Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)

1992-12-22 / 289. szám

Az év, amelyet zárunk: 4 Szabad ÚJSÁG 1992. december 22. Gazdaság A világ, a tőke a vállalkozások és Sz ovákia Milyen lesz magánvállalkozónak lenni? Támogat, vagy nem támogat a törvény... Szlovákiának kiváló a földrajzi fek­vése. Szlovákiának megvannak a kel­lő ipari feltételei. Szlovákiának fejlett ipara is van. Szlovákiában 2,4 millió jól képzett szakember van. Szlovákia ér­dekes és vonzó a külföldi tőke szá­mára. De Szlovákia taszítóereje is nagy. Rettenetesen erős és erősen tartja magát a központi irányítói rendszer. Nem csoda, a hivatal minden időben hivatal volt, a bürokraták pedig telje­sen bolondok lennének, ha úgy hajta­nák végre a nehézkes adminisztratív apparátus leépítésére kapott felada­tot, hogy legyen szükség bürokraták­ra. Rettenetesen erős még gazdasági életünkben az a szemlélet, mely csak az árucserét és a szolgáltatásnyújtást tartja külgazdasági kapcsolatnak, ki­zár belőle olyan formákat, mint a kö­zős vállalat, a harmadik piacokon való együttes fellépés. Az a külföldi tőke, mely eddig beke­rült Szlovákiába, inkább csak remé­nyeket kelt, hogy előmozdíthat valami­lyen élénkülést, semmint eredménye­ket. S bár az utóbbi időben egyes vezetők vitatják, hogy be kell-e enged­ni az országba minden külföldi tőkét, nem azzal van baj, hogy túl sok jelent­kezőt vissza kellene utasítani. Szlovákiába 1992. szeptember 30- áig 51 ország 2455 cége helyezett el tőkét 6,095 milliárd korona értékben. A legtöbbet Ausztria 826 cége, 1,55 milliárd korona értékben; őt Németor­szág követi 1,541 milliárddal (419 vál­lalkozásból), majd az USA következik 1,252 milliárddal (96 cég), azt pedig Hollandia (52 cég, 393 millió) és Svéd­ország (37 cég, 339 millió korona) kö­veti. A még részletesebb elemzé­sekből kitűnik, hogy a kereskedelem­ben és a szolgáltatásokban van eddig a legtöbb külföldi tőke, ezt az ingatlan­­közvetítés és a kutatási szféra követi, majd a feldolgozó ipar. A korábban húzóágazatnak tartott nehézipar egyáltalán nem vonzza a külföldi be­­feldetőket, ugyanígy távol maradnak az alapanyag-termelő ágazatoktól. Szlovákiának tehát most a tőkebeho­zatal szempontjából is ellenére van, amit korábban előnyének tartott, en­nek következtében pedig éppen azok a gondjai nem oldódnak meg, ame­lyeknek megoldását a jelenlegi kor­mánypárt leginkább ígérte. A nehéz­gépgyárak konverziója, a kohászat és a bányászat visszafejlesztése tovább­ra is várat magára. S minél tovább halogatja a fájdalmas lépések megté­telét a kormány, annál rosszabbá válik a helyzet az országban, s annál rosz­­szabb örökséget vehet majd át egy következő kormányzat. Abban bízik, hogy az önállóság meghozza a megol­dást e kérdésekre is, hiú ábránd. S mi­nél több ilyen probléma van, annál többször kell a központi hatalomnak közbeavatkoznia, és ha mindenáron el akarja kerülni a robbanást, a költség­vetésből pénzt kiadnia. Ezek a kiadá­sok, állami beavatkozások pedig ma­guk után vonják a centralizáció erősö­dését, a hatalom deregizmusát anél­kül, hogy megoldanák a valós problé­mákat. A feldolgozóiparon belüli együttmű­ködés legjelentősebbje a pozsonyi Fi­garo és a svájci Jacobs Suchard kö­zötti. A Jacobs a Figaro részvényeinek 32 százalékát birtokolja, új gépsorokat szerel fel a gyárban, bővíti a termék­skálát, javítja a marketinget és képzi az alkalmazottakat. De csak a meglé­vő keretek között. További fejlesztés­sel, munkahelyteremtéssel nem fog­lalkozik. A Világbank és az Alcatel is