Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-27 / 121. szám
1993. május 27. Gazdaság Szabad ÚJSÁG 5 Merre tartasz építőipar Csendes agónia? A minap, egész pontosan május tizenötödikéi dátummal, a Szlovákiai Építőipari Vállalkozók Szövetségének elnöksége nyílt levélben fordult a köztársasági elnökhöz. „ Tisztelt köztársasági elnök úr“, kezdődik az írás, „az építőipari dolgozók nap mint nap meggyőződnek arról, hogy a szlovák kormány érdeklődése a munkájuk és ezzel összefüggően Szlovákia gazdasága iránt minimális...“ Az Építőipari Vállalkozók Szövetsége, folytatódik tovább a levél, az ezerkilencszáznyolcvankilenc novembere után bekövetkezett bonyolult helyzet megoldására átfogó tervezetet dolgozott ki, s ennek alapján felajánlotta segítségét a kormánynak. Az eltelt idő igazolta, hogy jól gondolkodtak, helyes irányba indultak (volna) el, éppen ezért különösképpen sajnálják, hogy sem a Szlovák Köztársaság kormánya-, sem pedig az SZK Nemzeti Tanácsa nem vette figyelembe az ezerkilencszázkilencvenegy március ötödikén keltezett, átfogó gazdasági elemzést is tartalmazó javaslatcsomagjukat sem. Érdemes egy újabb fejezetet is idézni a szóban forgó irományból: ,, Mindannyiunkat rendkívül nyugtalanít és sért is, hogy a három hónapja elküldött levelünkre sem kaptunk választ, melyben átfogóan elemeztük a kormány múlt évi építőipari és a beruházásokra vonatkozó programnyilatkozatát, s a kulcsfontosságú problémák megoldására ugyancsak előterjesztettünk néhány konkrét javaslatot. “ A csőd szélére jutott az építőipar is, az ágazat az utolsókat rúgja, vagy mondhatnám: (csendben) agonizál. Ezért vagy talán Az utcára kerülő lakásépítő munkások vajon miből fizetik majd a lakbért? (A szerző felvételei) éppen ezért a szövetség vezetői - végső elkeseredésükben?- fordultak a kormányhoz nyílt levélben, melyben bejelentették, elegük lett abból, hogy az illetékesek fittyet hánynak javaslataikra, s itt az ideje, hogy erőteljesebben is hallassák szavukat, s a sajtó bevonásával szeretnék felhívni az ország, a közvélemény figyelmét arra, hogy a mostani áldatlan helyzet már tarthatatlan.- Bizakodva fogadtuk a Meciar-kormány programnyilatkozatát- jelentette ki például a minap Pozsonyban tartott sajtótájékoztatójukon Frantisek Slávik, a SZÉVSZ elnöke -, s nemkülönben az Óturában kidolgozott gazdasági téziseket is, csupán az a bökkenő, hogy a tervekből, elképzelésekből nem valósult meg semmi. A szövetség vezetői az értekezleten kertelés nélkül kijelentették, s a nyílt levélben is megfogalmazták, hogy véleményük szerint a köztársasági elnök és az érintett miniszterek hozzáállása az ágazat gondjaihoz erősen kifogásolható, és Szlovákia gazdasági helyzete és a lakosság létbiztonsága a kormány érdeklődési körének perifériájára került. Mi sem bizonyítja ezt az egyesülés elnökségének az állásfoglalása szerint jobban, mint hogy a kormány jószerével nem is igyekszik kiutat keresni a fennálló bonyolult helyzetből. A kormány kivár, s halogató szalámitaktikát folytat. Pedig, szögezték le egyöntetűen, az idő ellenük dolgozik, és sok kárt okoz a legszélesebb vállalkozói rétegeknek is...- Mi - hangsúlyozták a szövetség sajtótájékoztatón részt vevő képviselői - nem a saját pozícióinkat féltjük, hanem az ágazatot, s ezzel együtt vagy ezen belül az építőiparban dolgozó sok tízezer munkást, s egyéb más alkalmazottat, egyszóval a kenyérkeresőket. Amennyiben belátható időn belül nem következik be az ágazatban érdemi, lényeges változás, s a kormány nem eszközöl tényleges változásokat, a megroggyant iparág teljesen összeomolhat. Tény és való: napról napra egyre többen és többen távoznak el vagy kényszerülnek eltávozni az iparágból. Ezerkilencszáznyolcvankilenc december végén még százhetvenezer-ötvenhat személy dolgozott az építőiparban, ezerkilencszázkilencvenhárom március utolsó napjára viszont már százhétezer-nyolcszázhuszonkilencre apadt a számuk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy közvetlenül a termelésből hatvankétezer-kétszázhuszonnyolc dolgozó ment el. S még egy adat: csupán az idei első negyedévben mintegy nyolcezer építőipari munkás kapott felmondást. Frantisek Slávik az újságírókkal folytatott beszélgetés során egy nem mindennapi, igencsak meglepő kijelentést is tett. Az építők legnagyobb adósa, szögezte le, a szlovák állam. Ezen túlmenően még jónéhány, nem éppen hízelgő egyéb kijelentés is elhangzott a kormány, valamint az egyéb legfelsőbb irányító testületek címére. Körülményesen, átgondolatlanul, átfogó koncepció nélkül halad a privatizáció, hallottuk például, no meg azt is, hogy a bürokratikus államapparátus valósággal elnyeli az érdemleges ötleteket, Lassan már a bérlakások megfizethetetlenek a bürokrácia útvesztőiben még a legjobb (ám kívülről jövő, „másoktól“ származó) ötlet, javaslat is elvész vagy elsikkad. Azaz: a sok bába között elvész a gyerek. Megtörténik, nehezményezték továbbá a vezetők, hogy a hierarchia csúcsán lévők hasznos, valóban józan, elfogadható elképzelései egyszerűen eltűnnek a „süllyesztőben“, a „gépezet“ fogaskerekei között. így aztán, érveltek a szövetség irányítói, a vállalkozók már tudomást sem szerez(het)nek az egyes, legfelsőbb fórumokon született tervezetekről. Talán valamiféle szabotázsról van szó? Első hallásra nehéz elhinni azt az állítást is, hogy a külföldi tőkének nem a szlovákiai üzemek fejlesztése, hanem éppen ellenkezőleg, azok likvidálása, tönkretétele a célja. Azzal viszont teljes mértékben egyet lehet érteni, hogy amennyiben nem javul rövidesen a helyzet, az építővállalatok csődbe jutnak, lehúzhatják a rolót, s ez több mint százezer munkást igen érzékenyen érint majd. Másképp fogalmazva, több mint százezer választópolgárról van szó. Országszerte alig található fizetőképes megrendelő, azok a vállalatok, amelyek eddig ötezer lakást építettek évente, most jó, ha ötvenet tető alá tudnak hozni. De ez még mind semmi. Hiába készülnek el ugyanis az épületek, ha az emberek vásárlóereje napról napra csökken, s egyszerűen nincs kinek eladni a lakásokat. Mint már a minap szóvá is tettük, a másodlagos fizetésképtelenség térdre kényszeríthet minden szlovákiai lakásépítő üzemet, céget, vállalatot. Meglehet, az a baj, hogy az építőiparnak nincs saját önálló reszortja? Az ígérgetések ideje lejárt, most már a tetteken a sor. Az év első három hónapjában az építőiparban a tavalyi esztendő ugyanilyen időszakához képest hatvan (!) százalékkal csökkent a termelés. S ez már komoly figyelmeztetés kell, hogy legyen. Persze, előbbre lépés csak akkor várható, ha a kormány és a parlament valóban komolyan veszi ezeket az intő jeleket. Mert most még (talán) nem késő, de lehet, hogy pár hónap múlvá bekövetkezik a teljes összeomlás. S onnan aztán már nem lesz visszaút. ZOLCZER LÁSZLÓ Eritrea A nulláról indulva Három évtizedes függetlenségi háború végére tett pontot az a háromnapos, április végén rendezett népszavazás, amelyen az önállóság elnyerése volt a tét Eritrea számára. A végeredmény egy pillanatig sem lehetett kétséges, s ez a véres, áldozatos gerillaharc ismeretében nem is csodálható. Május 24-ére tervezik Afrika legújabb - szuverenitását elnyert - államának formális kikiáltását, ám a szakértők tartanak tőle, hogy az ünneplés elmúltával az Etiópiától elszakadt terület vezetőinek szembesülni kell majd a mindennapok gyötrelmes gondjaival is. A végeredmény aligha okozott meglepetést az eritreai fővárosba, Aszmarába sereglett nemzetközi megfigyelőknek és újságíróknak: a népszavazáson résztvevők 99,8 százaléka a függetlenség mellett szállt síkra. Hömpölygő kék óceánban néhány vörös csepp - használta a szemléletes hasonlatot pár költői lelkű szakértő arra célozva, hogy a szuverenitásra (nyilvánvalóan tudatosan) a béke kék színét jelképező voksokkal, az Etiópiához, az eddigi anyaországhoz tartozásra pedig vérszínü, vörös cédulákkal lehetett szavazni. A lényeg persze nem a színek szimbólumában rejlett: Eritrea, amely Hailé Szelasszié diktatórikus döntése nyomán vált a hatvanas évek elején autonóm státusú körzetből Etiópia egyszerű tartományává, soha nem nyugodott bele a bekebelezésbe. Legtöbben ettől az időtől, 1962-től számítják az eritreai háború kezdetét, ám a harcok több korszakot íveltek át. A Négus halála után ugyanis az új, magát marxista irányzatúnak valló kormányzat sem változtatott a császári irányvonalon, és ragaszkodott a Vörös-tenger partján végighúzódó tartomány alávetettségéhez. A következmény: a gerillaküzdelmek fellángolása, sok százezernyi menekült, körülbelül 150 ezer halálos áldozat, romokká vált, amúgy is az elmaradottság nyűgeitől szenvedő gazdaság, pusztulás és nyomor. S mindezen sajnos a szuverenitás visszaszerzése sem tud egyhamar változtatni. Az új eritreai vezetés joggal hivatkozik a hőskorszak sikereire, arra, hogy a Mengisztu-féle etióp vezetés számos hadműveletét visszaverve fokozatosan visszanyerte az ellenőrzést a mintegy 3,5 milliós népességű terület fölött, majd katonai győzelmet is aratott a korábbi szovjet támogatást elvesztett addisz-abebai rendszer felett. Voltaképpen már ekkor, 1991 májusában elérték, amit akartak, s Eritrea de facto önállóvá vált. Ám a Népi Felszabadítási Front (EPLF) higgadtságát, realitásérzékét jól bizonyítja, hogy inkább kivártak. Nem az azonnali elszakadás mellett döntöttek, hanem beleegyeztek abba, hogy inkább két éven belül népszavazás szentesítse a különválást, s ezzel ország-világ előtt szemléltethessék az etnikailag, vallásilag és nyelvileg egyaránt színes országrész egyöntetű akaratát. Törekvésük teljes mértékben be is igazolódott. A voksolást ellenőrző ENSZ-megfigyelők egybehangzó módon elégedettek voltak a népszavazás lebonyolításával, a legfontosabb nyugati államok pedig szinte azonnal, egymás után jelentették be reagálásként az új állam elismerését. Az egykori gyarmattartó Olaszország után az Egyesült Államok és az EK is kifejezte elégedettségét a több évtizedes, véres konfliktus lezáródása, a polgárháború befejeződése miatt. Az utolsó, formális aktus még hátravan: a tervek szerint a sikert hozó 1991-es katonai fordulat második évfordulóján, május 24-én kiáltják ki hivatalosan és ünnepélyesen Afrika legfiatalabb államát. Ám ez nyilvánvalóan csupán a függetlenséghez vezető úton lehet befejező lépés, nem pedig a gondok megoldásához vezető „hosszú menetelés“ vége. Az új vezetésre ugyanis tömérdek teendő, nyomasztó teher vár. Az eleve elmaradott gazdaságot a sokéves háborúskodás még inkább tönkretette. A lakosság feleháromnegyede a külföldi élelmiszersegélyektől függ. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem (becslések szerint alig 80-150 dollár évente) a Föld legszegényebb régiói közé sorolja Eritreát is, s az sem jelent vigaszt, hogy Etiópia átlagához képest ez a tengerparti sáv mindig is fejlettebbnek, kedvezőbb adottságúnak számított. Lepusztult a két nagy kikötő, sok százezer aknától kell megtisztítani a harcok terepeit. Csupán a legszükségesebb infrastrukturális helyreállítási munkákhoz is vagy 2,5 milliárd dollár kellene - ezzel szemben alig 28 millió érkezett a nyugati hitelezőktől, segélyszervezetektől. Nem csoda hát, hogy az egyik helyi diplomata így foglalta össze véleményét a Newsweek tudósítójának: „Eritrea potenciálisan akár Afrika Szingapúrjává is válhat - ám egyelőre a nulláról kell indulnunk." Nem egyszerű a magára hagyott anyaország, Etiópia helyzete sem. S nemcsak a még kiáltóbb szegénység vagy a változatlanul fenyegető éhínségek miatt. Stratégiai hátrány, hogy Eritrea kiszakadásával az ország elvesztette eddigi közvetlen kijáratát a Vörös-tengerhez, s szembe kell néznie a megcsonkulás miatti, leginkább a radikális diákszervezetek részéről jelentkező elégedetlenséggel is. Hogy ez nem csupán rejtett tünet, azt jól mutatja a Butrosz Ghali év eleji látogatása során támadt véres incidens is: Addisz-Abebában a rendőröknek a fiatal tüntetők közé kellett lőniük, mert az őt bünrészességgel vádoló demonstrálok az ENSZ főtitkár testi épségét veszélyeztették. Van emellett az eritreai függetlenség elnyerésének még egy, immár kontinentális léptékű következménye. Afrika határait, törzseinek hovatartozását, tudjuk, jobbára mesterségesen, térképasztal fölött, vonalzóval szabták meg. Bármennyire visszás állapotokat teremtett is ez a történelmi adottság, az Afrikai Egység-, szervezet évtizedek óta azt kéri, hogy a földrész országai az új konfliktusok elkerülése érdekében tartsák tiszteletben az örökölt állami kereteket. Kérdés, mekkora változást hoz ebben a mostani eritreai precedens, s Aszmara sikerén felbuzdulva nem lángolnak-e fel másutt a szeparatista harcok. (Köztársaság) Privatizáció évtizedes távlatban A román gazdaság teljes privatizálása bizony - kedvezőtlen körülmények hatására - akár évtizedekig is elhúzódhat - állítják a szakemberek. Legutóbb, például a bukaresti Capital című gazdasági hetilap közölt ezzel kapcsolatos, meglehetősen pesszimista nézőpontot tükröző tanulmányt. Az írás szerzője a gyárak, a vállalatok, kereskedelmi, mezőgazdasági és turisztikai egységek dolgozóinak jelenlegi anyagi helyzetére, befektetési lehetőségeire alapozta állításait. Két változatot készített el. Az egyik, a kedvezőbb változat szerint az összes kereskedelmi társaság (vállalat) átlagosan körülbelül 17 év alatt kerülhet magánkézbe. A kedvezőtlenebb tényezők figyelembevételével készített számítások ennek a kétszeresét: 34 évet eredményeztek, márpedig az 1991. évi privatizálási törvény összesen hét évet írt elő e folyamat befejezésére. Az átlagszámításokon belül természetesen nagyok az eltérések. így például a kedvezőbb változat szerint a kisebb ipari vállalatok, az ugyancsak kisebb építkezési és szállítási vállalatok teljes privatizálása körülbelül 3-4 évbe kerülhet. A kedvezőtlenebb változat szerint viszont a nagy szállítási vállalatok privatizálása több évtizedekig is elhúzódhat, sőt a nagy és a közepes turisztikai vállalatok magánkézbe adása is eltarthat jó néhány évtizedig. A sötét képet a tanulmány arra alapozza, hogy a vállalatok dolgozói (a kedvezőbb változat szerint) jövedelmük 33 százalékát, illetve (a kedvezőtlenebb számítás szerint) annak 21 százalékát fordítanák folyamatosan a kereskedelmi társaságok részvényeinek megvásárlására. A szerző viszont megjegyzi: a jelenlegi súlyos infláció körülményei között, amikor egyes dolgozói keresetek még a létminimumot sem fedezik, nehezen képzelhető el az, hogy a dolgozók százezrei vagy milliói jövedelmük egynegyedét vagy ennél nagyobb hányadot fordítanának folyamatos rendszerességgel munkahelyeik megvásárlására. A helyzeten nem sokat változtat a tulajdonjegyek felhasználása sem, hiszen ezek jelenlegi (induló-) értéke alig 135 ezer lej, ami az előzetes becslések szerint igen kevés, a részvényvásárlást igen kismértékben tenné lehetővé. A kiút röviden a következő lenne: az infláció csökkentése, majd megállítása, az életfeltételek javítása, a külföldi tőke erőteljesebb behatolása, könnyítések a privatizációs folyamat pénzellátásában és egész más politikai hozzáállás kialakítása. Az igen óvatos számítások szerint országosan évente legalább 300 milliárd lejre (illetve az ennek megfelelő mintegy 500 millió dollárra) lenne szükség ahhoz, hogy a romániai privatizációt a törvényben meghatározott 7 év alatt le lehessen bonyolítani. - n -
