Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-08 / 82. szám
« *oo\ 4 Szabad ÚJSÁG t. Kultúra 1993. április 8. A XXIV. Kazinczy Napok előadói a Kárpát-medence egészét képviselték, őket kérdeztük meg, milyen gondolatok fogalmazódtak meg bennük kassai tartózkodásuk során. DEME LÁSZLÓ, budapesti egyetemi tanár: „Huszonhat évvel ezelőtt kezdtük el a Kazinczy Napok sorozatát. „Véletlenül" akkor is arrafelé jártam és azt hiszem, annak is huszonnégy éve már, hogy Galántán az első kiejtési verseny lezajlott, ami azután összekapcsolódott a Kazinczy Napokkal. Azt a fejlődést igen fontosnak tartom és nagyra értékelem. A verseny jellegében úgy alakult át, hogy egyrészt kiejtési, szövegtolmácsoló verseny (mint nálunk a Kazinczy-verseny, győri döntővel), másrészt csatlakozott hozzá az anyanyelv-használati verseny is, ami szövegalkotási és szövegmondási verseny (ez nálunk az Édes Anyanyelvűnk versenynek felel meg, melynek Sátoraljaújhelyen van a döntője). Ez a kettő nagyon jól kiegészíti egymást. Örömmel vettük, az utóbbi években lehetőség nyílt arra, hogy az itteni legjobbak egy része a győri, részben a sátoraljaújhelyi döntőn is részt vehet. És nemcsak innen, hanem a többi nemzetiségi területről is. Nagyon fontos, hogy az évek során itt is felmenő rendszerű lett ez a vetélkedő. Nem véletlenül vagy ötletszerűen kerülnek ide a versenyzők, hanem iskolai és járási elődöntők szűrik meg, és a legjobbak kerülnek Kassára. Hazai összehasonlításban azt mondhatom, hogy mind a kiejtési, mind a nyelvhasználati versenyen jól megállják a helyüket a nemzetiségi területekről jövők. Ami a Kazinczy Napok tématikáját illeti, az általános tapogatózások után, elég jól rászűkült, ráirányult a sajtó, a tankönyvek és az iskola nyelvhasználatára. Tehát azokra a területekre, amelyek pótolni hivatottak azt, ami a nemzetiségi életben nincs meg: a szakmai és közéleti nyelvhasználati rétegre. Azt hiszem, nemcsak megnyugtató, hanem a továbbiakra nézve is bíztató, amit én kihagyásokkal, de elég folyamatosan tapasztalhattam a Kazinczy Napokon. Örülök annak, hogy a legnehezebb politikai körülmények között is ez a mozgalom folyamatosan tovább tudott élni. Nagyon reménykedem, hogy virul és él ezután is!“ POMOGÁTS BÉLA irodalomtörténész, az Anyanyelvi Konferencia elnökségének elnöke: „Nagyon érdekesnek tartom és nagyon fontosnak mindazt, ami itt elhangzik és lezajlik. Úgy érzem, a Kazinczy Napok jelentőségét az is emeli, hogy kibővült az a program, amely hagyományosan ezeknek a napoknak a keretében megjelent. Szó volt a szlovákiai tankönyvek gondjairól, a kisebbségi magyar sajtó helyzetéről és a Szép Magyar Beszéd versenyével zárult a rendezvény. Az előadások és az eszmecserék, netalán a viták a kárpát-medencei magyarság kulturális gondjait érintik. Azt, hogy a jelenlegi helyzetben, a nagy történelmi átalakulások idején, hogyan lehet a magyar kultúrát és annak értékeit nemcsak megtartani, intézményeit megőrizni, hanem kibővíteni és hatékonyságukat növelni. Nagyon fontos az, hogy megfogalmazódjanak, kialakuljanak a magyar régiók közötti kapcsolatok lehetőségei. Nemcsak az anyaországgal, hanem egymással is. Nagyon hasznosnak érzem azt, hogy a Kazinczy Napokon erdélyi, délvidéki és kárpátaljai előadók is jelen vannak. Ez lehetővé teszi a személyes kapcsolatok kialakulását és az a meggyőződésem, az ilyen összejövetelek nemcsak az ott elhangzott előadások, az ott elmondott gondolatok következtében lehetnek hasznosak, hanem a kialakuló és erősödő személyes kapcsolatok miatt is. Ez alkalom lehet arra, hogy olyan