Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-08 / 10. szám
1993. szeptember 8.• sz. SZABAD ÚJSÁG 5 Igazságtételre várva A bizonyíték a májban „fekszik” 9&OÖ/Ö3, KopmaoW G1b*1b, 1924, SoLniők*, Róntgönové pracovislco: p0kr.c'0».nie! Rőn(9 *ro»ir nilax *0 dna f. 5. 1983 3ub»«p«tálne » lőíku íiíaítm a. üobr.EuJ* Icovoyj tien oblukoílMho Uéru, ktory aveiul pr® chirureickú Sieiu ihlu, letör® t2ÍL*íriíí. íriMPSJfí®í1, V “k0lí *X' *8 VÍM*á*e3*i. íiaMy tkiáoY.jjjí* *[«•’* ^r«<polcl»dat 2« cuízl* 3« opu2ir««ó 'flbroiáou tkánov bős itipilovjch kjiIu, ÍÍT*r«AM.«íl»*< v obU.ti hor.ího koUwUt» dua«»t biz yoI.yu «» YypríiiiíoY.oiu fumkciu í.lúik* * prl yolae pa.íll Íuoíftoa. ?üí*jV* 16Jku ilSaík« (chir. ihU), bea rtc po.trahnuí 5Äe,kteCi ESSJ.0*811 * ‘••■Ml»*»» "*»« A hamisnak bizonyult elbocsátó csúf üzenet. A sorshatalmak olykor kikutathatatlan terhek következményeként halmazati büntetésben részesítik a lélektisztulás ösvényén bolyongó, megváltásért esdeklő földi halandókat. Az ember olykor csak ámul, és nem érti, mi végre történnek úgy a dolgok, ahogy megtörténnek... A közelmúltban összehozott a véletlen egy Nagykaposon szenvedő idős házaspárral, akik kínkeserves keresztviselésben járják Golgotára vezető életútjukat. * * * Kopasz Imre bácsi és felesége. Giziké néni egy szövetkezeti háztömb második emeletén laknak jó néhány esztendeje. A szerényen berendezett kényszerotthont egyetlen percre sem hagyja el a szomorúság, és a két egymásra utalt lélek sóhaja. — Huszonkét esztendeje tart az én nyomorúságom — indítja a beszélgetést Giziké néni —, amikor 48 évesen egy rutinszerű epeműtét során a sebészorvos bennem felejtette az operáció közben használt tűt, amely a májamba fúródva-ágyazódva keseríti azóta az életemet. Az egészben az a legszömyűbb. hogy a királyhelmeci kórház hírhedt sebészorvosa, dr. Ján Senéák egyszerűen elhallgatta előttem ezt a tragédiát. Sőt, a műtétnél segédkező orvosokat és nővéreket is megfélemlítve, a kórházból történő elbocsátásomkor kiállított orvosi jelentés eredeti példányát is eltüntetve megakadályozta, hogy a „műhibának" nevezett esetre fény derülhessen. — Végül is honnan szerzett tudomást minderről? És a súlyos vádakat tartalmazó állításokat vajon mivel tudja bizonyítani? — igyekszem hitelt érdemlő információkhoz jutni. — Mielőtt ennek a taglalására rátérnék. hadd mondjam el, hogy az operációt követően — amelyet az általam mindmáig megőrzött, hivatalosan kiállított orvosi, szakvéleményezésben sikeresnek nyilvánítottak — minden indoklás nélkül még héten át a kórházban tartottak megfigyelés alatt. Fogalmam sem volt, mit is akarnak velem, hiszen akkor még semmit sem éreztem, tehát panaszmentes voltam. Csak az tűnt fel. hogy olyan gyanúsan ólalkodnak körülöttem, és folyton a bőrömet fígyelgetik. Amikor pedig a nagy „körülugrálás” miatt a betegtársaim protekciósnak nyilvánítottak, energikusan hazakéredzkedtem. Azzal a kéréssel bocsájtottak utamra, hogy ha valamilyen kiütéseket észlelek a testemen, azonnal jelentkezzem náluk. Néhány napon belül valóban megjelentek az általuk várt, erősen viszkető pattanások, amelyek még a szemgolyómat is ellepték. Mentem is vele tüstént, de orvoslóimtól azt a furcsa „magyarázatot" kaptam, hogy a ..pöttyök" biztosan a kórházban elfogyasztott borsólevestöl jelentek meg rajtam. S ezzel „átpasszoltak" a bőrosztályra. — Mi történt ezután? — Minden elképzelhető és elképzelhetetlen nyavalya kiütött rajtam. Hiába küldtek egyik szakorvostól a másikig, az ekcémának tűnő, valamilyen fertőzésre, mérgezésre utaló viszketegség csak nem akart elmúlni. Erős diétára fogtak, Prágában kivizsgáltatták az általam használt gyógyszereket — a legcsekélyebb eredmény nélkül. Közben egyre súlyosbodott az állapotom. Időszakonként belázasodtam és szinte elviselhetetlen hányinger gyötört. A bőröm alatt csomósodások keletkeztek, s ezek a rücskök most is beborítják a testemet. Később már a hajolás is nehezemre esett. Az orvosok eltiltottak a járkálástól. a napfénytől, mindennemű dologtevéstől. — Akkoriban hol dolgozott, mivel foglalkozott? — A magyarok alatt, a háború idején jelentkeztem a vöröskereszt nővértoborzójára, amelyből nyolchónapos varrótanfolyam lett Németországban. A szakmai vizsga letétele után hazakerültem, de mivel a férjem és a szüleim betegsége miatt nem állhattam munkába, mintegy másfél évtizeden át (lerokkanásomig) a szolnocskai helyi nemzeti bizottság mellett működő melléküzemágban „kisiparoskodtam”. Egy minivarrodát vezettem. ahol leányokat is tanítottam, varrónőkké képeztem. Nem öndicséretnek szánom, de híres varrónőként tartottak számon a környéken. Közben felépítkeztünk, az udvarunk tele volt rózsafákkal és fenyőkkel... Hát ennek a szakmának és a falusi portának is búcsút kellett mondanunk. — A családi ház feladására miért került sor? — Hát mert teljesen tehetetlenné váltam, no meg a férjem is megbetegedett. Midőn eltemettük a szüleinket, nem volt más választásunk, minthogy feladjuk életünk addigi szerzeményét. A „blokkban" elviselhetőbb lett a zárkózottság, a helyhezkötöttség. Mert a lábam is legyengült, állandóan dagadtak, cipőt nem is húzhatok rá. Arról még nem is szóltam, hogy az epemütét végzésekor a sebet is rosszul varrták össze, emiatt egy hatalmas hasi sérvet viselek, amely az ülésben, de még a fekvésben is akadályoz, és állandó kellemetlenségeket okoz. Mivel pedig a gyötrelmes állapotom miatt sokat idegeskedtem, a szívinfarktust sem kerülhettem el. Később egy újabb operáción is átestem, melynek eredményeként megszűnt a hányingerem, de a fájdalmaim csak fokozódtak. Az emésztési zavarokról már nem is beszélek. Hát így élek, ilyen nyomorultul. De hát élet ez így?... — Szóval, mikor s hogyan jutott a tudomására a kegyetlen valóság? — Egyik rosszullétem alkalmával az ismerőseim bevittek a tőketerebesi kórházba, ahol egy Senjan nevezetű kassai katonaorvos gondviselése alá kerültem, aki akkortájt kisegitöként tevékenykedett az intézményben. Alapos vizsgálatnak vetett alá, és — ő találta meg bennem a tűt! Az ultrahangos átvilágítás során egy képernyőn magam is láttam a hólabdaszerü „bűnjelet”, amelyet ha külsőleg megnyomkodott, mintha egy csomó hó szakadt volna el tőle. S egyszercsak, ennek a közepén feltűnt a kifli alakú, egyik végén füllel ellátott fényes tárgy... A tű vége a májba fúródva, egy ágyacskában fekszik. Az 1983-ban történt „felfedezésről” számos felvételt és egy írásos jelentés is készült. — Mihez kezdett ezekkel a „leletekkel”? — Elhatároztam, hogy felkeresem Senéák doktor urat, de ő nem akart velem találkozni. Ékkor a férjem a bizonyítékokkal elment a helmeci kórház akkor igazgatójához, aki egy értekezleten számon is kérte a sebészorvoson a „műhibát”. Az ismerős orvosoktól tudjuk, hogy Senéák doktor miként reagált a tényekre. Beismerte ugyan a dolgot, de ki is magyarázta magát, mondván, hogy: azért hagyta bennem a tűt, mert az eltörött (ami a felvételek tanúsága szerint sem igaz), s amennyiben akkor annak az eltávolítása mellett dönt, a műtőasztalon haltam volna meg. Nos, én nem vitatom a szakmai kimagyarázkodásnak ható érvelés jogosságát, de akkor miért nem ismerte el s vallotta azt be az operáció után? Hát igen, az osztályvezető főorvos úr szakmai tekintélyén hivatalosan nem eshetett csorba. Mert különben esett ám számos „esetben”, aminek a Bodrogköz lakói, rászorulói a megmondhatói. No meg így kényelmesebbnek és „gazdaságosabbnak" is bizonyult a tönkretevésem. Ugyanis a titoktartás biztosításával nem kellett kártérítést fizetniük az elszenvedett fájdalmakért. Különben a betegségemből kifolyólag idő előtt nyugdíjaztak. S tudja mennyivel szúrták ki a szemem? A legutóbbi 240 koronát kitevő nyugdíjemelés előtt mindössze 340 koronával. Tehát jelenleg 380 szlovák korona alamizsnában részesülök... — Nem gondolt arra, hogy utólag bírósághoz fordul, az „ügyet” felülvizsgálandó? — Dehogynem. De akárkihez fordultam, akárhová folyamodtam, senki és sehol sem állt velem szóba. Még az akkor egészségügyi miniszterhez (akinek Kassán volt a lakása) is elmentünk, de nem volt hajlandó fogadni. Mint később megtudtuk, Senéákkal jó „ismerettségben” voltak. Végül Senjan doktor sem vállalta már a tanúskodást. Én azonban még létezek, és bármikor hajlandó vagyok alávetni magamat újabb orvosi vizsgálatoknak. Csak sejteni lehet, hogy a háttérben milyen hatalmi öszszefonódások Iétez(het)nek... Én pedig tovább szenvedek. Igaz, tudom, hogy az állapotomon már vajmi keveset lehetne javítani, de legalább annyit elérhetnék, hogy a velem és sokakkal elkövetett gyalázatos szakbarbárkodásáért végre felelősségre vonnák. Számomra fontos, hogy mások is értesüljenek arról, hogy az évtizedek során milyen eltitkolt disznóságok történtek, történhettek meg ebben a kórházban. Abban már nem is bízom, hogy a legfelsőbb hatalmi körökben mindmáig nagy befolyással bíró Ján Senéáknak esetleg megszólal majd a lelkiismerete, és (valakit is) megkövet egy „Elnézést” kiejtő emberi gesztussal... Giziké néninek elcsuklik a hangja, majd a „soros” rosszullét teljesen elnémítja. Imre bácsi aggódó mozdulattal siet a segítségére. Ekkor veszem észre, hogy ő is sántít. Az okmagyarázatból megtudom, hogy 11 hónapig volt része szovjet elhurcoltatásban. A Donbasz melletti lágerekben mindkét lábát maradandó fagykárosodás érte, ami annyit jelent, hogy azóta sem gyógyultak be a sebek. Ezekkel a levedző. elfeketedett lábfejekkel dolgozta le az életét mozdonyjavítóként. Közben törvénytelenül behívták katonai szolgálatra, s ezért senki sem kárpótolta. Egész életében szenvedett. Nyugdíjaztatása után szinte egyfolytában a kórházakat járja. Kétszer volt tüdőembóliája, aztán meg gyomorvérzéssel nyomta a betegágyat, legutóbb pedig egy súlyos tüdőgyulladás miatt volt kénytelen magára hagyni beteg feleségét. * * * A szomorú történetet természetesen nem akartam úgy befejezni, hogy az elmondottakkal kapcsolatban ne kérjem ki az ügyben érintett Ján Senéák doktor véleményét. Azonban többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerült a nyomára akadnom. A kórházban — a (volt) munkahelyén — sikerült megtudnom, hogy éppen „betegszabadságát” tölti valahol, miután a kórház alkalmazottainak „sürgetésére”, 62 