Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-16 / 12. szám
® Szabad ÚJSÁG Színes 1993. január 16. Japán- egy európai szemével . A keleti kultúra még napjainkban is elég ismeretlen számunkra. Az ott élő emberek életéről, kultúrájáról, szokásairól csupán felszínes ismereteink vannak. Ha Japánról beszélünk, szinte azonnal a fapálcikák, a gésák meg a Fudzsi-hegycsúcs jut az eszünkbe. Az embernek még akkor sem egyszerű a két kultúra közti alapvető különbségeket felsorolni; ha alkalma volt ebben a számunkra Ismeretlen, ám csodálatos országban járni. Lássuk tehát, mik is azok, amik egy európainak Japánban azonnal a szemébe tűnnek! Az örökös japán mosoly Az európai ember első meglepetése, hogy bármerre is néz, mindenünnen mosolygó arcok tekintenek rá vissza. Kezdetben persze, a mosolygástól elszokott európainak mindez nagyon jól esik, de amikor a kellemesnek éppenséggel nem mondható helyzetekben sem hervad le a japánok arcáról a mosoly, egy kicsit elbizonytalanodik. Általában eltart egy ideig, amíg az európai ember megérti, hogy Japánban a mosoly a közösségi viselkedés része, ugyanúgy az udvariassághoz tartozik, mint nálunk a köszönés vagy példának okáért a meghajlás. Másrészt az önuralom szemmel látható bizonyítéka is - a japánok ugyanis az élet legkellemetlenebb pillanataiban is mosolyognak. Szerencsétlen számok A nyugati és keleti kultúra közti ellentétek szinte az élet minden területén megtalálhatók. Ha a két kultúrát színekkel szeretnénk jellemezni, akkor a nyugatit elsősorban a fehér és fekete színekkel ábrázolhatnánk, míg a japánt a zölddel szemléltethetnénk a legkifejezőbben. Ha Japánban valakinek a szemébe mondjuk, hogy nem mond igazat, vagy hogy nem értünk vele egyet, akkor rendkívül udvariatlanul, sőt sértően viselkedünk. A japánok ugyanis a kompromisszumok emberei, úgy adnak igazat nekünk, hogy közben saját álláspontjuk mellett is kitartanak. Mi megpróbáljuk ellenőrizni, uralmunk alá hajtani a természetet, ők meg igyekeznek azzal harmóniában élni. Míg mi elsősorban az individualizmust értékeljük pozitívan, ők a kollektivizmust becsülik nagyra, mi a konkurenciát, ők meg az együttműködést részesítik előnyben. Nálunk a 13-as a szerencsétlen szám, Japánban a 4-es és a 9-es. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a négyes számnak a japánban ugyanolyan a hangzá-Tokió bevásárlóutcája, a Ginza Egy japán család, ünneplőben sa, mint a halál szónak, a kilences pedig a szenvedéssel áll összefüggésben. Néhány szállodában ezért nincs is négyes és kilences számú szoba. Míg a mi társadalmi viszonyaink jellemzően horizontálisak, Japánban ellenkezőleg: vertikálisak. Ez azt jelenti, hogy a munkahelyi előrelépés a kornak van alárendelve, az idősebb emberek mindig magasabb funkcióban vannak a fiatalabbaknál. Mit nem tesznek a japánok? A nyilvánosság előtt sohasem csókolódznak. Illetlennek tartják ugyanis, ha valakit idegenek előtt megcsókolnak. Nem ölelkeznek az utcán. Az ő szokásaik szerint udvariatlan dolog valakit mások jelenlétében megérinteni. Sohasem rágógumiznak beszélgetés közben. Nem esznek, ha asztaltársuk nem étkezik. Nem járkálnak a lakásban abban a cipőben, amit az utcán viselnek. Nem fognak kezet, csak meghajolnak. (Ettől csak akkor térnek el, ha nem japán emberrel érintkeznek.) A csodák ára A főváros, Tokio a lehetőségek, egyúttal a gondok szimbóluma is. A felhőkarcolóiról nevezetes város, ahol nem ritkaságszámba menő a húszemeletes épület, nemcsak a magasba, hanem a felszín alatt is terjeszkedik. Az utcák alatt lüktető föld alatti élet zajlik, ahol az európai, ha nem vigyáz magára, nagyon hamar eltéved, itt nincsenek ugyanis latin ábécéjű feliratok, az ő írásuk meg bizony nagyon nehéz dió szegény európai számára. Tokióban már kora reggel kollektív reggeli torna folyik, a dolgozók közösen, zene mellett tornáznak. Ebben a városban az utcákon még este tízkor is lehet munkából hazasiető embereket látni. Annyi itt a járókelő, hogy az utcán szinte nem lehet egymás mellett menni, csak egymás mögött. A tokióiaknak még a járásuk is sajátságos, számunkra úgy tűnik, mintha állandóan futólépésben járnának, s a híres japán udvariasság is a metró bejáratán kívül marad. Tokióban az európai ember mindig az ápolatlan, izzadt ember benyomását kelti, ellentétben a japánokkal, akik a legelegánsabb, legjobban öltözött emberek közé tartoznak. A mi ízlésünk szerint kicsit talán uniformizáltnak hatnak, mert többségükben sötét színű öltönyöket és kosztümöket viselnek. A japán kimonókon látható élénk színek a ritka kivételek közé tartoznak. Tokio a ruha- és élelmiszerárak, illetve a lakásbérleti díjak alapján a legdrágább város a világon. Olyan város, ahol csaknem senki sem beszélget a metrón vagy az autóbuszon, ahol az emberek mindig olyan fáradtak, hogy evés közben is el-elszundítanak, és egyáltalán nem érzik, hogy hazájuk az egyik leggazdagabb ország a világon. (d-a) Japán- egy európai szemével A tenger bohócainak szenvedés a fog ség Miért halnak meg a delfinek? Világszerte növekszik a tiltakozás a delfinek fogva tartása és „kizsákmányolása“ ellen. A protesthullám elindítója egy hármas delfinhalál volt a németországi Freiburg mellett működő Európa Parkban. Először Sally ment el, aztán Elvis, a trió egyetlen hímnemű tagja, majd Bobby, „aki“ nevét meghazudtolóan ugyancsak a szebbik nemhez tartozott. Mint most kiderült, a produkció után az állatok tartózkodási helye egy klórokkal és lúgokkal kezelt, mindössze 35 négyzetméteres medence volt. Ez bizony a bálnák rokonságához tartozó triónak édeskevés. Peter Bössenecker, a néhai kedvencek gondozója elmondta: a delfinek rendkívül sokat betegeskedtek, tüneteiket antibiotikumokkal tüntették el a csak a bevételre koncentráló gazdik. Az is kitűnt a szakemberek megnyilatkozásaiból, hogy a hármas halál - sajnos -, tipikusnak tekinthető. A tengerből kifogott delfinek kerek ötven százaléka már az első évben elpusztul a fogságban. A széles óceánhoz szokott állat olyannyira nehezen tűri a szűk keresztmetszetű fogságot, hogy gyakran öngyilkossággal (!) vet véget életének. Ez történt egy angliai delfináriumban, ahol a foglyok véresre zúzták a fejüket a medence kerámiafalán, méghozzá - írta Peter Arras karlsruhei állatvédő, az eset szemtanúja - nem ügyetlenségből, hanem azért, mert ,,nem bírták tovább az életfogytiglani körözést egy számukra kávéscsésze nagyságú térben". Németország nyolc delfináriumában (évi összbevételük a Spiegel szerint 500 millió márka!) az elmúlt huszonöt év alatt hetvenkilenc delfin hunyt el idő előtt - és mindig úgy, hogy a főnökség titokban a holtakat élőkre cserélte ki: a gyászhír rontotta volna az üzletet. A párizsi Moulin Rouge erotikus showjának néhány éve az volt a szenzációja, hogy egy medencében úszkáló nimfa melltartóját - egy idomított delfinnek kellett leböknie. Sokasodnak annak a jelei, hogy a valóban intelligens állatok agya a fogságban deformálódik, és a szakemberek immár egyetértenek abban, hogy a delfináriumok bohókás produkciója „a tenger bohócai“ számára az életet megkurtító szenvedés. A tiltakozás kezdi meghozni első eredményeit. Az amerikai Dél- Carolina államban betiltották a „vízi cirkuszt", Angliában pedig a minapi harminc delfináriumból, már csak egy működik. Szabadulás a medvecsapdából Levágta a saját lábát Szergej Cserblinko 37 éves orosz vadász a szenvedés példátlan poklát járta meg: hogy kiszabaduljon egy medvecsapda acélkapcsai közül, kénytelen volt levágni a saját lábát. A tragédia egy vigasztalan hómezőn történt, mindössze öt kilométerre a finn határtól. Cserblinko tempósan taposta a havat, amikor csattanást hallott, és bal lábában iszonyú fájdalmat érzett. Tapasztalt vadászként azonnal tudta, mi történt, és káromkodva átkozta „a felelőtlen disznót“, aki így helyezte el csapdáját. Órákig ült az acélkapcsok fogságában és a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. A vadász úgy döntött, egyetlen halvány reménye van a szabadulásra: ha a kemény hidegben bízva maga próbálja meg levágni beszorult lábát.