szívesen beszáll a telekommunikációs hálózat fejlesztésébe - hiszen termé­keit helyezi el általa -, ennek érdeké­ben vegyesvállalatot alakított ki a Liptovsky Hrádok-i Teslával; a Vir­­pool a Tatramattal, a Kablo a Sie­mensszel társult. Mindez azonban kevés. Főleg akkor, ha nézzük meg, milyen a munkanélküliségi térkép és azokon a területeken próbálunk életképes, munkahelyteremtő vállalkozásokat el­képzelni. Ezen a térképen előkelő he­lyet foglalnak el a magyar kisebbség által lakott járások is. Közöttük szá­mottevő külföldi tökével csak a Rozs­nyói járás dicsekedhet - de ennek megvannak a történelmi okai. A törté­nelmi Magyarország területei közül az északiakban volt számottevőbb ipar, a mai Dél-Szlovákiában csak Rozsnyó környékén, mely bányavidéknek szá­mított. A mezőgazdasági területek, melyek ráadásul a 38-as országhatár alá estek, történelmi félelmek követ­keztében soha nem voltak ésszerűen fejlesztve. Ésszerű ipart jelentett volna e területeken az élelmiszeripar, melyet inkább északra telepítettek, utaztatva a termékeket, fejlett feldolgozóipar hí­ján legfeljebb csak kis kereskedelmi társaságok alakulhatnak így most, melyek kevés embernek nyújtanak megélhetést. A perspektívák sem a legjobbak. Akadályt jelent a külföldi tőke beára­­moltatása számára az is, hogy túl gyakran változnak a különböző jogi és törvényes feltételek, tisztázatlanok a tulajdonviszonyok. A tulajdonviszo­nyok elsősorban az átalakuló állami vállalatokat érintik, s minél tovább tart körülöttük a huzavona, annál tovább tart majd agóniájuk is. A vagyonjegyes privatizáció lényege az lett volna, hogy minél előbb konkrét tulajdonosai le­gyenek az így privatizált vállalatoknak, amelyek részvénytársaságként, saját hatáskörben döntve már gyorsabban kereshettek volna maguknak külföldi partnert vegyes vállalat létesítésére. Az a módszer, ahogyan a privatizáció zajlik, csak elnyújtja ezt a folyamatot. A standard privatizáció pedig - melyet Szlovákia előnybe akar helyezni - mindaddig nem lesz igazán érdekes a külföldi tőke számára, amíg nem lesznek pontosan meghatározottak a tulajdonviszonyok, benne a külföldi partner tulajdonjoga - ezt ugyanis a jelenlegi devizatörvény nem hatá­rozza meg. Ahhoz, hogy egy vegyes vállalat hosszabb távú együttműködést jelent­sen, legalább 25 százalékos részese­déssel kell birnia egy üzletben. Kedve­zőtlen feltételeket teremt az a tény, hogy általános előírásaink vannak az adózás területén, tehát a külföldi nem juthat adókedvezményhez, ha az mo­tiválná a befektetését és hogy az or­szág törvényei nem tesznek különbsé­get az egyes régiók közt sem. Mert ha az igazán problémás területeken adó­­kedvezményekkel, vagy időszakos adómentességgel támogatnák a be­fektetéseket, talán ott is találnának módot rá a vállalkozók, hogy életké­pes céget hozzanak létre. Az 1993-as adórendszer ugyan el­törli a szlovák és az EK-országokbeli adórendszerek közti különbséget, de nem törli el automatikusan a kettős adóztatást, tehát amig az érintett or­szágokkal meg nem köttetik ez az államközi szerződés, addig további akadályként lesz itt az adózás, vala­mint az automatikus bejelentési köte­lezettség. Az adótarifákról nem is be­szélve. A befektetők vonakodnak közös vál­lalatot létesíteni olyan üzemekkel, amelyek nem hoznak devizában nye­reséget, mert a korona belső konverti­bilitása ellenére is tartanak attól, hogy pénzkiviteli nehézségeik támadhat­nak. E szempontból is rendkívül fon­tos, hogy a külföldi partner országával megkötötte-e Szlovákia a kölcsönös