Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-07 / 105. szám
1993. május 7. Színes Szabad ÚJSÁG 9 A pokolba vezető (vas) út Halálhíd a dzsungelben Burma és Thaiföld között a Kwai folyó képez határt. Rajta egy teljesen szokványosnak tűnő híd ível át. A híd csak látszatra olyan mint a többi. Építésénél többen pusztultak el, mint a világ bármely más hídjának munkálatainál vagy katasztrófáinál. A hidat a 400 km hosszú vasútvonallal együtt 1942-43-ban építtették a japán megszállók. Angol, ausztrál, amerikai és holland hadifoglyok ezreit hajtották a halálba - 16 ezren pusztultak el közülük. A benszülött munkásokkal ugyancsak kegyetlenül bántak. Mintegy 85 ezren lelték halálukat a Kwai folyó mellett. A halál vasútvonalának minden kilométere -, amely Pier Bout filmjéből a sátáni vasút néven ismert - 250 emberáldozatot követelt. Japán ostor - thai könyörület A munkálatokat 1942 decemberében kezdték, s 1943 szeptemberébon fejezték be - a „monumentális" mű nem egész 10 hónap alatt épült meg. Miért volt ilyen sürgős a japánoknak, hogy Burmába jussanak? A Szingapúrba vezető tengeri út a Szövetségesek ellenőrzése alatt állt, a tengerpartot tengeralattjárók, repülősök vigyázták. Japán tehát el volt vágva a már korábban megszállt burmai területektől, s nem tudott további katonai egységeket az országba irányítani. És az idő sürgetett: csak hónapok álltak rendelkezésre. 61 ezer hadifoglyot hajtottak a dzsungelbe, köztük 30 ezer angolt, 18 ezer hollandot, 13 ezer ausztrált, 700 amerikait. Délkelet-Ázsiából ugyanakkor 180 ezer bennszlöttet tereltek össze. A fogoly tisztek ugyanügy „güriztek“, mint a közlegények. A tervezett vasút mentén először őrházakat építettek, aztán tábori konyhákat állítottak fel a japánok részére, végül összetákolták a foglyok kalyibáit. Minél mélyebbre jutottak a dzsungel sűrűjében, annál roszszabbak lettek a körülmények. Napi egy marék rizsen éltek... Malária, Skorbut és beri-beri tizedelte őket. A foglyok megsegítésére érkezett vöröskeresztes csomagokat a japánok maguknak tartották meg. A foglyok hullottak, mint a legyek. Már egy egészséges sem akadt köztük, mindegyiknek volt valamilyen baja... de még a betegeken sem könyörültek meg japán hajcsárjaik: hordágyon vitették őket ki a vasúthoz, ahol fekve vagy ülve dolgoztak. Szökésre gondolni sem lehetett. A járhatatlan, vad dzsungelén át senki sem menekülhetett. Mégis voltak olyanok, akik elindultak... Nem jutottak messzire... A betegség, az alultápláltság, a kimerültség, a megannyi megaláztatás a kegyetlen japán munkafelügyelők részéről pokollá változtatta a rabok életét. Fegyelmezettségük és elszántságuk azonban csodálatra méltó volt. A japánoknak ott ártottak, ahol tudtak. Húzták az időt, lassították az építkezést, rossz támfának valót választottak, a fa tartóoszlopokat befűrészelték, a sínek összecsavarozásához szükséges csavarokat minduntalan „elveszítették“... A foglyokon csak néhány thaiföldi paraszt szíve esett meg. A japán megszállókat ők is gyűlölték, segítettek az elesetteken, már ahogy tudtak. Közülük is a legtöbbet Mae Ubon - Ubon mama - idősödő asszonynak köszönhettek. Ubon mama minden este tele kosár ennivalót hozott egy rejtekhelyre - a foglyok ezt hatvan felé osztották. A lókupec Boonpong Sirivejapandh csónakkal érkezett szinte minden nap - gyógyszereket, banánt, dinnyét, ruhát hozott. Szörnyűséges rémálom Az építkezés gyötrelmeiről több volt hadifogoly irt és nyilatkozott. Ez volt életük legszörnyűbb szakasza. Az amerikai George Voges így emlékezik:-Apámmal és három bátyámmal együtt 1942-ben fogtak el a japánok Jáva szigetén. A többi rabbal együtt Szingapúrba kerültünk, aztán pedig nyitott szerelvényen Thaiföldre szállítottak - az út öt napig tartott. Kancsanaburitól 30 mérföldre, Banpongba érkeztünk. 