Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
1993. április 3. Kultúra Szabad ÚJSÁG 5 Reflexiók egy ünnepnap kapcsán Úgy tűnik, fokozatosan eljutunk oda, hogy csak „emberformájú“ ünnepeinket tartjuk számon, s felszámoljuk a kényszerű ünnepléseket. Bizonyság erre az új karácsonyunk, húsvétunk és március isménk. Noha mindegyik más és más „embervilági“ tényhez, eszméhez kötődik, egy dologban mégis azonosnak mondhatók: bizonyos értelemben szabadságunk, szabadulásunk jelképe mindahány. mmmMM / fFV « ' i W * Bemutató a Jókai Színházban Szervusz, Lucifer! S hogy szükség van közönyoldó, lelket tápláló ünnepekre, bizonyítja a Léván 1993. március 12-én tartott ünnep is. A délelőtt során a járás legjobb szavaiéi „dicsérték“ az irodalom és a megjelenítés „költészetét“ a maguk és mások gyönyörűségére. A délutáni koszorúzás után az esti ünnepi műsor 1848. március 15-e tiszteletére tömeget vonzott a Barátság Kultúrház színháztermébe. „Éhe a Szónak, Éhe a Szépnek“ hajtotta oda a közönséget, hogy meghallgassa Boros Jenő és Begány Attila - a magyar-szlovák és magyar-magyar közeledés „követeinek“ okos és komoly intelmeit. A helyi magyar iskola ezúttal is kitett magáért. Sikeres énekkara és versmondói a lévai nagydiák- és felnőttszereplőkkel együtt maradandó élményt nyújtottak a közönségnek. A műsor végén pedig a vérpezsdítő szép magyar tánc hódított a teremben a Tormás tánccsoport és zenekar előadásában. Számomra külön élmény volt, hogy sok tehetséges gyerek jelent meg a színpadon, és teremtett minőséget látványban és szellemiségben egyaránt. Eszembe juttatták, milyen „bárgyú“ is a felnőttgondolkodás ahhoz a szárnyaláshoz képest, amire a gyermeki lélek teremtetett. Aznap délelőtt ugyanis versmondók versenyének zsűrijében dolgoztam. Mindnyájan átóreztük a felelősség súlyát mind a kicsik, mind a nagyok kategóriájában. A jártas tudja csak igazából, milyen nehéz dönteni az igazságosság jegyében efféle „mérhetetlen" versenyeken. Vajon a produkciót vagy a felis-A leghatékonyabb nevelési tényező egyike a családban a szülők személyes, jó példája: ahogyan élnek, dolgoznak és beszélnek munkájukról. A jó példát látva a gyermek igyekezni fog tanulmányi munkáját lelkiismeretesen elvégezni és szívesebben vállal részt a családi munkamegosztásban reá háruló feladatokból. Hasznos, ha a szülők folyamatosan ismertetik a család reális anyagi helyzetét, így a gyermekek inkább belátják: a család anyagi erőforrásai nem korlátlanok, takarékosabban kell élni. Közel négyszáz 10-14 éves gyermektől kértem véleményt az őket jobb munkára serkentő eszközökről és szokásokról. A gyermekek több mint felének munkáját rendszeresebben az anya értékeli, a többiekét egyszer az apa, máskor az anya. A gyermekek egyharmad részét dicsérettel, másik részüket több szabadidő biztosításával igyekeznek eredményesebb munkára serkenteni. Csak néhányan említik, hogy pénzt is kapnak elismerésképpen. A gyermekek közül fele akkor kap elismerést, ha segít a ház körüli munkákban. Például „Amire hazajönnek, kitakarítok. “ A többiek első helyen a jó osztályzatot, jó magatartást említik. Például. „Ha jó jegyet viszek haza“, vagy „Ha szót fogadok és nem feleselek“. Néhányan csak akkor kapnak valami elismerésfélét, amikor szüleiknek jó kedvük van. A kényszerítő eszközök közül a szülők elsősorban a parancsot és a büntetést alkalmazzák. Többségüket az anya bünteti meg, a nem megjelelő magatartás, a rossz osztályzat és a hanyagul végzett házi munkák miatt. Leggyakoribb elmarasztalási formák: szidás, a szabadidő csökkentése, eltiltás a baráttól, játszótárstól, a televízió műsorának nézésétől. Előmert tehetséget tekintjük-e elsődlegesnek? Hol van a beszédhiba, modorossági vétség, tájnyelvi vagy köznyelvi ejtés elfogadható szintje? Hol van a természetesen és művinek határa? S a versválasztás mikor jó? Milyen a „versenyszerű“ vers? Elfogadjuk-e az „alacsonyabb rendű“ irodalmat? Ha nem, van-e jogunk emiatt elmarasztalni a gyerekeket? Spontán-e a gesztus vagy betanult? Miért lényeges a testtartási vétség?... és sorolhatnánk hosszasan. Évtizedek óta tudjuk, mennyire nem könnyű feladat az első három helyezés Prokrusztészágyába beszoritani a legtehetségesebbeket, akik szinte egyformán megdolgoztak a sikerért (tanítókkal, tanáraikkal együtt), és mindahányuknak más és más az erénye. Tudjuk azt is, milyen igazságtalanság, ha a legkiválóbb rossz napot fog ki éppen. Le kellene mondanunk ezekről a merevítő helyezésekről, nyitottabbá kell tennünk az értékelést, s tágabb lehetőséget adni a továbbjutásokra, mármint a „minőség“ továbbjutására életkortól függetlenül is. így kevesebb lenne a „károkozás", nem úgy, mint abban az esetben is, amikor a versenybeli szentimentális előadás miatt leértékelt diák az esti ünnepi előadáson már „férfias“ hozzáállásával nemcsak helyrehozta versmondói „tekintélyét", hanem túl is szárnyalta azt. (A zsűrit pedig már hiába furdalta a lelkiismeret.) A bizottság tagjainak szubjektív elvi alapján dől el nemegyszer az a lényeges tény is, hogy a természetes, hiteles, visszafogottabb előadást értékeli-e igazán, vagy fordul még sarokba állítás, térdepeltetés, verés valamilyen munkabüntetésként. A gyermekek kétharmad része jogosnak, egyharmad része jogtalannak tartja a kapott elmarasztalásokat. Erőteljesen tiltakoznak a verés és a szabadságuk korlátozása ellen. Akik igazságosnak tartják, így indokolják: „Csak így tudjuk meg, hogy mit lehet csinálni és mit nem“. Akik igazságtalannak tartják, azt sérelmezik, hogy meg sem hallgatják őket. Egyre gyakrabban előfordul az is, hogy a gyermekeket elmarasztalják valamiért és később kiderül, nem is ö volt a hibás. A megkérdezettek egyik fele úgy véli, hogy az elismerés, jutalmazás eredményesebb, mint az elmarasztalás, a büntetés. A többiek szerint mindkettőre szükség van. De vannak olyanok is, akik egyiket sem tartják szükségesnek. Például ,,mindenki végezze el a dolgát, de ne az elismerésért és ne a büntetéstől való félelmében. “ A gyermekek valamennyien azt vallják, hogy veréssel nem lenne szabad büntetni. Úgy vélik, hogy a tanulmányi munkájuk értékelése során gyakoribb az elmarasztalás, szidás, mint az elismerés, a biztatás. A szülők inkább ezzel akarják a jobb eredmény elérésére ösztönözni őket. Sohasem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a gyermek képességének megfelelő követelményeket támasszunk. Egy gyermeknél az a jó osztályzat, a jó tanulmányi eredmény, amit maximális erőkifejtés hatására elér. Ne felejtsük el azt sem, hogy az eredményes tanuláshoz megfelelő körülményeket és elegendő időt is kell biztosítani. Gyermekünk munkáját minősítsük folyamatosan és közösen keressük a gyengébb eredmények okait. A gyermek érezze, hogy amit a szülő a kimunkáltat, amely már-már az „idomítás“ határát súrolja. Úgy gondolom, a zsűritagnak nincs ártalmára az a tényező, ha ismeri a korábbi versenyekről, vagy akár évek óta is a vers- és prózamondó tehetségeket, s ugyanúgy az a tény sem nyitott az újszerű, másféle, a megszokottól elütő előadásokra, felkészítési stílusra, még akkor is, ha első alkalommal találkozik ilyennel. Szerencsés esetben tehát két fontos alapelv sűrűsödik egy „gócban“ az értékelő személyében: a szakmai felkészültség és az erkölcsi tartás. A szépirodalmi szöveg előadására felkészülni hosszadalmas folyamat és munka, a járási verseny is többeknek még csak folyamat, folyamatban van a felkészülés a további lépcsőfokokra, a kerületi és országos versenyre. Ezért vélem azt, hogy a helyezések hierarchiáját megszüntetve kellene a legjobb 3-5 vers- és prózamondót továbbküldeni. A zsűri elnöke, Kiss László a magyarországi Országos Versmondó Egyesület elnöke is segítette a munkánkat s az értékelést. Értékes meglátásait továbbvisszük, de különösen megfontolandónak tartom azt a lehetőséget, amely számunkra sem volna elvetendő, mégpedig a fent említett szervezethez hasonló célzatú állandó szakmai csoport (ha nem is szervezet) létrehozása, amely vállalná a tanácsadás, felkészülés, felkészítés gondjait s az objektív értékelések biztosítását. Meg kell tennünk mindent azért, hogy tehetséges gyermekeink arcáról ne hervadjon le a mosoly a felnőttek „igazságtalansága“ miatt, ahogy azt az évek során magam is megtapasztaltam a versenyek alkalmával. Ápolnunk kell az értéket: a szavalok, sőt szavalok generációinak nevelését -ahogy ezt eddig többen meg is tették -, s ezen „értéktermelőket" is ildomos volna jobban számontartanunk. őrizzük meg az ünnepet a gyermekben, a szellemi és lelki többletteljesítményt, hogy az erőforrása maradhasson, ne csalódásba torkolljék. Legyen minden jó teljesítmény agyunk és szívünk ügye, amely nem sikkadhat el sem a közöny, sem a „ki ha én nem“, sem valamiféle „sorszámok“ hierarchiájában. követel tőle, annak teljesítésére képesnek is tartja. A családokban gyakran előfordul a serkentő és kényszerítő eszközök nem megfelelő alkalmazása. A gyermek akkor is kap jutalmat, amikor nem érdemli meg és nem kap akkor, amikor valóban megérdemelné. A szülői büntetés sokszor nincs arányban az elkövetett vétséggel. Jutalomban csak a hosszas időn keresztül tanúsított jó magatartásért, szorgalmas, jó tanulásért, a család körében végzett tevékenységéért vagy valamilyen rendkívüli teljesítményért célszerű részesíteni a gyermeket. A verés látszólag hatásos, megszünteti a szülőben a felgyülemlett feszültséget és szolgálatkésszé teszi a gyermeket - legalábbis egy időre. Azonban maradandó nyomot hagy: képmutatóvá, hazuggá teszi, testi-lelki sérülést okoz. A fájdalom okozása nem szükségképpen velejárója a büntetésnek. Hosszabb időre a játéktól, a baráttól való eltiltás sem helyes, mivel a gyermeknek játékra és barátra egyaránt szüksége van. Ha mindenképpen büntetni kell, nincs jogunk nem büntetni, de ügyeljünk arra, hogy az legyen arányban a vétséggel. Vegyük figyelembe, hogy a „rossz tett" mennyire volt szándékos, először vagy ismételten követte-e el azt a gyermek. A gyakran büntetett gyermek tetteinek egyetlen mozgatórugója a félelem. Neveljünk tehát úgy, hogy ne sokszor kelljen büntetni. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a jó légkörű, őszinte beszélgetések a közösen végzett házi és ház körüli munka erősítik az összetartozás, az egymásért érzett felelősség érzését, a család egységét és jó indíttatást is adnak az elkövetkező napokra. A serkentő és kényszerítő eszközök alkalmazása körültekintő pedagógiai megfontoltságot, szülői egyetértést igényel. K. J. Forradalmi tett volt a magyar színházművészetben, amikor a patetikus Tragédia-felfogást felváltotta a Lucifer-központú dramaturgiai-rendezői értelmezés; az tudniillik, hogy a hideg ész mozgatja a világot, a történelmet, az embert s nem az eredendő bún okozta elrendeltetés. A Tragédia amellett, hogy a magyar klasszika egyik alapműve, ráadásul még remekmű is. Nem kis felelősség tehát, amikor valamely színtársulat műsorára tűzi. A vállalkozás súlyát és veszélyét még csak fokozza, hogy a drámai alapanyag szerkezeti felépítése; a mozaikszerúsége vonzza a szcenirozókat affelé, hogy az időszerűségét hangsúlyozandó, alaposan belenyúljanak az eredeti drámaépítkezésbe. Az ilyesmi pedig nemhogy megengedhetetlen, hanem szinte „kötelező“, hiszen a színielőadás tudvalévőén mindig a mának készül és a máról szól. örökérvényű gondolatai magva mellett, szellemében a ma emberét kell kifejeznie. Pusztán ennyit tett a rendező és a dramaturg (Tarján Tamás m. v.j, amikor bátran bántak a ceruzával és a radírral. Arányérzékkel, a ráció határait tiszteletben tartva került ki a szövegből, ami nem erősítette volna a gondolatot, s került a szövegbe, az ami hangsúlyosabbá tudta tenni az üzenetet. Az előadás a Paradicsomon kívül kezdődik. Éppen vétkeinket - a tudást - emészti fel a fékhetetlen gyomrú zúzda, amikor Ádám, megérintvén az álomtól, egyszerre a Falanszterben találja magát. Az én olvasatomban ez a dramaturgiai megoldás arról szól, hogy „ha már ennyire jutottunk a jelenünkkel, akkor talán megnézzük a jövőt". Kiderül, hogy az még ettől is sivárabb. S ezzel a remekbe sikerült dramaturgiai csavarral kezdetét veszi az utazás a múltba. Hátha kiderül, hol, mikor, miben, mivel követtük el az alapvető hibát? Mert valahol, valamikor, valahogyan elkövettükI Talán a múltban?! Újabb utazásra indul Ádám-Ádám: Prágába, Rómába, Párizsba, Egyiptomba - mindenhová; a történelem csúcshelyzeteiben bukik el, hogy újra kezdjen. A múlt sem kínál megoldást. Marad hát a „könyvégetős“ jelen. Ez az egyetlen lehetőség. Amint már említettem: az én olvasatomban. (Mert csapnivalóak azok a kritikák (és kritikusok!), amelyek (akik) ahelyett, hogy határozottan és tárgyilagosan a látottakat minősítették; a bemutatott darabot elemzik, vagy annak története silány vázlatára fecsérlik a papírt. Utána gyorsan osztályzatokat osztogatnak. És: felsorolnak!) Tudnivaló, hogy aki elolvassa valamely előadás múbírálatát, az talán látta magát az előadást. Vagy legalább a produkcióhoz vett művet ismeri. Milyen furcsa, hogy a mostani Tragédia-előadásban hiába keressük a mindenek feletti Lucifert... (Boráros Imre kitűnő arányérzékkel alakítja a dramaturgiai elképzelés figuráját. Pontosan kimért, vitázó és perlekedő.) Jelen van ugyan, él, perlekedik és követeli a maga igazát, de a skizoidmódra szétvált Ádámok (Boldoghy Olivér és Bajcsi Lajos) fittyet hánynak rá. Mintha azt mondanák: Na, szervusz, Lucifer, mi azért megyünk a magunk útján. Tovább. Tovább: a színészileg nagyszerűen megoldott helyzetekbe. Beke Sándor, a rendező olyan alapos és tiszteletet parancsoló művészi alapossággal és igényességgel átjárt munkát végzett, amely felemelő és katartikus színházi pillanatok részesévé teszi a nézőt. S ez nem csak egy előadás kapcsán mondható el, de megint tollhegyre kívánkozik a csodálatom: mi mindenre képes ez a társulat, amikor értő mesterek vezetik a sokmindent próbált társulatot! Nem hagyhatjuk szó nélkül a remekül funkcionáló, szuggesztív és látványosságában is tiszta térkompozíciót sem (Székely László mv. munkája), mely díszletként működik és szolgál egyszerre. A színváltozásokkor nem döccen, nem torpan meg az áradás... A látottakról még annyit, hogy e sorok írója nem bánná, ha az első prágai kép proszcéniumra állított „máglyanézöire" vetülne valami a pusztító máglyatúz vöröséből. Az Űr angyalkái pedig nem sötétben mozdulnának meg és emelkednének a magasba... Igen: idő, idő, idő... Hat, hét, hét, hét... és itt a bemutató. A kosztümök megfogalmazásáról már nem ennyire egyértelmű a véleményem. Nem az eklektikát kifogásolom, hiszen az tudatos, indokolt és logikus. Inkább a szín- és formavilág harmóniája hiányzik nekem ebben az előadásban. Szorít a hely; hadd szóljak még Éváról (Dósa Zsuzsa, főiskolai hallgató alakítja) valamit. Hogy lehet ennyi tiszta hang egy ilyen fiatal, már-már színésznőben? Ennyi tisztán csengő hangzó! Amelyek akkora erővel szólalnak meg, amekkorára a rendező rendeli őket. Pontosság, fegyelem és tehetség ritkaszép találkozása egy jó produkcióban. Van benne mérték. Ugyanakkor elrugaszkodottság is. Tanult fegyelem és adatott tehetség. Boldoghy Olivér pedig az utóbbi évtized - ki tudja, honnan meritkezö - kincse! (Állandóan játszatják.) Egyéniségét megőrizve mindig ugyanazmásmilyen. Ez maga a tehetségegyéniség. Keplerként olyat tesz ebben az előadásban, amihez már tényleg gratulálni lehet. Lehet és illik. (Akkor: gratulálok!) Szétszórt ez az írás... Annyira csak, hogy érzékeltesse a csodálatot: van még színház e tájon. Megőrizendő! S a színháziak jól tennék, ha súrlódások szítása helyett tovább építkeznének. Ha megtanulnák: a színház ilyen. Ilyen s nem olyan, amilyet meguntunk már régen. Olyan ez, amit látni kell. Jó. Pillanata lehet ugyan fésületlen, valójában makulátlanul tiszta. Nem csak a törekvés. Látni is lehet. Nem csak nézni KISS PÉNTEK JÓZSEF LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT = NEVELÉSI TANÁCSADÓ = Ösztönzés és kényszerítés
