Szabad Újság, 1992. november (2. évfolyam, 246-270. szám)
1992-11-03 / 247. szám
» Jenningsék háborúznak vagy visszavonulót fújnak? Hadüzenet ügyre jobbun áramlik a pénz az atlétikába is. A golfban, teniszben, labdarúgásban, jégkorongban ez már magától értetődő, de a királynő kincstára azért ennyire nem volt gazdag. És az alattvalók sem. legalábbis néhány kivétellel. De ezek á kivételek, amelyek állítólag erősítik a szabályt, egytől egyig a szuperkategóriába tartoztak. Carl Lewis volt köztük is a legkirívóbb eset, de hát efölött valahogy mindenki szemet hunyt, mert azért mégiscsak egy nyolcszoros olimpiai bajnokról van sző. Az atlétika leggazdagabb embere: Carl Lewis (CSTK-felvétel) De nemcsak az olimpiai bajnokoknak megy ilyen jól a sora. Az még csak hagyján, hogy ők pénzzé tették az aranyat. Viszont azok a versenyzők is elég szépen megszedték magukat a Barcelona után rendezett viadalokon, akik a játékokon alaposan leégtek. Kimagaslik közülük Szergej Bubka, aki szeptemberben tizenkilenc nap leforgása alatt 200 ezer dollárt „ugrált” össze. Hiába, a fellegek ura tudja, mit és hogyan. Nemhiába told világcsúcsaihoz egy-két centimétert és sohasem többet, ez a szabály, amely eddig jól bevált. Mert tíz centivel aligha jutna olyan gyakran feljebb, s nemigen tartana a harminckettedik világcsúcsánál. S ne feledjük, hogy ezek mindegyikéért szép összeget kasszírozott. így van ez, és nem másként. Ez nem titok. Csakhogy a baj az, minél több van, annál több kell. Annál szerénytelenebbé válik az ember. Ez történt az atlétákkal is. Hogy jogosan vagy jogtalanul, azt döntse el ki-ki lelkiismerete szerint. Az Atlétikai Menedzserek Nemzetközi Szervezete (IAAR) október közepén (állítólag) bojkottal fenyegetőzött abban az esetben, ha a sportág vezérkara nem teljesíti követeléseiket: a világbajnokságon (már a jövő évi stuttgartin is) százezer dollárt fizessenek a versenyszámok győzteseinek, s természetesen megfelelő összeget a további helyezetteknek; a vb-n elért világcsúcs ára további százezer dollár legyen; rendezvénycsúcsért ötvenezret kell fizetni; a Grand Prix abszolút győztesének gázsija hetvenötezerre emelkedjék; a vb-n kifizetendő pénzdíjak összege mintegy tízmillió dollár legyen; az IAAF húszmilió dolláros alapítványt hozzon létre, s ebből támogassa a visszavonuló atlétákat. További javaslatokat is tettek a világbajnokságok és az olimpiai játékok részvételi szabályzatának módosításra. A világranglista alapján „A”-kategóriájú igazolvánnyal lássák el a legjobbakat, s ez egyben jelentsen részvételi jogot is. A címvédők nyerjenek automatikusan rajtjogot. Az amerikai Jennings — akit október 22-én a prágai Atrium Szállóban a kora reggeli órákban egybehívott haditanácson újra az IAAR főmenedzserévé választottak — a többi amerikai menedzserrel és ügynökkel együtt a haditerv szülőatyja. A szervezet 54 tagja tartja kezében mindazt, ami az atlétikát atlétikává teszi — a versenyzőket. Nélkülük nincs verseny, nélkülük meghal az atlétika. Ezért hát nem babra megy a játék. Ha netán valaki nem tudná, mit is jelent Jenningsék terve, akkor íme: ha mondjuk Carl Lewis Stuttgartban megnyeri a vágtát, százezer dollár üti a markát. Ha világcsúccsal nyeri, további százezer jár neki, s mivel ez az eredmény egyben vb-rekord, még ötvenezer dollár. Ez összesen negyedmillió. Egyébként, ha már éppen Carl Lewist hoztuk fel példaként, nem vitás, hogy a részvételi jog módosítására tett indítvány talán tőle vagy a Lewishoz közel álló köröktől indult, ugyanis