12 éjszakán át meneteltünk az ország belseje felé. Napközben pihentünk. A dzsungel közepén, Salyoke mellett tábort vertünk - ágakból, bambusznádból kunyhókat tákoltunk. Akkor már tudtuk, hogy vasutat fogunk építeni, amely egészen a thai határon túlra vezet. A mi menetoszlopunkban nyolcszázan voltunk; szétdobáltak bennünket a Kwai folyó mentén egészen a burmai határig. Kabcsanaburitól nyugatra a japán mérnökök irányításával dolgoztunk, s jutottunk egyre messzebb a vad dzsungelén át. A két kezünkkel, néhány primitív munkaeszköz felhasználásával törtünk utat a sziklákon s az Kancsanaburi közelében még ma is áll a hírhedt „sátáni híd“ - turista és kirándulóvonatok közlekednek rajta erdőségen keresztül. Fát vágtunk, cipekedtünk, fűrészeltünk, fúrtunk, faragtunk... Az éjszakai táborhelyek körül nem volt kerítés. A szökésnek a dzsungelén keresztül nem volt semmi értelme. Az ennivalónk romlott volt. Malária és kolera dühöngött köztünk. Ausztrálok, britek és amerikai fogoly egyformán patkányként fordult fel. Gyógyszert még csak nem is láttunk. 16 órát A II. világháború után Japánban is eljárás indult a háborús bűnösök ellen. Hideki Todzsa volt miniszterelnököt, aki többek között a kwai tömegpusztításért is felelt, halálra ítélték és felakasztották dolgoztunk minden nap - és nem volt pihenés. Az egyik japán barátom titokban sós halat hordott nekem - így maradtam életben. A volt hadifoglyok még manapság is vissza-visszatérnek a Kwai partjára. Az öreg, kemény férfiak bajtársaikra és a saját szenvedéseikre emlékeznek... Elég volt néhány perc... A japánok nem fáradtak a foglyok elszállításával az építkezés befejezése után. A Kwai hídján zakatoltak a vonatok. Aztán egy szép napon amerikai repülők érkeztek. Hugh M. Fletcher amerikai repülőstisztet idézzük:- Valamennyi híd megsemmisítésére parancsunk volt. A legtöbb hidat azonban jól elrejtette a dzsungel, a többit meg erős légvédelmi egységek őrizték. 1944. október 13-án a 493-as repülőraj az indiai állomáshelyről felszállva eljutott egészen Kancsanaburi közelébe, ahol a Kwai folyón átívelő hidat kellett lebombáznunk. A 8 B-24-es gépből álló raj élén a mi 55-ösünk repült. Mindegyik gép 4 darab ezerfontos bombát szállított. A bombákkal a híd középső tartópillérét céloztuk meg. Mikor hátranéztem, láttam, hogy a híd a vízbe omlik. A mögöttünk repülő B 24-esből le is fényképezték. Az egész „misszió“ 14 óra 15 percig tartott. Elégedetten tértünk vissza Bombaybe. Hétezer sírkő A „Híd a Kwai folyón“ című Pierre Boul regény autobiografikus, hiszen a szerző maga is részese volt a szörnyűségeknek. A regény megjelenésével (1952) a híd életének új szakasza kezdődött: turisták ezrei keresték fel, s azóta is idegenforgalmi látványosság számba megy Thaiföldön. Turistaszerelvények robognak át rajta, hogy az idegeneket Kancsaburiból a hadifoglyok temetőjéhez szállítsák. A temetőben csaknem hétezer (pontosan 6982) sírdomb emelkedik - rajtuk sírkövek a halottak nevével. A kancsaburi múzeum homlokzatán világító betűk: JATH (J - Japán, E - England, A - Amerika és Ausztrália, T - Thaiföld, H - Hollandia). A múzeumban a „sátáni híd“ építésének emléktárgyai. A Kwai hídja és környéke a hírhedt vasútvonallal a második világháború nagyszabású emlékművei közé tartozik, de egyszersmind memento is, amely a háború kegyetlenségeire emlékeztet. (külf. lapok nyomán-r) (Természetgyógyászat) Ellenálló képességünkéit Nem is volt olyan kemény a tél, mégis sokan estek áldozatul a náthaláznak, felső légúti betegségeknek. Mindez ékes bizonyítéka ellenálló képességünk gyengeségének. Ennek semmi más oka nincs, mint az egészségtelen életmód. Pedig már évtizedek óta mást se hallunk, mint azt, hogyan táplálkozzunk, mit tegyünk, vagy mit ne tegyünk, hogy testünket-lelkünket megfelelő egyensúlyban tartsuk Hogyan nyerhetjük vissza legyengült ellenállóképességünket? Először is: kiiktatjuk életünkből a testilelki mérgeket. Testi mérgek: alkohol, nikotin, füstölt húsok. Lelki mérgek: dühöngés, szomorúság, harag, kishitűség. Másodszor: naponta kétszer - reggel és este - tízperces légzőgyakorlatot végzünk. Akik rendszeresen sportolnak, előnyük van, mert sportolás közben az ember automatikusan elsajátítja a helyes légzéstechnikát. Harmadszor: együnk sok vitamint, lehetőleg friss zöldségek, nyers saláták, gyümölcsök formájában. A legajánlottabbak: cékla, sárgarépa, zeller, fekete retek. Negyedszer: pihenjünk, aludjunk eleget. Ne feledjük, hogy alvás közben töltődik fel szervezetünk a szükséges energiával, pihenés közben regenerálódnak sejtjeink. Kiegészítésképpen fogyaszthatunk adaptogén gyógynövénykivonatokat. Az adaptogén kivonatok az immunrendszer aktivitását fokozzák. Az egyik legjobb ilyen növényünk a bíborvörös kasvirág (chinacea, purpurea), amely cukorkák vagy cseppek formájában kapható. A második ilyen növény a Távol-keleten és Szibériában honos leuzea (rhaponticum carthamoindes), amelyet újabban Európában is termesztenek. A leuzea-cseppek fáradékony, aluszékony embereknek tesznek jó szolgálatot, mivel serkentő hatásúak. Ezenkívül hasnyálmirigy-gyulladásban szenvedők számára is áldásosak. A nálunk honos gyógynövények közül a bazsalikom, benedekfű, keskenylevelü útifű, levendula, zab, kálmos, apróbojtorján, vasfű és a vidrafű rendelkeznek - ha gyengébb mértékben is, mint az említett két növény - hasonló hatással. Dr. NAGY GÉZA Azok mondták, akik visszatértek A halottaknak jó Dr. Raymond Moody Élet az élet után címmel egy könyvet írt azoknak az embereknek a tapasztalatairól, élményeiről, akik a klinikai halálból tértek vissza az életbe. Talán mondani sem kell, a könyvnek óriási volt a sikere. Moody doktor mintegy tíz év alatt több mint ezer esetet vizsgált meg, többszáz embert meghallgatott, akik halálközeli élményeiket, tapasztalataikat osztották meg az orvossal. Dr. Raymond Moody az amerikai egyesült államokbeli Georgia állam egyik kórházának pszichiátere. Könyvében azokat a rajzokat is megjelentette, amelyek azt ábrázolják, amit a paciensei a másvilágon láttak. Sót az egyik információja is a másvilágról érkezett. A túlvilágon állítólag szép az élet. Azok az emberek, akik a doktorral beszélgettek, szívesen ott is maradtak volna, de ez nemcsak rajtuk múlott. A gyerekekről vagy a férjröl-feleségról való gondoskodás, vagyis a kötelességtudat a visszatérésre kényszerítette őket. „A férjem éppen a lábát törte, a gyerekeknek meg iskolába kellett járniuk, nem hagyhattam őket egyedül, nem maradhattam ott, bármennyire is szerettem volna“ - elevenítette fel az operáció közben beállt klinikai halál állapotában átélt élményeit egy New York-i hölgy. Hasonlóan, mint szinte valamennyi túlvilági látogató, ö is találkozott és beszélgetett túlvilági lényekkel, akik - mint mondta- megértést tanúsítottak iránta, mélyen együtt éreztek vele. Vallomása szerint ezek a lények döntöttek néhány másvilágra érkező sorsáról. Az említett hölgy már másodszor volt klinikai halott. Az ötvenes évek végén egy autóbaleset után hosszú ideig kómában feküdt, és - ahogyan azt később elmondta- ezalatt egy hosszú alagúton haladt keresztül, ahol fénylő túlvilági lényekkel is találkozott.- Ez nem egy szokványos fényjelenség volt, nem olyan, mint amilyennek mi, földi emberek a fényt ismerjük. Egy csodálatos fénysugár volt, amely mindenen áthatolt, és mégsem volt vakító. A lény végtelen szeretetet és megértést sugárzott magából. “ A fénylő lény telepatikus módszerrel adta hölgyünk tudtára, hogy számára eljött az utolsó óra, készülődjön hát a másvilágra. Az asszony azonban azzal érvelt, hogy még túlságosan fiatal. A fénylő alak azonban minderről nem vett tudomást egészen addig, míg a hölgy meg nem indokolta érvelését. „Olyan fiatal vagyok, hogy még nem is táncoltam eleget“ - mondta. A fénylő alak elnevette magát, és megengedte, hogy az asszony visszatérjen, és tovább éljen. Körülbelül harminc évvel később ugyanennek a hölgynek egy kisebb sebészi beavatkozás közben megállt a szívműködése. Ez alkalommal is az alagúthoz érkezett, és megint találkozott a túlvilági fénylő lénynyel, aki újfent közölte vele, hogy lejárt az ideje. Ezúttal a hölgy azzal érvelt, hogy nem halhat még meg, mert kiskorú gyerekeiről kell gondoskodnia.,,Rendben van - mondta a fénylő alak -, de ezúttal utoljára. A következő alkalommal már végleg itt kell maradnod." Néhány klinikai halott nem is akar viszszatérni ebbe a világba. Sőt, még az orvosra is neheztelnek, aki visszahozta őket az életbe. Hiszen olyan jól érezték magukat ott! Egy orvos például életre keltette egyik kollégáját, akinek megállt a szívműködése. Amikor az magához tért, Így fakadt ki: „Ezt soha többé ne tedd velem!" Az ót kezelő orvos nem értette, miért ilyen dühös a kollégája, aki csak később mesélte el neki, hogy az hozta ki őt a sodrából, hogy a csodálatos, gyönyörű másvilágról visszasegítette ebbe a szürke földi életbe. Azok a hívók, akiknek hasonló halálközeli élményeik voltak, ezt a bizonyos fénylő alakot Istennek vagy Jézusnak nevezik. Néhány egyébként nem hívő ember is úgy véli, hogy a fénylő alak mindenképpen valamilyen szent lény. Különösen a gyerekek ilyen jellegű élménybeszámolói figyelemreméltóak. Őket ugyanis még nem fertőzte meg a felnőttek bonyolult világa, és több mint valószínű, hogy még semmi* sem hallottak a halálközeli élményekhez hasonló benyomásokról. Beszámolójaik ellentmondanak annak az elméletnek, miszerint az ember halálfélelmében hallucinál, azaz működésbe lép a védelmi rendszer egy bizonyos fajtája. A halottak látják magukat a halál közben. Látják testüket a műtőasztalon. Minden szót hallanak, de nem éreznek semmilyen fájdalmat. Dr. Moody beszélgetett egy tizenegy éves kisfiúval, akit elgázolt egy autó. A fiú a következőket mondta: „A balesetre nem emlékszem. Egyszer csak felülről láttam magamat. Eltörött a lábam, és véreztem. Mintegy másfél méterre a testem felett lebegtem, amely körül nagyon sok ember állt. Azután megérkezett a mentőautó. Nem értettem, miért olyan izgatottak az emberek, hiszen én kitünően éreztem magam. Tudtam, hogy a testem a mentőautóban van, de én magam valahol felül lebegtem. Egy férfi a mentőautóban ülők közül azt mondta, hogy valószínűleg meghaltam. Szóltam hozzájuk, de senki sem hallott. Megértettem, hogy nekem végem, életem lángja kialudt. Azután hirtelen egy alagút előtt álltam, amelynek a végén valami fénylett. Az alagútban több ember is állt, és mindnyájan nagyon vidámak voltak, de én senkit sem ismertem közülük. Beszéltem nekik a balesetemről. Szeretettel vettek körül, úgy láttam, örülnek nekem. Egyszer csak azt mondták, hogy vissza kell térnem. Ugyanazon az alagúton keresztül, amelyen ide jöttem, visszajutottam a kórházba. Két orvos állt mellettem, és a nevemen szólongattak. Láttam a testemet a műtőasztalon, egészen szederjes volt. Tudtam, hogy most vissza kell térnem az életbe, mert a vidám fénylő lények így parancsolták..." (dé)
