Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-14 / 136. szám

1993. június 14. Gazdaság Szabad ÚJSÁG 5 Egy gigantikus nagyüzem három dimenziója Egy gyár küldetése Nyílt titok, miért kellett Kassára telepíteni a Kelet-szlovákiai Vasművet. A tő szempont nem az volt, hogy a környéken nincs kibányászható vasérc és kokszolható szén, hanem elsősorban az, hogy csökkenjen a magyarok számaránya mind a városban, mind annak környékén. A többit majd bízvást elintézi az asszimi­láció. Nem egyedi esetről van szó. Ez a stratégia érvényesült Szlovákia más területein is, ahogyan a bősi építkezés egyik jelentős szempontja is ez. Vessünk egy pillantást a statisztikai adatokra, amelyek minden­nél világosabban támasztják alá ezt a törekvést. Kassának 1941-ben, a hivatalos magyar adatok szerint, 66 981 lakosa volt, akik közül 83,5% vallotta magát magyarnak. Ezek közül csupán kb. 9000 ember települt le a városban az első bécsi döntés után. A háború után ezek a lakosok önként távoztak vagy deportálták őket Csehszlovákiából. így 1945-ben a városban 51 689 lakost találtunk. A kitelepítéstől, börtöntől és vagyonelkobzástól való félelem miatt az emberek tömegesen reszlovakizáltak. A város lakosságának majd egynegyede, 12 724 személy (24.6 %), jelen­tette be a reszlovakizálási szándékát. A kohó üzembe helyezésének évére, 1965-re, Kassa lakos­sága 121 230 főre nőtt, tehát 20 év alatt megkétszereződött. A magyarok hivatalos aránya 3,3%-ra csökkent, ami semmikép­pen sem lehet természetes demográfiai fejlődés következménye, hiszen a magyaroknak a lakosság több mint 30%-át kellett volna képezniük hozzávetőlegesen. A további 25 év alatt Kassa lakosainak száma megint csak megduplázódott; a magyarok száma ez idő alatt a két és félszeresére nőtt - a hivatalos adatok szerint. A szaksajtó még a változások előtt arra figyelmeztetett, hogy a világ acélipara válságba jutott, és Csehszlovákia két utat választhat ennek ellensúlyozására. Vagy visszafogja valamennyi üzemének acéltermelését, vagy néhány gyárát bezárja, követve a kényszerű nyugat-európai utat. Mindenki számára világos, hogy ha a legmodernebb európai vállalatok sem képesek fennmaradni, akkor a korszerűtlen csehszlovákiai gyárak sem tudják túlélni a regressziót. A Vasműben egyes gépsorok már negyedszázada üzemelnek, s csakis a relative alacsony előállítási költségek teszik lehetővé, hogy a piacon versenyképesek maradjanak. A vállalat vezetői bizakodnak. Egyelőre biztosítva látják a jövőt. Az ország szétválása után is abban reménykednek, hogy a cseh­országi piacot meg tudták tartani, mert az mindkét fél számára előnyös. Egy ilyen típusú üzem számára a piac ezer kilométeres körzeten belül számít gazdaságosnak. Viszont ez a képzeletbeli kör alig terjed túl a kelet-európai válságövezeten. A távolabbi piacokon való megjelenés ugyan hozhat eredményeket, de már nem igazán kifizetődő a szállítási költségek rohamos növekedése miatt. Hogy a konkurenciáról ne is beszéljünk. Kassán és környékén több mint 20 000 embernek nyújt megél­hetést ez a kolosszus. Ha megszűnne, ez a város lakosságának majd egy harmadát közvetlenül érintené, és beláthatatlan szociá­lis feszültségeket okozna. Az Európai Közösség részéről kifejtett nyomás a szlovák kivitel csökkentésére kényszerít, de ez egye­lőre nem okoz gondokat a részvénytársasággá alakult állami vállalat számára. Legalábbis a hivatalos nyilatkozatok szintjén. De egy másik jelenség is szorongatja a vasgyárat. Az általános fizetésképtelenség. Köztudott, az üzemek egymásnak „körbe­­körbe“ tartoznak, és így nem tudnak fizetni, mivel nem tesznek szert bevételre. Szlovákiában meg nem működik olyan pénzinté­zet, amely több tízmilliárdos hitelt tudna nyújtani a Vasmű számára, hogy átvészelje ezt a nehéz időszakot. Az rt. vezetői csakis a nyugati pénzintézetekben bíznak. A tárgyalások eredmé­nyeiről egyelőre nincsen hír. Elkobzott földek A Kelet-szlovákiai Vasművel kapcsolatban már sok mindenről Írtak, de az üzemet terhelő egyik örökségről bizony alig tudhattunk meg valamit. Az emberek zöme úgy tudja, hogy az 1948 után elkobzott ingatlanok sorsa nagyiéból rendezett. Bárki, ha igazolni tudja tulajdonjogát, törvényes úton visszaigényelheti földjét. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A Vasgyárat 760 ha termőföldterületen építették meg. Ennek a földnek az értéke ma több mint 60 milliárd korona. A gyár a következő települések katasztrális területéből jutott helyhez: Lőrincke, Pólyi, Sacca, Buzinka, Enyicke, Szokoly, Nagyida, Bocsárd, Belzse, Abaújszina, Kenyhec és Migléc. Ez többezer tulajdonos telkének az elvesztését jelentette a 60-as évek elején. A rendelkezésre álló hivatalos irat szerint, mely a nagyidai földtulajdonosokat érintette, a helyzet a következő; A Kassai Járási Nemzeti bizottság Építésügyi és Vízgazdálkodási Tanácsa 12.591/1959 sz., 1960. március 5-én kelt végzése szerint, Nagyida katasztrális területéből 2 789 254 m2-nyi (279 ha) terüle­tet sajátított ki az állam. Több mint 770 személy tulajdonát. Négyzetméterenként 1,20 koronát fizettek a korabeli rendelet (ŐUP c. 251/1951 Ú. v.) szerint. Sok esetben csak negyven fillért fizettek négyzetméterenként! A 48 oldalas hivatalos irat a következőképpen indokolja a 263 telek elkobzását: a Kelet-szlovákiai Vasmű 1959. december 7-én kérvényezte a feltüntetett telkek kisajátítását, mivel ezekre az üzem telepítése miatt van szükség, amely mint a „Szocializmus Építkezése“ az 5. ötéves tervidőszakban készül el. Szó szerint a következőket írják: „A kérvényező saját kisajátítási kérvényét a szükséges iratokkal támasztotta alá, kivéve azt az iratot, amely a felsorolt telkeket önkéntes megállapodás útján kísérelte meg megszerezni a tulajdonosoktól. Ezt a körülményt azzal indokolta, hogy tekintettel a nagymérvű kisajátításokra és az idő rövidsé­gére, lehetetlen volt a tárgyalás lefolytatását a telkek önkéntes eladása ügyében lebonyolítani. Erre a tárgyalásra a kisajátított telkek tulajdonosaival sor került a kisajátítási eljárás megkezdése előtt, 1960. 2. 25-én, szóbeli tárgyalás útján, Nagyida községben. Ezen szóbeli tárgyalás során megállapítást nyert, hogy az érintett telkek önkéntes eladásáról a kérvényező és a telkek tulajdonosai között nem került sor megállapodásra. A feltüntetett indokok alapján került sor a kisajátítási végzés kiadására.“ Minden megkárosított tulajdonosnak kézbesítették a fenti hivatalos végzést, amely közölte, 15 napon belül az érintettek fellebbezhetnek. De már két hónappal a végzés kelte előtt, hivatalosan január 4- én megkezdődött az építkezés. A szükséges előzetes munkála­tokhoz már legalább fél évvel korábban nekiláttak. Tehát az építkezés törvénytelenül, idegen birtokban lévő területen indult még! A 229/1991-es földtörvény kimondja, hogy az ingatlan vissza­igényelhető, ha az adásvételi szerződést kényszer hatására kötötték meg, hátrányos feltételek mellett (6§ /1 k). Ez éppen az adott esetre alkalmazható rendelkezés, mivel szabályos tárgyalás nél­kül, „bagóért“ szerezte meg az állam ezt a hatalmas földterületet. Igenám, de az idevonatkozó törvény 6§-nak (1/m) cikkelye kimondja: a jogosult személy csak akkor igényelheti vissza tulajdonát vagy követhet kárpótlást, ha földjét költségtérítés ellenében sajátították ki, az ingatlan létezik, de sosem azt a célt szolgálta, amely jogcímen azt kisajátították! A károsult az egyik bekezdésre hivatkozva követelheti jussát, a gyár a másikra hivatkozva tagadhatja meg azt. A tulajdonos számára viszont teljesen érdektelen, hogy telkét a kényszerkisajátítás után milyen célra használták. Öt csak az érdekelheti, hogy visszahelyezzék korábbi jogállapotába. A Vasmű nyilvánvalóan tisztában van ezzel az ellentmondás­sal, és ezért a beadott igénylésekre nem siet válaszolni. Nyilvánvaló, a jelenlegi telekárak mellett a Vasmű képtelen lenne kifizetni a károsultak földjének mai értékét. Ez tönkretenné az üzemet. Ha a részvénytársaság földet vásárolna, és így kívánná kártalanítani a jogos tulajdonosokat, az összeg a nagy­­idaiak esetében is meghaladná a 2 milliárd koronát. Bár ez lenne a legmegnyugtatóbb megoldás, erre nincs anyagi fedezete a gyárnak. Ézt a pénzösszeget a kormánynak kellene előteremte­nie, hiszen annak idején az állam kobozta el a szóban forgó területeket, amelyek nagysága illegálisan és állandóan nagyobb lesz, hiszen a salakmennyiség a termelés megkezdése óta csak növekedett, és a salakhegyek sem nőhetnek az égig. Más egyéb károkat most ne is említsünk... A környezetszennyezést, az építkezési tilalmat egyes környező településeken és más egyéb „apróságot“, ami további kellemetlenséget okozott a vasgyár környékén élő embereknek. Kassán az építkezés természetes folyományaként megnőtt a bűnözés, az ivóvízellátás lehetősége elérte a felső határt. A lakótelepek csúfak, lepusztultak, nem esztétikusak. A meggondolatlan iparosítás óriási károkat okozott a városnak. Az önkormányzata pedig egy helyben toporog. Egyetlen járható út lenne: ha a Vasmű a kibocsátott részvényei­nek egy részével kárpótolná a terület volt tulajdonosait, és az örökösöket, s így azok egyben részvényesekké is válnának. A részvénytársaság viszont elesne bevételeinek jelentős részétől. Ennek a megoldásnak is megvannak tehát a buktatói. Mégis ez tűnik a leginkább járható útnak. A Kelet-szlovákiai Vasmű egy olyan kolosszus, amely egyéni kérvényeket és javaslatokat aligha fog figyelembe venni. így nem marad más hátra, csak az, ha az igénylők összefognak. Létre kellene hozniuk érdekvédelmi szervezetüket, és közös fellépéssel kivívni a méltányos rendezést. BALASSA ZOLTÁN Beatlesi és privatizációs átok a borbélyokon Füleken (is) tönkretették a kisipart?! (A szerző felvétele) A füleki Szolgáltatások Háza annak idején kétszer került kalapács alá: először a helyiségeket adták el és bérleti jogot szerzett a borbély, a fodrász, a mosodás... A második privatizá­láskor pedig az egész épületet - a benne dolgozó mesterembe­rekkel együtt - Mihály András vállalkozó vette meg, a szolgáltatók neki fizetnek bérleti díjat.- Tudja, itt Füleken tönkretették a kisipart - kezdi a beszélge­tést Mihály András, a tulajdonos. - Amikor megvettem az épületet még jól ment az üzlet, presszót nyitottam benne, hetente kétszer rendeztünk diszkót, szóval nagyon ígéretesnek indult a vállalko­zásom. Most meg alig téved be hozzánk valaki. Egyedül a disz­kóra nem panaszkodhatom, pénteken is, szombaton is telt ház van. Ami azonban az épület többi helyiségét illeti, egyre több az üres szobánk. Június végén a borbélyok is elköltöznek, újabb ajtóra kerül fel a lakat. Felballagok a lépcsőn, az első emeleti lépcsövei szembeni helyiség is üres. Egy kicsit távolabb többen is várakoznak a folyosón, bent a vagyonjegyköveket vezetik. Hátul, a sarokban találom meg a férfifodrászokat. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt az épület legelőkelőbb helyiségében dolgoztak, nem kellett lép­­csöházat mászni, az ajtó az utcáról nyílott. Azóta már harmadszor is költözködtek. Ez a mostani helyiség ugyan nem túl korszerű, de világos, tágas és tiszta. Ketten dolgoznak benne, a fodrászok fővállalkozóját, Berki Istvánt is ott találom.- A szociális biztosítást, a helyiségek bérleti díját, a villanyára­mot, télen pedig a fűtési díjat fizetni kell, ha van kliensünk, ha nincs - panaszolja Berki István -. Márciusban, amikor a villany­többletet is kiszámlázták, 49 910 korona volt az összkiadásunk, a bevételünk viszont még a 25 ezret sem érte el. A költségek nyilván megosztanának, ha még vennék fel alkalmazottakat. Én vennék is fel szívesen, de szerintem a szolgáltatók vállalkozási formáját a kormány nem gondolta át. A minimálbért ugyanis mindenképpen ki kell fizetnem az alkalmazottamnak, ami rendjén is volna, ám ezenkívül még 38 százalék betegbiztosítást is fizetnem kell utánuk. De hát miből? Hiszen egy sima nyírás nálunk 15 korona. Hajmosással együtt ugyan nagyobb lenne a szolgálta­tásunk díja, de ma már kevesen kérnek hajmosást. A borotválás­­ról nem is beszélve. Az utóbbi időben többnyire csak magamat szoktam borotválni. A helyiség bérleti díját sem bírjuk tovább fizetni. Júniusra még kifizettük, a hónap végén azonban kiköltö­zünk, akár találunk más helyiséget a városban, akár nem. Itt Füleken nagy gond régi családi házat találni, a város korszerűsí­tése folytán a régi házakat szétrombolták, helyükön ma,,takaros“ bérházak állnak. Egy bérház emeleti helyiségében pedig mégsem lehet borbélymúhelyt nyitni - fűzi még hozzá Berki István.- A hatvanas évek derekán végeztem el a szakiskolát - mondja a mester -, a pályafutásom tehát akkor kezdődött, amikor Európa­­szerte a Beatles hódított. A fiatalok hosszú hajat viseltek, borbély­hoz nem nagyon jártak. Később aztán visszazökkent minden a rendes kerékvágásba, egészen mostanáig volt is elegendő munkánk. Most azonban megint elmaradnak az emberek, érde­kes módon nem a fiatalok, hanem az a középkorosztály, amelyik a Beatlesen nevelkedett. Sokan közülük újra hosszú hajat visel­nek... Persze a hosszú haj is csak akkor szép, ha ápolt. Meg aztán a műhelyünk a szociális segély osztásának a napján általában megtelik, ez tehát azt jelenti, hogy nem divatból nem vágatnak hajat a férfiak, hanem mert nincs pénzük még borbélyra sem. A „Szolgáltatások Házából" elköltöző borbélyok nyilván talál­nak maguknak megfizethető helyiséget. Lehet, hogy távolabb lesznek majd a városközponttól, talán mostohább körülmények között lesznek kénytelenek dolgozni, számukra viszont most az a legfontosabb, hogy dolgozhassanak, leállni semmiképpen sem lehet: egyrészt a felvett kölcsönök törlesztése miatt, másrészt, mert nem engedi a szakma becsülete. FARKAS OTTÓ Verseny/cépesnek maradni _______Egyelőre nehézségek nélkül... Ipolyságon másfél évvel ezelőtt alakult meg a szentkereszti székhelyű Timex Kft. fióküzeme, két vállalkozó szellemű ember, Anton Kamody és Peter Líska társulásával. A mintegy hatvan alkal­mazottat foglalkoztató üzem ágyakba, fotelokba vékony falemezeket gyárt.- Alapos megfontolás után határoztunk úgy tár­sammal - mondja Anton Kamody ügyvezető igaz­gató hogy bérbe vesszük az ipolysági üzemegy­séget, mely a múltban az újbányai állami gazdaság asztalosműhelyeként működött. Az épületet átala­kítottuk, hozzáépítettünk, bővítettük. Forgalmunk havonta három és fél millió korona. Csak külföldre termelünk: olasz, német, osztrák és az utóbbi időben a belga piacra. Partnereink meglehetősen igényesek, de ha helyt akarunk állni, meg kell felelnünk a kritériumoknak.- Gondjainkat igyekszünk mindig magunk meg­oldani Munkatársaink - véleményem szerint - elé­gedettek. Ma már két műszakban havonta száz­­húsz-százharminc köbméter nyersfát dolgozunk fel, s ez a szakmában jó eredménynek számit. (A szerző felvétele) Hétszázezer koronát fizetünk ki havonta a bérleti díjra.- Gyárunk ma mintegy harmincnégymillió koro­nát ér - kapcsolódik beszélgetésünkbe Peter Líá­­ka, a társaság termelési igazgatója -, Szlovákiában rajtunk kívül még legalább négy vállalat gyártja a falemezeket. Tartanunk kell a minőségi és árszin­tet. A közelmúltban felszerelt korszerű olasz gé­pekkel elégedettek vagyunk, versenyképes gyártá­si technológiát biztosítanak számunkra.- Sajnos a szlovák bankpolitika hátráltat ben­nünket. A külföldi partner abban a pillanatban fizet, amikor átvette az árut, míg azonban befut hozzánk a pénz, eltelik három, négy hét. Gyakran előfordul, hogy a bank megvárja, míg esik a valuta árfolyama, és csak akkor utalja át nekünk az összeget. Márci­usban például így vesztettünk huszonhatezer koro­nát. Hetente egy kamion árut viszünk külföldre.- Mindketten szlovák nemzetiségűek vagyunk, nem beszélünk magyar nyelven, viszont munkása­ink kilencvennyolc százaléka magyar, de kijelent­hetem, nagyon jól megértjük egymást. Mindnyájan tudjuk, mi a teendőnk PALÓCZ TURCZI ÁRPÁD

Next

/
Oldalképek
Tartalom