Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-02 / 272. szám
1992. december 2. Gazdaság Szabad ÍJSÁíí 5 _____________________________________ Az államjogi rendezés és a piacgazdaság_____________________________________ Hasznosítjuk a külföldi tapasztalatokat A Hospodárske noviny november 12-i száma a Gazdasági Vitaklub rovat keretében behatóan foglalkozott a csehszlovák szövetségi rendszer felszámolásának időszerű kérdéseivel. Az ezzel kapcsolatos írások közül különösen figyelmet érdemel dr. Zdislav Őulc docensnek „Az államjogi rendezés és a piacgazdaság“ című eszmefuttatása, amely lényegében a Helsinki Polgári Bizottság brünni szemináriumán elhangzott előadás. Az alábbiakban az említett írás alapvető gondolatait ismertetjük. 1968 után úgy tűnt, hogy a szovjet megszállást követően a Prágai Tavasz demokratizációs programjából csak egyetlen pont valósult meg: az egységes állam szövetségi rendszerré alakul át. Formálisan Csehszlovákia valóban szövetségi állammá vált, de reálisan ez nem következett be. A párt ún. vezető szerepe következtében a tényleges politikai döntések nem az állam alkotmányos szerveinek a hatáskörébe tartoztak, hanem a CSKP központi szervei, elsősorban a párt elnöksége döntött minden lényeges kérdésről. A szövetségi állam szervei csupán arra voltak jók, hogy az előre kidolgozott egységes forgatókönyv szerint a hazai és a külföldi nyilvánosság előtt „megjátsszák“ a szövetségi rendszert. A társadalom működési mechanizmusának ezt a tudathasadásos jellegét az is elmélyítette, hogy a hetvenes évek elejétől a központilag irányított tervgazdaságnak egy különösen merev formája alakult ki, ami főleg a nemzeti termék központosításában s az állami terv és az állami költségvetés által végrehajtott újraelosztásában nyilvánult meg. Főleg ez a helyzet vezetett oda, hogy a nemzeti szervekre tartozó kérdésekben is tulajdonképpen „Prágában“ döntöttek. Ez a körülmény azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a központi döntésekben a köztársaságok különböző nemzeti érdekei nem érvényesülhettek. Ez azonban nem a szövetségi állam működési mechanizmusától, hanem a központi pártszervek személyi összetételétől függött. A november utáni fejlődés során az egypártrendszert a demokratikusan választott politikai pártok pluralista rendszere váltotta fel, s ezek képviselői kerültek a szövetségi állam szerveibe. A központilag irányított tervgazdaságot is olyan irányítási rendszer váltotta fel, amely a monetáris piacgazdaság elemeit tartalmazta. Mindez lehetővé tette, hogy megszűnjön a szövetségi szervek működésének színpadias jellege, amelyek mindig egy valahol másutt megírt színdarab eljátszására voltak hivatva, s hogy ezek tényleges hatalmi szervekké váljanak, amelyek döntően meghatározzák a társadalmi fejlődés irányvonalait (ami azonban nem garantálja a döntések ésszerűségét és hibátlanságát). Az említett változások módja (a tartalom változása a forma megőrzése mellett) azonban hibás következtetésekhez is vezethet. A szakszerűtlen döntésekért például a különböző érdekszférákat képviselő politikai szubjektumok pluralista összetételét, vagyis a tartalom helyett az „elavult“ szövetségi formát is hibáztatni lehet. A folyamatok számos résztvevője és megfigyelője szem elől téveszti, hogy a politikai és gazdasági mechanizmus működési zavarai sokkal inkább abból erednek, hogy a rendszert alkotó elemek hiányosak. A demokratikus politikai rendszer kiforratlanságának fő oka az, hogy a csoportérdekeket képviselő politikai pártok és egyéb társadalmi intézmények negyven éven át nem léteztek, ezért ezek ma még nem tudják elég világosan és érthetően megfogalmazni a reális társadalmi érdekeket, s nem is tudnak felkínálni eléggé szakavatott és hozzáértő személyiségeket „az állam felelős igazgatására“. A mindöszsze két év alatt lezajlott két választás tapasztalatai meggyőzően bizonyítják a politikai színtér éretlenségét, valamint azt is, hogy bizonyos politikai stabilitás csak sokéves folyamat eredménye lehet, s ennek ma még csak a kezdeténél tartunk. A piaci mechanizmus működéséhez a leginkább megfelelő államjogi rendszer az egységés állam. Ez teljes mértékben lehetővé teszi a monetáris piaci mechanizmus rendszerelemeinek, a gazdaságpolitika „játékszabályainak“ egységes érvényesítését. Amint azonban a München előtti Csehszlovákia tapasztalatait is bizonyították, az egységes államforma nem a legalkalmasabb ott, ahol a lakosság különböző etnikai csoportokból tevődik össze. A piaci mechanizmus következetes, bizonyos korrekciók