Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-21 / 3. szám
4 A devalvációról mondták Jelentős áremelés várható Jozef KoSnár, a Demokratikus Baloldal Pártjának parlamenti képviselője szerint a szlovák korona 10 százalékos devalvációját mély hallgatás övezi, mintha nem volna szükséges annak következményeit firtatni. Pedig a devalvációt automatikusan követő infláció, a 23 százalékról 25 százalékra feltornázott hozzáadottérték-adó, az 5 százalékról 6 százalékra emelt fogyasztói adó természetesen a termékek árában fog megmutatkozni. Az év végéig valószínűleg, óvatos becslések alapján, 10-12 százalékkal emelkednek az árak. A parlamenti képviselő prognózisa szerint év vége táján olyanynyira kiéleződhet a szociális feszültség, annyira fog szorulni az a bizonyos nadrágszfj, hogy a lakosság elégedetlenségének hatására a kormány kénytelen lesz végre megalkotni gazdasági programját. Más kérdés, nincs-e már túl későn? (vida) „Elkésett levél” A kormány nem folytatja a privatizációt, nem tudja behajtani a tervezett adókat, ezért adót emel. Megdöbbentő tény, hogy Meíiar kormányfő szokásos vasárnapi televíziós tízpercében egyetlen keresetlen szóval sem érintette az adóemelést és a devalvációt. Mikuláá Dzurina, a Kereszténydemokrata Mozgalom gazdasági szakembere ezt a múltból átmentett jól bevált módszernek nevezte, amikor is a kellemetlen dolgokról egyszerűen nem beszéltek. A devalvációt elkésettnek tartja a mozgalma. Kétségtelen, hogy élénkítő hatása lesz a gazdaságra, ám az infláció a termékek árának növekedésében fog megmutatkozni. A gazdasági szakember szerint az állampolgárokat igenis tájékoztatni kell arról, mit jelent ez a leértékelés, milyen pozitív és — főleg — milyen negatív következményekkel jár majd ránk, polgárokra nézve. Elvégre rajtunk csattan az ostor. v-a Szűkszavúan Roman Zelenay, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom alelnöke szerdai sajtótájékoztatójukat azzal vezette be, hogy a devalvációhoz nincs mit hozzátenni. Szerencsére jelen volt Július Tóth pénzügyminiszter, aki hajlandó volt nyilatkozni az ügyben, bár elég kurtán. Váltig tagadta, hogy a DSZM azt állította volna, nem kell tartani a devalvációtól. Erre a lépésre a Nemzetközi Valutaalap missziójának értékelése alapján került sor. Tóth miniszter úr mosolyogva, ujjongó arccal ismertette az újságírókkal a devalváció gazdaságot élénkítő hatásait, és azt is elmondta, további leértékelésre nem lesz szükség. Az adóemelésekről és a védővám emeléséről annyit mondott, hogy az a világon mindenütt normális dolog. Hát miért ne lenne nálunk is az? Különben a pénzügyi tárca vezetője szerint nem lehet kidolgozni hosszú távú makroökonómiai programot, mivel a világban gazdasági recesszió megy végbe. Talán csak nem azt akarta ezzel mondani, hogy a kormánynak egyáltalán nem is kell kidolgoznia gazdasági programot? (vj) Ki számol be a leértékelésről? A Szlovák Nemzeti Pártnak új alelnöke Igor Uhrík, aki szélsőséges szlovákpárti kiszólásairól ismert, érdekesen közelíti meg a napi politikai és gazdasági jelenségeket. Múlt heti bemutatkozásán kijelentette például, hogy Szlovákia hajlandó bárkitől elfogadni segítséget, feltéve ha a támogatás jószándékú. (Bizony elkel a segítség Szlovákiának, hiszen az agyonszajkózott gazdasági fellendülés és a szlovák korona stabilitásának biztosítása csődöt mondott.) A korona 10%-os leértékelése, az adók emelkedése, a tervezett védővám bevezetése, a szociális támogatások restrikciója valahogy kevésbé zavarták a párt vezetését, ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Uhrík szűkszavúan nyilatkozott. Közölte, hogy a korona leértékelésére szükség volt, de az SZNP szerint nem ilyen gyorsan, csak hát ez volt a Nemzetközi Valutaalap egyik feltétele ahhoz, hogy Szlovákiának stabilizációs segélyt nyújtson. Örülnék — hangsúlyozta —, ha a kormány kidolgozna egy jelentést a leértékelés hatásairól a gazdaságra, a behozatal és kivitel mértékére, s az intézkedés élénkítő mozzanataira. Uhrík úr azonban elfelejtette közölni az újságírókkal, hogy melyik kormánytól kéri számon a jelentést. Az egyszínű Meéiar-félétől-e, avagy már arra gondolt, amelyiknek ők is tagjai lesznek?! -hqjdú-Van visszaút a középkor zsákutcájából? Középkori Akadémia Visegrádon SZABAD ÚJSÁG___________________________ 1993. július 21. 