Szabad Újság, 1993. március (3. évfolyam, 49-75. szám)
1993-03-26 / 71. szám
I 1993. március 26. Mezőgazdaság szabad ÚJSÁG 5 Bodrogszerdahelyen ki lesz a gazda? Koldustól alamizsnát Ahhoz képest, hogy szóban milyen jelentőséget tulajdonítanak az élelmiszertermelésnek, a kormányzatnak még most sincs átfogó, a piacgazdaságra való áttérést segítő agrárkoncepciója. A mezőgazdaság átalakítási programjának középpontjában még ma is a minden lehető eszközzel késleltetett földprivatizáció, és a központi belebeszéléssel elfuserált szerkezetátalakítás áll. Az élelmiszer-gazdaságnak a második világháborút követő, nagyobbrészt politikai indítékok nyomán végbement változásai nem igazodtak a gazdasági törvényszerűségekhez. A forradalmi jellegű változások jelentős anyagi károkkal, a lakosság és különösen a mezőgazdasági népesség helyzetének átmeneti vagy tartós romlásával és bizonytalanságával jártak. Felmerül a kérdés: mi lesz a szövetkezeti és állami gazdaságok jövője az átalakuló kelet-európai agrárgazdaságokban? Nyilvánvalóan ezek az üzemek a mai (régi) formájukban nem felelnek meg a piacgazdaság követelményeinek. Túl nagyméretű, rugalmatlan, nem profitcentrikus szervezetek, ezért átalakulásuk elkerülhetetlen. A szövetkezeti tagság (nem beszélve az állami gazdaságok dolgozóiról) jelentős hányada nem kíván teljesen önállóan gazdálkodni. Igényt tartanak a szövetkezés védőhálójára is. A magánjellegű termelés erőteljesebb terjedését ma azonban még számos tényező gátolja, mindenekelőtt a nyomasztó tőkehiány, a fejletlen hitelrendszer, az irreálisan magas kamatok, az ellátó és felvásárló kereskedelem majdnem teljes hiánya, és nem utolsósorban a szakértelem, mindenekelőtt az önálló gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen pénzügyi és gazdasági ismeretek fogyatékosságai. Az állami gazdaságok esetében a megindult privatizációs folyamatok megtorpanása tapasztalható. A jelenlegi kormány bizonytalanságára utal, hogy újabb és újabb privatizációs tervek kidolgozását adja fel „házi feladatként“ az ésszerű vált(oz)ást remélő-sürgető mamutgazdaságok szakembereinek, miközben fél a - következményeiben reá visszaható - döntéshozataloktól. Ezúttal az 5 ezer hektáros mezőgazdasági földterületet birtokló Bodrogszerdahelyi Állami Gazdaságba látogattam el, hogy helyzetelemzést készítsek az immár évek óta tartó „átmeneti állapotról“, és felmérjem az agrártárca asztalán vagy asztalfiókjaiban érlelődő sorsdöntő privatizációs tervezet(ek), jövőbeni elgondolások várható hatását. A hatvanas évek elején alakult állami gazdaságot 1976-ban a Karlatanyai Állami Gazdaság „beházasításával“ tették „szocialista üzemmé“. Az együttlét időszakának virágkorában még 850 személy talált itt megélhetést. Napjainkban már mindössze 430 „földmunkást“ foglalkoztat. Benkö László mérnök, termelési igazgatóhelyettes tájékoztatása szerint, a gazdaság szakemberei jelenleg a privatizációs tervezet „második kiadásán“ dolgoznak. Az illetékes minisztérium legújabb igényeinek megfelelően most csak egyetlen szempontnak kell megfelelniük. A cél: a gazdaság valamennyi létesítménye a jogi előírásoknak megfelelő (eladható) állapotban legyen, mikorra a nagy játszma fináléjában kiderül, hogy ki lett a szerencsés nyerő. Az előrejelzések szerint eme adósságoktól mentes gazdasággal szemben az alábbi forgatókönyv szerint kívánnak eljárni: Először árverésre bocsátják, s amennyiben az egyenes vételben nem talál gazdára a 300 millióra becsült vagyon, akkor versenytárgyalásokon, immár konkrét termelési programok összevetésével folytatódhat az alkudozás. Ebbe a második fordulóba a jelenlegi művelők, gazdálkodók bekapcsolódhatnak. Ám, ha még ekkor sem jutnának dűlőre a jogutódot illetően, megerősítik és fenntartják a régi (azaz a mostani) állapotot, esetleg előveszik az egyszer már félretett vagyonjegyes privatizáció tervezetét. Végső megoldásként pedig