nélküli érvényesítése széthúzásokhoz, sót az ilyen állam felosztásához vezethet. Meg kell tehát vizsgálni, hogy a szövetségi államjogi rendszer milyen lehetőségeket nyújt a piaci mechanizmus rendszeralkotó és szabályozó elemeinek teljes érvényesítéséhez. Ezek közé tartozik: a szabad árképzés minden piacon (az áruk, a szolgáltatások, a munka és a tőke piacán), a vállalatok függősége gazdálkodásuk eredményességétől, a piacok versenyjellege, valamint a gazdasági szubjektumok (a háztartások, a vállalatok és az állam) közti kapcsolatrendszer jogi rendezése. A szövetségi rendszer létrehozása mindig együtt járt az egységes állam szuverenitásának bizonyos mértékű korlátozásával. Rendszerint az jelentett problémát, hogy milyen általános játékszabályok érvényesüljenek a „magasabb“ szövetségi szinten. A hazai államjogi viták keretében felmerült például az a követelmény, hogy az adórendszer kezelése a szövetségi szintről a köztársaságok hatáskörébe kerüljön, azzal az indoklással, hogy az Egyesült Államokban az egyes tagállamok rendezik az adóügyeket. Ez azonban tévedés. Az igazság az, hogy ott az egyes tagállamok, valamint a helyi szervek is valóban adókat szednek be, de az egységes szövetségi adótörvény alapján. Ez úgy rendelkezik, hogy a szövetségi költségvetés forrásait a személyi jövedelmi adó és a vállalati nyereségelvonás képezi, az egyes államok költségvetése a fogyasztási, az út- és az örökösödési adóra épül, míg a helyi költségvetések a vagyonadóból, a fogyasztási adónak egy meghatározott részéből, valamint különböző illetékekből jönnek össze. Az amerikai államszövetség történelmi fejlődése azt bizonyítja, hogy a gazdasági sikerek alapján a gazdasági szabályozás fokozatos központosítása képezte. A tagállamok egyre több hatáskörről mondtak le a szövetség javára. Szemléltető pétdája ennek az amerikai pénzügyi rendszer története. A jegybankok eredeti decentralizáltsága gyakori válságokhoz, bankcsődökhöz vezetett, s destabilizálta az egész gazdaságot. Az amerikai pénzügyi rendszer hat fokozatban végrehajtott átszervezése végül is a magas fokon központosított, a kormánytól független Szövetségi Tartalékrendszer (FED) létrehozásához vezetett. Hasonló a helyzet a Német Szövetségi Köztársaságban. A háború utáni Németországot a megszálló hatalmak saját közigazgatású és pénzügyi rendszerű zónákra osztották fel. A szövetségi rendszer létrehozása előtt, vagyis 1949-ben ezek az országrészek 24,4 milliárd márkával önállóan gazdálkodtak, míg a központi költségvetés csak Nagy László illusztrációs felvétele 1,4 milliárd márkával rendelkezett. A szövetségi rendszer létrehozása után gyökeresen megváltozott a helyzet. Az adóbevételeknek több mint a fele a szövetségi költségvetésbe jutott, ami a kiadások központosításában is megnyilvánult. Hasonló folyamat zajlott le a pénzügyi rendszerben. A szövetségi hatalmak a hitleri Németország központi tervgazdaságának alapvető elemét, a Reichsbankot felszámolták, s az egyes országrészekben hoztak létre központi bankokat. Amikor azonban Erhard gazdaságügyi miniszter irányításával a központilag tervezett gazdaságot piacgazdasággá kezdték átalakítani, létrehozták a Bank Deutscher Länder nevű központi bankot is, amely némi eltérésekkel az amerikai FED bankrendszernek felelt meg, s hatásköre a későbbi létrehozott szövetségi rendszer egész területére kiterjedt. A szövetségi államjogi rendszer tehát teljes összhangban van a működő piacgazdasággal, sőt kedvezően hat a gazdasági növekedésre. Ez azonban együtt jár a szövetségi rendszert alkotó tagok szuverenitásának korlátozásával, főleg az általános szabályozási rendszer megalkotásában, valamint a makroökonómiai gazdaságpolitika formálásában. Ennek a szövetség egész területén egységesnek' kell lennie. A „játékszabályok“ szövetségi szintű meghatározása azonban nem zárja ki, hogy a szövetség egyes tagjai bizonyos önállósággal ne rendelkezzenek, például a költségvetésükbe irányuló adók területén, vagy költségvetési kiadásaik rendezésében. Ezen kívül a tagok a szövetségi szintű jogalkotásban is részt vehetnek, az NSZK-ban például a Szövetségi Tanács második kamarája útján, amelyben az egyes országrészek azonos számú képviselővel rendelkeznek. A szövetségi rendszer és a regionális politika A szövetségi rendszerű államok kormányai a jogszabályozás és a makroökonómiai gazdaságpolitika keretében megkülönböztetett figyelmet fordítanak az egyes régiók sajátosságaira (a lakosság eltérő életfeltételei, a gazdasági fejlettség különböző szintjei, a környezeti ártalmak mértéke