Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-29 / 149. szám
4 Szabad ÚJSÁG Tükör 1993. június 29. XV számok: (és túlél&k) nem f-»azcjcfr»a#c Nappal is sötétség volt A második világégés után a magyar kegyetlenül hosszúnak tűnő hónapokon át nemigen számított embernek a szülőföldjén, újra rákényszerített hazájában, a volt Csehszlovákiában. Állami programmá vált a magyarüldözés, a hírhedt, fajüldözést intézményesítő Kassai Kormányprogram egyes tételei értelmében, a kollektív bűnösség elve alapján távozniuk kellett ősi lakhelyükről a magyaroknak, az „idegen telepesek ivadékainak. “ A botcsinálta becstelen új elnök, Klement Gottwald büszkén hangoztatta: „Állampolgár csak az lehet, aki tagja a nemzetnek.“ Magyarok tízezrei: bottal tipegő aggastyánok, halálukon lévő nénikék, karonülő csecsemők, alig tizenéves gyermekek, eladósorban lévő leányok, nősülni vágyó legények, várandós asszonyok és életerős, dologszerető férfiak váltak egyszeriben úgymond hontalan csőcselékké, hazátlan földönfutó söpredékké a párt és a kormány hathatós segédletével a szovjet példát majmoló köztársaságban. A magyar őslakosság kitoloncolása, több hónapon át tartó vesszőfutása a népirtás egyik alaposan kimódolt formája volt... Rabszolgasorsba 11 évesen Szécsénkéről, legalábbis Turman Károly és felesége emlékezése, adatai szerint, kilenc család került Magyarországra. Megárvult családi fészkeikbe, verejtékes munkával felépített lakásaikba Magyarországról verbuvált új honfoglalók teleped(het)tek. Húsz teljes vagy csonka családot pedig Csehországba, rabszolgamunkára deportáltak az új rendszer újdonsült urai. A Ciglan család kálváriája is 1947. január hatodikán, vízkereszt napján, pontosabban reggelén kezdődött. Az emlékező, a család legidősebb gyermeke, Mária alig tizenegy éves volt akkor...- Talán - vélekedik a könnyeivel küzdő Marika néni -, ha édesapánk aláírja a reszlovakizálásunkat bizonyító hűségnyilatkozatot, megmenekülhettünk volna a deportálástól. De nem biztos. Az egyik kisgazda, mint később, évek múltán megtudtam, alákanyarintotta a szégyenletes irományt, mégsem maradhatott a portáján: Magyarországra telepítették. A Ciglan családdal hát felsültek a lélekkufárok. Vízkereszt reggelén katonaság szállta meg a kis Ipoly menti települést. A fegyveresek valósággal vesztegzár alá fogták a falut. A Ciglan portára dél tájban gördült be a teherautó. Előző nap tudatták csak a családfővel, hogy készüljön, mert a családja is a kitelepítendők listáján szerepel. Mária nem sokat értett az egészből. Csak azt látta, hogy az édesanyja egyre csak sir, az apja pedig szótlan, búskomor, s egyre sóhajtozik. A kézbesített „vádirat" szerint a szocializmus, a demokrácia, a nép ellenségei, fasiszta bérencek, hazaárulók voltak, s vétkeikért bűnhődniük kell. Az ártatlan, kevéske földön gazdálkodó családnak nem lehetett maradása. Még jó, hogy a „nagylelkű“ határozat értelmében némi élelmet, ruhaneműt meg kevéske lakásbútort is vihettek magukkal. Az édesanya sírva-ríva látott hozzá a csomagoláshoz. A szomszédok, a rokonok segítettek, ám nem tudták megvigasztalni a famíliát. Váratlanul jött a parancs, éjszaka leölték ugyan a hízót, de a húsát már nem tudták felfüstölni, az egyes darabokat nyersen rakták be a ládákba. Dermesztő hideg és nagy hó volt. Fegyveresek felügyelete mellett, fegyverek árnyékában készülődtek a „nagy - és ismeretlen - útra.“ A katonák a teherkocsira rakták a holmit, s a betyárbútor mellé parancsolták az öttagú család valamennyi tagját is. A fagyban a nyitott autó platóján kuporgott a majd tizenegy esztendős Mária és a két, tőle fiatalabb testvére is. A halál árnyékában Senki sem tudta megmondani, hová kerülnek a szerencsétlenek. Az udvarból kiguruló kocsi utasainak vacogott a hidegtől és a félelemtől a foga. Féltek, persze, hogy féltek, hisz otthon a legvadabb (rém)hírek forogtak közszájon. Egyesek például egyenesen azt rebesgették, hogy gázkamrába mennek, mások, a bizakodóbbak azt állították, „csupán“ munkatáborokba kerülnek, ahol majd megpróbálnak jó hazafit, hithű szlovákot nevelni mindenkiből. Mintegy huszonöt kilométernyi kényszerű utazás, zötykölődés után Hraskóné Ciglan Mária: „Alig tizenegy éves voltam akkor...“ a tompái vasútállomáson állt meg a kárvallottakkal a jármű. Végre megmozgathatták meggémberedett tagjaikat, kezüket, lábukat. Egy tehervagonokból álló szerelvény vesztegelt az árva sínpáron. Már esteledett. Ciglánék egy ipolynyéki családdal • kerültek közös kocsiba. Mária asszony sajnálja, de a nevükre már nem emlékezik. A nyékieknek kályhájuk is volt. A fútőalkalmatosságnak azonban sok hasznát nem vették, mert csövét az ajtón lehetett csak kivezetni, s bejött a hideg, no meg füstölt is az állandó rázkódástól.- Félt apu és anyu is - emlékezik a sokat szenvedett asszony -, s nem mertek ellenkezni. Elterjedt ugyanis a hír, hogy az engedetleneket a helyszínen felkoncolják, csemetéiket meg Szibériába viszik. S ezt akkor, ott hihetőnek is tartotta mindenki. Édesapám 37 esztendős volt, édesanyám pedig a harmincötödik évét taposta. Pár ár földünk volt csak, soha nem bántottunk senkit, ezért nem is sejtettük, miért kell bűnhődnünk, kinek, mit vétettünk, miért kell minket a szülőfalunkból, akár a barmokat, marhavagonban elszállítani? S aztán az út végén várt csak rájuk az igazi meglepetés. Ám addig még történt egy és más... A család a fejőstehenet és a tinót, valamint a baromfit odahaza hagyta, szerencsére a jószágot sikerült biztos helyre menekíteniük. Hetek múltán tudták meg, hogy a házukba romániai cigányok költöztek.- Édesanyám az átélt izgalmaktól és a kegyetlen hidegtől ideggyulladást kapott - komorodik el ismét a mesélő ábrázata a szemei vérbe borultak, s betegségéből haláláig nem tudták az orvosok kigyógyítani. Hét napig tarott a rémutazás. Út közben többször is megállt a szerelvény. Ilyenkor, ha lehetőség nyílott rá, a férfiak friss vízzel töltötték meg a kulacsaikat, s kiürítették a vécéként használt vödröket is. Enni persze nem kaptak, azt fogyasztották, amit magukkal vittek. Mindenki ruhákba bugyolálva kucorgott a sebtében összetákolt alkalmi vackokon. Az embervásáron Az éjszaka kellős közepén futott be a vonat a végállomásra, a pilzeni pályaudvarra. Reggelig a vagonokban rostokolt mindenki, csak virradat után kászálódhattak elő a kocsikból. Ekkor aztán elkezdődött az embervásár. A családokat név szerint szólították a sínek mentén sorakozó gazdák vagy az azokat képviselő intézők. Ciglánék csak estefelé „keltek el“. Amikor meglátta az intéző a nekik „kiutalt“ öt főből álló, ám három gyerekkel érkező családot, a homlokához kapott.- Megőrültek maguk - kiábált magából kikelve miért nem hagyták ezeket az apróságokat otthon? Szegény feje abban a (tév)hitben élt, hogy a Szlovákia déli részéről érkezők önként, saját elhatározásukból vágtak neki télvíz idején a hosszú és fárasztó útnak, mert semmijük sem volt, s az éhhalál fenyegette őket. Nagyot nézett, s igen csak megdöbbent később, mikor megtudta a teljes igazságot. Az öt szécsénkei hontalan a Touskovhoz közeli Dobronice tanyára került. Egy cselédlakás egyetlen szobája lett az otthonuk. Előttük (szudéta)németek laktak a helyiségekben. Ciglanék érkezéséig már minden valamirevaló bútor eltűnt a szobácskából. A gazdájuk fiatal, derék, magas s áldott jó ember volt, két és négy éves leánygyermeke hamar megszerette Máriát. S Mária is gyorsan megbarátkozott az apróságokkal. Édesapja eleinte a birtokon foglalatoskodott, teheneket etetett s