Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-24 / 45. szám

4 Szabad ÚJSÁG Napjaink 1993. február 24. Változó Közép-Európa Tragédia lenne a XIX. századi nemzetállam Dr. Glatz Ferenc történész (1941) 1965-68 között a Századok című rangos szakfolyóirat szerkesztőségi titkára, 1968-tól az MTA Történet­­tudományi Intézetének munkatársa, 1986-88 között igazgatóhelyettese volt; 1979-től a História című lap felelős szerkesztője, 1989 májusától 1990 júniusáig a Magyar Köztársaság művelődési minisztere, egyetemi tanár (ELTE) és a budapesti Európa Intézet igazgatója. Kutatási területe a XIX. és XX. század. A História tavalyi utolsó számában gondolatébresztő tanulmányt közölt ,,A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma“ címmel. Fegyvert, s vitézt — Mi lesz a „kardokkal“?- A trianoni békerendszer nap­jainkban omlott össze. Csehország kivonult a Kárpát-medencéből. Megalakult az önálló Szlovákia. A dilemma tehát adott: Magyaror­szág áll-e majd Kelet-Európa élén, és ez az ország lesz e térség „húzó­lova“, vagy ellenkezőleg, a Nyugat védőbástyájává válik. Hogyan látja ön ezt a kérdést?- Nekem az a véleményem, hogy a térségünkben élő népek egymásra­utaltságát annyit emlegették az elmúlt negyven esztendőben, hogy senki sem hisz már benne. Az úgynevezett szocialista államok közössége annyira rosszul sikerült mint képződmény, hogy ma mindenféle egymásrautalt­ság eltűnik az emberek szeme elől. Nem hiszem azt sem, hogy Cseh­­országnak sikerülne az itteni hagyo­mányos termelési és munkarendszer­ből egyik napról a másikra kiszakadva közvetlenül csatlakozni a nyugat-euró­­pái kultúrához. Én kívánom, hogy si­kerüljön - félreértés ne essék -, de tudomásul kell venni, hogy a nyugat­európai termelési és politikai közössé­gek, valamint a piac nem várja tárt karokkal a volt szocialista országokat. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az itt élő - különben nemcsak az elmúlt negyven, de sok száz év folya­mán, hagyományos termelésben, munkaerővándorlásban egymásra utalt - sok kulturális azonosságot mu­tató népeknek ki kell dolgozniuk a kü­lönböző regionális együttműködési koncepciókat és ezek szervezeteit. Ami az önálló Szlovákiát illeti: Azt hiszem, én voltam egyedül az, aki már tavaly tavasszal le is írta, örülök an­nak, hogy Szlovákia önálló lesz. Azért, mert minden, e térségben élő nemzet­nek meg kell élnie a nemzeti önálló­sággal kapcsolatos élményeket. Ter­mészetesen, ez ugyanúgy veszélye­ket is rejteget a szlovákok számára, mint ahogyan Magyarország számára 1920-ban rejtegetett, amikor ez az ország - ha úgy tetszik - végre állami­lag önálló lett. De mi volt ennek az ára? Mi volt annak az ára, hogy az állami határokkal szétszabdalt regio­nális termelési és emberi közösségek egyik pillanatról a másikra felszámo­lódtak?! Ezért az a véleményem, hogy most ebben a térségben nem volna szabad vezető elvként elfogadni azt a nemzetállami koncepciót, amit a XIX. század kialakított. Én nem riadnék vissza attól, hogy bizonyos típusú minisztériumok közösen szer­veződjenek szomszédos területeken. Olyan új állami szervezeteket kellene létrehozni, amelyek nem a nagyhatal­mak mintájára, a különböző önálló tisztviselői rendet hívják életre az egyes országokban. A legnagyobb baj az értelmiséggel és a középosztállyal van. Hogy miért? Gondolja csak el, mit jelent az önálló­ság! Önálló nemzeti akadémiát, ónálló nemzeti reprezentációt, önálló pecsét­nyomó réteget, önálló diplomáciát! A középosztály remekül megél ebből a fölszaporodó bürokrációból. Ha