stb ). A Német Szövetségi Köztársaságban az életfeltételek kiegyenlítésének a feladatát a szövetségi alkotmány is rögzíti. Az ilyen jellegű segítséget a szövetségi kormány nem közvetlenül, hanem az egyes országrészek közvetítésével és azok hozzájárulásával nyújtja. Ez együtt járt a céltudatos szerkezeti gazdaságpolitika kimunkálásával és megvalósításával, ami döntő tényezőként hatott a polgári egyetértés tartósságára és az állam politikai stabilitására. Hasonló módon jár el a szövetségi kormány a volt NDK területét érintő gazdasági problémák rendezésében. Úgy tűnik, hogy a csehszlovák szövetségi rendszer szétesésének egyik fő oka a külföldi tapasztalatok tanulmányozásának és hasznosításának az elhanyagolásában rejlik. Az első szabad választások alapján kialakult kormány eleve lemondott az ipari termelést és a regionális fejlődést szabályozó szerkezeti gazdaságpolitikáról, s ehhez nem is hozott létre megfelelő forrásokat az állami költségvetésben vagy más területen (például a Nemzeti Vagyonalapban). így már az átalakítás kezdetétől fogva nem álltak rendelkezésre olyan eszközök és feltételek, amelyek például a szlovákiai sajátosságok szempontjából szükségesek lettek volna. Az elmúlt kétéves időszakban a szövetség gondolata nem a szövetségi rendszer fogyatékosságai miatt szenvedett vereséget, hanem azért, mert hiányzott az ipari és regionális szerkezeti gazdaságpolitika. Ennek következtében egyre általánosabbá vált Szlovákiában az a hamis nézet (amely a korábbi totalitárius rendszerből következett), miszerint minden szlovákiai szerencsétlenség okozója a szövetségi rendszer. Ez természetesen nem zárja ki a gazdaságon kívüli, főleg ideológiai tényezők szerepét, amelyek a regionális sajátosságok elhanyagolására hivatkozva meggyorsították a szövetségi rendszer felszámolására irányuló folyamatot. A piaci mechanizmus működése szempontjából ez az államforma azért nem felel meg, mert hiányoznak a társult országok egész területén érvényes törvényerejű játékszabályok és az ezekhez tartozó intézmények. Az egyes társult államok önálló jogi normái alapján csak bizonyos területeken érvényesülhetnek megállapodások vagy közös intézmények. A szövetségi rendszertől eltérően, ahol törvényerejű jogi normák hatnak a szövetség egész területén, a konföderáció feltételei között minden az egységes tagállamok politikai képviseletének szubjektív hajlandóságától, akaratától függ. A piaci mechanizmus eredményes működésének alapvető feltétele itt a pénzügyi és fiskális gazdaságpolitika tökéletes koordinálása. Ez azonban nagyon labilis alapot képez. Minden eltérés az adott megállapodástól (például restriktiv vagy expanzív irányban) a piaci mechanizmus működését veszélyeztetheti a konföderáció többi államában. A konföderáció államai például megállapodhatnak az egységes piacban és a közös pénznemben. Azonban ha az egyes államokban központi jegybankok vannak, s ezek pénzkibocsátási joggal rendelkeznek, előfordulhat, hogy valamelyik kormány önálló fiskális joga alapján saját központi bankja által pénzkibocsátással próbálja fedezni költségvetési hiányát, s ezzel veszélyezteti a piaci mechanizmus működését az együttműködő államokban. Az Így előidézett infláció ugyanis csökkenti a költségvetés kiadási oldalát, valamint a lakosság vásárlóerejét, s ennek következtében csökken a kereslet, beszűkül a termelés, mérséklődik a foglalkoztatottság. Az ilyen jellegű fejlődésnek az átalakuló gazdaságokban nagy a valószínűsége, mert hiányzik a töke piaca, ahol az állam saját kötvényeinek értékesítésével tudná fedezni a költségvetési hiányt. A konföderáció többi tagja ilyen esetben arra kényszerülne, hogy „kártalanítsa“ magát hasonló mértékű pénzkibocsátással - ezáltal az infláció kiterjedne az egész államközösség területére - vagy pedig gazdaságilag elhatárolja magát saját pénznemének kibocsátásával és megfelelő átváltási árfolyam létrehozásával. Nem is beszélve az ehhez társuló vámhatárok bevezetéséről. Az ilyen rendszertelen különválás különösen nagy kockázattal járna olyan országok esetében, ahol még a vagyonelosztás folyamata sincs befejezve. A konföderáció alternatívája tehát nagy veszélyekkel járna minden résztvevő számára, s minden jóindulat ellenére ez mutatkozik a legkevésbé járható útnak. Amennyiben hiányzik a közös politikai akarat egy működőképes szövetségi rendszer kialakításához, sokkal biztonságosabb eljárásnak tekinthető a szövetség önálló államokra való tervszerű és szerződésekre épülő felosztása, annak minden következményével együtt. (makrai) x. » T