éves lévén nyugdíjba küldték, de ő ezt ti menesztést nem volt hajlandó elfogadni, s a felmondási határidő letelte előtt kiíratta magát, hogy ígéretéhez híven „intézkedhessen” a magas párt és állami beosztásban lévő „ismerőseinél”. Még a lakására is ellátogattam, ahol feleségétől azt az információt kaptam, hogy a beteg doktor úr házon kívül van, és nem tudja, hogy mikor tér „onnan” vissza. Amennyiben elolvassa ezt a cikket, remélem, életjelt ad magáról, és kifejti majd a véleményét, aminek e lap hasábjain ismeret biztosítunk. KORCSMÁROS LÁSZLÓ Szeptember elsejétől: r Uj személyazonossági igazolványok Akik az elmúlt hónapokban új személyazonossági igazolványt akartak készíttetni, azokat a járási, illetve a városi rendörparancsnokságokon türelemre intették. Az SZK Nemzeti Tanácsának 1993. június 6-i 162/1993-as számú törvényével ugyanis megváltozik a személyazonossági igazolványról szóló eddigi törvény. Az e hónap elsejétől használatos igazolványokban az eddiginél jóval kevesebb adat lesz feltüntetve. Az új igazolványt tíz évre adják a tizenöt éven felüli szlovák állampolgárok részére, a hatvan éven felüliek esetében az érvényesség meghatározatlan időre szól. Mely adatokat tartalmazza majd az új személyazonossági igazolvány? A vezeték- (beleértve a lánykori vezetéknevet is) és keresztnevet, ezenkívül a tulajdonos nemét, születési adatait, személyi (születési) számát és állandó lakhelyét. Ugyancsak fel lesz tüntetve az igazolvány kiadásának helye, időpontja, illetve lejárási ideje. Amennyiben arra a tulajdonos igényt tart, az igazolványba bekerülhetnek az egészségi állapotáról szóló fontos adatok (súlyos betegeknél a gyorssegélykor szükséges gyógyszerek, a vércsoport, esetleg a kezelőorvos neve is), és az igazolvány tulajdonosának kérésére feltüntetik a végzettségének megfelelő titulust is. Az SZK Nemzeti Tanácsának 162/1993-as törvénye alapján a tizenötödik életévét betöltő állampolgár törvényes képviselője legkésőbb egy hónappal a születésnap előtt köteles kérvényezni a személyazonossági igazolvány kiállítását. Ehhez szükség van a születési anyakönyvi kivonatra, az állandó lakhelyről szóló igazolás felmutatására, valamint két igazolványképre. Bizonyára mindnyájunkat az érdekel a leginkább, vajon ingyenes vagy fizetett szolgáltatásról van-e szó. Az első személyazonossági igazolvány kiadása ingyenes. Azoknak sem kell fizetniük, akik hivatalos eljárások következtében jogosultak új igazolványra. Ide sorolhatók — többek között — azok az esetek, amikor megváltozik a tulajdonos lakhelye, utcaneve, házszáma, vagy lejár igazolványának érvényessége. Az új igazolvány kiállítását kérvényező állampolgár köteles felmutatni addig érvényes igazolványát és két új igazolványképet. Amennyiben nem tudja felmutatni régi igazolványát, és az iratai nem tartalmazzák a személyi számát, erről köteles külön okmányt bemutatni. Ha az új személyazonossági igazolvány kiállítását az állampolgár vezetékneve, keresztneve vagy a személyi száma megváltozása miatt kérvényezi, egyútta1 valamely új adat feltüntetését is kéri, köteles bemutatni a változást igazoló szükséges okmányokat. A személyazonossági igazolványt nem szabad zálogképpen elfogadni és letétbe helyezni sem. A 162/1993-as törvény érvénybe lépését követően továbbra is érvényesek az eddig használatos személyi igazolványok — a bennük feltüntetett érvényességi időpontig. SZ. I.