ki­számítanánk, hogy egy főre hány bü­rokrata esik a világon, akkor ez a tér­ség - beleértve Szlovákiát, Magyaror­szágot és Horvátországot is -, valahol az élen állna. Végúlis, társadalomtör­­ténetileg nézve, ez a középosztály visszaélése az új fejlődési tenden­ciákkal. A másik nagyon lényeges szempont az, hogy bizonyos alapkérdésekben meg kell egyezni! Ezt tudomásul kell venni. Szlovákoknak, magyaroknak, szlovéneknek, horvátoknak... Buta­ság volt — nagyon jól tudjuk - a nem­zetállam receptjét követni egy sok­nemzetiségű országbein, amit a ma­gyar vezetőréteg követett a dualizmus időszakában. Butaság volt a kisállami­ság elvét követni 1919 és 1989 között, hiszen ez egy egymásrautalt termelési közösséget szabdalt szét. Ha úgy tet­szik, a nemzeti nyomorúságot 1920 után a szociális váltotta föl e tér­ségben. Rossz volt 1949 után a szovjet inter­nacionalizmus, amely a nemzeti önál­lóságot elnyomta. Fölmerül a kérdés: Most térjünk vissza a kisállamiság ideájához? Szabdaljuk tovább újabb államhatárokkal e területet, ahol em­berek élnek, termelnek, dolgoznak, mindennapi életüket élik, amikor a ter­melés éppen a nagy térséget követeli meg? Miért jött föl az Egyesült Álla­mok, miért tudott fejlődni a Szovjet­unió? Mert kérem, azért legyünk ész­nél! Az, ami abban a térségben történt 1917 és 1990 között, mégiscsak volt valami. A béka alsó felénél lévő helyzetből tulajdonképpen a világ má­sodik atom- és egyéb hatalma lett.- De milyen áron, az már más kérdés!- Mindennek megvan a maga ára. Természetesen ezt nem tartom jó re­ceptnek; zsákutcának tartom. Csak azt akarom mondani, hogy a túlzott elaprózódás nagyon nagy veszély. Másrészt tudomásul kell venni, hogy ezek a nemzetállami határok sérthe­tetlenek, de nem lehetnek olyan típu­sú, klasszikus határok, mint amilyenek a XIX. és XX. században voltak. Értel­metlennek tartanám, ha a mai szlovák vezetésnek holnap már nem azon jár­na az esze, hogyan lehet a szomszé­daival, így Magyarországgal, Ukrajná­val és Lengyelországgal különböző típusú kooperációkat és különböző in­tézményeket létrehozni, hanem meg­próbálna mindent a nemzeti piac sza­bályai szerint leképezni. Nem akarok belebeszélni a szlovák politikába, mert ennél ők sokkal illeté­kesebbek, de akár a pénzpiacra, a monetáris politikára gondolok, őrült bajok fognak még ebből származni. Óriási lehetőség nyílik arra, hogy olyan regionális területi együttműkö­dés alakuljon ki, amelyre a kisállami­ság korában, vagy a szovjet rendszer idején nem kerülhetett sor. Értelmet­lennek tartom, hogy olyan egymásra utalt térségek között, mint amilyen Északkelet-Magyarország, Kelet- Szlovákia, ugyanakkor Dél-Lengyel­­ország és Nyugat-Ukrajna ne jöjjön létre kooperáció gazdasági, kulturális, de más területeken is, hanem állam­határokkal határozzák meg az embe­rek kapcsolatrendszerét. Mondjuk: ér­telmetlen, hogy Kassa és Pozsony között szorosabb kapcsolat alakuljon ki, mint Kassa és Miskolc között. És butaságnak tartom, hogy Nyíregyháza vagy Miskolc és Kassa között nincs szorosabb kapocs, ha azon gondolko­zunk - miniszterek és politikusok -, hogyan lehet Soprontól a Nyírségig egy egységes nemzetgazdaságot fö­lépíteni. Csacsiság! Mint ahogy nem tartom a magyar önállóság megsérté­sének, ha Nyugat-Magyarország Bur­­genlanddal szorosabb termelési és egyéb igazgatási kapcsolatba kerül, mint a Nyírséggel. Vagy nem tartom a magyar nemzeti érzésemet meg­sértve, ha a szlovéneknek és délnyu­gat Zalának a kapcsolatrendszere szorosabb lesz, mint - mondjuk - Za­lának és Budapestnek. Egyáltalán: meg kell gondolni, van-e értelme a nagy nemzeti reprezentációt ellátó fővárosoknak. Vegyük megint a följövő társadalmakat! Az Egyesült Államokat, vagy Németországot. Ezeknek az a szerencséjük, hogy nin­csen egy központjuk, hanem rendkívül sok központjuk létezik. Ilyen értelem­ben ez a sok centrum miért kell, hogy okvetlenül egy fővárosra - Bratislavá­­ra vagy Budapestre - legyen rákap­csolva? Én nagyon örülök annak, hogy az e térségben élő kis nemzetek önálló államalakulatokat nyernek - sok min­denkivel szemben -, de nagy tragé­diának tartanám, ha a régi keretekben akarnának gondolkozni. BALASSA ZOLTÁN Mikor használnak majd tankot szán­tani? Valószínűleg soha. De azért a hi­degháborús évek és okok „kimúlása“, a fegyverkoriátozási és leszerelési megállapodások eredményeként az egész világon számottevően csök­kenthetők lennének a katonai ki­adások. A CIA, a NATO és a stockholmi Békekutató Intézet adatai szerint az elmúlt évtizedekben - évi átlagban- a szovjet GNP 13-26 százaléka „vándorolt“ a hadiiparba. Egyes szá­mítások szerint a szovjet ipar termelé­sének egyharmada katonai célokat szolgál(t), s nem kerül(t) be a civil gazdaság „véráramába“. A fegyverkorlátozás és a hideghá­ború vége a Nyugat számára is okoz átmeneti gondokat, hát még a volt „szoci“ táborban! A már idézett stock­holmi intézet számításai szerint konti­nensünk nyugati felén 1995-re a hadi­ipar termelése 30 százalékkal csök­ken, s a nyugat-európai hadiipari szál­lítóknak is részleges termékváltást kell megvalósítaniok. Dolgozóik egy ré­szét át kell képezniük (vagy el kell bocsátaniuk), s az üzemek egy részét át kell szerszámozni. E gondok megol­dása piaci viszonyok között sem köny­­nyű feladat. S nálunk? Az új életre keltett, tervutasításos, centralizált gaz­dasági rendszerben pedig hallatlan erőfeszítéseket igényel, s a siker tá­volról sem biztos. Szlovákiában- eleddig, s még ki tudja, meddig- a hadiipar teljes elsőbbséget élvez. A legjobb minőségű anyagokat, tech­nikákat, technológiákat, valamint az ország legkiválóbb kutatóit és tudósait a katonai ágazat irányába „kanalizál­­ták“, s minden szükségeset biztosítot­tak a hadiipari termelés számára. En­nek következtében a katonai célú és a polgári termelés szigorúan különvált egymástól. A következő esztendőkben kettős feladatot kell(ene) végrehajtani a szlo­vák hadiiparban. Egyrészt „érvénye­sülést“ kell találni a felesleges és a leszerelésre kerülő katonai eszkö­zök számára a civil gazdaságban. Másrészt: a hadiüzemek kapacitásá­nak egy részét át kell alakítani a pol­gári termelésre. A tankokat ugyan nem lehet átalakítani traktorokká, de átalakítás után földmunkagépekként használhatók. Annyit már az egyszerű állampol­gárnak is sejtenie engednek, hogy a megváltozott világpolitikai helyzet következtében a szlovák fegyverek hagyományos vásárlói jelentősen csökkentették megrendeléseiket. S ez rendkívül érzékenyen érinti az új or­szág temérdek hadiüzemét, hiszen ezek a vállalatok kerültek az „átala­kítási kampány“ előterébe. Azonban a hadiüzemek termelésének fokoza­tos átállítása a polgári gazdaság cél­jaira igen nagy beruházásokat igényel. Valószínűleg a beruházásoknak csak egy része valósítható meg saját for­rásból. Az átalakításhoz tehát jelentős mennyiségű külföldi tőke bevonására is szükség van. Miután az ország keményvalutahiánnyal küszködik, va­lószínűsíthető, hogy a külföldi tőke, licenc és vegyes vállalati formában áramlik majd be a hadiüzemekbe. Nyílt kérdés, hogy a visszarendező­dés irányában „munkálkodó" kor­mányzati