emberek, tudósok, vagy intézmények és egyesületek, amelyek talán nem is hallottak egymásról, közvetlen személyes összeköttetésbe kerüljenek és a jövőben közösen végezzék tennivalóikat." SZATHMÁRY ISTVÁN, budapesti egyetemi tanár: „Örülök, hogy újra itt lehetek. Másokkal is beszéltünk róla, mi ennek a rendezvénynek a haszna. Az igazság az, hogy jó előadások hangzanak el. Kérdés viszont, változik-e valami. Ha szigorúan akarok válaszolni, akkor azt kell mondanom, hogy nagy változást nem tapasztaltam és nem is lehet rá számítani most sem. Az viszont nagyon nagy dolog és lelket önt mindenkibe, hogy találkozhatunk egymással és együtt lehetnek nemcsak az itteniek, hanem az erdélyiek, délvidékiek és a kárpátaljaiak is. Mindenki elmondhatta nemcsak a sajtónyelvvel kapcsolatos megjegyzéseit, hibalistáit - ilyent minálunk is lehet bőven kutatni -, hanem mindent, ami a magyar nyelvvel kapcsolatos. Ezek meg is jelennek és tovább gyűrűznek. Múltkor Gyulán voltam egy versenyen, amelyen az itteni gyerekek is részt vettek. Ez borzasztóan nagy dolog akkor is, ha nem szerepeltek olyan jól, mert először voltak csak ott. De világot láttak! Ebben látom az ilyen rendezvények jelentőségét. Jellemző, hogy alig tudják becsengetni az embereket az előadásokra, mert annyira szeretnek egymással beszélgetni. PÉNTEK JÁNOS, kolozsvári egyetemi tanár: „Első ízben veszek részt a Kazinczy Napok rendezvényein. Ez a furcsa és kellemes helyzet premierszámba megy részünkről. Mostanában gyakran találkozunk. Egy olyan normális állapot alakult ki, hogy a hungarológia művelői a magyar nyelvű oktatás és sajtó képviselői, munkatársai viszonylag megfelelő gyakorisággal találkozhatnak. Ez önmagában is változás, legalábbis Erdélyből, Kolozsvárról nézve. Egy olyan időszakban, amikor ezekben az országokban mindenütt rendszerváltás, struktúraváltás következett be, a szellemi életben és a kultúrában pluralizálódik a társadalom. Most nem arra kell berendezkedni, hogy eddig mit lehetett csinálni, hanem nekünk kell minél többet kezdeményezni és megszabadulni a korlátoktól. Nem a falakat kellene tapogatni, meddig szabad elmenni. Mindent a normalitás szintjére kell hozni. Ebben nincsen semmi radikalizmus, nincs semmi álomkergetés. Az ember azt szeretné, hogy ezek normális dolgok legyenek. Az, hogy itt Kassán, Kolozsváron vagy bárhol találkozzunk, ahol a magyar nyelv, a magyar kultúra képviselői és a magyarok élnek.“ CSEKE PÉTER, a kolozsvári Korunk felelős szerkesztője: „Mindenekelőtt hadd fejezzem ki azt az örömet, hogy eljöhettem. Különösen annak örülök, hogy a kisebbségi magyar sajtó gondjairól is beszélhettünk. Ezek a gondok közösek. Mégha az országonkénti helyzetek eltérőek is, a megoldási kísérletek egy irányba hatnak. Tehát csak közösen tudjuk megtalálni a kivezető utat ebből a válsághelyzetből. Ami közös, az a felemás rendszerváltással függ össze, és azzal, hogy szemléletet kell váltanunk. Létkérdésünk a szemléletváltás. A Korunknál ezt próbáljuk tudatosítani, előkészíteni. Számomra a tanácskozás jó alkalom volt arra, hogy eltöprengjek, nyelvi eszményünk csakis egységes lehet, és azt valamennyien a kisebbségi sajtón keresztül tudjuk tudatosítani. Mert ha erre mindannyian nem törekszünk, a nyelvromlás veszélyét nem tudjuk elhárítani.“- A Korunk a két háború közötti korszakban kapható volt Kassán. Mikor lesz újra kapható? „Ez tényleg egyik legnagyobb gondunk. Lapunk meg tudott újulni, grafikailag is, kivitelben is. Örülhetnénk annak, hogy jó híre van és kivívta a szellemi rangot, ami további munkára, erőfeszítésre serkent bennünket. Nagyon fontos lenne a terjesztés megoldása, hiszen a Kárpát-medencei magyar értelmiség fóruma kívánunk lenni, a szellemi párbeszédet kívánjuk szolgálni. 1990-ig a Korunk kétezer példányban került Magyarországra. A dollárelszámolás és a piacgazdaság törvényei miatt a példányszám visszaszorult. Ez is közös erőfeszítést és együttgondolkodást igényel. Az is gond, hogy hozzánk sem jutnak el a számottevő magyar lapok, folyóiratok. Vagy ami bejut, nem épp azt a célkitűzést szolgálja, amit el szeretnénk érni." Dr. ÁGOSTON MIHÁLY, újvidéki egyetemi tanár: „Kassán nem voltam soha, de kívántam már látni. Benyomásaimat tekintve a leghitelesebb, ha azt mondom, hogy otthon érzem magam. A legtermészetesebb és egészen korszerű érzés, hogy anyanyelvűnkön belül otthon érezzük magunkat akárhol vagyunk is a világon. Ebben nemcsak a magyar szó van, hanem az azonos észjárás, a véleményformálás hasonló módja és az a közös szándék, hogy minket Európa elfogadjon és hogy mi is jelezni tudjuk, befogadtuk Európát. Mindenesetre szerencsés körülmény, hogy a magyarság eddig le tudta küzdeni önmagát, a maga nemzeti közösségében a szélsőségeket, amelyek akár indokoltak is lehetnek, de soha sincs értelmük. Mert még ha szándékosan bántottak is bennünket, a viszszavágás akkor sem vezet célra. Azzal, ha az ellenségünket barátunkká tudjuk tenni, nagyon sokat nyerünk és önmagunk szemében is megnagyobbodunk." Az elismerő szavak nem feledtethetik azt a már hosszú évek óta tapasztalható jelenséget, hogy a Kazinczy Napok rendezvényeit, jelentőségével ellentétben, nagyon kevesen látogatják. A pedagógus- és az újságíró-társadalom nem szakít időt arra, hogy éljen a rendezvény adta közös gondolkodás ritka ünnepének lehetőségével. Pedig a jelenlegi változások idején szükség lenne a fokozottabb összefogásra és összehangolódásra. Talán még arra is intene bennünket az ilyen pillanat, hogy kevesebb meddő cikket adjunk közre a sajtóban BALASSA ZOLTÁN Lucia Párnická és Michal Guöík a Forddarab főszereplői (Pavol Breier felvétele) Horror az Új Színpadon Színháztörténeti csemege a pozsonyi Új Színpad legújabb bemutatója. A nagysikerű Mária Evangéliuma c. rockopera és a Grand Hotel c. musical után ismét meglepetéssel kedveskedett nézőinek a színház. Nem titok, hogy kultúrintézményeinket is alaposan megrengette az új idők szele. Ennek ellenére, úgy tűnik, Lubo Roman igazgató erős pillérekre építette műsortervét, hisz ebben a válságos időszakban, amikor a Szlovák Nemzeti Színház előadásokat kényszerül lemondani a gyér látogatottság miatt, az Új Színpad a borsos helyárak mellett is táblás házaknak játszik esténként. A múlt szombaton bemutatott színmű eredeti címe ,,Tis Pity She’s a Whore“. Magyarországon Kár, hogy k. címmel játszották, de ismert Giovanni és Annabella címen is. Témája a bűnös testvérszerelem, melynek gyilkos következményei úgy zúdulnak végig a darabon, mint egy lavina. John Ford a keresztény világ panoptikumában olyan kényes helyzeteket teremt, amelyek sehogysem felelnek meg a megszokott társadalmi konvencióknak. A szerzőről keveset tudunk. Ford Shakespeare kortársa volt, Londonban jogászként működött. „A szajha“ 1633-as bemutatója botrányba fulladt. Itt érdemes megjegyezni, hogy jelenleg is játsszák Londonban, ám a cselekményt a Berlini Fal romjaira helyezték át, nehogy csorba essen a puritán brit polgár önbecsülésén és kényes ízlésén. „A paradox helyzetek csábítanak" - mondja Emil Horváth, aki ezt az állítását már több darab - így a Caligula és a Don Juan - rendezésével bizonyította. „A főiskolán annyit hallottunk a darabról, hogy az Erzsébet-kor legvérgőzösebb rémdrámájának számít. Aztán úgy hozta a sors, hogy az Egyesült Államokban járva személyesen is láthattam a New York-i Public Theatre színpadán. Az ottani rendezés különlegessége az volt, hogy a harmincas évek Olaszországéba, Mussolini korába helyezte át a cselekményt. Emil Horváth szerint manapság nem lehet figyelmen kívül hagyni az élet különböző jelenségeit, legyenek azok akár a legszélsőségesebbek is. Véget kell vetni a struccpolitikának, hiszen társadalmunkat a gazdasági leépülésnél is jóval nagyobb mértékben nyomasztja az erkölcsi nyomorúság. A diktatúra tagadta a keresztény erkölcsöt, helyette viszont nem nyújtott semmiféle ellenértéket. „A mi előadásunk a 15-16. századot idézi, természetesen, stilizálva" - mondja Lubo Roman igazgató. „Maga a díszlet (Milos Pietor munkája) az Erzsébet-kori Anglia hangulatát sugallja. Boltíves téglaépítmény, karzata plexivel üvegezve, a földszinti boltíveken lengő függönyök megszüntetik a kint-bent fogalmát. Nagy hangsúlyt helyezünk a fényeffektusokra. Laco Kraus sokévi filmes tapasztalatait kamatoztatva meg tudja győzni a nézőket, hogy a színház valóban a színek háza." Annabella szerepében Lucia Párnická, Giovanniéban Michal Gucík és Marek fapák lép színre. Hosszabb szünet után ismét viszontláthatjuk Lubo Románt is. A több száz éves horror ma is élő, izgalmas, de jobb, ha erről személyesen győződik meg az olvasó. MÁRIA ŐAPOVALOVÁ Egy Adóm, két ... Valamikor, nagyon régen, már láttam ezt # darabot. Még gyerekként, a tévében. Ennyi év távlatából, persze, már nehéz visszaemlékezni a részletekre, de azért sok minden megmaradt bennem. így például Mensáros Lucifer művész úr csodálatos játéka. Abban a tévéváltozatban egyszerű volt a kép, ha jól emlékszem, kábé egy Ádám volt benne. No meg egy Éva. És ennyi untig elég volt. Most, Komáromban egy furcsa, új darabot láttam. Mintha ma írták volna a Beke Sándor rendezte művet. Legalábbis a cselekménye ma játszódik. Vagy csak Ádám álmodta az egészet az alacsonyan szálló repülőgépek iszonyú zajában? (Ami mellesleg még egy ébren lévő színházrajongót is sokkol, nem még a szendergő Első Émbert.) Nem csoda, hogy olyan zavaros álmai voltak. Boldoghy Olivér - ő volt Ádám - álmodta végig sokszor elbukott, mégis agyondicsőített fajunk történetét, múltját-jövőjét. Vagyis „lehetséges jövőjét“, jövő-alternatíváit. Álmodott, miközben minden mozdulatát vigyázva, lesve, állandóan ott ült fölötte Lucifer. Leste Ádám álmát, várva a pillanatot, mikor jelenhet meg benne. Bár ezt az álmot időnként megzavarta Éva (Dósa Zsuzsa f. h.), a ma emberét gyötrő problémákkal, de Lucifert ez láthatólag egyáltalán nem zavarta. Az álom folytatódott, egyre mélyült, és ez a sötétség-isten tudta, hogy rá benne szerep vár. És ekkor hirtelen... de ez már a darab. Tessék megnézni! Lucifer egyébként, bármilyen türelemmel és buzgalommal készült „élete nagy szerepére“, ebben a történetben csak amolyan kismiska volt. Hülyegyerek, aki csak képzeli, hogy ő a Nagy Vezér. Mindenbe belekotnyeleskedik, megpróbálja úgy irányítani a látszatot, mintha a látszat mögöttieket is ö irányítaná. (Ki más lehetett volna, mint Boráros Imre?) Valójában őt is csak sodorják magukkal az események, mint bármely közönséges halandót, így olyanra sikeredett, mintha csak valamilyen egyszerű, csavaros eszű vándorlegény lenne, nem pedig a pokol fejedelme. Az egészben csak az a baj, hogy az emberi fajon már ez sem sokat segít. Ez a faj már kicsúszott minden kézből... a sajátjából is. Szóval, elég pesszimista ez a darab ebben a változatban. Pesszimistább, mint ahogy szerzője eredetileg elképzelte. Nála ugyanis volt még némi bizakodás, biztatás, az egész darab valahogy erre épült. De ez...! Az egyébként egyáltalán nem zavart, hogy annyi Ádám mozgott a színen. Mert nem egy volt és nem kettő. Volt, ugye, a „fő Ádám", az álmodó, akiről már szóltam (közönséges mai fiú, trikóban, farmerben), meg az a másik (Bajcsi Lajos), aki időnként mintha a „fő Ádám" valamikori ős-önmagát kívánta volna - mintegy varázstükörként - idézni, világoszöld „édentangájában", máskor pedig - belecsöppenve múltbeli-jövőbeli képekbe - álombéli ellenségétellenfelét jelenítette meg. És, ha valaki nem vette volna észre, volt még egy harmadik Ádám is. Az ő szájába ez a darabváltozat nem adott szöveget. Ó egyfajta szimbolikus Ádám volt, szimbolikus Évával. Csak meg-megjelentek néha a színen, az említett pikáns kis zöld fügefalevél-bugyiban, mint Emberpár. Vagyis Évából kettő, Adámból három. Nem is rossz ötlet ez a fajta „női poligámia“. Egyszóval, úgy ahogy volt, meghökkentő darab volt, érdekes ötletekkel. Ámulatba ejtett például az a hatalmas, forgó üvegdíszlet, amely az egész darabot végigkísérte. Nem kellett cserélgetni, elég volt egy néhány fokos fordulat és teljesen új helyszín jelent meg a szemünk előtt. Más tér, más idő, más kor. Bár időnként úgy tűnt, mintha kicsit sötét lett volna, mintha az egész éjszaka játszódott volna. Lehet, hogy ez a sejtelmes félhomály szándékos színpadi fogás volt, de néha kissé zavart. Talán az álombeliséget akarta jelképezni, a láthatóság rovására. A színészek játéka lenyűgöző volt. Sok fiatal, friss tehetséget láthattunk - fiatal, mégis érett, meggyőző egyéniségeket. Dósa Zsuzsával például nem először találkozom a színpadon - főszerepben. Személyében egy valódi univerzális „primadonnát“ kapott a társulat. A látványos külső, szép, zengő orgánum, érthető, tiszta dikció egy teljesen szuverén, erőteljes, önmagát élő egyéniség sajátja. Egyéniség Boldoghy Olivér is a maga szertelen, kamaszos, ugyanakkor öntudatos hősfigurájával. A Boráros Imre alakította Lucifer olyan, ahogy ez a figura a ma emberének képzeletében él; ügyes, csalafinta, fontoskodó, állandóan főszerep-lázban égő Lucifer ez, aki mindent a saját képére kíván formálni, s ha ez nem megy, maga próbál a helyzet képéhez formálódni. Néha kicsit megkésve reagál, de pillanatokon belül feltalálja magát. Szóval Boráros Imre sem hagyta magát a fiataloktól lepipálni. Az egész előadásban talán az ő alakítása volt a leghitelesebb, legtermészetesebb. Mindent összevetve, mintha az egész műben minden a történet pesszimizmusát igyekezett volna kihangsúlyozni. A háremnyi Ádám, a kotnyeles Lucifer, a hátborzongató múltat is megszégyenítő, nyomasztó jövőképek... Nincs kiút, nincs folytatás; sötét szakadék, az elme szakadéka felé haladunk, ahol a Nagy Semmi vár. Hát mindent újra kell kezdeni? Valami ilyen megfontolásra jut Ádám; fenébe a könyvekkel - szemétbe az összessel! Mi máson is tölthetné ki kétségbeesett, vak dühét, mint a tehetetlen tárgyakon. Főleg, ha ezek a tudás szimbólumai. A tudáséi, amely nem ér semmit, mert nem vezet sehová. Vagy mégis? Valami azért mégis van? Vagy lehet? ,,Anyának érzem, Ádám, ó, magam...“ Azért mégiscsak van valami optimizmus ebben a darabban. Eredeti szerzője gondoskodott róla, és ezen nem lehetett változtatni (mégiscsak egy Madách-mű). Ki kellett mondani a bizakodásra buzdító végszót is. A folytatás bennünk van.. (-zsé-)- A/í ) Kihasználatlan lehetőség Örömben üröm