gondozott, később meg a szeszgyárban dolgozott. Édesanyja szinte állandóan betegeskedett. A család kezdetben csak tolmács segítségével tudott a kenyéradó gazdával szót érteni, ám gyorsan tanulták a szép, dallamos cseh beszédet, s egy idő után már közvetlenül is beszédbe elegyedhetett a fiatal házigazda a munkásával. A Ciglan gyerekek nem jártak iskolába. Az édesanya nagyon féltette mind a három csemetét, még a szomszédos faluba sem engedte el őket egyedül. Az a hír járta a vidéken, hogy valakik összeszedik és elviszik a kóborló leánykákat és kisfiúkat. Édesapja egy este, amikor már egész jól elboldogult a cseh beszéddel, beinvitálta magukhoz egy kis tereferóre a gazdájukat. Aztán előszedte a papírjait, különféle okmányait és fekete-fehéren bebizonyította, őket kitelepítették a szülőföldjükről, erőszakkal elhurcolták a lakóhelyükről. A cseh férfi csak ámult-bámult, szörnyűlködött. „Hiszen ez" fakadt ki végül is „közönséges emberrablás.“ A gyerekek számára a lecke a tüzelő beszerzése volt.- Mindenki szíves szóval beszélt hozzánk - fűzi tovább Marika néni az elbeszélés fonalát -, senki sem mondta, hogy „Büdös magyarok, minek jöttetek ide?" Május végén édesanyámmal és két öcsémmel hazaszöktünk. A gazdánk beleegyezett. Marasztalt ugyan, de azt mondta, megérti, hogy hazavágyunk, s ha menni akarunk, nem áll az utunkba... Úgy tettünk, mintha sétálni mennénk a városba, aztán vettünk Prágába vonatjegyet és felkapaszkodtunk egy esti járatra... Még egy idős, hetven éves asszonyt - Trevalecz Borbálának hívták - is vittünk magunkkal. Borzasztóan hazavágyott. Otthon, ősei földjén akar meghalni, ismételgette eg?re, édesanyám képtelen volt elutasítani. Mária édesapja a birtokon maradt. Keresték volna a csendőrök, ha másnap nem jelenik meg a munkahelyén. A menekülők megérkeztek Ipolyságra. Út közben nem igazoltatta a kis csoportot senki. Tilos a magyar szó Ságon, az állomáson már várta egy rokonuk.- Úgy örülök - ölelte magához mindegyiküket -, hogy újra hazafelé tartotok. ■ Az édesanya megszólalt:- Az nem lehet, hogy Ipolyságon vagyunk - mondta -, hisz itt mindenki szlovákul beszél.- Persze - súgta a rokon -, mert félnek az emberek. A hatóságok üldözik a magyarul beszélőket, kopaszra nyírják, és megverik azt, aki magyarul merészel megszólalni... Szerencsésen eljutottak Szécsénkére is. Aratáskor megérkezett a családfő is. Egy ideig sikerült elbújnia a hazatelepülőkre vadászó csendőrök elől, azonban egy alkalommal horogra akadt. S visszatoloncolták a gazdához. Nyár végén Mária fiatalabb öcscse, Jani egy gránátot talált a kukoricaföldön. Az alattomos fegyver felrobbant, s megsebesítette a fiút. A balesetről értesítették az édesapját is. Az apa azonnal vitte a levelet a gazdához.- Menjen csak haza - tette a megrémült ember vállára biztatólag a kezét vállalom magáért a felelősséget. A családi ház üresen állt, de nem bánták. Örültek, hogy végre valahára ismét otthon és együtt lehetnek. Szinte teljesen újra kellett kezdeniük az életüket. Ám most már a szülőföldjükön láthattak munkához... „Mi ez a szűnni nem akaró iáz bennem?...“ Nyolcvannégy esztendős vagyok, amiből ötvenötöt vadászként múlattam el. Életem eme legnagyobb szenvedélye már suhanckoromba kiütközött rajtam. Az első világháborúból hazakerült „puskás emberek" java része orwadászatra adta a lejét. Hajtóinasként én is gyakorta velük jártam az erdőt. Huszárkarabélyt is kaptam tőlük, amivel lövöldözgetni is szoktam, míg el nem szedték tőlem az aggódó felnőttek. Később hivatásos vadász lettem. Egyetlen fiúgyermekünkben, sőt még az unokámban is követőre akadtam a „csodaszarvasűzésben“. Persze annak Idején a mostaninál jóval bőségesebb vadállománnyal bírtunk, és a környék madárvilága is színesebb volt. Most bezzeg