magatartás esetén, amikor a külföldi bankok félnek a befekteté­sektől, miként teljesülhet ez az igény. A kinyilatkoztatások szerint már harmadik éve a piacgazdaságot épít­getjük, de a szlovák gazdaság egé­szére mégis a verseny hiánya jellem­ző. S ez a katonai célú termelést folytató gyárak esetében fokozottan érvényesül: nem érdekeltek a gazda­ságos termelésben, a termelékenység növekedésében, a költségek leszori­­tásában. A tervezésben nem vették figyelembe a termelési költségeket, a mennyiségi mutatók teljesítése volt a legfontosabb cél. Gyakorlatilag sen­ki sem törődött a felhasznált anyagok mennyiségével a ráfordított munka­órákkal és a költségekkel. Ennek meg­felelően a minőségi termelést nyújtó hadiüzemekben sem alakulhatott ki a korszerű menedzseri szemlélet, illet­ve a menedzserréteg. Az első számú kérdőjel a hadiüze­mek termelésének átalakításában a menedzseri ismeretek megszerzé­se. Hiába van ugyanis központi hatá­rozat a termelés átállítására, ha hiányzik az ehhez szükséges vezeté­si, termelési és piaci szemlélet. Nem lehetetlen, hogy még a jelenleginél kedvezőbb belső atmoszférában is ezen a tényezőn bukhat meg, illetve szenvedhet jelentős késedelmet az egész átalakítási, „leszerelési“ prog­ram. Némi segítséget jelenthet, hogy a nyugati töke és technológia várt beáramlása a hadiüzemek újsütetű polgári részlegeibe együttjár majd a korszerű vezetési és gazdálkodási ismeretek „becsurgásával“ is. A hadiüzemek egy részének átszer­­számozása, átépítése, valamint az ott dolgozó munkaerő átképzése kezdet­ben az egész szlovák gazdaság szá­mára jelentős megrázkódtatással jár­hat. Az erőtlenül publikált központi elképzelések szerint a hadiüzemek „polgárosodásával“ párhuzamosan ezeknél a vállalatoknál műszaki forra­dalomra is szükség van. Az átállással együtt kell járnia a miniatürizálás, a számítógépesítés meghonosításá­nak, valamint a korszerű infrastruktúra és a távközlés kiépülésének. Egyelőre azonban még csak a poli­tikai csatározásoknál tartunk. Várható, hogy a hadiüzemek fennmaradásában érdekelt lobbyk és döntéshozók kivár­nak. Mert ha a balkáni állapotok euró­pai méretűvé bonyolódnának, akkor, ugye, a félelemkeltő és gyilkos eszkö­zökre s gyáraikra ismét szükség lehet. Tehát a kardok egyelőre a hüvelyek­ben, azonban derékra felcsatolt álla­potban maradnak. Mármint Szlová­kiában. (korcsmáros) Környezetvédelem, vagy más? Maradjon bizalmas az anyag... elmúlt napok egyik nem­zetközi botrányát az az anyag képezte, amelyet a termé­szetvédelmi világalap tett közzé s amely a bősi erőmű környezeti ártalmait vette számba, illetve arról tudósított, hogy a szlovák kormány a környezeti károk tudatában enge­délyezte a C variáns üzembe helye­zését. Július Binder - aki mintha egye­düli illetékese lenne a kérdésnek szűkebb pátriánkban - vasárnap azt nyilatkozta, két méterrel emelkedett a talajvízszint, nem igaz hát, hogy veszélyben vannak az ivóvízforrá­sok. Binder úr persze vízügyes, aki csak a vizet és a művet látja, az már nem érdekli, milyen minőségű az említett víz. Az az anyag ugyanis, melyet kormányunk valóban látott, tételesen tartalmazza, hogy nyolc év alatt annyira elszennyeződnek az ivóvízforrások, mintha egyenesen a Duna medréből mernénk. A D. Liptáková vezette vizsgálócsoport eredményei alapján ugyanis olyan következtetés született, hogy a föld alatti ivóvízkészletek teljesen konta­­minálódnak, felhasználhatóságuk csak a legmagasabb költségekkel járó tisztitó módszerek alkalmazásá­val lesz lehetséges (aktív szénszű­rés). A megemelkedett - méghozzá tartósan megemelkedett - talajvíz­szint következtében bemosódnak az eddig kiülepedett, illetve a természe­tes módon kiszűrt szennyeződések a mélyen fekvő talajvizekbe is, ugyanúgy, ahogy áradások alkalmá­val most is bemosódnak, de az apa­dást követően újra kiülepszenek. A Mucha professzor vezette csoport nem dolgozott ki olyan intézkedés­rendszert, amely összhangban len­ne ezzel a várható következmény­nyel, tehát megakadályozná az ivó­­vízkészletek elszennyeződését. A C variánsra vonatkozóan nem is készült külön ilyen anyag, sőt az üzembe helyezés egyik feltételeként szabott vizsgálat el sem készült. „Az intézkedést nem tartalmazza a ma­nipulációs (üzemeltetési) rend“ - fo­galmaz a bizalmas anyag, de a be­ruházó (Binder) ígéretet tett rá, hogy a szükséges dokumentumok 1992 végéig elkészülnek. Feltehetőleg ez az ígért anyag még bizalmasabb, mint a botrányt kiváltó, mivel azt eddig még senki nem látta. A 19 környezetvédelmi feltétel 3. pontja szerint ki kellett volna dol­gozni, milyen hatással lesz az erő­mű üzemeltetése a talajvizek vízügyi kihasználhatóságára. Nos, vizsgálat csupán az ún. B variánsra készült (átfolyós rendszer), mely a dunakiliti tározó üzembe helyezését feltéte­lezte. A vizsgálat csak azzal foglal­kozott, ha üzemelni fog az erőmű, nagyobb mennyiségű víz lesz nyer­hető vízgazdálkodási célokra, azt azonban senki nem vizsgálta, a C-variáns e szempontból milyen ha­tásokkal jár. A Hálek prof. csoportja által végzett várható talajvizszint­­változási vizsgálat a C variáns ese­tére olyan végkövetkezetetéssel járt, hogy kb. nyolc év alatt a felére csökken a mostani vízutánpótlás mennyisége, ekkor tehát problémák lesznek a kinyerhető vízmennyi­séggel. A 4. pont a víz tisztaságára vonat­kozott. A vizsgálatokat ebben az esetben is a B változatra dolgozták ki. Az eredmény: romlik a víz minő­sége. Szemétnél nitrát, vas és man­gán, Somorján vas és mangán kerül nagyobb mértébken a parti szűrésű kutakba. Bősről csak feltételezések vannak. A C variánsra végzett rész­leges vizsgálat szerint a helyzet ugyanilyen marad. Elszennyeződ­nek a ligetfalusiakat szolgáló kutak is vassal és mangánnal. Magának Bősnek a vizeivel nem foglalkoztak. A hatás minimalizálására végzett vizsgálat eredménye, hogy az alkal­mazott technikai megoldások nem segítenek. Oroszváron vas, mangán és szerves anyagok kerülnek az ivó­vízbe, Szemeten vas és mangán, Somorján vas és mangán a megen­gedett szint legfelsőbb határértéke szintjén. A kutak védelmére senki nem dolgozott ki intézkedéseket. Bős térségében nem készült komp­lex elemzés, a jelenlegi mérések (monitorozás) azt mutatják, hogy nö­vekszik a vizekben a kénsavszárma­­zékok, a szulfátok koncentrációja (savasodnak). A bősi erőmű üzembe helyezésé­nek egyik fő indoka a szlovák fél részéről a Duna hajózhatóságának biztosítása. A 9. pontban megadott feltétel arra vonatkozik: Szaptól mi­ként lesz hajózható a Duna. A kiérté­kelésben adott válasz így hangzik: „A jelen feltételek mellett nem való­sítható meg, csak akkor, ha a nagymarosi erőmű is felépül. A Szaptól lefelé várható mederde­formációk vizsgálatáról tanulmányt rendelt meg a beruházó.“ Ugyanez a beruházó pedig han­gosan kiabálja: semmilyen káros ha­tása az erőműnek nincs a környe­zetre. (Kivéve a fentieket, melyek a jéghegy csúcsát képezik.) Feltehe­tőleg ezért kell titkosítani a jövőben az ilyen anyagokat. Nehogy mások is ellessék tőlünk a tökéletesen kör­nyezetbarát monumentális építke­zés titkát.-ngyr-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom