Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-30 / 24. szám

1993. január 30. Színes Szabad ÚJSÁG 7 Aki képtelen volt ölni Csak az ég tudja, hogy egy államférfinak, mint ami­lyen Fidel Castro is volt, hány babája lehetett. A brémai származású Marita Lorenzo mindenesetre nem tagadja, hogy egy volt a sok közül. A hölgy jelenleg New York­ban él, s nemrégiben megírta emlékiratait. Többek között azt is elmeséli, hogyan erő­szakolta őt meg Castro egy gőzhajó fedélzetén, s hogyan és meddig tartott viszonyuk, amelyből egyébként fiúgyer­mek született. Kapcsolatuk­ról a CIA is tudomást szer­zett, és arra akarta rávenni az ifjú Maritát, hogy végez­zen a kubai pártvezérrel. Ak­kor Marita még alig volt húsz­éves - most ötvennégy... Sokat szenvedett titkos sze­relme miatt, akit máig sem tudott elfeledni. Nemhiába kedvenc öltözéke a Fidel-féle katonaing. r-A közelmúltban olyan té­nyek láttak napvilágot Joszif Visszarionovícs Sztálinnal kapcsolatosan, amelyek mind ez ideig teljesen isme­retlenek voltak a közvéle­mény előtt. Ismét felvetődött a nagy kérdés: a kegyetlen diktátor második felesége, Nagyezsda valóban öngyil­kos lett-e, vagy pedig halálá­hoz „hozzásegítette-e“ vala­ki. A történészek eddig az első variációt támogadták. De vegyük a dolgokat szépen sorjában. Sztálin első felesége, Jekatyerina Svanidze (aki egyébként grúz származású volt, mint maga a „nagyfőnök“) 1910-ben túdőbajban meghalt. Sztálin akkor mindössze harminc­egy éves volt. Első feleségével is felettébb kegyetlenül, könyörtelenül bánt, de a soron következő nők sem képeztek kivételt ilyen szempontból az életében. Hét évvel később - 1917-ben - Joszif Visszarionovícs Sztálin (eredeti nevén Dzsugasvili) már a bolsevik vezetés is­mert személyisége volt. Az említett esz­tendő júliusában, az eredménytelen bolse­vista fordulat után Pétervárott húzta meg magát. Szergej Allilujev barátjánál talált me­nedékre. Egy alkalommal, amikor Sztálin kedvenc grúz borát iszogatta szobájában, betoppant hozzá barátjának leánya, Na­gyezsda. Tulajdonképpen így ismerkedtek össze a későbbi házasok. A lány akkor mindössze 16 éves volt. Sztálin már igen­csak jó hangulatban volt az első találkozás­kor, s Nagyezsdát is arra kényszerítette, kóstolja meg a finom italt. Majd pedig az ágyba rángatta őt. Csakhogy váratlanul be­lépett az apa. S azonnal megfenyegette Sztálint, ha nem veszi feleségül a lányát, mindent elmond a bolsevikok előtt. A házasságkötésre 1919-ben került sor. Tizenhárom évig éltek együtt. Mon­dani sem kell, hogy a feleség rengeteget szenvedett a diktátor mellett. Az lenézte őt, semmibe sem vette. 1932. november 8-án részt vettek azon a zárt korú ünnepségen, amelyet a forrada­lom 15. évfordulója alkalmából rendeztek vette a feleségét a „házibuliról". A golyó a feleség háta közepébe fúródott, így tehát teljes mértékben kizárt, hogy Nagyezsda saját kezével vetett volna véget életének." Joszif Visszarionovícs nem ment el a temetésre. Volt ott egy hozzá igencsak hasonló férfi, s a tömeg azt gondolta, hogy Sztálin van ott a temetésen. A nemrégiben nyilatkozó Kira Allilujeva már abban az időben is - amikor fiatal színésznő volt - gyakran elengedte a nyel­vét. A titkosrendőrség egy alkalommal le is tartóztatta őt, s hat hónapra az ismert moszkvai Lefortov börtönbe zárták. Később el kellett hagynia Moszkvát, vagyis ponto­sabban: száműzték őt! Csak 1953-ban, Sztálin halálát követően lett újra szabad! De családja sem „úszta meg“ simán. Apját 1938-ban Sztálin parancsára megmérgez­ték, anyját pedig börtönbe zárták, azzal a váddal, hogy meggyilkolta férjét, mivel férjhez akart menni a szeretőjéhez. Mi történt Nagyezsda halála után? Lazar Kaganovics, aki Sztálin közeli munkatársainak egyike volt (és a kormány egyetlen zsidó származású tagja), bemutat­ta a vezérnek Róza nevú testvérét. Róza egészségügyi nővér volt, harmincéves, és nagyon jól nézett ki. Sztálin ezt követően több éven keresztül élt együtt Rózával. A Kaganovics-ötlet lényege az volt, hogy Lazar ily módon jusson mind közelebb az ország első emberéhez - és befolyá­solhassa ót. Nem tisztázott, hogy Sztálin megesküdött-e Rózával, de tény, hogy hosszabb ideig együtt éltek. Ez a zsidó lány azonban szép csendesen eltűnt a „porond­ról“ - s ezáltal Sztálin életéből is. Joszif Visszarionovícs számára az előzőnél jóval fontosabb volt egy másik kapcsolat - a fiatal orosz Valentyina Isztominovával. Sztálin lányának, Szvetlá­nának az állítása szerint ez a kapcsolat tizennyolc éven keresztül tartott. Szem­tanúk véleménye szerint, amikor 1953. már­cius 5-én Sztálin meghalt, Valentyina olyannyira erősen magához szorította a holttestet, hogy a többiek szinte alig voltak képesek elszakítani tőle. Valentyina lehetett az egyetlen, aki való­ban szerette Sztálint. Mert a többi nő, aki a nagy vezérrel élt, általában utálta Joszi­­fot... (sb) Lövés Sztálin hálószobájában Sztálin a második házasságból született két gyermekével, Vaszilijjel és Szvetlánával A diktátor és a nők Klim Vorosilovnál, aki abban az időben a Szovjetunió forradalmi katonai tanácsá­nak volt az elnöke. A vendégek mintegy húszán lehettek. Sztálin egyszer csak dur­ván félbeszakította felesége beszédét. Az asszony fogta magát - és hazament a Kremlbe. Elköszönt a gyerekeitől... Aztán hangok hallatszottak a hálószobából - majd egy lövés... Mégis gyilkosság volt A hivatalos jelentésben természete­sen az állt, hogy Nagyezsda Allilujeva öngyilkos lett. Az emberek azonban ezt már akkor sem akarták elhinni. Most - hat­van évvel a tragédiát követően - végre bátorkodott nyilatkozni valaki, mégpedig nem más, mint Nagyezsda unokahúga, a most 68 éves Kira Allilujeva. ,, Hálószobájuk mellett volt egy különle­ges fürdőszoba, ahova titkos bejáraton ke­resztül is be lehetett jutni. Ez így volt valamennyi kremli apartmanban. Ez az ajtó azonban belülről zárva volt, tehát a titkos­­rendőrségnek szét kellett azt verni. A titkos ajtón keresztül jutott be Nagyezsda, vala­mint Sztálin is, aki egyébként azonnal kö­A második feleség, Nagyezsda Alli­lujeva kislányával, Szvetlánával „AireS igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.“ (Exupéry) Önámítás vagy valóság? Az élet a halállal nem ér véget Ki ne hallott volna Raymond A. Moody könyveiről: Élet az élet után, Fény a kapun túl, A fény túloldalán, Visszatérés... Már az első kötet (Élet az élet után) hatalmas port kavart fel, vég nélküli viták indultak, tudományos és kevésbé megalapozott polémiák, fejtegetések sora íródott Moody elméletének védelmében, illetve annak cáfolataként. Minden megnyilatkozás lényege ugyanaz volt - választ találni a kérdésre: van-e élet a halál után? 1975-től 88-ig az Élet az élet után 41 kiadásban jelent meg, s a példányszám egyedül az USA-ban meghaladta a 3 milliót. Most, hogy a misztika, a hit, az örök élet kérdése nálunk sem tabu többé, Moody könyveit a mi olvasóközönségünk is megismerhette. Akik visszatértek, hisznek a túlvilágban Néhány éve még erény volt ateistának lenni, s az emberek többsége, ha tudatuk legmélyén foglalkozott is a túlvilági élet lehetőségével, nyíltan nem vállalta, mert nem vállalhatta kételyeit. Ha mégis felvetődött olykor beszélgetés közben az örök életnek, a lelkek birodalmának, avagy a lélekvándorlásnak a kérdése, a vita legtöbbször azzal zárult, hogy az anyagon túl semmi nincs, a túlvilág blöff, papi fogás, és materialis­ta szemmel a lélek önálló élete kizárt. Igen hálás téma lett napjainkban a klinikai halál, a tetszhalál témaköre. Szokatlan, elhanyagolt és megmagyarázhatatlan jelenségről van szó, amely misztikumával, titokzatosságával egyszerre vonz és taszít. Moody könyveit is félelemmel, vegyes aggoda­lommal olvassuk, és nem tudjuk eldönteni: higy­­gyük-e, hogy a halállal nem ér véget az életünk. Újabb és újabb bizonyítékok kellenének, újabb embe­rektől szeretnénk hallani: én átéltem, én tényleg végigsu­hantam a mennyor­szágba vezető úton, találkoztam Istennel, a fény urával és más szellemekkel. Csak­hogy azok, akik a kli­nikai halál állapotá­ból visszatértek, nem tudják bizonyí­tani élményeiket - s úgy tűnik, nem is akarják... Pedig ők tudják, ismerik az igazságot . - ne­künk, többieknek még várnunk kell rá. Addig marad­nak a kétségek: akik visszatértek, azok valóban át­élték-e élet-halál közti élményeiket, vagy talán csak saját magukban, az agyukban játszódtak le azok az események, amelyeket már életükben annyiszor el­képzeltek, s amikben hinni akartak? Ha bizonyítékunk lenne arra, hogy a ha­lállal nem ér véget az élet, vagy legalábbis szeliemiségünk örök, ha bizonyítékunk len­ne a fény urának, Istennek létezésére, hi­tünket, hitrendszerünket teljesen át kellene formálni, s talán nem is tenne szükségünk rá többé Az élet-halál kérdése elveszíte­né titokzatosságát, semmi értelme nem lenne törekvéseinknek, céljainknak, küz­delmeinknek, munkánknak... Szeren­csére, nincs hatalmunkban megismerni az igazságot: a túlvilág a titkok titka marad, míg ember él a Földön. S a hitünket sem veheti el tőlünk senki és semmi. Sötétség, világosság... Moody 150 olyan emberrel beszélt, aki átesett a klinikai halál állapotán. Csak ezután fogott hozzá könyve, az Élet az élet után megírásához. Az elbeszé­lésekben számtalan a közös vonás. A „halott“ min­dent hall és lát, ami körülötte történik, aztán végigsu­han valamiféle zárt és koromsötét alagúton, a távolban fény jelenik meg, s amikor a fényességet eléri, a fé­nyesség vagy annak ura szól hozzá... Néhányan elhalt rokonaikat, ismerőseiket is viszontlátják. íme néhány vallomás: .Amikora fényességes megjelent, beszélni kezdett hozzám... Hogy felkészültem-e a halálra. És közben leírhatatlan szeretet sugárzott felém..." „Az orvos feladta a küzdelmet, és a mütő előtt várakozó családomnak is megmondta, hogy végem... És akkor sok embert láttam lebegni körülöttem... Mindegyiküket ismertem valaha, de mind meghalt már... “ ,, Hallottam, ahogy az orvosok megállapították a sa­ját halálom beálltát. És akkor zuhanni kezdtem - vala­miféle végtelen üregbe vagy inkább alagútba. Korom­sötét volt, csak valahol messze vettem észre némi világosságot. Ahogy közeledtem, egyre fényeseden, hatalmasodott... És akkor biztosan éreztem: Krisztus ott vár rám. “ „Többé nem félek a haláltól. Nem mintha meg akarnék halni, de nem félek többé meghalni, mert tudom, hova kerülök, ha itthagyom a földi életet. Már jártam a túloldalon egyszer“. „Az az élmény megváltoztatta az életemet. Akkor még gyerek voltam, de azóta nem félek a haláltól. És semmi mástól... Nevetnem kell, ha azt hallom: meg­halsz, és nincs tovább... Akik ezt mondják, azoknak fogalmuk sincs arról, amit én már tudok... “ ,, Mielőtt visszatértem volna a testembe, a Fényes­ség még annyit mondott, hogy tovább kell élnem, mert még nem jött el az én időm - de ha eljön, akkor újra találkozik velem, s akkor valóban meg fogok halni." Az öregember, aki megjósolta saját halálát A 20. század alkonyán végre eljutottunk odáig, hogy nyíltan be merjük vallani: nem minden tör­vényszerű, s vannak emberi ésszel felfoghatatlan, titokzatos és megmagyarázhatatlan dolgok. Példa­ként egy öregember esetét mondom el, úgy, ahogy nemrégiben az egyik szlovák lapban olvastam: Az apó, mielőtt meghalt, néhány hétig magatehetet­­lenül feküdt a kórházban. Leányunokája járt be hozzá: etetgette, meg-megmosdatta, ápolta, gondját viselte. Az öregember az utolsó napokban sokat sírt... A leány faggatódzó kérdéseire elmondta, hogy hogyan pereg le előtte az egész élete. Mesélt a múltról, küzdelmeiről, nehézségeiről, aztán a jelenről, sőt a jö­vőről is beszélt. Csodálatos, tőle szokatlan bőbeszé­dűséggel és általa korábban soha nem használt sza­vakkal szólt a túlvilágról, s azt is elmondta, hogy pontosan tudja, hogyan és mikor következik be a halá­la, hogyan szállítják majd holttestét haza a kórházból, ki hogyan fogadja halálhírét, még azt is mondta, hogy amikor koporsóját leengedik, csak a ludak gágogását lehet majd hallani a faluból... A legapróbb részletekig minden úgy történt, ahogy megjósolta. Amikor a koporsót leeresztették, a teme­tőig hallatszott a ludak gágogása, s mikor a gyászolók hazatértek, látták, hogy az istállóban elszabadultak az állatok - pontosan, ahogyan azt a halott előrelátta, xxx Az élet utáni élet (vagy a halál utáni élet) kutatása nem tabu többé. A megmagya­rázhatatlan, misztikus esetek közzététele sem tilos már. A túlvilág, a földön túli (kívüli?) lények és erők léte vagy nemléte bizonyíthatatlan titok. Csak találgathatjuk, léteznek-e; vitatkozhatunk, beszélhe­tünk, írhatunk róluk, de az igazság a szemnek láthatatlan... Ha önnel is történt valamilyen titokzatos esemény, kedves olvasó, írja meg nekünk! A legjobb, legérdekesebb történeteket kö­zöljük.-Ferenczi-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom