Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-05 / 79. szám
1993. április 5. Csallóköztől a Bodrogközig Szabad ÍIJSÁG 5 Vel’ky Blh vagy Vel’ky Balog Kommentár nélkül elutasítva Érdekes, hogy amikor a szlovákiai magyar falvak beadványairól kell határoznia valamelyik illetékes döntéshozó szervünknek, a képviselők azonnal begörcsölnek vagy sündisznóállásba vonulnak. Nem mérlegelik reálisan a lehetőségeket. Szerintem olyan módon határoznak felőle, hogy „ha magyar beadvány, akkor az jó nem lehet“. Vagy pedig egyszerűen: „csakazért sem". Másképpen ugyanis nem tudom megmagyarázni a nagybalogi esetet. Tavaly márciusban a község referendumot dolgozott ki a falu jelenlegi szlovák nevének a megváltoztatására. Ebben az esetben sem holmi „magyarkodásról“ volt szó, hanem arról, hogy a település szlovák neve Verky Blh, ami egyébként nem jelent semmit, másrészt pedig iszonyatosan nehéz kimondani. A lakosok a megmondhatói, egy idegennek hányszor el kell ismételni, amíg végül megérti mi valójában a falu neve. Bölöhö - betűzgetik. Szóval egyszerűbb lenne - gondolták a lakosok -, ha átkeresztelnék a falut Verky Balogra. Népszavazást tartottak, a lakosság zöme a névváltoztatás mellett döntött. Ellene senki sem voksolt, a néhány új (betelepült) balogi tartózkodott a szavazástól, pontosabban nem foglalt állást a névváltoztatás ügyében. Ezek száma százalékban kifejezve... Pontosabban százalékban alig kifejezhető. A község illetékesei népszavazásra és más egyebekre hivatkozva a névváltoztatásról szóló kérvényüket elküldték a Rimaszombati Körzeti Hivatalnak, amely nem döntött a beadványról, hanem továbbította azt az SZK illetékes minisztériumához. A minisztériumi határozatra decemberig kellett a balogiaknak várni. A válaszlevél tartalmát tömören talán a következőképpen lehetne összefoglalni: minden marad a régiben. Azt nem tudni, miért döntött így a belügyminisztérium, határozatukat nem tartották szükségesnek - vagy nem tudták - megindokolni. Bár ez nem meglepő, manapság sok minden indokolatlanul is megváltozik körülöttünk... A polgármester, Pavol Jacmeník elmondása szerint a falu 1920-ban kapta a Verky Blh nevet, amikor a két szomszédos település, Alsó- és Felső Balog egyesült. Tulajdonképpen ekkortól nevezik Nagybalognak is. Az említett két települést Kézai Simon krónikája szerint a Balog családról nevezték el. Ha most valaki azt gondolja, „aha, mégis van magyarkodás a dologban,“ akkor téved. A Balog család gyökerei ugyanis a német, pontosabban a Thüringiából származó Friedburgi Altmannhoz vezethetők vissza. Friedburgi Altmann későbbi utóda, aki Gömörben telepedett le, ugyancsak Kézai Simon alapján, balkezes volt, azért kapta a „balog“ nevet. A legilletékesebbek indokolatlanul utasították el tehát a nagybalogiak beadványát, mert nem „magyarkodó szándékból született" névről van szó, sőt nem is egyedüli ilyen névről a „birodalomban“. Találhatók ilyen nevű települések a délvidéken kissé északabbra is, de úgy látszik, egygyel több már nem lehet belőle a Republikában. Hogy miért? - Még csak találgatni sem kell... Emlékezhetünk még a mai, a kormányzó párt választási hadjáratára. Mondták is a szélsőséges nézeteket vallók: „Végre egy párt, Valaki, aki majd gatyába rázza a magyarokat“! Most eljött az idejük! Decemberben legalábbis még úgy érezték. De - hogy a nagybalogi kálváriát előidéző esetre visszautaljunk, - valahogy balogul sül el sok minden, amibe belekezdenek. FARKAS OTTÓ Soha nem tagadtam, hogy paraszt vagyok. Még akkor sem, ha a szót esetenként rosszul értelmezik. Szerintem a miénk a legéletbevágóbb foglalkozások egyike. Minden más - ékszer, autó, videó, űrhajó stb. - nélkülözhető, de élelem nélkül nincs élet. Régi, de igaz mondás, miszerint ha a paraszt nem dogozna, az úr nem enne... Sajnálatos tény, ám igaz, hogy a földműveseket régebben és a közelmúltban is alig vették emberszámba. Ha a jelenlegi helyzetet nézzük, az meg minden korábbinál még rosszabb. Akadtak ugyan időnként, akik pártunkat fogták, de ma senki sem törődik velünk, különösen az alapvető jogok tekintetében. Törvényeket hoznak a mi megkérdezésünk nélkül. Nem voltam már kisgyerek az első köztársaság idején sem. Emlékszem, annak idején egy mázsa búzáért megvehetett az ember egy pár csizmát (még az akkori kézzel készítettet is). Ma meg...? Vegyük csak a kenyér árát. 4 kiló búza ára ugyanannyi, mint 1 kiló kenyéré. És mennyi idő kell a kenyér megsütéséhez, és egy teljes év a búza kitermeléséhez... Mi mégis szeretjük a földet, hiszen az adja az életet. A parasztember földszeretetével azonban még a törvényhozók is visszaélnek. Az ötvenes évek elején összeszántották a földjeinket. Még a legalapvetőbb termelőeszközt sem vették értéknek. Most értékké kellene válnia újra a földnek, de vajon hogyan? Nem valószínű, hogy egy kicsit is értett a földek nyilvántartásához, aki megszövegezte azok jogi visszavételének rendszerét. (Vagy netán ennyire rosszindulatú volt!!?). Szomorú, hogy 40 év alatt nem hozott az országnak annyi hasznot az,,értéktelen" föld, hogy azt díjmentesen visszakapják a jogos tulajdonosok. Még a negyvenes évek végefelé a deportálások és a kitelepítések idején is illeték nélkül kiadták a telekkönyvi kivonatokat. A 40 év alatt földön nyert haszon nem ment ki az országból, itt van most is. Mégis, aki azt szeretné, hogy ügye elrendeződjön, annak sokszor kell utánajárnia, fizetnie, könyörögnie. 1991 derekától a törvény szerint a régi tulajdonost illeti a föld haszna. De ki kell mutatnia, mekkora terület az övé, és ki a használó. A legtöbb baj az örökösödésekkel van. Most derült ki, hogy nem is volt jogos, hogy azelőtt mindig csak egy örökös örökölte a földet, vagyis törvényellenesen cselekedtek a közjegyzők. Mindezt most az új tulajdonosnak kellene helyrehoznia, természetesen hatalmas díjazás ellenében. Az első világháború után nem volt annyi a vagyondézsma, mint amilyen díjszabások vannak ma! Úgy tűnik, ez nem fáj senkinek, csak a parasztoknak. Csaknem minden családnak vannak földproblémái. De hadd szorítkozzam csak a magaméra, azt ismerem a legjobban. Hontalanságunk idején az ,,ésszerű" munkaerő-átcsoportosítás törvénye leple alatt Csehországba (Kutná Hóra mellé) kerültünk. Amikor hazajöhettünk a deportálásból, a három használótól csak nagynehezen kaptuk vissza földjeinket (1949). A kétéves tényleges katonai szolgálatból már a szövetkezetbe,.szereltem le" 1952-ben. Onnan mentem nyugdíjba 1987-ben. Közben persze a szüleim meghaltak. Vagyonúnkat hárman - két testvéremmel egy üt - örököltük. Bátyám egy éve halt meg Magyarországon. Édesanyám halála után (1963) a hagyatéki tárgyalást úgy elhúzták, hogy 1964-ben már ne kelljen földingatlanát a telekben átírni. Tehát csak a végzés a mérvadó. Most derül ki az is, hogy nagyanyám halála után nem is volt hagyatéki tárgyalás. 1949-ben a kitelepítés idején halt meg. Úgy látszik, akkora volt a községben a zűrzavar, hogy nem foglalkoztak ilyesfélével, pedig elég jelentős vagyon van - mostanáig - a nevén. Halotti anyakönyvi kivonat kíséretében (közel egy éve) hagyatéki tárgyalást kértünk. Egy hétig jártunk a közjegyzöségre az iratok után, de mindig csak azzal biztattak: Majd sor kerül rá! Az édesapám utáni hagyatékátadásból szintén az iratok kikeresése közben derült ki, hogy az apai örökségből a közjegyző úr (dr. Szelepcsényi) kihagyott mintegy 5 ha körüli területet. A másik oldalról való örökségből pedig a telekkönyvi átírásnál egy teljes sor kimaradt, így egy holdnyi terület most nincs is tulajdonaként jelezve. A végzésben fel van tüntetve, hogy hárman vagyunk jogos örökösök. Mégis csak én örökölhettem a reám eső egyharmad részt. Hasonló a helyzet a feleségem örökségével is, csak ott a nagybátyja vitte be a szövetkezetbe a vagyont. Azóta nemcsak a nagybátyja, hanem annak örökösei is meghaltak. A feleségemet és a testvéreit meg sem említik az örökösök között. Érdeklődtünk, s megtudtuk, arról a részről van szó, amelyet külön kell szétírni az örökösök között. A szétírandó terület 3,5 ha. Ki is tűzték a tárgyalás időpontját, de vinnünk kell magunkkal 4000 koronát is. Ezen kívül be kell szerezni a nagybácsi és örököseinek végzéseit. Majd meglátjuk mi lesz... Én ugyan nem nagyon értek ezekhez a dolgokhoz, de az sehogyan sem fér a fejembe, hogy miért kell minden eddigi hibát a tulajdonosnak fizetnie, s hogy miért nem intézheti az ember sok fejtörésbe, idegességbe, pénzbe kerülő ügyes-bajos dolgait az anyanyelvén? ÉDES DEZSŐ-------------------- Pusztulásra ítéltettek?! -------------------Hullik a korom, apad a Ticce Szolnocska egy közel hétszáz éves, de évtizedek óta haldokló kisközség a Bodrogközben. Vízparti település lévén ez ugyancsak siralmas és fura állapot, hiszen északról a Latorca látja el életet adó nedvvel s hallal. Dél felől pedig a Ticce táplálja, illetve csak táplálta a falucska kútjait, s vitte magával a reája bízott „szenynyest“. Amíg a természettel meghitt barátságban éltek az emberek, nem volt semmi baj. Ám miután az ember megkezdte nagyratörő álmainak valóra váltását, a Latorca áttetsző kék vize kulimásszá változott, az égből pedig hullani kezdett a vajáni hőerőmű mérge. S midőn a családi fészekrakás is tilos lett az egész környéken, az emberek kezdtek elmenekülni, városirányt. Csak az utóbbi két évtized alatt 162 lélek fordított hátat szülőföldjének. Jelenleg mindössze 254 lakója van a pusztulásra ítélt településnek. A vajáni „méregzsákból“ azóta is változatlan hevességgel hozza az uralkodó szél a már-már halálos mennyiségű port, kormot, kén-dioxidot, nitrogén-oxidot és egyéb mérget. A termőtalajból meg „alászállt“ a víz, a kutak szárazon tátognak. Mindezért a Ticce, a Tisza kistestvére tehető felelőssé, mert a folyószabályozáskor gátakkal elszakították a nagy vizektől. A holtággá vált folyócskának úgy tűnik nagy bánatában elapadt a vize. A szolnocskai öregek még emlékeznek arra, hogy egykoron hajók is ringtak a Ticce hullámain. Sőt, rendszeres tutajjárat működött rajta. Ugyanis ezeken a járműveken szállították ide Ukrajnából a sót. A falu elnevezése is ennek az emlékét őrzi. A Ticce bánatán könnyen lehetne segíteni, hiszen Lelesznél van egy zsilip, amelyer\keresztül - a Latorca megfelelő vízállása esetén - a száraz medret újra feltölthetnék. Igen ám, de ehhez a mindenható vízügyi hatóság beleegyezésére lenne szükség. Az ilyen engedélyek, engedmények megadására azonban - lásd az elterelt Duna példáját! - a „binderféle“ istenségek kevés hajlandóságot mutatnak. Marad tehát a szárazság, s ha a tavalyi évhez hasonlóan az ég csatornái az idén is beszüntetik az áldásosztást, akkor az egyedüli reménységet jelentő földeken is csak szegénység terem. Ezzel viszont bezárul az ördögi kör, hiszen amennyiben az önállósult szövetkezet nem tesz szert némi nyereségre - nem lesz aki, ami enyhítsen a lakosság gondjain. Mikor még a helyi gazdaság nyereséggel termelt, egymillió koronát adott Szolnocska és Pólyán vízhálózatának kiépítésére. Ha lenne miből, a településeken a gázvezeték kiépítését is támogatná. így nagymértékben csökkenthetnék a katasztrofális légszennyezettséget. E kisközségnek és a környező településeknek napjainkban ez a legnagyobb gondja. Sajko Mihály, a helység polgármestere így meséli el a gázhistóriát:- A helyzet több, mint tragikus. A végrehajtó (járási, országos) hatalom egyszerűen kisemmiz bennünket. Égbekiáltó igazságtalanságnak tartjuk, hogy a vajáni hőerőmű által befizetett „levegőszennyezési adóból“ nem azokat a településeket támogatják, amelyek a tudományos mérési adatok szerint is a legszámottevőbb károsodást szenvedik. Itt a legnagyobb mértékű a lerakódás! A környezetvédő hivatal felelőtlensége miatt a fontossági listán a kilencedik helyre kerültünk, ami azt jelenti, hogy még ebben az évben sem kapjuk meg az évek óta ígért, néhányszáz méteres leágazást a Királyhelmec határában húzódó fővezetékről. Bezzeg a Terebes környéki (szlovák) falvak, vagy az „emisz-. sziós“ környezeten kívül eső Kistárkány ebben is megelőzött minket. Én mondom, csak hülyítenek bennünket a bürokratáknak is csapnivaló illetékesek, s ahol csak lehet, borsot törnek az orrunk alá! A kedveszegett polgármester még elmondta, olyan kevés pénzből kell gazdálkodniuk, hogy arra még költségvetést is szégyen összeállítani. A befolyt összeget egy ravatalozóra spórolják. Mivel iskola nincs a a faluban, s két esztendeje az óvoda is bezárt - szívesen látnak vendégül például olyan művészetegyütteseket, mint a kassai Új Nemzedék. Mert: - ahogy mondta - „A nagy nyomorúságban-szomorúságban legyen legalább némi vigasz“. KORCSMÁROS LÁSZLÓ
