Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-22 / 12. szám
1993. szeptember 22.• sz. SZABAD ÚJSÁG Kevés a szakképzett hitoktató vagy megtartják?! Elmarad Az oktatásügyi tárca miniszter nélkül is komoly döntésekkel nehezíti az iskolák évkezdetkor amúgy sem könynyű feladatát. Nem elég, hogy az oktatásügyi létesítmények címére későn adták fel az idei tanrendet, még egy olyan kötelezően választható tantárgyat is előírnak, amelynek bevezetése nem kevés bonyodalmat okozott. Erkölcstan, vagy vallásoktatás? Tették fel a kérdést számos családban. Az iskolákban viszont az okozott komoly fejtörést, hogyan biztosítják majd a szakképzett oktatókat. Végül — talán más megoldás nem lévén — a feladatot az eddigi polgári nevelést , oktató pedagógusokra bízták. Az Érsekújvári járásban a közelmúltban három körzetben: a járási székhelyen; Surányban, valamint Párkányban vitatták meg az új tantárggyal kapcsolatos kérdéseket. Pataky Károly mérnököt, a járási tanügyi hivatal igazgatóhelyettesét arról kérdeztük, milyen rugalmasan reagáltak a járás iskoláiban az oktatásügyi tárca előírására. — Rendre megérkeztek a módszertani könyvek, ahogyan erre ígéretet kaptunk, ám minden iskolának csak egy jutott. Talán ezért döntöttünk úgy, hogy az etikai nevelést oktató pedagógusok számára havonta egy módszertani előadást tartunk itt, Érsekújváron. A magyar pedagógusok dr. Árpás Ilona előadásait hallgatják majd. Annak ellenére, hogy eleinte gondok merültek fel az erkölcstant, illetve a hitoktatást illetően, mégis úgy gondolom, éppen itt az ideje, hogy jobban odafigyeljünk gyermekeink tanítására és nevelésére. Erre mind nagyobb szükség van, már csak azért is, mert a szülök elfoglaltsága miatt egyre kevesebb idő jut a gyerekekre. A pedagógusra így még az eddiginél is nagyobb felelősség hárul. Városainkban és községeinkben különösebb zavar nélkül zajlott az új tantárgy bevezetése, melyet a gyerekek, illetve helyettük a szülők döntése előzött meg. A legtöbben a hitoktatást választották, így sok helyütt több évfolyamot összevonva hoztuk létre az erkölcstani csoportokat. Sajnos, a múlt rendszerben nem volt szükség szakképzett hitoktatókra, ezért ma nem áll módunkban egyik napról a másikra „előteremteni” őket. Az Érsekújvári járásban jelenleg összesen 20 hitoktató van, közülük többen távúton végzik a győri hitoktatóképzőt. Bízunk akaraterejükben és abban, hogy a későbbiek során is számíthatunk rájuk. Gondok inkább akkor merültek fel, amikor csupán egy-két tanuló jelentkezett erkölcstanra, illetve hitoktatásra. Ez elsősorban a kisiskolákra volt jellemző. Óhajban például csak két gyerek jelentkezett erkölcstanra, úgy kellett a szülőkkel utólag megbeszélni, hogy két gyerek miatt nem oktathatjuk az etikát. Barton pedig az esperes a templomban kívánta tartani a hittanórákat azoknak a gyerekeknek, akik egyébként a szomszédos szőgyéni alapiskolt látogatják. Az esperesekkel, káplánokkal — amennyiben ők tartják meg a hitoktatást — szigorúan megállapodtunk abban, hogy alkalmazkodni fognak a tanrendhez. Kell, hogy az iskolában ezután is fegyelem uralkodjék. Az erkölcstant, illetve a hitoktatást az órarendben a délutáni órák közé sorolták. Nem tudni, szerencsés vagy szerencsétlen-e az effajta döntés, hiszen a gyerekek ilyenkor már fáradtak. Vajon mit gondolnak minderről a szülők? — Jutka hatodikos, azelőtt is hittanra járt, ez most sem lesz másként. Én örülök annak, hogy most már a tanítási órákon belül tartják a hittant. Nem értem, miért nem vezették be ezt már korábban: a Biblia tanítását az irodalomórákon, a vallástörténetet pedig a történelemórán taníthatták volna. Talán így most még az sem okozna gondot, hogy egy osztályban, illetve iskolában több vallási felekezethez tartozó gyerek van — mondta el a kislány édesanyja a véleményét, ám mint a következő riportalanyunk, ő sem volt hajlandó nevét adni a nézetéhez: — Fiammal bizony bajok