Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)
1993-02-12 / 35. szám
4 Szabad ÍIJSÁG Riport 1993. február 12. A számok nem A volt rabszolgák (jól) emlékeznek Hogy a második világégés végén Szlovákia, a Hitler lakájává vedlett fasiszta Tiso nevével fémjelzett, szerencsére csak tiszavirág-életűnek bizonyult önálló bábállam kibújjon a nagyhatalmak felelősségrevonása alól, visszahúzódott az újraalakult közös állam védőszárnyai alá. Aztán, néhány hónappal a borzalmas vérzivatar után az ország új urai hozzáláttak dédelgetett s meg is hirdetett tervük, vágyálmuk, az egységes (szláv) nemzetállam megteremtéséhez. Szlovákia-szerte kezdetét vette a gondosan kitervelt, már-már módszeres népirtásnak is beillő embertelen magyarüldözés: az egységesen bűnösnek kikiáltott, Csehszlovákiában rekedt magyar őslakosság Magyarországra toloncolása és (a németektől „megtisztított“ Szudéta-vidékre) Cseh területekre telepítése. A tények makacs dolgok, a számok önmagukért beszélnek: az 1947. április tizenegyedike és 1948. december huszonkettedike között végrehajtott „lakosságcsere“ értelmében 89 660 felvidéki magyarnak kellett elhagynia az édes otthont. A kitelepítettek zöme nem is tért vissza szülőföldjére. A szerencsésebbeket „csak“ Csehországba deportálták. Szörnyű, ám igaz: a negyvenes évek második felében csehországi Erzsébet asszony: „Gyermekünk a kitelepítés áldozata lett“ gazdáknál földönfutóvá vált, portáikról elűzött magyar rabszolgák ezrei robotoltak. Az üldöztelésekről a szlovák történelemtudomány szemérmesen hallgat. Hivatásos történelemcsinálóink abban reménykednek talán, hogy belátható időn belül az árnyékvilágba költöznek a magyarságukért igazságtalanul meghurcolt szerencsétlenek, és aztán egyszerűen le lehet tagadni az egészet? Meglehet, minden elképzelhető. Szerencsére élnek még a vészterhes idők szenvedő alanyai, s emlékeznek is életük eme tragikus állomására... Gyerk apró Ipoly menti település. A községjelző táblákon Hrkovce név szerepel. Az őslakosság magyar, Nagy Lajos nyugdíjas szerint a második világháború végéig a jegyzőn és az útkaparón kívül csupán a korponai születésű foltozó suszter és családja volt szlovák. De ők is magyarul beszéltek. Nos, mára némiképp megváltozott a helyzet. A századforduló táján még több mint 700 lakosa volt a községnek, most azonban már talán négyszázan sem laknak itt. A tömeges deportálások alaposan megtizedelték a lélekszámot. A sokkot azóta sem tudták kiheverni az emberek. Csehországba, éppen a már említett Nagy Lajos adatai alapján, 14 családot, szám szerint 49 személyt telepítettek ki, a kertek alatt csordogáló Ipolyon túli Magyarországra pedig 41 család, azaz 162 lakos került. A kitelepítettek között akadt csecsemő, már mozdulni is nehezen bíró idős ember, valamint apró gyermek és eladósorba került leány is. A gyerkiek sokat szenvedtek a második világháború idején. A faluban, ahogy az öregek ma is emlegetik, „töbször is megfordult a front." A szétlőtt házakat azonban ezerkilencszáznegyvenhat karácsonyára már többnyire úgy-ahogy helyrepofozták az emberek. Nagy Lajosék is rendbe tették a lakást. Pedig volt mit helyrehozni. Az oroszok fürdőt csináltak a lakóhelyiségekből, az ajtókat, ablakokat mind egy szálig eltüzelték, az elhasznált fürdővizet meg a kiütött szobafal helyén tátongó lyukon vezették ki a lakásból. Nagy Lajosnak csőstül kijutott a bajból már baka korában is. A németek, sok sorstársával egyetemben Sopronból marhavagonokba zsúfolva Németországba indították. Kiképzésre mentek, nekik kellett volna megverni az „amcsikat", később pedig visszaszorítani az egyre előretörő oroszokat is... A széllel bélelt vagonokban a csupasz deszkákon kuporogtak. Fáztak, sokan megbetegedtek közülük. Karácsony napján érkeztek Fuldába. Mindjárt szerencsésen túlélt egy szönyegbombázást. Körülötte aratott a halál, hullottak az emberek, akár ősszel a legyek. Aztán amerikai fogságba került. Nős volt már, azt hitte soha többé nem látja viszont a családját. Az Isten azonban épségben hazasegítette. Azt hitte, nagyobb baj már nem érheti ezután. De tévedett. Az újabb tragédia ezerkilencszáznegyvenhat elején, a reszlovakizálással kezdődött. A kisbíró egyre járta a falut, s dobolta, hirdette, menjenek az öreg iskolába, írják alá a hűségnyilatkozatot, mert különben takarodhatnak a településről. A legtöbben nem vették komolyan a hirdetést.- Magyar vagyok - mondta Nagy Lajos is a feleségének -, s ez csak nem bűn? Nem tagadhatom meg ocsmány módon egyetlen tollvonással az anyanyelvemet, a nemzetiségemet. A milliók halálát okozó esztelen „kalandból", a világháborúból sértetlenül hazakerültünk, győzködték egymást a férfiak, hát békében csak nem történhet semmi bajunk. Jaj, dehogy nem, bizonygatták az orosz lágerek poklát túlélők, a fanatikus, korlátolt politikusoknak semmi sem drága! A faluban néhányan reszlovakizáltak. A nép tudja, kik lettek árulók. Egyre vadabb hírek keltek szárnyra a községben. Koncentrációs táborba visznek, suttogták egyesek, mások meg azt rebesgették, hogy egyenesen gázkamrába kerülnek. Nagy Lajos felesége várandós volt. Vajúdott. A vészterhes órákban második gyermeküket várta a család. Erzsébet asszony szinte állandóan sírt, zokogott. A kis Éva december tizenegyedikén látta meg a napvilágot. Tizenharmadikán reggel pedig katonaság szállta meg a települést. A fegyveresek csatárláncban vették körül a falut. A katonák hozzáláttak a kijelölt családok kitelepítéséhez. A kárvallottakat, állítja Nagy Lajos, felsőbb utasításra a helyi elöljáróság jelölte ki. Az irányító testület egy földművesből, egy alkoholista vasúti pályamunkásból, egy volt légionáriusból, egy úgyszintén nyugdíjas vasúti pályamunkásból és egy béresből, valamint a kántortanítóból állt. A Nagy portára is teherautó gördült, s a család akarvaakaratlan kénytelen volt hozzálátni a készülődéshez. Nyirkos hideg idő volt. Erzsébet asszonynak egyre folytak a könnyei. Pedig akkor mát tudta, az újszülöttel és a másik gyermekkel együtt néhány nap haladékot kapott. Édesanyja kikönyörögte ugyanis, hogy odahaza maradhasson.-Alig pár órája szült csak - érvelt, magyarázott, esdekelt a csendőröknek -, rengeteg vért vesztett, lábra sem bír állni, de Ígérem, ha kicsit összeszedi magát, felerősödik, vagont bérelek és a saját költségemen a férjéhez szállíttatom. Az érv hatott. Elvégre a csendőrök sem voltak fából! A fiatalasszony otthon maradhatott. A férjének azonban mennie kellett... Erzsébet belecsimpaszkodott az ura karjába.- Nem engedlek el - jajveszékelt -, veled megyek én is, hadd haljunk meg együtt! Szívszorító látvány volt. Még a költöztetésnél segédkező katonák szeme is megtelt könnyel! A jármű kigördült az udvarból, Lajost Tompára, a vasútállomásra szállította. A szeretteitől elszakított családfő szomorú volt. Felesége a gyermekekkel a szüleihez költözött. Elárvult lakásukba Szénavárról érkezett család telepedett be. A teherautókról marhavagonokba terelték az embereket. Nagy Lajosnak ismerősök szorítottak helyet maguk mellett. Behordta a vagonba a cókmókját. A tulipános ládában jóféle házikoszt is lapult, a fiatalembernek azonban sokáig nem volt kedve elővennie az elemózsiát. Már késő délutánba hajlott az idő, mire megteltek a kocsik. Egy éleset sipolt a mozdony, aztán döccenve elindult a tömött, jókora szerelvény. Egymáshoz bújtak, egymást vigasztalták, biztatgatták félelmükben, tanácstalanságukban az emberek. A vagonokban farkasordító volt a hideg, didergett mindenki. Szökni nem mert senki, mindenki félt, hogy tettének a családja, felesége, gyermeke látja majd kárát. Vécé nem volt a „deszkabörtönben“. Az apróságok bilibe végezték szükségüket, a felnőttek pedig kinyitották az ajtót és a vagonból kihajolva könnyítettek magukon. A „rabszolgajelöltek" csak Táborban szánhattak ki a szerelvényből. Karácsony volt. A béke, a szeretet, a megbocsájtás ünnepe! A meleg szobákban égtek a karácsonyfákon a gyertyák. Nekik meg fel kellett a sínek mentén sorakozniuk, hogy a környékbeli gazdák kedvükre válogathassanak közülük. Aztán elkezdődött a rabszolgavásár. A gazdák a többgyermekes családokhoz nemigen ragaszkodtak. Felesleges kenyérpusztítót senki sem óhajtott a portájára vinni. Nagy Lajos: „Marhavagonokban utaztunk“ Lajost egy nála két évvel fiatalabb férfi szemelte ki magának. Megtapogatta az izmait, azután rászólt:- Vegye a holmiját és jöjjön utánam! Nagy hó volt, lépkedni is alig lehetett. Az apró gyermekek sírtak, fáztak, dideregtek. A fiatalember Hvozdanyba, egy gazdaságba került. Teheneket gondozott, sertéseket etetett, béres, afféle házicseléd volt, tette, amit éppen rábíztak. A családjával levelezett. Egyszer, február elején táviratot kapott otthonról. „Gyere haza, szólt a szűk szavú üzenet, meghalt a kicsi. „Nagy Lajos körül megfordult a világ. Meghalt, motyogta maga elé, én meg jóformán alig láthattam. Hazaengedték. A sok sírás okozta a baba halálát, állapította meg az orvos, nem fejlődhetett a szíve rendesen.- Visszavárjuk - búcsúzott tőle a gazdasszonya -, magával hozhatja a családját is!- Ne haragudjon - jegyezte meg szerényen a fiatalember de én nem önszántamból hagytam el a szülőföldemet, ezért nem vágyom vissza. Tompán élő családjához ment. Gyerki lakásukat továbbra is az idegenek birtokolták.- Visszajöttem - kopogtatott be a temetés után hozzájuk -, szeretnék beköltözni a házunkba.- Nem jöhettek ide - válaszolt az új honfoglaló -, magyar nem élhet ezen a vidéken! Kisvártatva csendőrök keresték. Az utolsó pillanatban sikerült elbújnia előlük. A családjával együtt aztán Magyarországra, Mezőcsátra szökött. Ez azonban már egy másik történet lenne... Nagy Lajosék, sok kaland után 1948 júniusában költöztek végérvényesen haza. ZOLCZER LÁSZLÓ Az Ipoly mentén is félelemben éltek az emberek
