Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-08 / 10. szám
4 SZABAD ÚJSÁG 1993. szeptember 8. 10 • sz. Dánok Németországban, németek Dániában Zászlók az északi szélben A FUEV, az Európai Népcsoportok Föderal isztikus Uniója négynapos tanulmányutat szervezett a német—dán határvidéken, ahol a kisebbségek problémájával foglalkozó kelet-európaiak a németországi dán, illetve a dániai német kisebbség életét, helyzetét tanulmányozhatták. A német— dán kölcsönösség, amely elsősorban a kérdés pozitív kezelésében, másrészt a saját kisebbségek legális támogatásában (az anyagi támogatást is beleértve) nyilvánul meg leginkább, valóban példa lehet Európa több állama számára. A két ország nem áll pénzszűkében, s ez meglátszik a két kisebbség helyzetén. Az is tanulságos, hogy jogilag deklarált autonómiák nélkül, pozitív hozzáállás és nagylelkű anyagi támogatás mellett milyen széles körű önigazgatási lehetőségekkel élhet a két közösség. Nem volt ez mindig így itt sem, Dánia és Németország között is voltak határviták, elsősorban Észak- Schleswig tartomány hovatartozását illetően. Az első világháború után a tartományt nagyrészt itt is a dánok kapták meg, bár érdekes módon ők is elégedetlenek voltak, s a határt Flensburgtól délre szerették volna megvonatni. Ez nem sikerült, mint ahogy nem sikerülhetett a tiszta etnikai határ kijelölése sem, tekintettel arra, hogy a népesség a határvidéken eléggé kevert. Sok minden történt itt is, villongások, asszimilációs igyekezetek; ez a fejlődés bizonyos fázisaiban — úgy látszik — minden népet megkísért. A szövetségi Németország megalakulása után már 1949-ben kötöttek egy szerződést a kisebbségi jogok kölcsönös betartására, ám ez a későbbiekben tökéletesítésre szorult. Az 1955-ös Bonn-Koppenhága között megkötött szerződés már a fejlődést is biztosítja. Az egyik legfontosabb pontja, hogy a Németországban élő dán közösséget a német központi és tartományi támogatás mellett a dán kormány erőteljesen támogatja, s ez fordítva is érvényes. Az anyagi támogatások összegét minden évben nyilvánosságra hozzák, s ezt senki sem tekinti sem a belügyekbe való beavatkozásnak, sem rejtett határmódosítási igyekezetnek. Mindkét népcsoport teljesen egyértelműen közösségként határozta meg magát, s állami támogatással megteremtette ennek intézményesített feltételeit. Történt ez annak ellenére, hogy egyik országban sem létezik nemzetiségi névsor; Németországban 30-50 ezer dán él, míg Dániában 12-25 ezer német (mindkét számot közzéteszem; az elsőt a helyi többség, a másodikat a helyi kisebbség képviselői állítják). A két népcsoport közül kétségkívül a dánok nemzeti beállítottsága erősebb. Flensburg környékén számos magántelken, a házak mellett külön zászlórúd található, ahová a ház dán ura fel-felhúzza a maga privát dán lobogóját — Németországban. Ez ott senkit nem zavar, sőt, a németek is ki-kiteszik Schleswig- Holstein tartomány zászlaját. A németországi dán iskolák előtt hatalmas dán zászlók lengenek, a feliratok csak egynyelvűek: dánok. A flensburgi dán gimnázium díszcsamokában két hatalmas dán zászló között dán felirat és a dán királyi pár fényképe fogad — német földön, s a német belügyminiszternek, de a tartományi miniszternek sem jut eszébe, hogy rohamcsapatokat küldjön ezek eltávolítására, mint ahogy a közlekedési miniszter sem küld darukat sem a zászlórudak, sem az egynyelvű — dán — feliratok eltávolítására. Nem tudtam megállni, hogy el ne játsszak a gondolattal, mi lenne, ha a hazai magyar iskolák előtt 6x4 méteres magyar zászlók fogadnák az idelátogatót, az iskola ormán, a hivatalos táblán egy szem szlovák szó sem lenne, az iskola előcsarnokában pedig a hatalmas magyar címer alatt és két magyar zászló között — szabadon átköltve — Göncz Árpád és felesége portréja függne. Azt hiszem, a „nemzetiek” között a szívrohamban elhunytak száma ugrásszerűen megnövekedne. A korrektséghez az is hozzátartozik, hogy ugyanez Dániában hiányzik, az ott élő németek visszafogottabbak. Igaz, a felirataik ott is csak egynyelvűek — németek, ám a német zászjó féktelen használatát mellőzik. „Ünnepen kitesszük”, mondták, ám nem nagyon részletezték ezt a témát; valószínűleg nem akarják irritálni a német hegemóniától tartó dánokat ilyesmivel. Mindemellett el kell mondanunk, hogy mindkét kisebbség naponta keményen küzd a fennmaradásáért. A fogyasztói társadalom az elkényelmesedésre ösztönzi őket, ez pedig egy lépés a nemzeti önfeladás felé. A flensburgi dán gimnázium igazgatója elmondta, hogy bár mindent szeretnének dánul tanítani, nem tehetik; az első két évfolyamban némely tantárgyat két nyelven tanítanak, mert sok gyerek olyan családból jön, ahol otthon csak németül beszélnek. Ugyanez tapasztalható az órák közti szünetben is, egymás között gyakran beszélnek németül. Megtiltani nem lehet nekik, inkább közös programokat, vetélkedőket szerveznek a nagyszünetekben, ahol dánul beszélnek. Az iskola étterme szombat-vasárnap vendéglőként működik, s a dán családok kedvelt találkozóhelye. Programokat szerveznek hétvégenként, hogy összejöjjenek a városban szétszórtan élő dán családok. S jönnek is, hál’ istennek, mondja mosolyogva a tanár, úgy néz ki, a nemzeti újramegtalálás reneszánszát éljük mostanság. S ahhoz mit szólnának hazai liberálisnak mondott demokratáink, hogy a flensburgi dán közösség több dán játszóteret üzemeltet? Itt minden dánul van kiírva, mondják, ez is a dán családok kedvelt tartózkodási helye. A szülőket vendéglő, a gyerekeket felügyelt játszótér várja; hetente az alapiskolák egy-egy tanára eljön ide portyára, s megszólítja az ismeretleneket. — S ha német jön ide? — kérdezzük. — Akkor mi történik? — Semmi — válaszolják. — Szeretettel látunk mindenkit, legfeljebb megtanítjuk őt dánul — teszik hozzá nevetve. Talán mondanom sem kell, hogy a dán játszótér sarkában ott lobog a dán zászló. S talán azt sem, hogy egyfajta kemény vállalás nélkül itt sem lehet megmaradni kisebbséginek. A mindent magába olvasztó fogyasztói társadalomban a helyzetük bizonyos szempontból talán még nehezebb, mint a miénk. A talán 15 ezernyi németnek 24 óvodája és 17 iskolája van, mind magánintézmény. A költségek 30-70 százalékát Németország állja; szembeötlő az iskolák nyitott szellemisége, a tanárok többet vállalása. Tankönyveik 95 százaléka Németországból származik. A 24 óvodában összesen 592 gyerek van, nem ritka a 10-15 fős óvoda. A 17 iskolában öszszesen 1149 diák tanul, az elsősök száma 99. Voltunk egy olyan iskolában, amelyet legalább 150 diákra méreteztek; a dán állam privatizálta, s most német magániskola működik benne, 17 gyerekkel. 2 és fél tanítóval (az egyik tanító csak félállásban tanít itt). Szeretném hangsúlyozni, hogy sem az óvodák, sem az iskolák átlagos felszereltsége nem jobb a miéinknél, talán a szellemisége más, könnyedebb. A kisebbségi iskolákban tanítók anyagi megbecsültsége is elmarad az országos átlagtól; bár kapnak némi plusztámogatást és egyéb akciókon — szabadságok, tanfolyamok — is részt vehetnek az anyaországban, a helyzetük mégis bonyolultabb, mint az állami iskolákban tanítóké. Sok a fiatal tanár közöttük, s láthatólag élvezik a nagyobb szabadságot a magániskolákban. Amikor megkérdeztük, miért vállalják, nagyon furcsán néztek ránk. A fenti iskola igazgatónője nevetve mondta: — Most jöttem vissza szülési szabadságról. Három gyermekem már idejár, négy év múlva jön a negyedik is. Ezt vehetjük akár munkahelyteremtő tevékenységnek is, igaz? Búcsúzáskor Flensburg legmagasabb pontjáról gyönyörködünk a kilátásban. Szép az idő, megragadó a kilátás; két német zászlót látni: a városháza előtt és a kikötőben. Schleswig- Holstein tartomány zászlaiból ötöt lobogtat a szél. A kis német város épületei fölött azonban 17 dán zászlót számolunk meg: ott lebegnek intézményeik, játszótereik, sportlétesítményeik fölött, ott néhány magánépület előtt is. Forognak, táncolnak a hús északi szélben. CSÁKYPÁL Nyitraújlakon 1901. március 14-én született Esterházy János gróf budapesti tanulmányai után csehszlovákiai birtokain gazdálkodott, majd bekapcsolódott a magyar kisebbség jogaiért küzdő Országos Keresztényszocialista Párt munkájába. 1932. december U-én az országos vezetőség ótátrafüredi ülésén a párt elnökévé választották. Négy év múlva —; 1936. június 21-én —, amikor Érsekújváron egyesült a két magyar ellenzéki párt — az említett keresztényszocialista, illetve a Magyar Nemzeti Párt, Esterházy János annak ügyvezető elnöke lett. Az 1938-as müncheni, majd bécsi döntést követően a párt megszűnt. Mit akar Deák? Az akkor hat esztendőre először önállóvá vált Szlovákiában a Magyar Pártba tömörültek a felvidéki politikusok. E pártnak egészen a megszűnéséig, 1944 őszéig elnöke és a szlovák parlament egyetlen magyar képviselője. 1942. május 12-én, amikor a volt pozsonyi vármegyeháza nagytermében a szlovák parlament Németország után elsőként megszavazta a zsidók deportálását. a törvény ellen csak egyetlen ember tiltakozott; Esterházy János. „Jutalma”: 1945. április 20-án Gustáv Husák belügyi megbízott — az utóbbi két évtizedig a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára — letartóztatta és átadta az NKDV-nek. A Szovjetunióba hurcolták, ahol tízévi kényszermunkára ítélték. Közben Csehszlovákiában — távollétében — 1947. november 16-án kötél általi halálra ítélik egy koncepciós perben. A vád ellene: a Csehszlovák Köztársaság szétverése és a fasizmus kiszolgálása. 1949 tavaszán súlyos tüdőbetegen hazaszállítják, Klement Gottwald köztársasági elnök a halálos ítéletét életfogytiglani büntetésre változtatja. 1957. március 8-án halt meg, 12 évi fogság után. Esterházy Jánost Csehszlovákiában nem rehabilitálták a bársonyos forradalom után, ugyanakkor Magyarországon szobrot állítottak a szlovák nacionalista hősnek, Stefániknak. Izraelbe is elfeledkeztek róla, nem kapta meg az „Igazak" Yad Vashem kitüntetését sem. Szlovákiában pedig napjainkban mind dühödtebb támadások érik. amelyben különösen egy Ladislav Deák nevű történész, a Szlovák Tudományos Akadémia tagja jeleskedik. A pozsonyi Republika című lap 1993. július 6-i számában a 8-9. oldalon Prípad Esterházyho, vagyis Esterházy János esete címmel interjú jelent meg az említett történésszel. Az írás alcíme sokkal beszédesebb: Rehabilitáljuk a köztársaság szét verőjét? Az interjú minden bizonnyal két fontos esemény előzménye: április elején Moszkvában az orosz illetékesek a magyar diplomácia képviselőjének átadták az Esterházy János, illetve tizenkét társa rehabilitálásáról szóló dokumentumokat. A másik: ugyané hónap végén Esterházy ügyének perújrafelvételét kérte a pozsonyi városi bíróságnál Rózsa Ernő, a szlovákiai Együttélés Politikai Mozgalom parlamenti képviselője. A kérelmet többek között azzal indokolta, hogy a gróf perében számos fontos tanú kihallgatását elmulasztották, köztük olyan jeles személyét is, mint Izrael egykori magyarországi nagykövete. Szlovákiában azonban nem igyekeznek kimondani Esterházy János ártatlanságát, sőt a sajtó az ügyben mintha „megdolgozni” igyekeznek a közvéleményt. Paradox módon az önálló Szlovákia újbóli kikiáltása után a Csehszlovák Köztársaság hajdani szétverőjének állítják be. Ä tendenciózus cikkek eljutnak a mártírhalált halt gróf Olaszországban élő lányához, báró Malfattiné Esterházy Alice-hoz is. Ezekről kérdeztük Malfatti asszonyt, aki az USA-ban szerzett közgazdasági diplomát, majd ugyanitt, illettve Strasbourgban tanult politikai tudományokat. 1952- ben Budapestről mint osztályidegent kitelepítették. Később a fővárosba visszakerülve, az ötvenes évek közepén az első osztrák—magyar futballmeccsre érkező szurkolók autóbuszában elbújva hagyta el az országot. — Ladislav Deák történész, aki — mint hírlik — szeretne Szlovákia budapesti nagykövete lenni, Esterházy Jánost cádolja Csehszlovákia szétverésével. Ezért ellenzi körömszakadtáig rehabilitálását, írásai, nyilatkozatai egyfajta zsinórmértékeknek számítanak további cikkek íróinak. — Deák és követői könnyedén elfelejtenek egy kérlelhetetlen tényt — kezdte Esterházy Alice. — A rövidlátó, merev beneSi politika volt Csehszlovákia 1938. évi szétesésének az okozója, és nem a kisebbségi politikusok, akik népüknek az államalkotó „csehszlovák” nemzettel egyenlő jogokat követeltek. Ki a hibás? Aki nem adja meg az ígért jogokat, vagy az a kisebbség, amely a jogaiért küzd? A prágai parlamentben hiába kérték a három és fél milliós szudétanémet és az egymilliós magyar kisebbség képviselői nemzeti jogaikat, hiába fordultak nemzetközi fórumokhoz, azokat nem kapták meg. Hlinka is hiába utazott Párizsba, hogy követelje Szlovákia autonómiáját, a mirovi börtönt kapta érte jutalmul. A Masaryk aláírásával az első világháború alatt az USA-beli Pittsburghben megígért szlovák autonómia megadása is két évtizedig váratott magára, de már ez sem tudta megakadályozni Csehszlovákia szétesését. „A törvény határain belül” — Esterházy János már 1936-ban emlékiratot nyújtott be a prágai kormányhoz a magyar kisebbség helyzetéről, minden eredmény nélkül. „Az állam békés fejlődésének fontos előfeltétele a jogbiztonság — írta a memorandumban. — Ennek biztosítéka a törvénytisztelet. Mi magyarok törvénytisztelők vagyunk, ezért joggal megköveteljük, hogy a törvényeket itt a felelős kormány minden téren betartsa és betartassa.” Ez utóbbira egyébként nemzetközi szerződések is kötelezték Csehszlovákiát, többek között a békeszerződéskor aláírt kisebbségvédelmi egyezmény... — Édesapám mindig hangsúlyozta, hogy „a törvény határain belül” küzd a magyarok jogaiért. Ez egymagában megcáfolja Deák történész és társai vádjait, miszerint irredenta lett volna. Az 1938-as csehszlovák válság idején a Hlinka-párt lapjának, a „Slovák”-nak adott nyilatkozatában is határozottan kijelentette: „a csehszlovákiai magyarság kisebbségi jogainak teljes érvényesítésére törekszik, a Csehszlovák Köztársaság keretében. ”Ez időben az angol lord Runciman misszióutat tett, hogy a szudétanémetek és a csehek között közvetítsen a vitás kérésekben. Jelentésében így mutatott rá Prága hibás politikájára: „Küldetésem végén sem láttam semmiféle szándékot a csehszlovák kormány részéről, hogy ezeket a (kisebbségi) sérelmeket elfogadhatóan orvosolni akarnák.” Runciman kifejezte azt is, hogy együttérez a szudétanémetekkel. mert igen nehéz idegen uralom alatt élni. Természetes folyamatnak látta, hogy a szudéták. mivel helyzetüket Csehszlovákiában reménytelennek érezték. a fajronokaikhoz fordultak segítségért. Á sérelmek a többi — a magyar, a lengyel stb. — kisebbségnél is hasonlóak voltak. Prága mégis lojalitást várt tőlük. Amikor ezt nem kapta meg, a köztársaság szétbomlasztásával vádolta őket. — Ezek szerint a rövidlátó beneSi politika kergette a szudétanémeteket és a szlovákokat