beruházásvédelmi egyezményt. Szá­mukra a maximális garancia rendkívül fontos. Legalább ennyire fontos a fejlett bankrendszer, mely gyors és jó szol­gáltatásokat nyújt. Ezzel Szlovákia nem büszkélkedhet, legfeljebb csak a magas kamataival. A helyzeten enyhítene, ha külföldi pénzintézeteket is beengednénk az országba, erre azonban nincs meg a hajlandóság a kormányban. Mivel devizahitel csak a Csehszlovák Nemzeti Bank jóváha­gyásával vehető fel, annak intézése hosszadalmas, mert a vállalkozás ál­talános gazdasági helyzetéhez kötik annak megadását. S ami talán para­doxon: a legtöbb külföldi érdeklődő nem tartja elégségesnek a hazai ter­mékek védelmét különböző vámokkal. A bankrendszer fogyatékossága, hogy a kifizetések átutalását legalább 14 napig visszatartja, s csak utána bo­nyolítja le, ezáltal a legtöbb kliens elesik attól a lehetőségtől, hogy a gyors kifizetésért szokásos három százalékos engedményt megkapja. Nálunk elsősorban a gazdasági ne­hézségekkel küszködő cégek keres­nek külföldi partnert abban bízva, hogy az majd megoldja problémáikat. A külföldi tőke számára viszont a pros­peráló, jól menő vállalkozás érdekes, mert ott tud további fejlesztéseket esz­közölni a behozott pénzzel. A külföl­diek közül elsősorban azok akarnak vegyes vállalatot alapítani, akik stan­dard termékeket gyártanak, mert így piacot nyernek általa, s a helyben gyártott termékkel versenyképesek tudnak lenni a kiválasztott ország pia­cán is. A szűk területre szakosodott külföldi cégek inkább leányvállalatot, kiren­deltséget nyitnak más országokban, melyeknek 100 százalékos tulajdono­sai maradnak. E felmérés tanulságai szerint tehát eddig sem voltunk túl vonzó ország a komoly külföldi tőke számára, az pedig, ami kockázatként a kettéválás­ban és a belőle fakadó bizonytalan­ságban benne van, még riasztóbbá teszi helyzetünket. Ha ugyanis a belső konvertibilitású csehszlovák korona nem volt egészen bizalomkeltő, mi­lyen lesz az utódállamok pénze, melynek értéke egyik napról a másikra teljesen megváltozhat? S ha az önálló Szlovákia kezdetben maga sem lesz képes ténylegesen felmérni pénze fe­dezetét, milyen garanciákat adhat a külföldieknek? E kérdések helyett jobb lenne re­ménykedni, bizodalommal várni a jö­vőt, mert bármilyen is lesz, újévtől ez a mi jövőnk is, ez a mi országunk is - ahol élnünk kell, míg élünk, vagy míg a történelem át nem írja megint a tér­képeket. Szlovákia az önállóság küszöbén áll. 1993. január elsejét követően csak a saját maga által megtermelt javakat használhatja fel, nem számíthat többé szövetségi apanázsra. Gazdasági vo­nalon az elmúlt hónapok legnagyobb tanulsága az volt a kormánypárti politi­kusok részére, amit a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap a tudomá­sukra hozott: csak kiegyensúlyozott költségvetés mellett számíthat a Szlo­vák Köztársaság nemzetközi támoga­tásra, segítségre. E feltétel alapjában rengette meg azt a DSZM-elképzelést, hogy deficites költségvetés árán is fenn kell tartani az országban a fizető­képes keresletet, ami a gazdaság­­élénkítés egyik alapfeltétele, s hogy az élénkülés és a nagyobb mértékű álla­mi beavatkozás majd mindent megold. Elkészült a kiegyensúlyozott költ­ségvetés, a kormánypárt ígéretével ellentétben komoly pénzügyi restrik­ciók árán. S mivel Szlovákiának más lehetősége nincs, a terheket csak ál­­lampogáraira háríthatja át. Ha koráb­ban abban az illúzióban éltünk, hogy 1993-tól kevesebb személyi jövede­lemadót fizetünk majd a bérünkből, most már láthatóvá váltak egyéb