Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-08 / 10. szám
12 SZABAD ÚJSÁG 1993. szeptember 8. KÉRI KÁLMÁN, nyugalmazott tábornok Iglón született, egy mozdonyvezető fiaként. Pályafutása során diplomáciai szolgálatot is teljesített. Életének erről az időszakáról beszélgettünk az idős katonatiszttel, aki nemrég múlt 92 éves. — Prágai katonai attesénak voltam kijelölve. Oda 1938 végén mentem volna, de a történelmi események ezt nem tették lehetővé. A Csehszlovák Köztársaságot a németek szétverték, így Prága helyett a pozsonyi állomáshely jutott nekem. — Miért önre esett a választás? — A választás rám tulajdonképpen azért esett, mert a terv az volt, hogy egy kisantant államban dolgozom majd három-négy évig, és azután Rómába vagy Berlinbe, tehát a két szövetséges nagyhatalom valamelyikébe kerülök. Ezért kellett olaszul is megtanulnom. A német viszont az anyanyelvem. tehát nem volt probléma. — Mikor került Pozsonyba? — 1941. augusztus I-jén neveztek ki. Helyesebben, ez már korábban megtörtént, de a vezérkar főnöke nem engedett, miután az akkori honvédség felvonulásáért voltam felelős. Tehát a hadsereg szállításáért oda, ahová azt a vezérkar főnöke elrendelte. Rendkívül felelősségteljes hely volt. A vezérkar főnöke úgy vélte, én garancia vagyok, hogy minden rendben fog menni és rendben is ment. Ezt nem magamnak köszönhettem, hanem a vasutasságnak, akikkel szoros baráti kapcsolatban álltam, hiszen apám vasutas volt. — Mennyire tudott ön szlovákul? — Csehül tudtam. Dajkámtól megtanultam valamit szlovákul. A cseh nyelv elsajátítását jelölték ki számomra, hiszen Prágába készültem. Nem mondom, hogy perfektül megtanultam, de a katonai szaknyelvet ismertem. Bizonyos nehézségek adódtak, hiszen a két nyelv nem egyforma, pláne akkor nem, amikor az ember beszéli és nem olvassa. Pozsonyban mindig a szememre vetették, hogy nem tudok rendesen szlovákul. Látják, iparkodom — válaszoltam. Nem nagyon, mert maga mindig a nőkkel foglalkozik. Világos! Jobb szerettem a nőtársaságot. — Milyen megbízatással érkezett Pozsonyba? — Mint minden katonai attasénak, természetesen, annak az államnak a katonapolitikáját kellett figyelemmel kísérnem. Azonkívül kötelességem volt képviselni a Legfelsőbb Hadurat. A kormányzót mint államfőt a követ képviselte. Azután feladatom volt barátok szerzése mind a mértékadó polgári személyek körében, mind a katonaságnál. Mindig készen kellett lenni arra, hogy ha otthon valamilyen dologra kíváncsiak, akkor megfelelő tájékoztatást adhassak. Az természetes, hogy naprakész információkkal kellett rendelkezni, s ezek beszerzése legálisan és — ha szabad úgy mondani — kicsit illegálisan történt. Az ember sokat járt társaságba, sokat olvasott. Mindenekelőtt a sajtót. Az irodalmat is figyelemmel kísérte. Egy sor dolgot így egészen legálisan megtudott, ami egy laikus szemében úgy tűnt, hogy kémkedés eredménye. Az illegális az volt, hogy adódtak olyan kérdések, amelyek esetében a követ úgy vélte, nem elég, amit megtudtam. Akkor más eszközökhöz kellett nyúlni, hogy ezeket az ismereteket megszerezzem. — Milyen légkört talált, tábornok úr, Pozsonyban? — Mondhatnám, van egy hivatalos és van egy egyéni légkör. A hivatalos rendkívül bizonytalan volt. O- lyan értelemben, hogy ha reggel felébredtem, nem tudhattam, egy baráti államban vagyok-e, vagy sem. De délben már egy semleges és délután már csak egy ellenséges államban találtam magamat. Kiszámíthatatlanok voltak, miután rendkívül érzékenyek voltak. Bennük állandó bizalmatlanság és kisebbrendűségi