voltak. A nagymama jóvoltából falun korábban már volt elsőáldozó, mi azonban sosem beszélgettünk vele ezekről a dolgokról. Az erkölcstant viszont feleslegesnek tartom, mivel otthon olyan nevelésben részesül, amelyet az iskolában nehezen tudnak majd folytatni. Attól tartok, a nézetek különbsége miatt a gyerek végül még összezavarodhat! A megkérdezettek között voltak olyan szülők, akiknek az új tantárgy egyáltalán nem okozott túlzott fejtörést. Az ilyen „tömegvélemény” szerint: odajárjon a gyerek, ahová a többiek, hiszen amúgy sem várhatók e tantárgytól komoly eredmények. A gátlásos gyerekek a pedagógustól, a hitoktató viselkedésétől függően oldódnak majd fel, vagy maradnak zárkózottak. És különben is, az elmúlt rendszer kérdőíves, tesztlapos korszakát követően sem a pedagógustól, sem pedig a gyerekektől nem várható el, hogy felszabadultan, partnerekként beszélgessenek a tanítás utolsó óráján. Ilyenkor a nebulók legtöbbje gondolatban már vagy másutt jár, vagy csupán egyetlen kérdés foglalkoztatja: — Megtartják, vagy elmarad-e az utolsó óra. (száz) Berzétének szánt kesergő Sokat kerékpározom mostanában. Élvezem a csendes, kimért utakat, Páskaházáról Rozsnyóra és vissza vagy Páskaházáról Tornaijára és vissza. Tetszik a csendesség, az emlékeimbe történő zavartalan elmerülés, a táj, a sziklás, meredek, de még erdő borította hegyoldal, a viszonylag szűk Sajó-völgy szántóival, rétjeivel és legelőivel. Néhol csordát látok a hegy oldalán, vagy birkanyájat, vagy a közelemben elrobogó vonatot, vagy a mellettem sűrűn elsuhanó gépjárműveket. Szeretem a kerékpár nyújtotta magányt, a mindenre jobban odafigyelés lehetőségét, a gondolatébresztő és tűnődtető pedálozási, a megszomjazást, amely arra késztet, hogy betérjek valahová egy kellemesen hűtött csapolt sörre. Mint ahogy tettem ezt a minap is Rozsnyóról visszafelé jövet Berzétén. A kocsma előtti térségben az éppen iskolából hazatérő gyermekekre lettem figyelmes. Önfeledten játszottak, nevetgéltek, kergetőztek, miközben mondták egymásnak fennhangon, ízesen, jó palócosan magyarul a közölnivalókat. Szlovák iskolába járnak, Berzétén, ebben a nagy múltú kicsiny gömöri faluban, Rozsnyó közvetlen szomszédságában, nincs magyar iskola. Megszüntette a szülők hiszékenysége. Bedőltek a többségi nemzet évtizedek óta tartó, az unalomig ismételt, megtévesztő propagandájának, miszerint magyar iskolából nem érvényesül a gyermek Elhitették sok magyar szülővel, a berzéteiekkel is, hogy ők akarnak igazán jót, felemelkedést, boldogságot a magyar gyermekeknek. Csak cserébe „ nemes ” szándékukért adják fel magyar iskoláikat. A berzéteiek vagy naivságból, vagy számításból ezt megtették. A vidék egyik legrégibb településének utódai dacolva elődeik magyar szellemével, lehetővé tették hogy gyermekeik az iskolában, a szlovák nyelven folyó tanítási órákon a szlovák kultúrát szívják magukba. A kis falu történetének nem ilyen alakítói voltak az Ákosok a Máriássyak akik a Sajó jobb partján kővárat emeltek amelynek a neve mind a mai napig „ Vörös barát vár", „ Várfej". Jelentős aranybányászat folyt a falu határában valaha, a földművelés, az állattenyésztés és a fuvarozás is beletartozott Berzéte történetébe. Most, ha nem tévedek, az állami gazdaság helyben a legfőbb munkáltató. De — és erre felmelegedett lélekkel gondolok — 1835-től 1839-ig itt nevelősködött a Kiskaposon született, Sárospatakon tanuló kiváló kritikusunk esztétánk költőnk Erdélyi János, aki Petőfi Sándor útijegyzetének tanúsága szerint „oly sok szép dalt írt Vajon mit szólna e kiváló elme, huszonöt évesen a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd később a Kisfaludy Társaság titkára a mai. nagyon késői utódokhoz, a berzétei szülőkhöz és gyermekeikhez, akik szlovák iskolába járnak, hogy nyelvet tanuljanak ne tudományt — szüleik „jóvoltából'’. Mondaná mélyen megrendülve, magába roskadva Vörösmarty Mihályunknak „A vén cigány ” című versébe foglalt szavait: „ Odalett az emberek vetése... ” S mit szólna jó Petőfi Sándorunk, aki Berzéte nevét a legjobban megörökítette, mert hiszen felkereste ott, s ezt útijegyzetébe is belefoglalta, az általa tisztelt és nagyra becsült Erdélyi Jánost? Bizony, ha most járna Berzétén, s találkozna a szlovák iskolából éppen haza tartó gyermekekkel, indulatosan, szikrázó szemekkel a maga híres versének (Magyar vagyok) két sorával dörgené el döbbenetét: „Magyar vagyok S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!" Vagy tételezzem fel, hogy megfordulna, és messziről elkerülné azt a falut, ahol ennyire meggyöngült a tartás? Nem. Petőfi Sándor ezt nem tenné. Hitvallásának tekintette, s rövid földi pályafutása során erről nemegyszer bizonyságot is tett: „... hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet”! De a berzétei szánalmas tapasztalatot nagy-nagy csalódásai között őrizné meg. Hosszan néztem, hallgattam a játszó, kergetőző berzétei gyermekeket, s bosszantottam is őket azzal, hogy rájuk szóltam: miért beszéltek magyarul? Hogyan tanultok meg szlovákul, ha az iskolából kijövet máris magyarul beszéltek? Nektek szlovákul kellene beszélnetek az iskola falain kívül is, a szüléitekkel is, szomszédaitokkal is, mindenütt a faluban, hogy ne csak gazdag magyar kultúrátokat, de magyar nyelveteket is felejtsétek! Egy odatoppanó idős asszony megcsóválta a fejét szavaim hallatán, s az orra alá motyogta a berzétei önvigasztaló szavakat: — Ha eszes a gyerek, szlovák iskolából is érvényesül! Nem szóltam semmit a megjegyzésére. Felültem a kerékpáromra, és tovább hajtottam. Szomorú arccal, hervadt lélekkel cipeltem el Berzétéről gondolataimban Erdélyi Jánost, Petőfi Sándort, Vörösmarty Mihályt, Arany Jánost s minden nemzeti nagyságunkat. Mert hiszen a gyermekek révén nagy történelmi személyiségeink is kiköltöznek a berzétei házakból. A szülök még emlékeznek nemzetük dicső tetteire, gyermekeik azonban már naponta csatát vesztenek múltunk régi dicsőségünk feladásával... Mert felejtenek felejtetik őket! Nem fogják tudni azt, amit minden magyar gyermeknek tudnia kell ebben az igazságtalanságokat és keserveket szülő Kárpát-medencében. A nemzeti önismeret birtoklásáig ugyanis csak a magyar iskola falai között juthat el a gyermek. Berzétén ez már hosszú évek óta másképp van. Berzétén már régóta nincs magyar iskola. „Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk”, mondom a Halotti beszéd kezdő sorával. Milyen magyarok vogymuk!, teszem még hozzá. Az ősi Berzéte, ahogy hallom, alapításának hétszázötvenedik évfordulójára készül. Lakói sok minden jót, keserveset megéltek a századok folyamán, s élik s ünnepük majd azt is, hogy nincs magyar iskolájuk. MÁCS JÓZSEF 5 Nyitván esküt tettek a hittérítők Embert próbáló küldetés az övé „Én, Juhos Ferenc fogadom neked, Atya, Fiú és Szentlélek egy évre és egy életre, hogy tisztaságban, szegénységben és engedelmessegben az Isteni Ige Közösség alkotmányát követem. Ezt az esküt Önnek, Stefan Horváth tartományi rendfőnöknek és az itt jelenlévő közösségnek teszem le. " így hangzott a nyitrai kálváriadombon annak a fiatalembernek az eskütétele, akinek élettörténetéről la-Punkban egyszer már olvashattak. erenc tavaly február végén vonult be az Isteni Ige misszionáriusi közösség losonci kolostorába Nem mindennapi életútjára, amely azóta az eskütételnek köszönhetően teljesen más fordulatot vett, röviden visszatérünk. Ferencet a hozzátartozói és a barátai amolyan örökké víg kedélyű, másokat is szórakoztatni tudó fiatalként ismerték. Nem hiányzott a táncversenyekről, de ennél is nagyobb népszerűségre tett szert vőfély szerepében. Annyian felkérték már erre a szerepre, hogy csaknem valamennyi hétvégéjét lakodalmakban töltötte. Nem maradt ideje már önmagára sem, bár erre egyre inkább szüksége lett volna. Ekkor kötött szorosabb barátságot a községükben megalakult