Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-24 / 291. szám
6 Szabad ÚJSÁG Ünnep 1992. december 24. Eredeti szándékom szerint békés karácsonyi üdvözletei szerettem volna írni Gömörből, ebből az igézőén szép, ám az utóbbi évtizedekben és napjainkban is a veszettül elmérgesedő ideológiai-politikai csaták színterévé vált vidékről, amely több tízezer magyar nemzetiségű (ebben az órában még) csehszlovák állampolgár szülőföldje is. Ilyenkor, a csillagszórók, az angyalhajpalástok, a homályból ránk mosolygó gyertyák fényénél nem illene, de mivel a Megváltó, veszélyhelyzetekben még a szombati napokon sem szüneteltette a csodatévő gyógyítást, sajnos, nekem is le kell mondanom az ábrándozásról, a valóságról való tudatos megfeledkezés karácsonyi gesztusáról. Mert elindult a lavina. A rettegés hatalmának földlökésszerű dörgedelmeivel szélesre tárt frontokon megkezdődött a szlovák magyartalanftás, a kesztyűbe dudáltatás. Itt a megrendült bizalom időszaka. Harcban állunk a Nagyúrral. A Messiás eljövetelének idején, a gömöri karácsony egy kimerevített pillanat idealizált tájképe, soksok hópihével, behavazott háztetőkkel, barátságos, sárga fényű ablakokkal, fenyőfákkal, angyalkákkal, szalaggal átkötött tarka dobozokkal, gyertyákkal, kis csengővel, őzikével... Idealizált táj ez: amikor látszólag mindenki és minden — talán még a Föld is és körben valamennyi csillag — megáll. A valóságban mégsincs tűzszünet. Kezünket egy nyugodt mozdulattal szívünkre helyezzük — nem fogadkozni akarunk, csak érezni, reménykedni, hogy másként ver. Békés ritmusokban. Mozdulatunk ösztönös, hisz tudjuk, az idegháború lövészárkai idáig futnak, s azt szeretnénk, ha ma tűzszünet volna, vaktölténnyel sem sebeznének meg, s mi sem pásztáznánk célzókereszttel a világot. Megállunk, gyertyát gyújtunk, s igyekszünk megelégedni embervoltunkkal. Gáspár, Menyhért, Boldizsár. A három öregember talán egy szó-Karácsonyi (Gömöri) képeslap Év végi pillantás a szakadékra Kiűzetés a paradicsomból ciális otthon társalgójában üldögél, és szomorúan nézi a tévét. Vagy lakásukban bolyonganak a régi bútorok között. Várják a csodát — rokont, gyereket, unokát és a jobb híreket. Csengetést, kopogtatást, békéltető kézfogást. A napkeleti bölcsek bíznak benne, hogy a Kisjézust senki sem adta állami gondozásba... Napjainkban ki-ki a maga gondjaival, jókívánságaival, a hótközpanok feszültségeivel, szélsőséges és átlagos szorongásaival van elfoglalva. Nem mindennapi kétségeink napi gondokkal vegyülnek. Ez a karácsony kicsit más, mint a korábbiak. Megrendültebben réved el tekintetünk a gyertya lángjában. S az önmagukért érzett aggodalmat is őszintébben hangoljuk át közössógféltéssó — ha kitekintünk az ablakon, szívesen keressük más szobák meghitt fényeit. Jóleső érzés most a szomszéd boldogságában bízni — országhatáron innen és túl —, mert az adventi állapot reménykedővé tesz valamennyiünket. Ám ebben a percben is őszinte viszonyban kell lennünk a valósággal. A gömöri valóság pedig zordabb és keményebb, mint a szibériai tél. Tudjuk, hogy ebben a régióban a választásokon a kommunisták szerezték meg a hatalmat. Egy-kót kivételtől eltekintve a régi struktúra itt mindvégig a helyén maradt. Akit pedig a csodával határos módon mégis sikerült kibillenteni örökre bérelt páholyából, az most is a házédéesz színeibe rejtőzködve vagy a kemónyvonalas szlovák nacionalisták támogatásával készíti elő diadalmas visszatérését. A volt pártfunkcionáriusok és titkos hadosztályuknak java része Farkas Ottó felvétele Tor dón Ákos Merengés az öregségről Számos öreget, öregembert és öregasszonyt ismertem egykor, századunk két világháború közé eső szakaszában, akit az öregség csak testi, fizikai mivoltában tudott megérinteni, de lelkületén, &zellerr\isógén nem fogott az idő, sőt, a gyarapodó évek még ragyogóbbá érlelték a ránctalan lelkek mindhalálig tartó ifjúságát, ők voltak az örökifjú öregek, akár paraszti, munkás- avagy úri sors jutott számukra osztályrészül. Tekintetük sugarában benne fénylett a mindenségbe vetett megrendíthetetlen nagy bizodalom, a biztos tudat, hogy létük nem haszontalanul zuhan bele áz egyetlen igazság örök örvényébe, hanem ezen át vezet az út a nagy ismeretlenbe, s nem pedig a semmivé válásba, a megsemmisülésbe. Tettre készen éltek halálukig, akár nagyobb, akár csak kisebb célok megvalósításáért lobogtak. Példának okáért, hogy derűs perceket szerezzenek unokáiknak, dédunokáiknak. Nemes méltósággal fogadták el és viselték az öregséget, az életkor testi jegyeit, elődeink, akik élete a tizenkilencedik századból ívelt át, nőtt bele a mi századunk első harmadába. Igaz, nekik csak az első világháborút, s annak következményeit kellett elviselniük, hiszen tébolyult századunk további borzalmas történéseit már nem érték meg. A földmíves úgy hunyhatta le a szemét, hogy a jusson osztozó vérei tovább folytatják a szántó-vető ember életét; a kispolgár is nyugodt tudattal távozhatott, hiszen a hátrahagyott vagyonka, az özvegyi nyugdíj vagy az özvegyi jogon tovább vezetett műhely biztosítja szerettei megélhetését. A becsülettel szerzett családi vagyon a családé marad, s az élet pedig a jog és a rend megszokott medrében békésen folydogál tovább. Lehet, talán ezért volt könynyebb egykor megöregedni, öregnek lenni. Persze, nem csupán derűs öregekből állt akkor sem az idősek nemzedéke. Ma viszont alig-alig találnék rá örökifjú öreg úrra, emberre, dámára, asszonyra, bizony manapság ritkábbak ők a fehér hollónál is! Nem örökifjúval, csak öregifjúval... A megviselt, megkopott arcok megrokkant telkekről árulkodnak. Még a járás is, a mozdulatok is sziklatömbnyi gondokról árulkodnak. A tekintetekben a szomorúság úszik versenyt a reménytelenséggel. A szemek sarkában ott lapul riadtan a holnaptól való félelem. A testtartás görcsös. Időnként pedig a legváratlanabbul tör rá a visszafojtott keserűség indulatfűtötte, szitkos szőáradatba — boltban, utcán, járművön vagy másutt —, hol indokoltan, hol indok nélkül. Igen, az öregség visszatetsző lett, már önmagát is taszítja. Az öregkor megbecsülése, köztisztelete rég kiveszett a társadalmunkból: limlommá vált az ifjabb nemzedékek szemében. Az okok közismertek, mellőzöm a felsorolást. Csupán nagyon szomorúan jegyzem meg, hogy a Lajtán túl szép számmal, találkozhatunk örökifjú öregekkel, hölgyekkel és urakkal, asszonyokkal és férfiakkal. Egyszer egy müncheni házaspárral utaztam a München—Genf között közlekedő gyorsvonaton. A kellemes útitársakkal hamar összebarátkoztam. Az urat hatvannak, a hölgyet ötvenesnek néztem. A svájci határ előtt leesett az állam: mindketten túljártak már a nyolcvanon! Nyugalmazott gimnáziumi tanár és tanárnő. Svájcban vettek egy kis házat, felváltva élnek ott és Münchenben. Nem a vagyonukból. A nyugdíjukból. És boldogok, kiegyensúlyozottak. Örökifjak. Életkorukból sokan jó néhány évet letagadhatnának. Nem úgy, mint nálunk, az elesett, elkopott öregemberek országában, ahol öregeink nagy része szánalmasan vonszolja megroggyant öregségét. Egyesek keserűen, mások elszánt daccal, gyűlölködve. így mennek, menetelnek a sír felé. Eljátszott életükért nem jár kárpótlás, tudják ezt, s már nem is várnak semmit. különféle gazdasági társulásosa tömörülve folytatja a vagyongyűjtést. Mára már elmondható: rejtett vagy nyílt formában újra ők uralják a terepet. Tisztázatlan ügyleteikkel olyan tőkére tettek szert, amivel hamarosan teljes ellenőrzésük és irányításuk alá kerül a vidék gazdasága. Napirenden vannak és közszájon forognak a megvesztegetésekről és zsarolásokról szóló történetek. Törvénytelen állapotra vall, hogy a többségében magyarok által lakott településeken számos esetben mindenféle magyarázat nélkül a hatalom volt birtokosainak kezére játsszák át a privatizálás során gazdát cserélt létesítményeket. Továbbá olyan riasztó helyzet van kibontakozóban, amely hosszú időre megpecsételhet)! az itt élő magyarság vagyoni helyzetét és életszínvonalát. Gömörbe az idei téllel együtt visszatért a (nyolcvankilenc őszén is csak a kertek aljáig űzött) pártállam. Igaz, hogy más színekbe és*maskarába bújtatva, no meg más ízű mézesmadzaggal a kelléktárában, de még a régi gyakorlatnál is rettegtetőbb programtervezettel és kizárólagossági törekvésekkel. A láthatóan és hallhatóan aktivizálódó besúgó-rémségek immár nyílt fenyegetések hangoztatásával is zavarják az angyalszárnysuhogással járó karácsonyi élményt. Még rágondolni is rossz, mi lesz akkor, ha az ünnepnapok (és az esztendő) múltával kikerülünk az eladdig némi védelmet jelentő, gondoskodó, ölelő, megtartó szeretet varázsharangja alól. Mi vár ránk, ha pártparancsszóra kiűzetünk a magát éretlenül is kellető Szlovák Paradicsomból? Ránk is negyvenévnyi gyaloglás vár a szakadékokkal telerajzolt Pusztában, mígnem újra befogad egy megértő(bb) közösség a kelet-közép-európai térségben délibábként űzött Igéret(ek) Földjén? Az óesztendőben megfogalmazott ószövetségi kérdésfelvetésre, az újesztendővel érvénybe lépő új (kisantant) szövetkezések politikája adja majd meg a választ. Korcsmáros László A közelemben lakó, századunkkal egyidős, filigrán, nett, nyugalmazott magyar—francia szakos gimnáziumi tanárnő előttem áll a csemegebolt pénztára előtti sorban. Kosarában szerény kis csomag: tíz deka gépsonka. A pénztárban trónoló ifjú hölgy blokkol: mormolva veti oda a fizetendő összeget, mely jóval több a tíz deka sonka áránál. — Hogy lehet ez? — kérdi az aprócska dáma. — Tegnap óta így felment az ára??? Vitatkozás. A sorban állók méltatlankodnak. Sértő megjegyzések zúdulnak a parányi teremtésre, mit akadékoskodik az ilyen koporsótöltelék, fizessen és menjen! Kiderült: a gépsonka tizenhét deka. — De én csak tíz dekát kértem — mondja az öreg hölgy —, már csak tíz deka sonkára maradt a nyugdíjamból — és a könny csillog a szemében. A gépsonka persze, hogy ottmarad. Bizony, szomorú ma öregnek lenni a nagy Duna mentében! Szomorú, mert az öregség megkeseredett arca többé már nem tud mosolyogni.