Szabad Újság, 1993. március (3. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-18 / 64. szám

1993. március 18. Kultúra Szabad ŰJSÁG 5 Kárpátalja Az utóbbi esztendőkben mind többet hallani Ukraj­na legnyugatibb régiójáról, a hiva­talos szóhasználatban Kárpáton­­túli Területnek nevezett Kárptaljá­­ről. A tömegkommunkációs nyi­tás ellenére azonban elég sok té­ves információ van a köztudatban e térség forgandó szerencséje 20. századi történelméről. Ez nem Is csoda, hiszen a különböző kis- és nagyhatalmi érdekek keresztútján fekvő vidék múltjáról a leginkább érdekelt országok Magyarország, a volt Szlovákia és Ukrajna törté­nészei különböző, egymásnak gyakorta ellentmondó módon vé­lekednek. S akkor még nem is említettük a szovjethatalom évei­ben természetellenes ukránosí­­tásnak kitett őslakos kárpátaljai nép, a rutének újólagos nemzeti eszmélését, s — esetünkben kép­zavar ugyan — dólibábos túlzá­soktól sem mentes múltkeresésót. A hajdani Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék területén kialakult mai Kárpátalja 1919-ig Magyarország szerves része volt. A Károlyi-kormány 1918 decem­berében a megváltozott magyar nemzetiségpolitikának köszönhe­tően, s az ország területi egységét védendő az északkeleti várme­gyék rutének lakta vidékein Rusz­­ka Krajna néven „autonóm jogte­rületről” hozott törvényt. Valósá­gos működtetésére azonban már nem volt lehetőség: a térségben harcok dúltak, a magyar vörös ez­­redek és a Ruszin Vörös Gárda el­keseredett csatákat vívott a cseh és román intervenciós csapatok­kal. Kárpátalja ekkor már gyakor­latilag nem tartozott Magyaror­szághoz, a cseh megszállást az ügyes politikai manőverekkel tető alá hozott Saint-Germain-en- Laye-i szerződés 1919. szeptem­ber 10-ón tulajdonképpen már csak véglegesítette. A csehszlovák Alkotmányle­­vélbe is bekerült okmány széles körű autonómiát ígért a rutének­nek, ebből azonban az Első Köz­társaság fennállása alatt semmi sem valósult meg. A prágai kor­mányzatnak gazdasági szem­pontból nem is állt szándékában integrálni a bizonyos jelek szerint általa is átmenetinek tekintett új te­rületi szerzeményt, a Podkarpat­­ská Rusnak nevezett keleti tarto­mányt. (Masaryk elnök 1920-ban a szovjet Vöröskereszt kiküldötté­nek ezt nyilatkoztaién úgy tekin­tem Kárpátországot, mint egy, Oroszország részéről Csehszlová­kiára bízott zálogot, melyet mi az első adandó alkalommal vissza fogunk adni Oroszországnak. Ezt ér. köztársasági elnöki minősé­gemben a leghivatalosabban kije­lentem’.) Az autonomista pártok követeléseit a csehszlovák veze­tés, arra hivatkozva, hogy „a nép éretlen még az autonómiára", kö­vetkezetesen visszautasította. Az első bécsi döntéssel 1938 őszén a magyarok lakta tiszaháti sáv, Ungvár, Munkács és Bereg­szász városokkal visszakerült Ma­gyarországhoz, a maradók terüle­ten Huszt székhellyel megalakult a Prágához külügyi, hadügyi és pénzügyi téren kapcsolódó auto­nóm Kárpát-U krajna. Csehszlová­kia széthullása idején, Szlovákia önállóságának kinyilvánításakor, Kárpát-Ukrajna is deklarálta füg­getlenségét, és Németországtól kérte elismerését, ezt azonban nem kapta meg, így 1939. márci­us 15-én a huszti kormány csapa­tainak, a Szics-gárdának gyenge ellenállását leküzdve a magyar csapatok megkezdték a terület megszállását. A visszaszerzett területen Tele­ki Pál a rutén népesség számára is elfogadható kisebbségpolitika kialakítására törekedett. A Kárpát­aljai Vajdaság tervezetében testet öltött koncepció azonban főleg a katonai körök ellenállásán meg­bukott. Megvalósítása a kényes geopolitikai helyzet (Magyaror­szág ebben az időben közvetlen szomszédságba került a Szovjet­unióval), a rutén lakosság jelentős részének a szláv birodalom iránti szimpátiája, majd később a hábo­rús helyzet miatt egyébként is ne­hezen volt elképzelhető. Az auto­nómia kialakításának nem ked­veztek a moszkvai propagandá­nak azok a megnyilvánulásai sem, amelyek a Kreml Magyaror­szágot illető hivatalos nyilatkoza­tai ellenében azt sugallták, hogy a Szovjetunió igényt tart Kárpátaljá­ra. (A moszkvai magyar követ 1940. január 10-ei jelentésében ar­ról számolt be, hogy a Szputnyik Agitátora című folyóirat, a kom­munista párt központi bizottságá­nak orgánuma olyan térképet kö­zölt Magyarországról, amely Kár­pátalját Kárpát-Ukrajna néven az ország határain kívül ábrázolja.) A félelmek 1944 őszén beigazolód­tak: az átmeneti hatalomgyakorló szerv: Kárpátontúli Ukrajna Nép­­bizottsága arra kérte a szovjet kor­mányt, hogy Kárpátalját csatolja az „ősi anyaföldhöz”, Szovjet-Uk­­rajnához. A kétes legitimitású, a szovjet csapatok jelenléte mellett megalakult testület a magyarok véleményére nem volt kíváncsi, a Sztálinhoz intézett nyilatkozat napján, november 26-án a 18 és 55 év közötti magyar polgári férfi­­lakosság egyébként is gyűjtőtá­borokban volt, úton a belső terü­letek munkatáborai felé. A „kérés” Moszkvában megértő fülekre ta­lált, így az 1945. június 29-én aláírt szovjet—csehszlovák államközi szerződés értelmében Kárpátalja a Szovjetunióhoz „csatlakozott". A szerződés — a megerősítő ok­iratok kicserélése után —1946. ja­nuár 30-án lépett életbe. Az ukrán függetlenség kinyilvánítása, 1990. július 16-a óta a terület a független Ukrajna része. Népesség, etnikai viszonyok Az 1989-es népszámlálás sze­rint Kárpátalján 1 241 914-en él­nek. A hivatalos adatok szerint a legtöbben az ukránok vannak (a népszámlálás idején a ruszin nemzetiség nem volt bevallható), szám szerint: 976 749-en. Ma­gyarnak 155 711-en vallották ma­gukat (helyi becslések szerint kb. 200 000-re tehető a magyarok száma), ez az összlakosság 12,5 százaléka. Az oroszok száma 49 456, a románoké 29 485, a cigá­nyoké 12131, a szlovákoké 7 329, a zsidóké 3 848, a németeké 3 478 fő. A magyar lakosság az ungi és beregi Tiszahát falvaiban és Be­regszászban viszonylag megbon­tatlan etnikai tömbben él. A nem magyar többségű városok, Ung­vár, Munkács, Nagyszőllős ma­gyarságának önazonosság-őrzé­séhez nagy támaszt nyújtanak a közeli, a népi kultúrát jelenleg is éltető falvak. Máramarosban, a Felső-Tiszaháton jelentős szige­tek (Visk, Técső, Aknaszlatina) jel­zik a magyarság ősi jelenlétét, s mellettük meg kell említenünk a hagyományaihoz, nyelvéhez el­szigeteltségében is ragaszkodó szórványokat. Számottevő etnikai ellentéte­ket Kárpátalja őslakói között nem jegyez a történelem. Különböző előjelű, általában kívülről érkező megosztó törekvések, politikai­ideológiai manipulációk főleg a huszadik században próbálták megnehezíteni a békés egymás mellett élést — szerencsére kevés sikerrel. Ezt az állítást látszik iga­zolni az is, hogy minden törekvés ellenére itt nem tudott erős hadál­lásokat kiépíteni az ukrán nemzeti érdekek védelmére szerveződött Ruh agresszív szárnya. Néhány aggasztó jelenség ellenőre még­sem az ukrán nacionalizmus az, amely pillanatnyilag a legnagyobb veszélyt jelenti a kárpátaljai ma­gyarság számára. Sokkal inkább a nyolcvanas évek második felé­től a rohamos életszínvonal-csök­kenés miatt felerősödött kivándor­lási hullám, amely már idáig is je­lentősen elvókonyította a magyar értelmiségi réteget. Nemzeti önszerveződés, anyanyelvi oktatás Nemzeti-kisebbségi önszerve­ződésre, az e célokat szolgáló in­tézményrendszer kiépítésére a magyar lakosságnak egészen 1989-ig nem volt módja. (Hozzá kell tennünk: a nem magyaroknak sem.) Csonka oktatási hálózat­­rendszere az ötvenes évek dere­kától kiépült ugyan, ez azonban nem foglalta magában az óvodai és szakközépiskolai oktatást — pozitív fejlemény, hogy három szakiskolának 1990 óta van ma­gyar osztálya —, s nem folyt ma­gyar nyelvű képzés az ungvári egyetemen sem. (1963-ban az ungvári egyetem Filológia Karán megindult a magyar nyelv- és iro­dalomtanárok képzése, az egye­tem többi karán azonban nem folyt, s ma sem folyik magyar nyelvű oktatás, így a más szako­kon továbbtanulni szándékozó magyar fiatalok az új lehetősége­ket kihasználva az anyaország egyetemein, főiskoláin próbálnak szerencsét.) 1989 novemberében Ungváron megkezdte működését — akkori nevén — a Szovjet Hun­garológiai Központ. A magyar ál­lami támogatással létrehozott in­tézmény tevékenységéről kevés jó mondható el: alapító okiratában deklarált tudományos és tudo­mányszervezői funkciójának nem tud megfelelni, jelenlegi vezetése kerékkötője a felvállalt munkának. Az 1990-91-es tanévben kizá­rólagos magyar nyelvű oktatás 11 elemi, 34 általános és 14 középis­kolában folyt. A magyar gyerekek egy része a nem magyar irányult­ságú, vegyes oktatási nyelvű (uk­rán—magyar, orosz—magyar, uk­rán—orosz—magyar) ún. „interna­cionalista” iskolákban tanul. (A túl­nyomórészt magyarok lakta Be­regszászi járásban például a ma­gyar gyerekek 22,6 százaléka nem jár anyanyelvi osztályba.) A magyarok legális kulturális és politikai önszerveződése 1989 februárjában kezdődött. Ekkor alakult meg Ungváron a Kárpátal­jai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), amely alapftóokmánya szerint ugyan kulturális szervezet, gyakorlatilag azonban már az in­duláskor magára vállalt, ám az el­múlt két esztendő alapvetően si­keres tevékenysége ellenére bebi­zonyosodott, hogy egymagában képtelen a szerteágazó feladatok megoldására. Ezért ezek hatéko­nyabb megoldása érdekében kü­lönböző szakmai (képzőművé­szeti, zenei, néprajzi, pedagógus) szövetségek és társaságok ala­kultak. Az Ukrajnán belüli kisebb­ségvédelmi munka jobb össze­hangolására 1991 őszén Kijevben megalakult az ungvári székhelyű Ukrajnai Magyar Demokrata Szö­vetség, amely a KMKSZ-en kívül a Ivovi és a kijevi diaszpróbán élő magyarok szervezeteit egyesíti. Hitélet, vallás A Szovjet-Ukrajnához csatolt Kárpátalján a legutóbbi két-három évet leszámítva hol nyílt, hol bur­koltabb vallásüldözés folyt. A kez­deti időkben számos templomot zártak be, a papokat munkatábo­rokba hurcolták, a lelkószutánpót­­lást szinte teljesen lehetetlenné tették, 1949-ben feloszlatták a ma­gyar híveket is tömörítő görög ka­tolikus egyházat, javait a pravo­szláv egyháznak adva át. Az okta­tási intézményekben — az óvodá­tól az egyetemig — a vallás, a hi­télet gyakorlását devianciaként feltüntető erőteljes ateista propa­ganda folyt, a vallásos irodalom terjesztése büntetendő cselek­ménynek számított. A kárpátaljai magyarok 70-75 százaléka református. A nyolc­vanas évek végén 81 templom­ban 81 gyülekezet működött, összesen 21 lelkipásztorral. Ezek többsége nem teológiát végzett lelkész, hanem a hetvenes-nyolc­vanas évek féllegális helyi tanfo­lyamainak neveltje, őket a hivatal­ban lévő, s erre törvényes felhatal­mazással bíró püspök szentelte lelkésszé. Pozitív fordulat 1988- ban következett be: ekkortól kezdve a kárpátaljaiak előtt is le­hetővé vált a magyarországi teo­lógiákon való tanulás. A római katolikusok becsült száma 65 000 körül mozog, a hí­vek körülbelül 85 százaléka ma­gyar vagy magyar anyanyelvű. A 31 plébánián a hívek lelki gondo­zását nyolc, hetvenedik életévén túl járó pap látja el. A közelmúlt­ban került Kárpátaljára egy, a rigai szemináriumban végzett lengyel anyanyelvű fiatal atya, aki első magyar nyelvű miséjét a munká­csi templomban tartotta. A króni­kus lelkészhiány enyhítésére öt lelkész és három ferences atya öt esztendei missziós tevékenység­re kapott lehetőséget. Ma már nem állanak állami tilalmak a ma­gyarországi teológiákon való ta­nulás előtt, ennek köszönhető, hogy az Egri Hittudományi Főis­kolának is vannak kárpátaljai nö­vendékei. Nem ütközik adminisztratív korlátokba a görög katolikus egy­ház működése sem, amelynek betiltása idején, 1949-ben 28 000 magyar híve volt. 1989. decembe­­er 13-án jelent meg a szovjet kor­mány rendelete, amely visszaállí­totta jogaiba a görög katolikus egyházat. A valóban szabad és zavartalan vallásgyakorlást ma már csupán az ateista államtól ka­pott javait megtartani kívánó pra­voszláv egyház gátolja. Magyar anyanyelvű izraeliták mára alig maradtak Kárpátalján. Az 1944 tavaszán végrehajtott de­portálás után alig maradt zsidó ezen a zsidó kultúra szempontjá­ból oly fontos vidéken. Ma csu­pán Huszton működik egy zsina­góga, Ungváron és Munkácson imaházat tartanak fenn. (Világszövetség)

Next

/
Oldalképek
Tartalom