3. SZ. Visegrád 1335 novemberében Károly Róbert magyar, III. (Nagy) Kázmér lengyel és János cseh király találkozójának színhelye volt, amely során fontos politikai és gazdasági megállapodások születtek. Szabályozták az északi kereskedelmi utak forgalmát, ezzel kívánván kikerülni Bécset Immár hat és fél évszázad múltán Most pedig, július elején annak az egyhetes rendezvénynek adott otthont e történelmi hely, amellyel a Szent György Lovagrend Egyesülete a magyar honfoglalás közelgő 1100. évfordulójának rendezvénysorozatát kívánta megkezdeni a címben említett név alatt. Az akadémia jelentősége abban rejlik, hogy a sötétnek nevezett középkort kívánta neves előadók, illetve külföldön élő magyarok — történészek, pedagógusok, publicisták — bevonásával újraértékelni. A magyarok történelmében ugyanis a kort ma még nem értékeljük jelentőségének megfelelően. A Középkori Akadémia szervezői évente mindig más alapgondolat köré kívánják csoportosítani a magyar középkor történetét. Ezen a nyáron a magyar nép eredetét, a honfoglalás vitatott kérdéseit tűzték ki vitatárgyuL Ezen kívül a feudális magyar állam, a rendiség kialakulása és szerepe foglalkoztatta a jelenlévőket A közel ötven résztvevő újabb ismeretek alapján igyekezett értékelni Magyarország és a szomszédos népek kapcsolatait is, ami nem volt könnyű feladat. A középkori Akadémia résztvevőinek — erdélyi, délvidéki, kárpátaljai, valamint felvidéki pedagógusoknak, levéltári dolgozóknak, újságíróknak, történészeknek, illetve az e kor iránt érdeklődő magyaroknak — a rendezvényen való részvételt annak védnökei tették lehetővé: dr. Für L^jos honvédelmi miniszter, dr. Mádl Ferenc művelődési- és közoktatási miniszter, dr. Entz Géza címzetes államtitkár, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetségének elnöke, illetve a város képviselőtestülete. Néhány év híján 1100 esztendeje elődeink átkeltek a Kárpátok szorosain, és a Duna, a Tisza, a Maros és a Dráva folyók által tagolt hatalmas területen szállást találtak maguknak. A magyar szállásterület a Honfoglalás előtt gyéren lakott Kárpát medencét csaknem teljesen kitöltötte a három oldalról is állandó természetes határokig. Árpád-házi uralkodóink idején a magyar királyság a Balkán felé igyekezett kitolni határait. Szent László király 1091-ben elfoglalta a horvát királyi trónt, azonban Könyves ugyancsak Visegrád adott otthont Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia állam- és kormányfőinek, hogy a kommunizmus bukása után megalakítsák a visegrádi hármakat (Csehszlovákia kettéválása után már négyek), hogy koordinálják lépéseiket az európai integrálódás szellemében. évi vizsgálódásom alapja nem túlnyomórészt könyvtári, hanem inkább élő emberanyag volt. A román nyelvterületen lebonyolított magánvizsgálódásaim konklúziója az, hogy román népről olyan értelemben beszélni, hogy egy összeforrott, bizonyos jellemző kvalitások, együtthatók alapján kialakult képződmény, azt hiszem még ma is túl korai Magát a Török Protektorátust is csak 1877-ben volt képes a kárpátokon túli románság magáról lerázni. Másrészt az erdélyi románság a magyarországi román nemzeti párt története és okmányai alapján bizonyíthatóan 1918-ban az ún. felszabadítása idejében még egyáltalán nem volt unionalista. Miért tagadom, hogy létezik egy összefogottnak nevezhető román homogén nép? A történelem folyamán három különböző régióban létezett. Ennek a három régiónak mindegyike egy akkor világbirodalomszámba menő ország, állam része volt. A moldvaiakat leginldbb szláv befolyás érte, közvetlenül pedig orosz hatás. A havasalföldieket a bizánci örökségre rétegeződött balkanizmus, és ennek az örökségnek az átszüremlése után mindjárt a török világ, amelynek destruktív hatása volt az európai társadalmakra. Az erdélyi románság pedig a magyar korona védnöksége alatt, majd később az Osztrák—Magyar Monarchia keretében szerencsére nem kapott sem szlávos, sem balkáni jelleget, hanem inkább egy európainak mondható, közvetett hatást a magyarságtól és a szászságtól. Ezért nem szoktam én beszélni román népről, hanem csak románságról. A Középkori Akadémia hallgatóinak a neves előadókon túl alkalmuk nyílt baráti beszélgetések során megismerni a határon túl élő, azonos nemzethez tartozó pedagógus-, történész-, újságíró kollégák problémáit. Bár a rendezvény apolitikus jellegét annak szervezői több alkalommal is hangsúlyozták, mégsem lehetett hallgatni a Bosznia-Hercegovinában dúló háborúról, és a szünet nélkül forrongó Bukarestről sem. Az itt köttetett barátságokon keresztül még inkább átérezhettük az orwadászoktól, robbanásveszélyektől családtagjaik életét féltő emberek mindennapjait. Az akadémia évenként megismétlődő rendezvényeit, valószínűleg, mind nagyobb érdeklődés fogja kísérni, hiszen megvilágítani a sötétnek nevezett középkor eseményeit — már csak önismeretünk erősítése miatt is érdemes. száz Ildikó Kálmánt már horvát királlyá is koronázták, néhány év múlva pedig Dalmácia egy része is elismerte a magyar fennhatóságot. Kelet felé, a Kárpátokon túli Kunország, Moldva és Havasalföld területének meghódítására 1227-től került sor. Egy nép öntudatát, példaadó „nagy birodalmak” történelmi emlékével lehet állandóan ébren tartani, és Európa csaknem valamennyi országa számon tartja valamikori virágzó „nagybirodalmát”. Nem a térképek csalnak, csak a történelem más-más korszakát ragadják ki. Az Anjou-házi Lajos király is egy ilyen birodalmat kovácsolt össze, majd a középkor másik nagyhatalmi dinasztikus kísérlete Hunyadi Mátyás nevéhez fűződik. A Középkori Akadémia számos neves előadója, köztük dr. Csihák György, a Züriczl Magyar Történelmi Egyesület elnöke, dr. Kocsis Károly az MTA Földrajztudomány! Intézetének munkatársa, Liu Wenging nyelvész a Kínai Népköztársaság Nagykövetségének első titkára, dr. Makkay János, az MTA Régészeti Intézetének tudományos munkatársa éppen a kor történelmi összefüggéseit fejtegette. Az akadémia résztvevői nagy vitakedvvel reagáltak a szomszédos államok közötti kapcsolatokat érintő előadásokra. Ilyenek voltak: dr. H. Tóth Imre a József Attila Tudományegyetem docensének értekezése a magyar-orosz kapcsolatokról a középkorban, és dr. Hadrovics László akadémikus előadása a magyar-délszláv együttélés kultúrtörténeti kérdéseiről Dr. Velimir Rogic professzor, a zágrábi egyetem tanára telt ház előtt, egy délvidéki újságíró tolmácsolásában a magyar—horvát perszonális unió kialakulásáról adott elő. Közel ötven hallgató köszöntötte tapssal Gelu Pateanut, az ELTE Bölcsészettudományi Karának tudományos kutatóját is, akinek előadása nem mindennapi ismeretszerző élménynek számított, ezért idézünk belőle: Annak magyarázata, hogy Románia mellett éppen Magyarországot választottam második hazámnak az, hogy, úgy érzem, számot tarthatok az értelmes ember minősítésre. Úgy érzem kötelességem eloszlatni a homályt, feltárni a legendák esetleges reális magvát, küzdeni tudatos harccal a népem informáltságát meghamisító tanokkal szemben. Azt, hogy ezzel a magatartással milyen minősítéseket értem el odahaza, felesleges részletezni. Ötven Nem lehet tudni... „A devalváció mértéke minden bizonnyal meghaladja a szükséges mértéket, ám az volt a Nemzetközi Valutalap feltétele, ezért valószínűleg meg kellett tenni ezt a lépést is” —véli Viliam Oberhäuser, a Keresztényszociális Unió alelnöke. Egyúttal az is a véleménye, a kormánynak be kellene számolnia, milyen hatása lesz a lépésnek a gazdaságra, meg arról is, mennyivel értékelték le feleslegesen a koronát, azaz milyen százalék mozgásteret hagytak a pénzügyi szakembereknek ahhoz, hogy idővel esetleg „vissza lehessen értékelni a szlovák pénznemet”. Oberhäuser szerint azonban a legnagyobb baj az, hogy nem áll sem a polgárok, sem a különböző pártok és mozgalmak rendelkezésére annyi adat, hogy el tudnák dönteni, mennyiben volt szükséges a szociális szférát mindenképpen negatívan befolyásoló lépés. Csak azt nem lehet tudni, hogy ebben az esetben Oberhäuser úr miből gondolja, hogy túlzóit volt a leértékelés mértéke, s minek alapján bízik abban, a további devalváció helyett revalváció (azaz a pénznem megerősödése, felértékelés) következik majd? -is-Elterelo hadművelet A Magyar Polgári Párt véleménye szerint a kormány döntése, miszerint a köztársasági elnökön keresztül visszaadják a parlamentnek a névhasználati törvényt, nem más, mint elterelő hadművelet. A. Nagy László elnök szerint ugyanis a kormánynak ebben az időszakban különösen előnyös az, ha az emberek másra figyelnek, s nem azokra a gazdasági és szociális restrikciós intézkedésekre, amelyeket a Nemzetközi Valutaalappal megkötött szerződés miatt — korábbi ígéretei ellenében — kénytelen megtenni a kormány. A. Nagy László szerint a devalváció is az agyonhallgatott intézkedések közé tartozik, holott annak hatását a kiskereskedelmi árakban valamenynyien igen rövid időn belül érezni fogjuk. v-j-Februárban is megérthették volna „Nem a devalvációval van baj, hanem azzal, hogy későn született róla döntés, s nincsenek olyan — egyéb — gazdasági határozatok, amelyek következtében a korona leértékelésének gazdaságélénkítő hatása lehetne”— mondta Bárdos Gyula, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom szóvivője a mozgalom sajtótájékoztatóján. Az MKDM szerint érthetetlen, mire számított a kormány februárban, amikor visszautasította a Nemzetközi Valutaalap missziójának a leértékelésre tett javaslatát. A sajtótájékoztatón konstatálták azt is, a devalvációnak negatív hatása lesz az életszínvonalra, amit azonban megfelelő intézkedésekkel a kormány enyhíthetett volna. A kormány azonban úgy viselkedett, mintha az ő munkájára a nemzeti bank döntése nem lenne hatással. Való igaz, hogy a devalváció nem olyan dolog, amitől félni kellene, netán szégyenkezni miatta, az viszont elítélendő, ha a kormány a lépés inflációgerjesztő hatásáról hallgat és semmilyen ellenintézkedésre nem hajlandó. -enes-Bizottságosdi a televízióért A tömegtájékoztatási eszközök, főleg az elektronikus sajtó megszerzéséért, valamint a sugárzási lehetőiségekért folyó harc egyre inkább erősödik. Nem véletlenül, hiszen a televízió és a rádió továbbra is olyan nagyhatalom, amely jelentős mértékben befolyásolja a közvéleményt. Ismert tény, hogy például a legutóbbi parlamenti választások során győztes mozgalom milyen nagy támogatásban részesült az éter hullámain. A támogatók meg is kapták jutalmukat, s ma már fontos, illetve kevésbé fontos, ám nagyon jól fizetett előnyös posztokat töltenek be. Maradjunk azonban a televíziónál, amelyről szintén sokat beszélnek az utóbbi időszakban. Az 1989-es őszt követően olyan iramban váltják egymást az igazgatók, hogy az intézmény alkalmazottai számára is problémát okoz a változások követése. Több mint fél éve a Szlovák Televízió Tanácsának egyedüli magyar tagjaként figyelem a televízióval kapcsolatos, illetve az intézményben zajló eseményeket. A tanács alakuló ülését követően a legfontosabb feladat (a korábban szerzett tapasztalatok alapján) a működési szabályzatnak, a statútumnak a kidolgozása és előterjesztése volt. Mikor végre sikerült olyan tervezetet benyújtani a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsába, amely a minimálisra csökkentette a különböző érdekcsoportok beavatkozási lehetőségeit, hosszú ideig kellett várni a parlament jóváhagyására. A legfelső törvényhozó testület által megszavazott szabályzat azonban több pontban különbözött a tévétanács által benyújtott tervezettől. Magyarán: májustól van a tanácsnak érvényes statútuma, csak éppen nem olyan, amilyet szeretett volna. A parlament elnökének címzett levélben tudattuk észrevételeinket, és az eredeti tervezet, valamint a Szlovák Televízióról szóló törvény értelmében hat módosítást javasoltunk. Változás azonban e téren a mai napig nem történt. A tévétanács további fontos feladata az igazgatói poszt körüli problémák megfelelő orvoslása. A gyakori igazgatócserék ugyanis nem teszik lehetővé a koncepciózus tevékenységet és akadályozzák az állami televízió közszolgálativá történő átalakulását. A Szlovák Televíziónak jelenleg is csak megbízott igazgatója van, aki kinevezése értelmében ideiglenesen, az új központi igazgató megválasztásáig tölti be tisztségét. Ezért a tanács pályázatot írt ki e poszt betöltésére. A pályázat kiírásának napjától egyre népesebb azok tábora, akik különböző indíttatásból ötletekkel igyekeznek ellátni a tanácsot. A parlament a kulturális bizottság elnöke révén tett javaslatot a pályázatot elbíráló szakcsoport összetételére. Elképzelése szerint az értékelő bizottságot a tévétanács két (!) tagja mellett a parlament és a kormány (!) két-két képviselője, valamint szavazati jog nélküli szakértők alkotnák. Ez a javaslat a tévétanács számára elfogadhatatlan volt. Olyan megoldást javasoltunk, hogy a tévétanács valamennyi tagja mellett a parlamenti frakciók egy-egy képviselőjének legyen szavazati joga. Ezt találtuk az adott lehetőségek közül a legdemokratikusabbnak. A tanács legutóbbi ülésén részt vett a parlament kulturális bizottságának küldöttsége, amely tolmácsolta a módosított parlamenti javaslatot, mely szerint a Nemzeti Tanács kulturális bizottságának valamennyi tagja (16) helyet kapna az értékelő szakcsoportban. Ezt a tévétanács ismét elutasította és kompromisszumos megoldást javasolt, melynek értelmében a parlamenti frakciók egyegy képviselője (a kulturális bizottság tagja) lenne jelen a pályázat értékelése során. Erre még nem kapott a tévétanács választ. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért kell bevonni a parlamentet. Egyszerű a válasz, ugyanis az érvényben lévő (jelentős módosításra szoruló) törvény értelmében a Szlovák Televízió központi igazgatóját a parlament hagyja jóvá. Összegezve tehát; bárkit is javasol a ma még ismeretlen összetételű értékelő bizottság az igazgatói tisztség betöltésére, annak személyét egyrészt a tévétanácsnak kell elfogadnia, másrészt pedig a végső döntés a parlament kezében van. Könnyen előfordulhat, hogy patthelyzet alakul ki. Egyesek azt nagyon is tudatosítják, hogy a tévétanácsot nem lehet megkerülni, illetve kihagyni a döntéshozatalból. Am működésképtelenné lehet tenni. Sajnos, az ilyen kísérletekből nincs hiány. Megfelelő megoldásért nem kellene messzire menni. Mennyire okosabban és következetesebben oldották meg ezt a kérdést például a Cseh Köztársaságban, ahol a törvény szerint a tévétanács és nem a parlament dönt az igazgató személyéről. Csak ennyi a különbség... BÁRDOS GYULA / A szerző aggályait - cikke megszületése után - teljes egészében igazolta a parlament határozata, mely szerint a tanács tagjai visszahívhatók. A parlament egyébként olyan törvényt hozott a televízió és rádió frekvenciáinak elosztása ügyében, hogy veszélybe került a rádió magyar adásának teljes műsorideje is^