keresztény ifjúsági közösséggel, és később itt talált választ a lelkét szüntelenül nyomasztó kérdésekre, nehezen megmagyarázható életérzéseire. Ez időben ismerkedett meg a nyárasdi plébánossal is, akivel nem egy alkalommal hosszasan elbeszélgetett. A titok csendben érkezett: Juhos Ferenc szülei csodálkozva fogadták a váratlan hírt, miszerint fiuk engedelmeskedve egy belső hangnak a misszionáriusok cseppet sem könnyű útjára lép. A Losoncon eltöltött noviciátus idején munkával, tanulással, önmaga és környezete jobb megismerésével töltötte idejét. A néhány napos elmélkedéssel, előadásokkal még tartalmasabbá vált lelki gyakorlatok során alkalma nyílt arra, hogy tisztázza érzéseit, megerősödjön benne a hit, és bizton állíthassa: döntése helyes volt. Hasonlóan cselekedett az a 28 társa, akikkel együtt a közelmúltban a nyitrai kálvárián, Szűz Mária születésének ünnepén letette az egy évre szóló ünnepélyes esküt. Erre az eseményre a jövő misszionáriusainak szülei, hozzátartozói és barátai is eljöttek. Az Isteni Ige Közösséget, melynek ezen a napon esküvel is megerősített testvéreivé váltak. 1875-ben Arnold Janssen alapította Mária Nagyasszonyunk születése napján. Az alapító gondolatát az 1928-ban felszentelt nyitrai központi missziós ház lakói vitték tovább. Nyitra városa a keresztény történelem bölcsőjeként több száz misszionáriust „bocsátott már útra a nagyvilágba. Ok felajánlották önmagukat és missziós munkájukat Istennek. Korábban a hittérítők gazdag uraknál szolgáltak, majd a távoli Amerikába indultak kenyeret keresni. Korunk misszionáriusai is Krisztus tanítását hirdetik majd, és egyúttal segítenek a rászorulókon. Küldetésüket szent szerzetesi esküvel pecsételték meg, és tizenkét testvérük teszi le ezekben a hónapokban az örök esküt. Az eskütételen, melyet szent misével tettek ünnepélyesebbé Stefan Horváth tartományi rendfőnök szólt a noviciátusukat befejező misszionáriusokhoz és ajelenlévő vendégekhez: „Amikor egykori hittérítőként Nyitrára jöttünk, nem tudtuk, milyen módon sikerül felnőnünk a nagy miszsziós feladathoz Itt megtudtuk, hogy egyedül ugyan elvesznénk, de ha összetartunk, munkánkkal segíthetünk az elesetteken. A missziós közösségen belül eljuthatunk ahhoz a felismeréshez, hogy az eskütétel és számos lemondás miszsziónk beteljesüléséhez vezethet. Mi az elmúlt negyven évben ugyancsak ennek köszönhetően tudtuk folytatni a közösség által vállalt feladatot. Az útmutatóban, melyet a világ valamennyi püspöke megkapott a püspöki szinódus előkészítése keretében — jövőre Rómában kerül megrendezésre — az olvasható, hogy a szerzetesi eskütétel a szent evangélium radikális módon történő felfogásának tekinthető: miszerint az én képes ellenállni a világban uralkodó rossznak. Éppen ezért van nagy szükség a missziós munkára, a szociális szférában nyújtandó segítségre. Csupán a nemzetek ily módon fejlesztett kulturáltsága biztosíthatja a világban a megbékélést.” Az égő gyertya lángjánál elmondott eskütétel Juhos Ferencet újabb bizonyításra, testet,és lelket próbáló munkára serkenti. O valóban hittel és némi büszkeséggel tekint eljövendő missziós feladatára. Azon huszonéves fiatalok egyike, akik már nem csupán misztikumként és holmi homályos csendben létező rejtelemként élik meg a kolostori életet. Társaival együtt ugyanúgy részt vesz a kerti, a konyhai munkákban, szabadidejében vidám beszélgetéssel, dalolással múlatja az időt, vagy éppen elmélyed a könyvek sokaságában. Ám önmaga, és a benne lakozó hit megismerésén túl mások megismerésére is törekszik. Segíteni kíván mindazokon, akik Istent és a törődést egyaránt szomjazzák. Az Isteni Ige Közösségén belül elesett társadalmunk elesett emberein igyekszik a jövőben segíteni. Feri megmaradt jókedvű, szellemes, derűt árasztó fiatalembernek... Csakhogy kortársainál, valamivel több bizalmat kapott az Úrtól, és ezt szeretné mindenkivel megosztani. SZÁZ ILDIKÓ