adó­­terheink. A - nevezzük csak társada­lombiztosításnak továbbra - Nemzeti Biztosító havonta 11 százalékot nyel el majd bevételeinkből (ha alkalmazot­tak, munkavállalók vagyunk, nem a magunk urai), ráadásul a másodál­lásban, vagy iparengedéllyel végzett kiegészítő tevékenységünk bevételei­ből is elnyel 46 százalékot. Ehhez járul majd még a személyi jövedelemadó, melynek legalacsonyabb mértéke 15 százalék. Ha hozzávesszük a foglal­koztatási alaphoz való hozzájárulást is, havi jövedelmünk harminc százalé­ka adó és biztosítás formájában elván­dorol a zsebünkből. Tehát ezentúl ott áll majd mindenki, ahol eddig a gyer­mektelen családfenntartók, illetve a „túlkoros“ hajadonok és legényem­berek álltak. De hát szegény ember vízzel főz. Lapunk már jelezte: a legtöbb gond a magánvállalkozók biztosítási terhei­nek meghatározása körül volt. Ez azért fontos, mert az egyes embernek kizárólag magánvállalkozóként áll módjában, hogy a saját ura legyen; ráadásul, ha az ország komolyan gon­dolja a különböző tulajdonformák egyenrangúsítását, egyenrangú jogi és törvényes feltételeket is kell terem­tenie azok versenyeztetéséhez. Egye­lőre döntő fölényben vannak Szlová­kiában az állami, vagy állami többségű vállalkozások, magánszektor csak ki­alakulóban van. Tudjuk azonban, hogy a gigantomániás állami szektort le kell építeni, mert versenyképtelen, eladhatatlan árut termel, s csak a kis­vállalkozások és a középvállalkozások kialakulása oldhatja meg azt a kér­dést, amely jelenleg a legtöbb fejtörést okozza mindenkinek: a munkanélküli-Hogy a valóságban kiegyensúlyozott lesz-e a Szlovák Köztársaság költségveté­se, az még a jövő zenéje. Sok vonatkozás­ban tűnik úgy, inkább játék a számokkal, tologatósdi, mint kpmoly tétel benne egy és más. S a kormány eleve betervezett érték­papír-kibocsátással finanszírozandó tétele­ket, ami a dolgok jelenlegi állása mellett cseppet sem biztató. Hiszen nyílt titok, hogy állami többségű bankjaink és pénzintéze­teink lehetőségeik végén járnak; hogy ko­molyabb privatizációs hiteleket már nem képesek megfinanszírozni, s éppen Lubomír Dolgos privatizációs miniszter mondta a múlt hét közepén, hogy aki közvetlen eladással akar privatizálni, szerezzen ma­gának hitelt külföldön... Ilyen körülmények közt cseppet sem biz­tató, hogy a kormány az eddig felvett belső hitelek mellé továbbiakat tervez magának, miközben feltehetőleg váltókkal kell majd fedezni jövőre az idei állami költségvetés 10 milliárdosra becsült hiányát is. A társadalombiztosítási törvények vitája közben mutattak rá egyes honatyák, hogy a költségvetés és a korábban vitatott törvé­nyek közt ellentmondások vannak. Az egyik ilyen például, hogy a törvény értelmében az egészségügyre 26 milliárd koronát kellene fordítania az államnak, de a költségvetés csak 14 milliárdot tartalmaz. A hiányzó összeget - kb. 13 milliárdot - a kormánynak kellene átutalnia az egészségügyi alapba, séget. Azt kellett hát eldönteni a tör­vény megalkotásakor, hol van az a ha­tár, amely még elviselhető a magán­­vállalkozások számára, amely még nem dönti csődbe azokat, amelynél még marad annyi forgótőke, hogy fej­leszteni is lehessen, ne csupán túlélé­si küzdelem legyen a vállalkozás. A Nemzeti Biztosítóról szóló törvény vitája során a honatyák sokat számol­tak. Összevetették a különböző kate­góriákat, a különböző lehetőségeket, hogy megtalálják az optimálisát. Az egyik érvük a magánvállalkozók bizto­sítási terheinek jóváhagyásakor az alábbi volt: Az egygyermekes, nős munkaválla­ló (alkalmazott) havi 6000 koronás bruttó átlagkereset mellett 660 korona biztosítást fizet havonta. A fennmara­dó összegből, 5340 koronából 15 szá­zalékos jövedelemadót fizet ki azt kö­vetően, hogy levonta belőle az adó­mentes tételeket (1700 + 750 + 200 korona), vagyis 403 koronát. A havi adóterhe így 1063 korona lesz (szem­ben a jelenlegi 1040 koronával). Az egygyermekes, nős magánvál­lalkozó havi 6000 koronás adóalap mellett - az adómentes tételek leszá­mítása után (1750 + 750 + 200) 1541 korona biztosítást fizet. Emellett ter­mészetesen befizeti éves jövedelem­­adójára az arányos előleget is. Az alkalmazott után a munkáltató további 35 százalékos biztosítási ösz­­szeget fizet be a biztosítónak, ami 2100 koronát jelent, igy a bérből és jövedelemből élők 6000 koronás át­lagfizetésének adóterhe összesen 3163 koronát tesz ki. (Tudatosítani kell, hogy az új adótörvény eltörli az ún. bértömegadót, mely 50 százalé­kos volt 1992 végéig). A magánvállalkozók esetében - akiknek többsége nagyobb összegű hiteleket is törleszt - indokolt volt a tör­vényjavaslat módosítása, ugyanis az eredeti elképzelések szerint adóter­heik 50-77 százalék között mozogtak volna, ami egyértelműen lehetetlenné tette volna működésüket. Erre Cseh­országban mutattak rá először, s ott döntöttek úgy, hogy a biztosítási díj kivetésére szánt alap az adóalap idő­arányos részének a fele legyen. Ezt december 18-án további öt százalék­kal csökkentették. Szlovákiában azon­ban az adóalap ötven százaléka után kell majd a biztosítási díjat fizetni, de az adómentes tételek levonását köve­tően fennmaradó összegből. A törvény vitája során mint adóteher a magánvállalkozók oldalán nem je­lent meg a hozzáadottérték-adó és annak várható következményei sem. Tehát a törekvés, hogy egy viszonylag elviselhető adóteher nyomja csak a magánvállalkozók vállát, egyelőre óhaj és remény csupán, s csak a való­ság, a gyakorlat lesz képes eldönteni, valóban elviselhető lesz-e. de a kormánynak nincs egyetlen filiere sem. Az egészségügyi alapról és a biztosítóról szóló törvény meghatározza, kik helyett köteles az állam fizetni a biztosítást, s a költségvetés pénze is benne van abban az összegben, amely fenntarthatóvá teszi az egészségügyi ellátást. Ha most ebből a láncolatból kihull egy ilyen fontos elem, aligha biztosítható a zavartalan működés. Pedig erre épül az egész egészségügyi reform is, többek közt a bérezési formák, melyeknek ösztönzően kellene hatniuk az ellátás javítására. A Nemzeti Biztosító és az állami költségvetés összekapcsolódása tu­lajdonképpen jelzi, hogy egy újabb pénzfor­rás (?) állami kézben tartásáról van szó, az a tétel pedig, amelyet a költségvetés visz be ilyen módon az egészségügybe, elég arra, hogy állami felügyelet alatt legyen a biztosí­tó, hiszen az érintett összegnek csaknem a feléről van itt szó. Ilyen hatalommal pedig az egész ágazatot kézben lehet tartani. A költségvetés további gyengéje, hogy bizonytalanok a bevételei. A mindenáron ki­egyensúlyozottság elve miatt túlfeszített egyenleg bármely pillanatban felborulhat, ha kiderül, egy-két adóbevételt rosszul be­csült fel a kormány. S talán lesznek ilyen esetek, hiszen a csődtörvény csak jövőre kezd el működni, s az új adótörvények is csak jövőre mutatják meg igazi arcukat. Sokismeretlenes egyenlet a jővö. Az ál­lamkassza jövője is az. Néhány apró észrevétel az SZK költségvetése kapcsán Lehet egészen más is, mint a leírt Az oldal anyagait írta: N. Gyurkovits Róza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom