Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)
1993-02-06 / 30. szám
1993. február 6. Szabad fórum Szabad ÚJSÁG 5 Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, név nélkül vagy álnéven - szájzár nélkül - ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mer kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát, sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállal. Süvöltsön a szelep! Hogyan lettem vitorlás karimáspoloska? Álmodoztam én, a balga, hogy előző életemben jóságos és emberszerető király udvari írnoka voltam, vagy keleti nagy kán számadója, esetleg a túlvilág urának krónikása. Nagy divat a lélekvándorlás, pont az én lelkem lenne kivétel?! Kutattam a reinkarnációt, mert hallottam a síró oroszlánról, kit egy koldus vezetett. Azt mondta az embereknek: „ ebben az állatban egy nagy királynak lelke lakozik". És a vadon fura ura könnyeket ontott, sírt. Az emberek meg templomba vezették. Ott a helye egy uralkodónak. Charles Porter világéletében azt állította, hogy ő nagybátyja reinkarnációja, akit a tlingit indiánok szúrtak le. A törzs feljegyzéseiben megtalálták az indián férfi nevét. Charles Porter testén jobboldalt egy anyajegy díszelgett. Pontosan megfelelt egy tlingit lándzsahegy méreteinek. Persze, olvastam a sztorikat. Hernádi könyvében a „Lélekvándorlás" címűben. És ott pompázott előttem a hihetetlen táblázat. Huszonhét számítás és egy hatvankérdéses tesztmegoldása után megtudhatom végre: toll koptató voltam-é a múlt ködében? Egy szép napon azután a könyv fölé görnyedve számolni kezdtem. Kisvártatva kiderül a szörnyű igazság: vitorlás karimáspoloska voltam. Ezerkilenszázharminckilencben születtem, hatvanhatban haltam erőszakos halált, tizenhat utódot hagyva árván. Nem nyugodtam bele keserű sorsomba! Folytattam a vándorlást. Kilenczszázhuszonötben császárgombaként láttam meg a napvilágot, hogy egy véletlen baleset során harminckilencben elpusztuljak. Nem álltam meg: újabb számítások, új élet. Ezerkilencszáznyolcban egy katicabogár született Németországban. A világ még csak nem is sejtette, hogy én vagyok az! Tizenöt évig repkedtem mezőről mezőre, természetes halálom volt. Éjfél felé megtudtam, hogy ezernyolcszázkilencvenháromban tengeri makként ,.pislogtam" egy tenger mélyén. Hajnalban hagytam abba, amikor a szemem előtt már-már összefolyó számjegyek szerint ezerhétszázhetvenhatban, mint erdősáv díszelegtem valahol Angliában... így van ez kérem, hiú lény az ember. Legszívesebben a mennyben lebegne, s kiderül: maximum tengeri makk lehet. Ezek után már csak az vigasztal, hogy kolléganőm, aki tizenöt évig hitte, ő volt Marie Antoinette, aranyos virágbogárként tengette sanyarú előző életét... BÁRÁNY JÁNOS Alig pár hete, hogy az ország, ahol élünk - hazánk - új nevet kapott. A „névadás“ óriási gyakorlati következményeket von maga után: pozitívakat és negatívakat is, s mondanom sem kell, a mi generációnk aligha fog a kellemesebbjéből részesülni; a mi osztályrészünk a munka, az adófizetés, a nélkülözés, az útkeresés. Merthogy nem egyszerű névcseréről van szó: alapjaiban át kell épülniük a társadalmi-gazdasági mechanizmusoknak, miközben az arculatkeresést is folytatnunk kell. A kettős teher nagy próbatétel egy fiatal államnak s az állam polgárainak egyaránt. Szlovákia gyermekként botladozik a demokrácia (keresésének?) útján - írták már le majdnem ugyanezekkel a szavakkal előttem, ki tudja hányán. Csehország 70 éven át volt gondos gardedámunk, s ebből kereken 4 évtizeden keresztül szocialista és álinternacionalista úton törtettünk „előre“, a világproletariátus álmainak netovábbja, a vörös csillaggal fémjelzett kommunizmus felé... Aztán jött november: „To je ono!“ - ordítottuk csehek, szlovákok, magyarok és rutének, dőltek Lenin és Gottwald szobrai, s kész csoda, hogy a Slavín a helyén maradt... A tribünről a szónokok egyenest a parlementbe vonultak, s kezdetét vette az állítólagos demokratikus fejlődés. A demokrácia három éve alatt tár-Minótaurosz labirintusában sadalmunk igencsak rétegeződőtt - munkanélküli koldusokra, szegény melósokra, melós átlagemberekre, jól szituált kisvállalkozókra, milliomos üzletemberekre... Persze, vannak köztes alakulatok, rétegek is, de azok nem olyan lényegesek. Viszont a politikusok és pártvezérek, a honatyák és gorilláik nem éppen szegény kasztja megérne egy misét! Mivelhogy éppen ők azok, akik „kivívták“ nekünk az önálló Szlovákiát. Ők azok, akik lábadozó, újdonsült demokráciánkat erőn felül próbára tették, kockáztatva annak létét, megmaradását. Mert mi egy ország életében három év? S mi egy ember életében három év? Új szerepkörünkbe, a demokrácia kényes-fényes „szakmájába“ épp hogy csak belekóstoltunk, s most meggondolatlanul elvárnák tőlünk, hogy versenyre keljünk a demokrácia külföldi magisztereivel - pedig éppen elég problémát jelent talpon maradni is. Itt és most saját magunk és családunk el- és megtartásán törjük fejünket, nemigen érünk rá fennkölt dolgokkal, demokratikus építkezéssel, különválással, de még elnökválasztással sem foglalkozni. Enni kell, öltözködni kell, lakni kell - élni kell! Szegény, ifjú, koraszülött Szlovákia! Nem hiszem, hogy az ország, a szlovákság hasznára van ez az elsietett, erőszakos válás: Nem hiszem, hogy nem lehetett volna pár évet kivárni, amíg a társadalmi, politikai és gazdasági stabilizálódás megtörténik, s egy erős, magabiztos, határozott profilú Szlovákia lépett volna az önállóság természetes útjára. A szlovákok, s velük együtt persze mi, itt élő magyarok is, keressük a modus vivendit, a megélhetés és a túlélés módját. Vajon a demokrácia az Ariadné-fonalunk az útkeresés minótauroszi labirintusában? Ki tudja?- Ferenczi -Üvöltés, fél egészség... Csak állok és üvöltök. Ismered azt az érzést, mikor elhatalmasodik rajtad az igazságtalanság elleni cselekvés vágya, de tetű voltod miatt csupán oroszlánbömböléssel tudsz könnyíteni magadon? Haragszom a főnökömre... vagy a főnököm főnökére? Mindegy, tele van velük a hócipőm! Miért bámulsz rám olyan üreginyúlpofával? Te még sohasem rúgtál ki a fejedre piszkító emberekre? Nem tudod, hogy ha nem nyitod ki a csuszalesődet, akkor továbbra is eheted a kefét, s a diliházban kötsz ki? Jobb, ha kiordítod magadból a kínodat. Ezzel aztán eléred, hogy vagy meghallgatnak és például emelik a fizetésed, vagy... a lábad sem éri a földet. Van egy alternatív megoldás is. Én például nem csak úgy a levegőbe üvöltök. Az irodának csúfolt lyukat, ahol dolgozom, a góré szobájától csak egy szekrénysor választja el. Van a szekrénysoron egy bazi nagy hézag, így, ha én elüvöltöm magam minálunk, akkor azt ő úgy hallja, mintha az ő fülébe üvöltenéd, de mivel hallgatózni nem illik, nem szól bele az üvöltésembe. Ez a górénak is jó, mert eléggé natúr állapotban ugyan, de fülébe ordítódik minden, ami beosztottjait bántja. Én meg miután közöltem a „hézaggal" véleményemet bizonyos körök különböző fel- és lemenőiről, eléggé megnyugszom. El is neveztem az „irodalukunkat“ DÜHÖNGŐnek. Mellesleg a DÜHÖNDŐben öt ember dolgozik és dühöng, káromkodik szüntelen, fejenként három négyzetméter területen. Na, megyek a dolgomra... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ... Lukinyúl Szerintem ezt a képet nem meritek betenni... A Jég birodalom fogságában Kardos úr, hol az Úr? Ma reggel megint kaptam külön is papírt meg ceruzát... Tavaly, december huszonnegyedikén tartóztattak le. Ketten jöttek értem.- Firkászkám - röhögött a képembe az apróbb hemyóképű gorilla -, te leszel Jánosík karácsonyi ajándéka. Meglátod, kellemes órákat töltőtök majd el együtt. Mivel nem voltam hajlandó öncenzúrázni a gondolataimat meg főleg az írásaimat, a hatalom kegyetlenül demokratikus urai megbélyegeztek. Homlokomra egy hármas halmot és kettős keresztet ábrázoló három koronás bélyeget ragasztottak, és visszamenőleg, január elsejei dátummal helyben, azonnal le is pecsételték. Mások meg órákig álltak a hidegben, fagyban érte... A kormányszanatóriumban jó dolgom volt. S ha nem garabonciáskodtam, még enni is kaptam. Igaz, nap mint nap meg kellett szolgálnom az eledelt. Jánosík beszélte a nyelvünket: még ezerkilencszáznegyvenhétben, a második világháború végén egy albán fókavadásztól tanult meg magyarul. Smasszerem kolibri agyú, dadogós szemű, nagy marha ember volt. Időről időre házi feladatokkal bízott meg. Különféle dolgozatokat íratott velem. Megadott témára kellett karcolatokat faragnom.- Aztán jó röhögős legyen - kötötte a lelkemre minden egyes alkalommal mert különben a küblibe löttyentem a menüt. Most magáról a Jégbirodalom farkasfogú tejhatalmú uráról, Kardos őelvtársságáról kellett papírra vetnem néhány keresetlen, rekeszizomcsiklandozó gondolatot. Kardos úrra a nemzeti többség kisebbik felének többsége szavazott a legutóbbi választásokon. De meg is hálálta ám választói bizalmát! Különféle testedző, unaloműző játékokat eszelt ki számukra. Az öregek például nyugdíjukat csak a legmagasabb jéghegy csúcsán vehették át... Magam elé húztam a papírt, és írni kezdtem. „Kardos úr szép ember. Sőt ritka szép ember. Sajnos, nem elég ritka, merthogy egy van belőle. És az is sok! Kardos úrnak szép feje van. Szép nagy. Rájöttem, miért hagyott fel a bokszolással: túl nagy előnyt kínált az ellenfeleinek, egyszerűen képtelenség volt nem eltalálni. A múltkor is rajta felejtettem a szemem. De ráfáztam, mert ellopta! Az esze, az igen. Az vág. Mint a borotva. Vág. A sebeket meg nem győzzük kúrálni. Kardos úr rendkívül férfias ember. Télvíz idején, a legzordabb zimankóban sem húz kesztyűt. Attól fél ugyanis, hogy hátha benne van az ellenség keze. Minket, magyarokat valósággal ajnároz. Több összeröffenésen elmondta már, hogy vannak magyar barátai is. Hát persze! Átkeresztelkedett elvbarátai. Mert azok az igazán jó magyarok. A többi? Silány, elkorcsosodott, hitvány népség! Egyik elvcimboráját - amelyik elszerette az apja feleségét, sajnos, magam is ismerem. Az igen! Az okos ember. Hát még milyen buta! Ha elmegy a templom mellett, a toronyban a harang elharapja a nyelvét. Kardos úr nagy mágus. Bűvész. Illuzionista. Uralkodása alatt senkinek sem lehet illúziója. A köpönyegforgatás s az intézményesített mellébeszélés világbajnoka. Országában mindenkinek lehet önálló véleménye. No igen. Egyszer! Tovább nem folytathattam. Bejött lakosztályomba a rojtoslelkű Jánosík. Elvette másnapi „ebédjegyemet.“ Olvasás közben többször felnyeritett.- Jól van, no - vágott aztán orrba szelíden, hogy a fal adta a másikat -, ügyes vagy. Holnap megint kaphatsz enni... Sőt, most külön is megjutalmazlak. Választhatsz, melyik oldaladon szeretnél aludni. Összegyűrte a papírt és a galacsint az ajtóból a küblibe pöccintette.- Láttad? Hárompontos dobás volt! Kiment, én meg a poloskatetemekkel kitapétázott fal felé fordultam. „Remélem, hamarosan alaposan leszedik róla a (kettős)keresztvizet!“ ZOLCZER LÁSZLÓ Kecske és káposzta A Szlovák Köztársaság decemberi költségvetési vitája során volt egy jelenség, amelyről a magyar sajtó kínosan hallgatott. Az egyik parlamenti bizottságban - a kisebbségi és közigazgatásiban - a költségvetési tervezet megvitatásakor nem lehetett jelen egyik magyar nemzetiségű bizottsági tag sem, így felkérték bizottsági tag ismerősüket a neves szlovák írót: legyen már olyan szíves, ügyeljen arra, nehogy a szlovákiai kisebbségek kultúrájának támogatására szánt 130 millió koronából lecsípjen valaki. írónk ezt követően - már magyar barátai távozása után - maga terjesztett be e ponthoz módosító javaslatot, melynek értelmében 45 millió koronát e tételből a Matica Slovenská, illetve a szlovák gyermekirodalom kapott volna meg. A parlamenti plénum napján előadott bizottsági közös álláspontokból és javaslatokból derült ki, hogy a káposzta kecskére bízattatott. Mentve a menthetőt ezt követően olyan „politikai megegyezés“ született, hogy az író-féle módosító javaslatot nem hagyja jóvá a többség, amennyiben a magyar koalíció a költségvetési törvény elfogadása mellett szavaz. íróink és költőink tehát, amikor majd megkapják könyveikre a kellő támogatást a kulturális tárcától, gondoljanak arra is, mi volt ennek az ára. És küldjenek egy tiszteletpéldányt egy „független“ írónak. S ha gondolják, egy másiknak is küldhetnek. Annak, aki kecskére bízta a káposztát. N. GY. R. .Nyelvében él a nemzet!“ Zolczer László felvétele