a csődeljárást is számításba vették. De vajon mi a véleménye minderről a gazdaság jelenlegi irányítóinak és dolgozóinak? Milyen elképzelésekkel és konkrét tervekkel kívánnak harcba szállni, hogy a saját gazdaságukat megszerezzék, azaz megvásárolják. A véleményalkotáshoz tudni kell, hogy a mintegy 4 ezer hektárnyi szántóból 1500 hektár (volt urasági) állami földterület. A maradék 2500 hektár eredetileg a környező települések lakosságának a tulajdonát képezte, de ennek most még csupán az 5-10 százalékát igényelték vissza az egykori gazdák. így az állami földalap tetemes „örökséghez“ jutott. A gazdaság maradék dolgozói hiába ragaszkod(ná)nak az üzemükhöz, hiszen nincs annyi pénzük, és elő sem tudnák teremteni, amennyivel versenybe szállhatnának a licitáláson. Ráadásul a 300 milliós vagyon kétharmadnyi értékét az állattenyésztést szolgáló, többnyire üresen álló objektumok (istállók, takarmánytárolók) teszik ki. Ezeknek az értékéből évente leírnak mintegy 20 millió koronát. Mivel javarészt új épületekről van szó, még húsz-huszonöt esztendőn át ballasztként fogják terhelni a gazdálkodást, csökkentve ezzel a mindenkori jövedelmezőségi mutatókat. Szóval hiába minden igyekezet, a megvételhez szükséges anyagiakat még bankhitelből sem tudnák fedezni, mivel a pénzintézetek még a termelés zavartalan menetéhez szükséges támogatás megadásától is mereven elzárkóznak. Pedig a Bodrogszerdahelyi Állami Gazdaságnak egy fillér adóssága sincs. Jó gazdálkodásuk eredményeként tavaly még 20 millió korona volt a számlájukon, amiből 10 milliót időközben már felhasználtak. De mivel 15 millió korona a behajt(hat)atlan kinnlévőségük, 10-12 millió korona rövid lejáratú hitelre lenne szükségük a tavaszi munkák elvégzéséhez. Máris vetni kell(ene): vetőmag, gázolaj, növényvédő szer nélkül azonban képtelenség a mezőre indulni... Ilyen állami hozzáállás mellett a Bodrog-parti települések mezőgazdászai már a reményvesztés határán vannak. így nem csoda, ha nem bíznak az évek óta halogatott és koncepciótlan privatizációban. A termelésben dolgozó emberek közül sokan úgy vélekednek, hogy az állam (személyükben) a koldustól akar alamizsnát, ahelyett, hogy szimbolikus áron eladná nekik az őket megillető vagyonrészt, esélyt biztosítva ezzel arra, hogy legalább a nulláról indulhassanak. A privatizációnak nem lenne szabad megrendíteni az egyébként versenyképes vállalatok, szövetkezetek, vállalkozók gazdasági helyzetét. A cél az kell(ene) legyen, hogy a tulajdonosi funkciók valóságos tulajdonosok, a rendelkezésre bocsátott vagy hatékony múködtetésére alkalmas szervezetek, intézmények vagy egyének kezébe kerüljenek, akik hosszú távon érdekeltek a vagyon gyarapításában és jövedelmező működtetésében. A gazdaság vezetői külföldi érdeklődőkkel is számolnak; hogy a gazdaságot megmentsék. Amennyiben időben jelentkezne a portájukon egy tőkeerős nyugati vállalat vagy vállalkozó, aki elfogadható feltételek mellett hajlandóságot mutatna a társulásra - nos, erre az eshetőségre is megfelelő tervekkel rendelkeznek... Az időhúzásnak, a gazdaváltás elodázásának komoly következményei vannak, illetve lesznek. Az „átmeneti állapot“ állandósítására elbizonytalanodással és reményvesztettséggel reagálnak a gazdaság dolgozói. A komoly szakmai tudással és tapasztalattal rendelkező technikusok egy része máris hátat fordított a mezőgazdaságnak. A jelenlegi bérpolitikai abszurditások miatt a legjobb munkaerőktől kell megválniuk, hiszen például egy gépjavító (az állami normák szerint) nem kereshet többet 3 ezer 500 koronánál, amihez még legfeljebb az alapbér néhány százalékát kitevő jutalom számítható fel. Nem kérdés, hogy ez a politikai feszültségektől és érzelmektől nem mentes átalakulás végbe mehet-e a mezőgazdasági termelés leromlása, csökkenése nélkül. A paraszti lakosság munkaszeretete, a mezőgazdasághoz való ragaszkodása a történelmi példák alapján akár optimizmusra is okot adhat. Ennek ellenére az átmenet során - véleményem szerint - a mezőgazdasági termelés öszszeomlása csak rendkívül bölcs és átgondolt kormánypolitika mellett volna elkerülhető. De ez az, ami nincs, azért egyelőre azt sem lehet tudni, hogy kik lesznek a tulajdonosok, a föld felelős gazdái. KORCSMÁROSLÁSZLÓ Dilemmák az öntözési idény előtt Van mivel, de nem lesz miért? Friss az élmény, így aligha kell részletezni, milyen szánalmas látvány az aszály sújtotta határ. A csapadékhiánnyal párosuló hosszan tartó forróságban leáll a növényzet fejlődése, csökken vagy teljesen tönkre megy a termés. Öntözési lehetőség híján ilyenkor esőváró szerepre kárhoztatott a földműves, de még ennél is rosszabb, ha a csapadék pótlására adottak ugyan a feltételek, a növények mégsem kap(hat)ják meg az éltető vizet. Nem véletlen a célzás. Pénzeszközök hiányában már tavaly is kevesebbet öntöztek a gazdaságok, mint korábban, ráadásul csapadékosabb években, az idén pedig a kevesebb se biztos. Egyelőre fennáll a veszély, hogy az öntözésre berendezkedett területeken sem nyílnak meg a csapok, mérjék odafent bármilyen szűkével az áldást. A részletekről Csicsai Károly mérnököt, a Szlovák Földalap Dunaszerdahelyi Regionális Kirendeltségének vezetőjét kérdeztem. A probléma könnyebb megértéséhez induljunk ki a közelmúltból és a tavalyi helyzetből. Szlovákiában az elmúlt három évtized alatt 320 ezer hektárt behálózó öntözőfürtrendszert építettek meg. Olyan területeken, ahol az intenzív növénytermesztés egyedüli akadálya a csapadék mennyisége, illetve az év folyamán a növények igénye szerinti megoszlása. E hatalmas, jelenleg mintegy 12 milliárd koronát érő berendezés - csatornahálózat, szivattvúházak, földalatti csőrendszer - a volt állami meliorációs igazgatóság kezelése alá tartozott és a közös mezőgazdasági vállalatok üzemeltették. Az üzemeltetés alatt a karbantartást, a víz eljuttatását a hidránsokig és az ehhez szükséges munkaerőket kell érteni. A vizet felhasználó mezőgazdasági üzemek a könnyítés mértékétől függően teljes értékben vagy részben fizették a villamos energiát, és természetesen az öntözőt terhelték azok a költségek, amelyek a víz kijuttatásához kellettek a hidránsoktól a növényekig. A víz gyakorlatilag tehát ingyen volt, de már nem lesz. A megszűnt állami meliorációs igazgatóság hatáskörét egy egész sor új feladattal együtt a Szlovák Földalap vette át. Az öntözőrendszer állami tulajdon, amit annak privatizációjáig a földalap kezel. Tavaly a rendszer kisebb-nagyobb, általában járásnyi egységeinek üzemeltetésére szerződést kötött az erre vállalkozókkal. A Dunaszerdahelyi járásban az Agroprogresszel, máshol az Agrostav vállalattal vagy magánvállalkozóval. Ez formailag már egy új helyzet volt, de pénzügyileg a régi. Az öntözőrendszer bérlője, akár vállalat, akár magánvállalkozó volt, végezte a karbantartást és látta el az üzemelést, de a földalap pénzén. Például az Agroprogres tavaly ilyen címen a Szlovák Földalaptól 12 millió koronát kapott. Az idén a szolgáltatási formát a bérleti váltja fel. Kiírták az öntözőrendszer bérbevételére a versenytárgyalást, de egyelőre eredménytelenül. Az új bérleti feltételek mellett nincs érdeklődés. Amíg tavaly a szerződés a karbantartásra és az üzemeltetésre kötelezte a bérlőt, s ehhez tőlünk pénzt kapott, az idén a bérlő a Szlovák Földalapnak fizetne haszonbért. A berendezés értékének 2,5 százalékát, ami járásunkban megközelítően tízmillió korona. A földalap minimális összeggel hozzájárulna a karbantartási költségekhez, de a szivattyúházakban dolgozók fizetését, a víz árát, vagyis a köbméterenként 1,90 koronát és a villanyáramot a bérlő fizetné, s mindezt a haszonbérrel együtt beépítené a vízdíjba. A vízdíjat pedig az öntöző gazdaságok termékeik árába, ha a piacgazdaság már ott tartana. De nem tart ott, ezért az üzemek inkább lemondanak az öntözésről. Az előzetes számítások szerint járásunkban a víz köbmétere átlagosan két koronába kerülne. Körzetenként ugyanis változna a vízdíj, mivel amint említettem, a haszonbér is része lenne, a bérleti díj pedig a berendezés értékének a függvénye, vagyis a kornak. A két korona átlagárat a köbméterenként 1,90-es vízár 20 százaléka, a 38 fillér (a 80 százalékot az állam téríti a dotáció keretében - a szerk. megjegyzése), a szivattyúállomás és a hozzátartozó rendszer bérlőjének költségei, karbantartás, üzemeltetés, dolgozók fizetése, és a villanydíj tenné ki. Ezt az üzemek sokallják, ezért az öntözésre a rendszer esetleges bérlőjével nem kötötték meg a szerződést. 3 Most mi lesz? Ha abból indulunk ki, hogy a haszonbér piacgazdasági kategória, a kereslet-kínálat függvénye, akkor meg kell keresni azt a mértéket, ami az érdekelt feleknek megfelel. Ha nem lesz, aki bérbe veszi a berendezést, mert eleve tudja, hogy nem lesz, aki vizet rendelne tőle, a drága berendezés kihasználatlan marad. Ez senkinek se jó. Öntözés nélkül a mi vidékünkön intenzív termelés elképzelhetetlen, nem szólva egy esetleges újabb aszályos év kárairól. Ha senki sem fog öntözni, mert drága a víz, akkor a haszonbér nulla lesz. Azért javaslom, hogy legyen a bérleti díj eleve nulla. A karbantartáshoz a földalap hektáronként 9,50 koronával járulna hozzá, amit az állami földvagyon haszonbéréből fizetne. Ezzel a köbméterenkénti kétkoronás vízdíj a felére csökkenne. Ilyen áron már érdemes öntözni, ráadásul egyik gazdaság nem függne a másiktól és a magángazdák sem az üzemektől. Ezt talán bővebben is meg kell magyarázni. Már említettem, hogy amennyiben marad a haszonbér, akkor az öntözőrendszer bérlője azt beépíti a vízdíjba. Annak az üzemnek a vízdíjába, amelyik öntözni fog. Ebből következik, hogy minél több üzem és magángazda öntöz, annál több részre oszlik a vízdíjba beépített haszonbér. Ez azonban fordítva is igaz. így ha akad is üzem, amelyik az ésszerű hasznosítás mellett a két korona/köbméter vízdíjat is vállalná, nem meri megkötni a szerződést, mert nem tudja, hogy a haszonbérből mennyi jut neki. A magángazdára ugyanez érvényes. Ha az adott szivattyúház 500-3000 hektárán csak egyedül öntözne, akkor a bérleti díjat sem lehet megosztani. Ha viszont a bérleti díj nulla lenne, akkor a vízdíjba csak az egyéb költségeket kellene beépíteni, és így az összköltség már jobban igazodna a kiöntözött mennyiséghez. Területileg és időszakilag is lehetővé válna az egymástól független kihasználás, vagyis az öntözés. Pillanatnyilag mi a helyzet? Folynak az egyeztető tárgyalások, de a végső szót a Szlovák Földalap központi igazgatóságán mondják ki. A földalap szerződést kötött az Agroprogres jogutódjával, a Variaprogresszel az öntözőrendszer műszaki felkészítésére, de a használatra, a bérleti díj miatt a szerződést eddig még nem írtuk alá. Pontosabban mondva a Variaprogres nem vállalja a tízmillió korona haszonbért, mert ha ezt beépíti a víz árába, nem lesz mezőgazdasági üzem, amelyik a Variaprogresszel szerződést köt az öntözésre. Úgy tudom, hogy a bérleti szerződést eddig más helyeken sem kötötték meg, ott se, ahol tavaly már magánvállalkozó üzemeltette az öntözőberendezést. Az elmondottakon túl egy további lehetőség is van, amivel növelhetnénk az öntözési kedvet, és egyben a földművesek egy részének hátrányos helyzete is megszűnne. Arról van szó, hogy a Folyamigazgatóság a tulajdonában levő víz köbméteréért 1,90 koronát számol fel, míg a Szlovák Földalap ingyen adja a vizet. A folyóból, kanálisból öntöző fizeti, még a mi tulajdonunkban levő kavicsgödörből, víztározóból ingyen kapja az öntözővizet. Ha az 1,90-ből leszámítjuk a 80 százalékos állami hozzájárulást, még mindig megmarad egy jelentős összeg, aminek elengedése sokat jelentene. A termelők és fogyasztók érdekében ezt a lehetőséget is érdemes lenne fontolóra venni. EGRI FERENC
