zsűri értékelt bennünket. Olyan kedvező értékelést kaptunk, hogy én már akkor azt mondtam, már ezért megérte! Mint kiderült, az én szólóénekem is megütötte azt a szintet, amely lehetővé teszi, hogy szerepelhessek az elődöntőn. Ugyanazzal a népdalcsokorral szerepeltünk, mint az országps válogatón. Én Zobor-vidéki balladákat énekeltem. Sajnos, magam is éreztem, hogy a hangom nem volt a legtökéletesebb... Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zsűriben egyetlen népdalénekléssel foglalkozó szakember sem volt. Véleményem szerint a Ki mit tud? szervezői feladták a labdát nekünk, határon túli magyaroknak, de igazából nem rúghattunk bele... JOLÁN: Bíztam benne, hogy egyetlen csoportot legalább továbbengednek. Nem létezik, hogy a harmincegy külföldi versenyzőből egyet sem lehetett továbbjuttatni. Mi a középdöntőben mindössze egyetlen ponttal kaptunk kevesebbet, mint a Galagonyáék. Petrovics Emil felrótta nekünk, az énekkarnak, hogy egyenesen éneklünk, díszítés nélkül. Hát mit csináljunk, a Csallóköznek ilyen a népdalkincse. — Hogyhogy csak hatan vettek részt a vetélkedőn az énekkarból? JOLÁN: Az volt a kikötés, hogy csak hat ember mehet, és az átlagéletkornak 26 évnek kell lennie. Ebből kisebb kalamajka, sót nézeteltérés is kerekedett, hiszen az idősebbek közül könnyebb lett volna a hat embert kiválasztani. Nekünk azonban a fiatalokból kellett összeállítani a csapatot. Figyelembe kellett venni azt is, hogy a jó hangzás végett hasonló hangszínű énekesek szerepeljenek. Végül is nyolcán énekeltünk, egy-egy embert váltottunk az elő- és középdöntőben. — Kitől kaptak szakmai segítséget a vetélkedőre való felkészülés során? JOLÁN: Mint már említettem, saját tájegységünk dalait énekeljük elsősorban. A felkészülésben nagy segítségünkre volt Ágh Tibor, akinek jó tanácsait ezúton is köszönjük. Ó segített a népdalcsokor összeállításában is. Köszönet illeti a Csalló zenekart is, amely kísért bennünket a vetélkedőn. Sokat segítettek a nézők is, hiszen a középdöntőbe az ő szavazataik alapján jutottunk be. — A díjazáskor az éneklőcsoport a Magyarok Világszövetségének különdíját, egy képmagnót kapott. Őriznek-e ezenkívül valamilyen emléket a vetélkedőről? ILDIKÓ: Ugyanolyan szeretettel fogadtak bennünket, mint a hazaiakat. Engem, mint kismamát még kényeztettek is a rendezők a próbák során. Különösen Antal Imre, a műsorvezető, aki a színfalak mögött is ugyanolyan viccelődő, mint a színpadon. Ellenállhatatlan humorával nagyon sokat segített a versenyzőknek, oldotta a feszültséget. JOLÁN: Elég könnyen megbarátkoztunk a többiekkel, különösen a győri lányokkal. Galagonyáékkal, a vetélytárssal már nehezebben ment a dolog. Megfigyeltük, hogy különböző tájegységek dalait fűzik csokorba az énekesek — „körbekalimpálnak" a Székelyföldtől a Felvidékig. Többen mondták a magyarországi résztvevők közül, hogy ott lett volna a helyünk a döntőben. Mondanom sem kell, ez igen jól esett, hogy ott lehettünk a versenyen, már magában is nagy dolog. — Jolán, Ön a regionális kulturális központban dolgozik mint a színjátszók és a bábosok szakelőadója. Két lánya szintén igen sokoldalú. Hogyan alakult ki a családban a kultúra iránti elkötelezettség? JOLÁN: Már fiatal koromban is foglalkoztam színjátszással és bábozással. Később jött az éneklés. Mondanom sem kell, ez azzal járt, hogy keveset voltam otthon. A lányaim el-eljárogattak velem a próbákra, és később maguk is a népdal szerelmeseivé váltak. A férjem mindenben támogat, ő a mindenesünk. Mindenhová elkísér bennünket, az együttest is fuvarozza. Remélem, hogy az éneklócsoportban kialakult feszültség megszűnik. Elvégre kár lenne egy olyan közösségért, ahol közel száz ember énekel. — Ez végszónak is beillik... További sok sikert! VIDA JÚLIA Nem tudom, milyen volt a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról budapesti ősbemutatója, mert abból csak a tévében láttam néhány részletet. Mikor végre eljutottam a Vígszínházba, már sokadik szereposztásban játszották. Egy nézőtémyi izgő-mozgó, feszengő, röhécseló középiskolás közt ülve néztem végig a kifáradt darabot, nem értve, miért nem tekintik eléggé tekintélyes, komoly szerepnek, LEHETŐSÉGNEK a benne szereplő f.h.-k (főiskolai hallgatók), mi ez a tengés-lengés a színpadon, miért nincs kapcsolat néző és színész között, hiszen Presser és Adamis dalait nemzedékek fújták és fújják azóta is. Déry Tibor kisregénye irodalomtörténetünk, Presser és Ádamis művei zenekultúránk részei. Ugyanilyen hely kellene megillesse a mű színpadi változatát is színházkultúránkban. Mi lehet az oka, hogy míg az irodalmi mű és a zene-szöveg külön-külön is fajsúlyos, a színpadi adaptáció gyöngébb, az EGÉSZ kevesebbet nyújt, mint az azt létrehozó „alapanyagok" önmagukban? Baj lehet a dramaturgiával — gondoltam a Jókai Színház október 2-án látott előadása után. Déry művének mondandója (sajnos!) most is aktuális, de azért nem ártott volna az új bemutató előtt lefejteni róla a születésekor kötelező és most is érezhető (ideológiai) ökomyákat. Bibliai időkig visszhangzó történetekkel találtuk volna szembe magunkat. A komáromi előadás gyengéit persze nem akarom a dramaturgia rovására írni. Remélem, hogy a játék, a zene, ének és a tánc rövid időn belül összeérik annyira, hogy színvonalban egységesként nézheti meg a produkciót tájaink mai „dühöngő ifjúsága" és a nosztalgiázó középnemzedék. Voltak az előadásnak tapsot arató erős és mosolyt kiváltó gyenge pillanatai. Jól és szánnivalóan előadott szövegei és dalai. A koreográfiát dicsérni lehet — a táncosokat (minden igyekezetük ellenére) több kategóriába lehet sorolni. Az, hogy a társulatban kevés a fiatal, nem vált a darab előnyére. Amíg a Caligu- LÓban funkciójuk volt az előtüremkedő zsírpárnáknak, itt ezek és a vastag combok siralmasan hatottak. A zenét és a dalszövegeket jól ismerők fel-felszisszentek, amikor a „szerettem” múlt ideje helyett jelen idejű „szeretem” hangzott el, vagy amikor a színész helyett a zenész énekelte az „óóó!”-t. Az sem hatott jól, amikor a dallam végéről lemaradtak az unalomig ismert és nem is nehéz finom kis hajlítások. A zene? Más a hangszerelés, de ez nem zavar. Ami hiányzott: a szólógitár (vagy egy könnyed billentyűs) időnként ívelt játékával „megtámogathatatta" volna az énekhangokat. A színpadkép (amely ugyan egy régi Hobó-koncert ellentétes felépítését juttatta eszembe) — fönt a színészek, alul az együttes — ellen sok ellenvetés nem lehet, bár a hol madár, hol sátor „esernyőt” kissé funkciótlannak éreztem, nem volt elég hatásos. A rendezés címére: kár, hogy ugyanaz a piros ruha vonaglott utcalányként az elején, amelyik később a narkós férjéért aggódó orvosnőt öltöztette. S azt sem értem, miért kellett belekalkulálni a darabba az oly sokszori meghajlást. Biztosak voltak a szűnni nem akaró tapsorkánban? HARASZTI MÁRIA A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 20. Petrarca és a reneszánsz líra „Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek? És ha szerelem ez, minő, miféle? Ha jó, miért van oly halálos éle? Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?" Az európai líra nincs folyamatosan jelen az irodalomtörténetben, vannak lírai s vannak kimondottan lírátlan korszakok. A görög líra példának okáért jelentős a maga egyetemességében, ám nagy lírikusaik nincsenek a görögöknek. Az európai líra első nagy korszaka a római aranykor. Horatius, Ovidius, Catullus, de még az elsősorban epikus Vergilius is első nagy hegyláncát képezik a lírának. A másik nagy korszak a reneszánsz, amely után megint hanyatlás következik, egészen a romantikáig. A XIII. századtól a XVI. század végéig, Dantétől Shakespeare-ig szoktuk datálni a reneszánsz korát, s az csak természetes, hogy három ily gazdag századba sok minden belefér, a reneszánsz jelző sok esetben csak skatulya, így a mi esetünkben is: ha e kor lírájának csúcsait vesszük csak, hogy egy kötetben elférjenek, akkor e skatulyába nemcsak a par excellence „reneszánsz” Petrarca, Ronsard vagy de Bellay kell, hogy belekerüljön, hanem a Petrarca és Ronsard közé szorult Villon is, akire általában nem szokták e jelzőt illeszteni, inkább holmi középkorvégi vagánsnak minősítik; mi mégis itt foglalkozunk vele, hisz beletartozik a korba, ahogy az immár barokk költőknek tartott Gongora, Spencer vagy Donne is. Mat ezekről lesz szó ezúttal, egy hosszúra nyúlt korszak vezérköltőiről, noha például a korszakkezdő Dante vagy a korszakzáró Shakespeare is idetartozik, ám azokról külön számoltunk s számolunk be, hisz ók csak „mellékesen" lírikusok, fő területük az eposz és a dráma. Most azonban térjünk vissza Petrarcához. Mert ó volt ennek a korszaknak nemcsak az első, hanem a legnagyobb lírikusa is. Dante ugyan megelőzte őt egy nemzedékkel, de egyrészt, mint már említettük is, Alighierinek csak mellékes területe volt a líra, másrészt pedig nemcsak elindítója volt a reneszánsznak és az olasz nyelvű irodalomnak, hanem, s főként, betetózóje a középkornak. A majd egy félévszázaddal később (1304-1374) élt Petrarca ellenben már egyértelműen és csakis reneszánsz jelenség, az újkor költője, az olasz nyelv kiteljesítője, „az új szellemű irodalom igazi megteremtője és apostola” — ahogy Szerb Antal írja. Igaz, ő maga és kortársai kevésbé voltak ennek tudatában, mint mi, „latin nyelvű munkái alapján a nagy antik írók egyenrangú utódának tekintették" s ő maga is főművének latinul írt eposzát, az „Africát” tartotta. „Halhatatlanságát mégis olasz verseinek köszönheti. Pedig többszáz szonettjét, canzonéját, sestináját mellesleg írta, hogy a kor gáláns divatjának hódoljon. De Sanctis óta az irodalomtörténészek Petrarca nagy újítását abban látják, hogy a szonettek Laurája már nem elvont égi lény, hanem valóságos földi asszony” — folytatja Szerb Antal. Ezt érezzük Daloskönyve minden sorából, így a már idézett szonettben s voltaképpen valamennyi Petrarca-versben. Vele is az