érzés élt. Minden, ami „Mad’arsko" volt, annak a megléte is, sokszor irritálta őket... — Ez hivatalos szinten miképpen nyilvánult meg? — Hivatalosan ez csak az érintkezés visszafogottságában nyilvánult meg. De természetesen a diplomáciai szokásoknak megfelelő formában. A követtel szemben nagyobb bizalommal voltak, mint irántam, hiszen én végeredményben annak az ' .gnak a szülötte voltam, egyik nemzetiségük sarja. Cipszer vagyok, szepesséi. A rokonságom is ott élt. Az is foozta bizalmatlanságukat, hogy magában a hadseregben is rokoni kapcsolataim voltak. Két unokatestvérem a szlovák hadseregben szolgált. Ezt ők nagyon jól tudták. Az egyik, Tatarko, szlovák ember volt. A másik, Lavotta viszont azt mondta nekem, éppen olyan magyar vagyok, mint te. A szlovák vezérkari iskola parancsnoka Jreiskirchenben iskolatársam volt. így gyerekkorom óta ismertük egymást. Egy másik katonaiskolái társam a német Abwehr tisztje, Canaris szlovákiai megbízottja volt. A treiskircheni csodálatos nevelés következtében ez a társaság úgy érzett egymás iránt, mint az unokatestvérek. Tehát ez a német vezérkari alezredes, majd ezredes ugyanabban a szellemben nevelkedett, mint én. Már az iskolában szoros baráti, bajtársi kapcsolat fejlődött ki közöttünk. Azt semmilyen parancs sem tudta megmásítani. Azt sem lehetett megtiltani, hogy ezek az emberek érintkezzenek velem. De egyebek miatt is persona non grata voltam Szlovákiában. Már az említett rokoni és baráti kapcsolatok miatt is. Ehhez járult még az, hogy jó barátságban voltam a szlovákok vatikáni katonai attaséjával. Az is zavarta őket, hogy különleges barátság fűzött a pozsonyi horvát katonai attaséhoz. A vasutasok között is két-három befolyásos és magas rangú tisztviselővel jó volt a kapcsolatom, korábbi beosztásomból adódóan. Zavarólag hatott, hogy két olyan szlovák tiszttel is jó kapcsolatban álltam, akikkel együtt tanultam. Egyikük császári és királyi tüzériskolát végzett. Én is elkezdtem tanulmányaimat ebben az iskolában, de nem fejeztem be. A másik a Ludovikán nevelkedett. Őt Lendvaynak hívták és a szlovák hadsereg személyzeti osztályának vezetője volt. Tehát nagyon befolyásos ember... Nagyon jóban voltam Pólyák István miniszterrel is. Ő Budapesten született, és ott is tanult. Nagyon kedves felesége volt. A fogadásokon sokszor találkoztunk, üdvözöltük egymást és, barátságosan elbeszélgettünk. De leginkább attasétársaimmal, a némettel, az olasszal, a románnal, a horváttal, a svájcival és a vatikáni nunciussal érintkeztem. Ő volt a legnagyobb kém, mert neki minden plébános jelentett. Ha valamit tudni akartam, hozzá mentem. S miután olaszul jól tudtam, megszeretett. Hangsúlyoztam előtte, hogy a gyámom premontrei kanonok volt. Laudeturt köszöntem neki. Egy katonai attasénak meg kell tanulni rendesen köszönni és a hölgyeknek szépen udvarolni. Merem állítani, hogy nekem, mint katonai attasénak, a társaságbeli hölgyek nagyon sokat segítettek: Annál inkább mondhatom ezt, mert a hölgyek ítélőképessége megbízhatóbb, mint a férfiaké. S ha meg vannak róla győződve, hogy az ember diszkrét — amit nekem mondanak, arról senki sem hall többé semmit —, akkor elárulják még a követ férjük titkait is! Bevallom, kapcsolataim miatt meg voltam győződve arról, hogy én sokáig nem maradhatok Pozsonyban. — Ha összegzem az elmondottakat, a „hiba” az volt, hogy ön túl jó kapcsolatokkal rendelkezett Szlovákiában. — Igen. Egy évig voltam Pozsonyban, és 1942. augusztus 10-én már Budapestre helyeztek. Ferdinand CatloS, szlovák hadügyminiszter boldog volt, amikor errő tudomást szerzett. A búcsúvacsorán hatalmas ezüst dohánytartót kaptam tőle, tele szivarral. Hozzá is fűzte, ez a doboz nagyságával fejezi ki azt az örömöt, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország főméltóságú kormányzója engem jóval magasabb beosztásba juttat. Ezt először szlovákul mondta el, azután magyarul is, és mosolyogva átnyújtotta az ajándékot. — Ma sokan próbálkoznak a szerecsenmosdatással és a Szlovák Állammal kapcsolatban bizonygatják, hogy a nemzeti szocializmus nem hatotta át a szlovák társadalmat. Tábornok úrnak mi a véleménye erről? Mennyire hatotta át a társadalmat a nemzeti szocializmus? — Hát eléggé. Mert a nemzeti szocializmus segítette őket hozzá az önálló nemzeti léthez. Viszont a német jelenlét miatt hiába voltak mérgesek, tudták, ez ellen nem tehetnek semmit. De egy ellenségképre szükségük volt. Ezek mi, magyarok voltunk. Minket gyakran szidalmaztak. Egyáltalán, az a Szlovákia egy operettállam volt. Nem volt szabad a szavak alapján a tettekre következtetni. Olyan színpadi jelenetek részese voltam, hogy elámultam! — Mondjon el kérem egy esetet. — Látogatóba jött a japán követ Pozsonyba Berlinből, ahol székelt. A szlovákok meg akarták mutatni, ők különb államban élnek, mint amilyen Magyarország. Beszéltek neki a történelemről. Ami Szlovákiában van, azt mind ők csinálták. Ezután vacsora következett. A hangulat fél tizenkettőkor magasra hágott, és egyszerre a saját fülemmel hallom, hogy most pedig be fogjuk mutatni a magyar zenét és a magyar táncot. Kíváncsian figyeltem. Hát ez úgy nézett ki, hogy Safto Mach belügyminiszter lerámoltatta az asztalt. A poharak lezúdultak. Felugrott az asztalra és kijelentette, most pedig magyar zene és magyar lánc következik. Húzták a csárdást, ami „természetesen” szlovák zene volt. Ebben van valami igazság, hiszen népzenénk és néptáncaink egy része közös. És elkezdett fönn táncolni. Úgy csárdásozott, csak úgy röpült minden. Ezt nézte a követ, és Mach lefordítana neki, hogy most egy erősebb ütemű tánc következik, ami igazi szlovák tánc, mert „ez a vérünkben van". Nem tudtam megállni és a fogadás végén odamentem hozzá és azt mondtam: Miniszter úr, kétségtelen, hogy magyar táncot így eltáncolni unikum. Csak azt nem tudom, honnan vette, hogy ez a maga vérében van! — Esterházy Jánossal hogyan ismerkedett meg? — A magyar arisztokrácia tagjaival természetesen kapcsolatba kerültem. Révay Istvánnal például, aki tudós ember volt. Ő vezette a szlovákiai magyarság kulturális ügyeit. A Csákyakkal, nevezetesen Csáky Mihállyal, aki zárkózott típus volt, meg a Pálffyakkal. A három Pálffy-testvér különös társaság volt. Az egyik festőművész volt, a másik a történelemben búvárkodott, és mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozott. A harmadik meg tipikus életművész volt. Azt merem mondani, hogy ezek mind kiváló magyar emberek voltak. Volt bennük bizonyos demokratikus hazafiúi vonás, ami a magyar arisztokráciából idehaza hiányzott. Ezek kiválóan tudtak viselkedni, mint magyar arisztokraták, de mint csehszlovák állampolgárok is. Nem emelhettek kifogást ellenük a cseh demokratikus politikai világban. Mindannyian tudtak szlovákul. Esterházy szlovák nyelvű beszédeit hallottam. Nemcsak szerintem, de mások szerint is a legtökéletesebb szlovák nyelvezetet használta. Ezek az urak az ottani magyarság példaképei voltak. Ezek, ha valamilyen ünnepély volt, megjelentek és tündököltek. Én csak a legszebbet tudom róluk mondani. S ezek élén állt Esterházy János, aki