mezei nyulat is alig látni, és a hajnalhasadást is egyre kevesebb trilla jelzi. Alkonyaikor mindössze egyetlen madártorokból hallom feltörni a kakukkolást. Nekem a mező meg az erdő volt a világom. No meg a puskázás. Hogy mi a szép, mi a jó ebben a kedvtelésben ? Hát a fáradtságot elűző izgalom és bosszantások az olykor csütörtököt mondó puska némasága okán; a füttyszós nyári hajnalokon a harmatos fűben való bóklászás öröme; a tüdőt öblögető tiszta-húsl levegőélmény; a szertelenségével lenyűgöző élővilág változatosságának örökös szemlélése. Meglesni, ahogy az erdei réten, holdfényes puha tisztáson a patakhoz lopakodnak az özek; mentaszagú szénaboglyák tövében heverészni; ízlelni a végtelent az ormokról megnyíló tájban, ahol a mennybolt kékesszürke mezején millió csillag legelészik; elidőzni az éjszaka ránkterülő csendjében, és belekacagni a halódó tűzbe, s beleburkolózni a hubertuszba; látni amint a róka kisnyúlra, egerekre vadászik, a denevér pedig éjjeli rovarok után suhan, a borz kukoricát keres, a vaddisznó makkot ropogtat, az erre csavargó vadmacska és hiúz szeme zölden villan, fülesbagoly huhog, s a szentjánosbogár gyorsan eloltja kicsiny lámpását... Természetesen nemcsak ennyiből tellett ki az életem. Hadd mondjam el azt is, hogy alapitó tagja, a hatvanas években pedig elnöke voltam a szilicei szövetkezetnek. Később a helyi nemzeti bizottság elnökévé választottak. Nyolc éven át a Csemadok Központi Bizottságának tagjaként tevékenykedtem. Vagyis egész életemben a falusi kultúra istápolója voltam. Igaz, akkor még teljes értékű faluközösséggel rendelkeztünk. Egykori ezerkétszáz lakójából, és iskoláiból mára csupán hétszáz lélek (közülük mintegy száz özvegyasszonyi) maradt a településen. Iskola nélkül! Közel félszáz ház üresen áll... A hajdan volt híres pásztorfaluban sorra elnéptelenednek a porták, egyre kevesebb a gyermekzsivaj és a munkalehetőség. Elapadnak régi hagyományok. Emiatt is sír a lelkem. A fiatal nemzedéket a múlttal összekötő egyre vékonyodó köldökzsinóron már alig szivárog át némi éltető(ős)erő; megújhodást, hitet, szeretet, összetartozástudatot áramoltató üzenetet. Lassan nem lesz, aki tisztán tartsa a falut. Kihalt a gazdaszellem. A múltban a családokon és a közösségen belül öröklődtek át a viselkedésformák, a szójárás, a szemlélet, a segítőkészség formái, az ízlés, a munkatempó, a mulatozás módja. Ez volt a közösségbe illeszkedés szigorúan betartandó és betart(at)ott parancsolata. Mintha mindez visszájára fordult volna. Mert: különbözni kell. Ezek a fiatalok már nem a szüleiktől veszik a mintát. A felelősség mindezért nyilván nemcsak az övék..., s nem is csak a miénk... Öreg ember lettem, akit egyre jobban noszogat a föld, de már nem is annyira a tönkretett felülete, hanem a mélye. A puskámat eladtam, az erdőjárást azonban még nem adtam föl, bár a lábam már egyre nehezebben engedelmeskedik az akara. tómnak. Ha így körülnézek ezen a csudaszép fennsíkon, hát fölsír bennem a múlt. Med ide köt minden, az a buzgalom, öreg szorgalom, amelyet ez a táj, a szilicei föld csiholt ki belőlem. Ahol nemzedékek adták át egymásnak az erdők titkát s a fafaragás művészetét, hogy tudják a kései utódok is: juhászpotot berkenyefából, kanalat iharból vagy szilvafából a legalkalmasabb faragni, botnak a som, furulyának pedig a mogyoró való... És most újra itt van ez a nyár. A legutolsó? A legújabb? Tele borókabozóttal és mészköves sziklákkal, agyarasokkal és agancsosokkal, madarakkal és töppedten szunnyadó csenddel. Vonzódom ehhez a földhöz. Csak azt nem tudom: mi ez a szűnni nem akaró láz bennem ?...- fejezi be a mondókáját idős Mezei Sándor. Följegyezte: KORCSMÁROS LÁSZLÓ ZOLCZER LÁSZLÓ A szülőföld mindenkit visszavár... (A szerző felvételei)