történt, ami ifjabb kortársával, Boccaccioval. Annak sem komoly, latinul írt tudományos munkái hozták meg a halhatatlanságot, hanem olaszul, szórakozásul írt novellái, a „Dekameron ”, Egészen más jelenség a kor másik lírai óriása, Francois Villon. Igaz, ő egy évszázaddal később élt (1431 és 63 között, noha ez utóbbi dátum csupán eltűnésének az ideje, halálának pontos dátumát nem tudjuk), mint Petrarca, általában mégsem szokták őt a reneszánsz költők közé sorolni. Mi mégis ezt tesszük, hisz Villon, ha lehet, még Petrarcánál is modernebb, újkoribb jelenség, igaz, hogy ezt főként mi, magyarok tudjuk így, a Faludy-indította, s Szabó Lőrinc, Vas István-betetőzte Villon-kultusz miatt — a franciák egyáltalán nem tartják olyan nagyra őt, mint mi. „Mondjátok, hol van, hova lett / Flóra a szép nő, Róma fénye?/ Archipiada hol lehet / S Thais, vele egy anya vére?/ Hol a tapsra, szóra, zenére/Tó fölött ébredő Echó/ Emberfölötti tünde lénye? / No de hol a tavalyi hó?/" Ki ne ismerné e régi francia verset, a Tűnt idők asszonyairól írott balladát, avagy a Szép fegyverkovácsáé vagy a Vastag Margót balladájá? Villon kétezeregynéhány sort írt egész kalandos életében, ezek nagy részét Kis és főként Nagy Testamentumában gyűjtötte öszsze, de ez a kétezer sor, ha a franciák becsmérlésének, ha a magyarok rajongásának van igaza, mindenképpen a világlíra aranykönyvébe tartozik, s megint csak Szerb Antalt kell idéznünk, aki szerint „Csak egy költője van e századnak (mármint a XV-nek), de ez az egy minden idők legnagyobb lírikusai közé tartozik”. A franciák inkább a következő század nagy költőit, az immár vérbeli „reneszánsz” Pléiade lírikusait becsülik, mint a klasszikusokat. Ioachim du Bellay tartozik e csoportba s főként a vezér, Pierre de Ronsard (1524-1585). Talán meglepő, de nekünk, magyaroknak Ronsard versei is nagyon ismerősen szólnak, főként az alábbi Szonett, Heléna számára. „Ha már öreg lesz Ón s este gyertyája égvén, tűz mellett ül, sodorva meg bontva a fonalt, dúdolva verseim, mélázón mondja majd: Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valéf; én..." Igen, Tóth Árpád halhatatlan fordításából jó ismerősünk ez a Ronsardvers, főként a befejező sora: „éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!” Mondottuk, hogy Petrarcától Shakespeare-ig rengeteg nagy lírikusa van e korszaknak, még mifelénk, Európa keleti végein is, elég csak Balassira vagy a lengyel Kochanowskira utalni, nekünk mégis meg kell elégednünk azzal, hogy néhányukat idézzük, így a már említettek mellett a spanyol Gongorát, Lorca kedvencét, avagy a barokkba átívelő nagy angol lírikusokat, Spensert, a „Tündérkirálynő” című lírai eposz költőjiét s a Vas István magyarította Joh Donne-t (1573-1631). Mi most mégsem velük fejezzük be ismertetésünket, hanem egy másik terület óriásával, Michelangelo val, aki nemcsak a festészetnek, szobrászatnak, építészetnek volt óriása, hanem történetesen az írásnak is, nevezetesen éppen a lírának, egészen pontosan, a szonettnek. Petrarca, Ronsard, Shakespeare remekeivel érnek föl a nagy firenzei szonettjei, méltó, hogy vele fejezzük be körképünket a reneszánsz líráról: „Aki egykor semmiből hozta létre az időt, mit a lét addig nem érzett, két félre szelte: a Nap egyiké lett, s a Hold jutott rokonunkra, az éjre".