kifejezetten politikai fenomén volt. A szlovákok nemcsak hogy elismerték, hanem hódoltak neki. Csáky Mihály is nagyszerű volt, de az a fellépés, ami Esterházyban volt, ahogy ő beszélt egy magyarral, azután egy némettel, ugyanabban a társalgási tónusban egy szlovákkal vagy csehvel az anyanyelvén, vagy ki tudja kivel franciául, az fantasztikus volt. — 1942. május 15-én a szlovák parlament a zsidók deportálását Kéri Kálmán emlékei pozsonyi katonai attaséskodásáról „Én egy ilyen cipszer voltam...” engedélyező törvényt tárgyalta. Ön miért ment el az ülésre? — Mert Esterházy meghívott. Már azelőtt is részt vettem néha egy-egy ülésen. De az olasz követ is hívott. Burzio, vatikáni nuncius magyarázata is kíváncsivá tett. A vatikáni követ telefonált nekem az ülést megelőző napon, hogy este feltétlenül menjek el hozzá. Mondtam neki, hallja, nincs annyi bűnöm, hogy engem magához rendeljen. Maga csak jöjjön el. Nála volt az olasz követ és annak titkára is. Folyt a társalgás, és a végén kérdezem Burziótól, miért vagyok itt. Maga tudja, miről tárgyal holnap a parlament, és Esterházy föl fog szólalni. Tudom. Akkor ott kell lennie. Értse meg, holnap Tiso megbukik a Vatikán előtt. Elmegyek, de nem hiszem, hogy Tiso megbukna, mert az egy ravasz pap... El is mentem. Láttam a jelenetet, amikor Esterházynak neki akartak menni. — Álljunk meg egy pillanatra. Az említett napon a szlovák parlament megszavazta a tárgyalt törvényt. A szakirodalomban szerepel, hogy egyedül Esterházy nem szavazta meg ezt a törvényt, de sehol sem említik, hogy felszólalt volna. A másik fontos mozzanat, hogy 1945 után a népbírósági tárgyalásokon a szlovák parlament néhai képviselői azt állították, hogy ők nem szavazták meg ezt a törvényt. — Ez nem igaz. — Egyes képviselők azt állították, hogy a szavazás előtt kimentek, hogy ne kelljen állást foglalniuk. — Ez igaz. Néhányan a vécére mentek ki. Nem közvetlenül a szavazás előtt, hanem már korábban. Egykét ember kiment, és nem jött vissza. De néhányan közvetlenül a szavazás előtt mentek ki. Esterházy még a szavazás előtt felszólalt, és a szavazás után két képviselő nekirontott. Nem vezettem soha napjót, így már nem tudom, kik voltak. O képviselői páholyának támaszkodva védekezett. Tumultus támadt. Úgy vélem, az odasiető egyének inkább le akarták fogni a támadókat. Az maradt meg emlékezetemben, hogy ő védekezett, és ott is voltak emberek. akik úgy vélték, ezt nem lehet csinálni. Ezek odafutottak, és azután Esterházy fenyegetettsége megszűnt. Rém furcsa volt ez a jelenet... Tisónak ezt a törvényt alá kellett írni mint államfőnek. De ez a ravasz pap! Hoztak egy határozatot, hogy az államfő parafálása nem szükséges. Másnap én hívtam fel Burziót. — De azután mégis aláírta! — De mikor? Akkor őt nem lehetett megfogni. Burzio tehát nem jelenthetett, pedig hogy örült! Neki kellemetlen volt. hogy a Vatikánnal szemben Tisót bizonyos mértékben védelmezni kellett. A Vatikán Tisóban nem bízott meg. — Tiso államfővel a tábornok úr találkozott? — Hajaj! Gyűlölt engem. Volt egy incidensem az újévi fogadás alkalmával. Tiso magyarul úgy beszélt, hogy nem hiszem, lett volna magyar püspök, aki jobban beszélt volna nála. Hallottam szlovákul is prédikálni. Mondhatom le a kalappal. A szlovák államot ő képviselte, és ezt prímán tette. Ezt el kell mondjam. Mégha olyanokat is mondott, amit egy papnak nem lett volna szabad. Közben megmaradt egyszerű plébánosnak. — Mi távolról sem ítéljük meg ennyire pozitívan ezt az embert. — Akárki akármit mond róla. volt benne bizonyos