Hitler karjaiba? — Igen, hiszen a végleges csapást Csehszlovákiára nem a szudétanémet vezér, Henlein vagy Esterházy János mérte, hanem Tiso és a szlovák politikusok. A pozsonyi nemzetgyűlés 1939. március 14-i ülése, amely Szlovákiának Csehországtól való elszakadását és önálló államiságát kiáltotta ki, törte szét Csehszlovákiának a nagyhatalmak által garantált keretét. Csehország német megszállása és a protektorátus kialakítása mindennek a következménye volt. Édesapám — s ezt mindig hangoztatta — nem Csehszlovákiának volt az ellensége, hanem a beneSi politikának. Ez utóbbit a legfőképpen abban hibáztatta, hogy mindig a távoli hatalmak barátságát kereste, és keveset épített a Csehszlovákiában akkor élő több mint ötmilliós — szudétanémet, magyar, rutén stb. — nemzeti kisebbségekre, amelyekkel valójában sohasem akart kiegyezni. — Deák történész interjújában azt igyekszik bizonygatni — s ehhez egy korablei nagyköveti telegramot is közöl —, hogy Esterházy János Magygrország titkosügynöke volt. — Édesapámnak nem volt szüksége erre, hiába emlegeti ezt bizonyítékként a szlovák történész. A háborús években bevett szokás volt a diplomáciában számokat használni nevek helyett az egyes személyeknél. Szalatnai Rezső, aki a Magyár Pártban Esterházy közeli munkatársa volt, egy helyütt leírta: sok jelentést a német és szlovák fasiszta hatóságok számára „szerkesztettek meg”, hogy félrevezessék őket. Deák vádját — véleményem szerint — a legjobban a következő tény cáfolja. BeneS 1936- ban egy Kistapolcsányban tartott tanácskozást követően miniszteri széket ajánlott fel Esterházynak a csehszlovák kormányban. Élképzelhető, hogy a kitűnő titkosszolgálattal rendelkező BeneS ezt egy magyar ügynöknek kínálja föl? Á csenek, akik nem voltak válogatósak a módszerekben. nem vontak volna meg Esterházy parlamenti mentelmi jogát, s nem vetik börtönbe, ha túllépi kisebbségi politikájával a megengedett határokat. Vojtech Tukával, a Szlovák Néppárt parlamenti képviselőjével, a későbbi belügyminiszterrel ezt meg is tették, börtönre ítélték a „Vacuum juris” című cikkéért. Hitler bűvkörében — Esterházy János a felvidéki magyarok védője, erkölcsi példaképe volt. Sohasem rejtette véka alá, hogy magyar, akárhogyan változott is annak az országnak a neve, amelyben élt. Másrészt az időben természetes volt, hogy a kisebbségi politikusok kapcsolatot tartanak az anyaországgal. — Édesapám a közép-európai katolikus nemzetek együttműködését szorgalmazta a Keletről és a Nyugatról fenyegető veszélyek ellen. Sajnos. 1938- ban a szlovák politikusok már Hitler bűvkörébe kerültek, aki önálló Szlovákiát ígért, és nemcsak autonómiát, mint két évtizedig Prága. Az önállósuló Szlovákia német vazallus állam lett. Ezzel kapcsolatban mondta egy alkalommal édesapám Poprádon. amikor a menetrendben expressznek jelzett helyett egy bumlivonat futott be, hogy ez ugyanolyan svindli, mint Tiso önálló Szlovákiája. Édesapámnak ezek a fasiszta Szlovákiát kritizáló szavai lettek aztán az 1947-es koncepciós per egyik vádpontja. Deák történész most újabb vádpontokat keres. Egyszerűen bizarr, hogy a beneSi politika egyik utolsó védóharcosa egy mai szlovák történész. Ennek magyarázata azonban kézenfekvő: a mai Szlovákiában mindent elkövetnek, hogy ne kelljen érvényteleníteni az 1945. április 5-i, a magyarság kollektív jogfosztását kimondó dekrétumokat, és erkölcsileg megkövetni, anyagilag kárpótolni a szlovákiai magyarságot az elszenvedett sérelmeiért. Inkább újabb meséket gyártanak Esterházy János múltbeli és a magyar kormány jelenbeli irredentizmusáról. BOTLIK JÓZSEF (Magyar Nemzet) Miért nem rehabilitálják Esterházy Jánost? r Uj meséket gyártanak róla