- Csak abban voltam biztos, hogy meg kell próbálnom életben maradni - mondja a nagy darab, szakállas férfi a Weekly World News tudósítójának. - Ez kötelességem feleségem és öt gyerekem miatt. Éles vadászkésemmel előbb a nadrágom szárát vágtam le, a jeges-kristályos hóval elfagyasztottam a lábamat, és amikor már érzéketlenné vált, hozzákezdtem az öncsonkításhoz. Elő-, zőleg a számba gyömöszöltem a gyapjúsapkámat, hogy kínomban azt harapjam össze. Csak a nagy hidegnek köszönhetem, hogy nem véreztem el; a szörnyű seb egyszerűen befagyott. A szerencsétlen embernek sikerült elvonszolnia magát egy Kucso nevű határ menti faluig. Onnan került a szentpétervári klinikára, ahol az orvosok szakszerűen befejezték azt, amit a vadász szinte példátlan módon elkezdett. Orosz győzelem Kínában Kína északi határvidékét inváziószerűen ellepték az oroszok. A megszállók kizárólag nők, s bárokba, lokálokba, szállókba, kávézókba, mulatókba fészkelik be magukat. Kínában sikk orosz nővel szeretkezni, s a lányok végeláthatatlan sorokban özönlenek, jönnek Kínába. A szláv szépségek a meggazdagodásnak ezt a nem éppen könnyű útját választották, s a pénzzel együtt nem egyszer nemibajt is szereznek útravalóul. Az orosz lányok utáni őrület az északi Csej-lung-tiang tartó* mányban „tört ki“, s rövidesen az egész országban általános divattá vált. Manapság nem egy szálloda legjövedelmezőbb bevételi forrása a speciális szolgáltatás - orosz módra. A lányok mentségére legyen szólva, nem adják olcsón magukat: 50 jüanért (9 dollár) foghatják meg a kezüket, 100 jüanért megsimogathatják az arcukat, s ha a kuncsaft netán a combjukat akarná megsimítani, előbb 200 jüant kell leszurkolnia. A Reuter hírügynökség híre itt befejeződik, s tapintatosan hallgat az egyéb, kimerítő szolgáltatások áráról. r-Ki fizeti az ördögűzőt? Rendhagyó történeten mosolyog, illetve borzong Amerika. Egy omahai lakás bérlője arra óhajtja rávenni a tulajdonost: keressen, méghozzá a saját költségén, valami hivatásos ördögűzőt, aki lehetővé tenné, hogy a megrémült család visszaköltözzék a pánikszerűen elhagyott lakásba.- A rémálom - meséli Doris Lance, 34 éves, elvált asszony - azzal kezdődött, hogy tízéves fiam, Sam kétségbeesett kiáltására lettem figyelmes. A fiú a lépcsőházban állt, és halálsápadtan mutatott a falra. Mint kiderült, Sam azt állította, hogy azon a falon „konyhakéssel átdöfött, vérző nénit“ látott, méghozzá, hogy a történet még hihetőbb legyen, régies öltözékben és sűrű,fekete fátyollal az arca előtt. A mama természetesen próbálta nyugtatgatni gyermekét, s úgy gondolta, ehhez a személyes példamutatás a legjobb út. Odaült tehát a szóban forgó falrészlet elé, és nyugodtan kötögetni kezdett. Az olvasó alighanem sejti a folytatást - az effajta történetek uganis meglehetősen egy kaptafára szoktak folytatódni. Vagy két unalmas óra múlva természetesen az anya szeme előtt is megjelent a lefátyolozott hölgy, megfelelő méretű konyhakéssel a hasában. Doris asszony szerint a titokzatos hölgy 25 éves lehetett, s amennyire a fátyol sejteni engedte, ugyancsak természetesen, nagyon szép volt. Ezek után a gyermekeket és a legszükségesebb holmikat fölnyalábolni, valamint a házat elhagyni egy pillanat müve volt. Most következett a háziúrhoz intézett ultimátum: addig nem mennek vissza, ameddig az ördögűző el nem végzi áldásos munkáját. Úgy illik, hogy az ilyen történetek valami poénfélével fejeződjenek be. Ezúttal is így történt. Egy szemfüles újságíró kiderítette, hogy ebben a patinás házban bizony, késsel megöltek egy 25 év körüli hölgyet. Méghozzá 1892 őszén. Vagyis - ki hinné? - pontosan száz évvel ezelőtt. (harmat)
