Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
Napjaink 1993. április 30. 4 Szabad ÚJSÁG Működőképes jótékonysági egyházi intézményeinkről Osztozni hajlandók a szegénységben Társadalmi „jólétünk“ és biztonságunk egykor sík területként, esetenként enyhe kapaszkodóként jellemezhető talaja sokunk számára egyik napról a másikra lejteni kezdett. Az ilyen társadalmi ereszkedő annál meredekebbé válik, minél többen, több oldalról taszítanak bennünket. Talán a parkok és buszmegállók „lakói“ tudnának a legtöbbet mesélni arról, milyen riasztóan rövid az út az elbocsátástól, a családi idill felbomlásától a hajléktalanságig. Az újságpapírral megágyazott fekhelyeken nemegyszer alultáplált gyerekeket is láthatunk, és a harmadik világba illő kép sajnos nagyobb városainkban már egyre gyakoribb. Van, aki mindezt szánalommal veszi tudomásul, mások elfordítják a fejüket, és derűsebb gondolatokkal simítják el a homlokukra kívánkozó ráncokat. Az önként adni kívánó, hittel megerősített emberek mindenkor megtalálják az utat azon jótékonysági egyesületekhez, ahol ezt az adottságukat érvényesíteni tudják. Az Evangélikus Diakónia Liptószentmiklóson 1936- ban kezdte írni történelmét, amikor megnyitotta a hívő önkéntesek - diakónusok - almamáterét. A női diakónusok kórházakban, árvaházakban, illetve különféle lányintózetekben és egyesületekben dolgoztak. Az ilyen céllal képzett, közel száz lányból álló diakóniát később politikai okok miatt szétoszlatták. Zuzana Kolárovská lelkésznő, az intézmény jellegű diakónia újraalakításáról szólt: - A változásoknak köszönhetően újraéleszthetjük egyházunk hagyományait. Sajnos ma még nincsenek erre felkészült és jólképzett diakónusaink. Viszont mire sikerül felújítanunk a szociális gondozásra szolgáló kiválasztott épületeinket, addigra ezzel a problémával is sikerül majd megbirkóznunk. A hívőknek mindenekelőtt tudatosítaniuk kell, hogy testi és lelki adottságaik ajándékait mások megsegítésére is használhatják. A lelkésznőtől továbbá megtudtuk, hogy a Besztercebányához közeli Lublietován három családban nevelkednek majd az árván maradt gyermekek, és ugyancsak az evangélikus diakónusok segítségével nyitják meg Felsőszeliben a nyugdíjasotthont, ahol tizenkilenc idős ember talál új otthonra, és közel százan étkezhetnek naponta. A diakónusok továbbképzésére szolgáló központot a Pozsonyhoz közeli Szentgyörgyben nyitják meg a jövőben. A TRANOSCIUS EVANGÉLIKUS KÖNYVKIADÓ Liptószentmiklóson jött létre 1898-ban, amikor részvénytársasággá válva egyben könyvkereskedéssel is kezdett foglalkozni. Az 5800 arany fedezetű, 580 részvény tulajdonosaként ismert kiadó imádságos- és énekeskönyveket, teológiai irodalmat, történelmi szakdolgozatokat és verseket adott ki, és a gyerekekről sem feledkezett meg. A kiadó kétszeri erőszakos beszüntetés után 1991-ben újította fel munkáját, és már ebben az évben kiadott hét, az ezt követő évben pedig 14 könyvet. Felújították irodalmi folyóiratuk a Tvorba (Alkotás) kiadását is. A kiadó igazgatójának llubomír Michra mérnöknek az elmondása szerint a Tranoscius némely megjelent kiadványainak bevételi részét a gyermekonkológiai intézet javára, illetve az arra rászorulók számára tolókocsik megvételére, valamint egyéb jótékonysági célokra kívánják felajánlani. Az evangélikus líceum tanulói számára a közeljövőben tankönyveket adnak ki, és hogy a fiatalok és idős emberek számára egyaránt hozzáférhetők legyenek az egyházi kiadványok, azokat szimbolikus áron kínálják eladásra. A sikerkönyvekből pedig fedezik a részvénytársaság ilyen jellegű „humánus veszteségességét“. A pozsonyi székhelyű katolikus karitasz a rendszerváltást követően csaknem azonnal megragadta a lehetőséget, és az önkéntes jelentkezőknek köszönhetően segíteni próbál azóta is az arra rászorulókon. A múlt rendszerben beszüntetett kolostorok utolsó lakói már megöregedtek, és elmaradt az utánpótlás. A nyomor testi tájdalmait a betegek ápolásával, a mozgáskorlátozottak számára létrehozott intézetek megnyitásával, ingyenkonyhák üzemeltetésével kívánják enyhíteni. Jelenleg tizennyolc karitatív intézményük és hét diakóniájuk található országszerte. Juraj Babállal, a Szlovák Katolikus Karitasz képviselőjével már korábban is beszélgettünk. Beszélgetőpartnerünk akkor az állami, illetve az egyházi szociális intézmények közti, máig uralkodó „konkurenciaharcra“ hívta fel a figyelmünket. Sajnos egyes községekben nem adják a beleegyezésüket arra, hogy egyházi szociális intézményeket hozzanak létre, bár erre szükség lenne. A katolikus karitasz ennek ellenére azóta újabb elképzeléseit váltotta valóra számos diakónus segítségével. Jelenleg például a csonka, illetve a család nélkül nevelkedő gyermekeken kívánnak segíteni, a fővárosi szociális centrumban pedig olyan fiatal önkénteseket tartanak nyilván, akik otthonukban látják el az idős embereket. A katolikus karitasz elkötelezettjei vallási hovatartozásuktól függetlenül segítik azokat, akiket felkeresnek, illetve akik az ő segítségüket kérik. A szegénységgel és a nyomorral csupán úgy tudnak előnyükre való kompromisszumot kötni, ha vállalják annak jelenlétét, és hitükkel, illetve fizikai munkával szembeszállnak vele. xxx Az állam tehetetlen „mostohaanya", és - amint az a tőlünk fejlettebb államokban már meghonosodott - jótékonysági szervezetek, egyházi karitatív intézmények segítsége nélkül a jövőben sem lesz képes megbirkózni a meglévő állapottal. A több évtizedes hallgatásra kényszerített egyházi rendeknek viszont segítenie kellene a felépülésükben, hiszen azok később levéve válláról a terhet, sajátos intézetek működtetésével bizonyíthatnának. A hajléktalanok, a csonka családok gyermekeinek felkarolására, valamint a beteg és idős emberek gondozására irányuló kezdeményezéseikkel az egyházi jellegű diakóniák máris hírt adtak önmagukról. Az ő segítségnyújtásukra kényszerülők már most elmondhatják, hogy a diakónusok részéről nem csak egy csésze forró teára, hanem egy szeretetnyi mosolyra is futja. SZÁZ ILDIKÓ A csehszlovák határátkelő helyen történt „ Tartsátok meg a morva krumplitokat!“ Novákék kellemes, derűs hétvégére ébredtek. Gyerekeik már régen külön programot szerveztek maguknak, így kettesben indultak útnak, hogy meglátogassák a,, túloldalon" az asszony idős szüleit. Ján ugyanis egykor Morvaországban töltötte a katonaszolgálatát, itt ismerkedett meg feleségével, aki gondolkodás nélkül követte Szlovákiába. A gondok csupán akkor kezdődtek, amikor az ország két részre szakadt, és ők kétségbeesetten latolgatták, vajon hogyan látogatják majd ezután a morva rokonokat, hogyan utaznak majd otthonról haza. Mint már azóta annyiszor, szürke Skodájukat minden ellenőrzés nélkül átengedték a csehszlovák határon. Az asszony szülei marasztalták őket, és Novákék nem nagyon kérették magukat. A nap hétágra tűzött, így legalább segíthettek a kiskertben. Csakhamar véget ért a hétvége, a házaspár visszaindult Szlovákiába. Utravalóul a kocsi csomagtartójába két zsák krumplit tettek, hiszen az új termésre még várni kell. Ha viszont a hazaiból visznek, legalább egy kis pénzt takarítanak meg. A határátkelőhelyen most már nem volt minden olyan egyértelmű. A vámos hosszasan, szúrós szemmel nézte a csomagtartó tartalmát, majd minden magyarázat nélkül kijelentette, hogy amíg ő itt áll, addig a krumplit nem vihetik át a ,,túloldalra". Addig-addig civakodott Novákékkal, amíg a férfi megelégelte. Kitette a két zsákot az útszélre, ráültette a feleségét és visszaszállt a kocsiba. Az ablakon át még visszaszólt:,, Tartsátok meg a morva krumplitokat, meg a morva asszonyotokat, én visszamegyek Szlovákiába!" Megijedve, hogy Novák komolyan gondolja a dolgot, egyszerre két vámos ragadta meg a zsákokat, amelyek hamarosan visszakerültek a csomagtartóba. Az asszony közben született morvaként az anyanyelvén szórta Novákra és a vámosokra a szitkokat. Végül a határ buzgó ellenőreinek megkönnyebbülésére ö is beszállt a kocsiba. Novák elhajthatott. A két vámos férfiszolidaritással nézett utána, mint akik tudják, az út nehezebb szakasza még szegény Novák előtt van... (szí) Ez még Tajti... az már Cered (a szerző felvétele) Nemcsak Cered és Tajti gondja Talán megoldódik... A „bársonyos forradalmat“ követően Medvesalja falvai felbontották a „kényszerházasságokat“ és az egy központból irányított községek saját kezükbe vették a sorsukat. Mivel azonban a válást követően is még számtalan közös problémájuk maradt, ezek megoldására létrehozták a Medvesaljai Régiót, amelybe bevonták a távolabbra eső falvakat is. A ma is működő régió szűkebb vezetőségét a medvesaljai falvak polgármesterei alkotják. Kis áttekintő Az etnikai értelemben vett Medvesalját a szlovák-magyar országhatár szeli ketté. A hegyek alatti apró falvak lakóit nem csupán baráti, hanem rokoni szálak is egymáshoz fűzik. Három évvel ezelőtt nagyon ígéretesen alakult a Cered-Tajti határátkelőhely sorsa, a folytatás azonban sajnos - főleg a tavalyi évben -, nem mondható sikeresnek. A környékbeli polgármesterek tavalyelőtt kérvényt juttattak el az akkor még létező Csehszlovák Szövetségi Belügyminisztériumba (Prágába), amelyben kérték: engedélyezze az említett két település közötti kishatárforgalom megnyitását - állandó jelleggel. A minisztérium egyik dolgozója a helyszínen megállapította, hogy a fogadóállomás és az út megépítése után nincs akadálya a kérvény jóváhagyásának. A határon átvezető köves út felújítását a szlovákiai falvak vállalták: a települések pénzt, az üzemek pedig munkaerőt és erőgépeket ajánlottak fel ingyen az ügy érdekében. Cered önkormányzata a fogadóállomás megépítését vállalta magára. A polgármesterek talán (előrelátóan) nem bíztak eléggé a határátkelőhely gyors megnyitásában, mert a kishatárforgalom kérvényezése mellett egy ideiglenes határátkelésről szólót is elküldték Prágába. Az idő őket igazolta. A kérvényükre tavaly Karel Freud, a szövetségi belügyminisztérium illetékes hivatalának vezetője válaszolt. Levele, bár látszólag helyt adott a polgármesterek kérelmének, valójában felért egy elutasítással. A korábban megszabott feltételeket még megtoldotta jó néhánnyal, olyanokkal, amelyek jócskán túllépik a bürokrácia (és az emberi lehetőségek) legfelső határait. Ezek között az alábbi vihetné el a pálmát: ,,A kérelmező legalább 30 nappal az ideiglenes határátkelőhely tervezeti használata előtt nyújtson be kérvényt, amelyhez csatolja a Magyar Köztársaság kormányának az átkeléssel kapcsolatos állásfoglalását." Mi lenne abban az esetben, ha a magyar fél ugyanazt kérné?... Szerencsére nem kérte... De Freud úr válaszából csemegézve: a hivatalvezető megjegyzi még, hogy a határátkeléssel kapcsolatos kiadásokat a kérelmezőknek kell viselniük. A jókívánságok előtt még egy mondat: „A fenti feltételek teljesítése mellett is egy évben legfeljebb egyszer engedélyezhető ideiglenes határátkelés az említett szakaszon. “ Az állandó, pontosabban a kishatárforgalommal kapcsolatos kérvényre Freud úr egyáltalán nem reagált... Új állam, új kérvények Az eddig beadott kérvények december végével érvényüket veszítették, mivel a polgármesterek eddig a Szövetségi Belügyminisztériummal leveleztek. Februárban kilenc község polgármestere írta alá az újabb kérvényeket... Kérvényeket, pontosan kettőt: egyikben az ideiglenes határátkelést, a másikban a kishatárforgalom állandó megnyitását kérték. A leveleket a pénzügyőrség és a vámőrség legfelsőbb hivatalának címezték, de kérvényeiket elküldték minden, az ügyben illetékes intézménynek is. Az ideiglenes határátkelések időpontját a katolikus ünnepekhez kötötték, ebben az évben öt napra kértek ideiglenes határátkelést a két település között. Húsvétra, mint arról hírt adtunk, már megvalósult, kérték május 30-ára (reggel 8-tól este 20 óráig), október 31-éré (8-tól 18 óráig) és december 25-ére, illetve 26-ára (8-tól 18 óráig). A kérvényt március 12-én az illetékes szlovák hatóságok elfogadták. Magyar részről tudtommal még nem született döntés a cerediek ugyanilyen kérvényével kapcsolatban, de ha a magyar fél is „áldását“ adja rá, a Tajti-Cered közötti határátkelőhely a fenti napokon és a megadott órákban ebben az évben üzemelni fog. Egy lépéssel közelebb Ami az állandó jellegű kishatárforgalom megnyitását illeti, márciustól igen reményteljesen alakulnak a dolgok. A Szlovák Köztársaság (fentebb) említett) legfelsőbb hivatalai ugyanis a március 22-én kelt levelükben az ügy kivizsgálásával a kerületi szerveket bízták meg.- Ez mindenképpen előnyére válik az ügynek - nyilatkozta kérdésünkre Pál Ferdinánd, Tajti polgármestere - mivel a kerületi szervek képviselői már kétszer jártak a helyszínen és ami a lényeg: felismerték a lehetőségeket. (A szlovák belügyi tárca részéről a mai napig senki nem járt nálunk, tehát nem is ismerik ezt a határszakaszt.) Amikor tavalyelőtt a ceredi polgármesterrel tartottunk megbeszélést, találkozónkon a kerületi vámőrség megfigyelője is részt vett. Miután beavattuk a határnyitást követő gazdasági terveinkbe, kijelentette, hogy a kishatárforgalom megnyitása ezen a szakaszon nagyon is megalapozott és a régió számára nagyon hasznos lehet. Azt is elmondta, hogy az ő részükről a határ megnyitásának nincs komolyabb akadálya. Nos, miután a határátkelőhely sorsáról most ezek az emberek dönthetnek, akik ismerik a „terepet“ és korábban is kedvezően nyilatkoztak, azt hiszem, jogos az optimizmusom. De amíg az ügy véglegesen nem tisztázódik, addig az ideiglenes határátkelés lehetőségével élünk. Tulajdonképpen most az történik, hogy az előző évekhez viszonyítva ebben az évben mi vagyunk előnyösebb helyzetben. Eddig a magyarok kezelték érdemében és főleg gyorsabban a határátkelőhely problémáját, most a magyar fél tudtommal még nem hozta meg a döntést. A ceredi polgármester szerint ez nem baj, mivel Magyarországon az ideiglenes határátkelés nem ütközhet akadályba. A másik szempont: tavaly törvénybe iktatták, hogy az ideiglenes átkeléseknél szolgálatot teljesítők bérét az itteni önkormányzatoknak kell megtéríteni. S számításaink szerint kb. ötvenezer koronáról lenne szó, amit nem számláztak ki nekünk, míg a magyar oldalon Cered önkormányzata 500 forintot fizetett ki egy órára egy-egy szolgálattevőnek. Ezért a hozzáállásért tartozunk köszönettel a vámőrségnek és a pénzügyőrségnek. FARKAS OTTÓ (Farkas Ottó illusztrációs felvétele)