államférfiúi képesség. Amikor egyszer ilyen szellemben referáltam a kormányzó úrnak, megdühődött rám, hogy én ezt hogyan merem mondani. Hiába, nem mondhattam mást. Nem vontam én párhuzamokat másokkal. De a fogadással kezdtem. Az embernek ilyenkor fel kell öltöznie. A fogadás után bementünk egy szalonba, és négyesével asztalhoz ültünk, ahogyan kedvünk tartotta. Tiso szokása szerint végigjárta az asztalokat, és mindenkihez szólt néhány kedves szót. így én is sorra kerültem: „Őrnagy úr, hát igen, a koimányzó őfőméltósága — így, magyarul mondta —, tudja, hogy kit küld ide katonai attasénak. És ilyen öltözetben. Egy föúrt!” Gondolatban elkáromkodtam magamat. Való igaz, elnök úr! Magyarország főméltóságú kormányzója Igló, önök által Nová Vésnék címzett község mozdonyvezetőjének fiát. Szlovákiában főúmak tekintik! Tiso azonnal távozott. Hát, nem lett volna szabad ezt így mondanom, dehát én egy ilyen cipszer voltam... BALASSA ZOLTÁN Természetgyógyászat A magas vérnyomás fitoterápiás kezelése A magas vérnyomás igen komoly népbetegség, amely sokszor más betegségek rizikótényezője. A magas vérnyomás kezelésekor gyógynövények segítségével csak akkor érjük el a kívánt hatást, ha a magas vérnyomáshoz vezető kóros folyamatok még nem bontakoztak ki teljesen. A legtöbben csak a fokhagyma jótékony hatását ismerik, de ugyanilyen hatásos természetes gyógyszer a virágpor is. A magas vérnyomás leggyakoribb rizikótényezői: az elhízás, a dohányzás, a stressz, a mozgáshiány, az alkoholizmus, az idegesség, a düh stb. — összesen mintegy kétszáz ilyen tényezőt ismerünk. A magas vérnyomás szorosan összefügg az érelmeszesedéssel, a koszorúér megbetegedéseivel, infarktussal és agyvérzéssel. Sok esetben nem tudni, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás — pl. az idegi alapon „szerzett”, vagyis a huzamos idegfeszültség okozta magas vérnyomás előbbutóbb érelmeszesedést okoz, és fordítva: elhízás esetén az erek elmeszesedése okozza a magas vérnyomást. A vérnyomást enyhén felviszi a meggyorsult életvitel is. A nagyvárosban élő, rohanó életmódhoz szokott felnőtt férfi 140/100-as vémyomásszintje tehát normálisnak tekinthető. Ha viszont az egyén egy csendes, kis faluban él, akkor ez az érték már betegséget jelez, amit gyógyítani kell. Sokan nem is tudnak arról, hogy magas a vérnyomásuk. Az általános tünetek a következők: fejfájás (elsősorban a tarkón), feszültségérzet, fáradékonyság, levertség, csökkent teljesítőképesség. Ezeket a tüneteket nagyon gyakran nem vesszük komolyan, s csak későn fordulunk orvoshoz, amikor már a szövődmények is jelentkeznek. A megelőzés fázisában a legismertebb gyógynövény a fokhagyma. Olyan hatóanyagokat tartalmaz, amelyek nem engedik lerakódni a zsiradékot az érfalban, tehát mintegy fiatalítja az ereket. Ezenkívül hatására a vérlemezek taszítják egymást, nem tapadnak össze, így nem képződhetnek belőlük vérrögök. Az epések viszont a fokhagymát nem alkalmazhatják. Sokan a bőrön keresztül is átütő bűze miatt nem fogyasztják. Másutt viszont annyira elterjedt a kultusza, hogy válogatás nélkül alkalmazzák mindenfajta vérnyomásbetegségre. Tudnunk kell viszont, hogy míg a megelőzésben hiánytalanul segít, addig közepesen súlyos magas vérnyomás esetén már csak 50 százalékos a hatékonysága. Ebben az esetben azonban már egyéb gyógynövényeket is alkalmazni kell (pl. nyugtató hatású és vizelethajtó növényeket), s diétát kell tartani. Ajánlatos megváltoztatni az életvitelt is — legyen magunkra elég időnk. De ezekről majd legközelebb! “ DR. NAGY GÉZA