King Carl egyik vágtaszámban sem jutott ki az olimpiára, a váltóba is csak társa sérülése után került be éppen az amerikai válogató kegyetlen szabályai miatt. Köztudott, hogy egy versenyszámban egy-egy ország három sportolót indíthat. Primo Nebiolo, az olasz nagyfőnök szeptember ötödikén Torinóban találkozott Jenningsszel. Ezen, s hasonlóan a későbbi prágai sajtóértekezleten is, Nebiolo kitartott azon véleménye mellett, hogy az atléták pénzzé tehetik a hivatalos versenyeken szerzett érmeiket, pontosabban sikereiket, hírnevüket, mert ezáltal felszökik az áruk. Jennings viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy az atléták nélkül nem lennének szponzorok, sem reklám, egyszerűen — nem lenne világbajnokság. Mindannyian azt vártuk, hogy a két haragos ember Prágában újra találkozik az EAA kongresszusa idején. Csakhát Nebiolo csöppet sem tűnt haragosnak, sokkal inkább abszolút magabiztos benyomást keltett. Igaz, hogy az IAAF római képviseletének főnöke Enrico Giacomini, Nebiolo jobbkeze, leült tárgyalni a jobbhírű menedzserekkel, köztük az egykori 200- as olimpiai bajnok Don Quarrievel, valamint a kis „maffioso” olasz Dionisivel. Figyelmeztette őket, semminemű vitát nem tűrnek két oknál fogva. Egyrészt, mert a menedzserek igyekeznek zsarolni a nemzetközi szövetséget, másrészt pedig szóba sem jöhet, hogy a vb-n pénzdíjat fizessenek. Csakhogy a menedzserek kemény és dörzsölt fickók. Tudják, sok minden az ő malmukra hajtja a vizet. S egy csatát már nyertek, nem is olyan régen... A Grand Prix-döntő pénzdíjait alaposan megemelték, 2,3 millió dollárra, ami háromszorosa annak az összegnek, amelyet az idén Torinóban fizettek ki. Az abszolút győztes pedig nem 75 ezret kap, ahogy a menedzserek követelték, hanem kerek százezret. Ezek után aligha hátrálnak meg! Bár az európai szövetség elnöke, Carl-Olaf Hornén bejelentette: a testület rendkívüli kongresszusa határozottan nemet mondott ebben a kérdésben, azért úgy tűnt — ezt végül be is vallotta —, hogy az urak nem teljesen egységesek a vitát illetően. Heinen Henze, az EAA főtitkára eléggé óvatos volt. — Ebben az ügyben előbb az IAAF-nek kell döntenie, mi csak aztán foglalhatunk állást Hát szóval, az alibizmus nemcsak nálunk dívik... Persze, Henze úr mindjárt hozzátette, amennyiben a mendzserek kerülnének ki győztesen, alapjaiban át kellene szervezni a testület marketing-tevékenységét. Eddig ugyanis a bevétel kilencven százalékát a nemzeti szövetségeknek utalták át. Wilfried Meert, a Grand Prix-bizottság belga elnöke elmondta: a bizottság tagjai megértik a menedzsereket, s pontosan azzal érvelt, amit nemcsak menedzserektől, hanem már sok atlétikai tisztségviselőtől és atlétától is hallhattunk, hogy a labdarúgó-világbajnokságon valamennyi döntős részesedik a bevételből. Akkor miért legyen kivétel az atlétika, hiszen az egyéni sportágak versenyzői is nyújtanak olyan teljesítményt, mint a csapatsportoké. Ez az okfejtés teljesen logikus. Viszont azt Meert úr sem tudta megmondani, hogyan osszák el a pénzt: a szövetségek kapják vagy csak az érmesek. Mert így a sportágban kevésbé fejlett országok egy fillért sem kapnának. Sokak szerint az a kompromisszumos megoldás tűnik legelfogadhatóbbnak, hogy az atléták a pénzt végül a saját szövetségüktől kapják kézhez. Nebiolo, mint említettük, nem nyugtalankodott. Szerinte teljesen elképzelhetetlen, hogy az egyes nemzetközi szövetségek ne küldjék el versenyzőiket Stuttgartba. Számára minden világos. Az is, miért ragaszkodik az irányítása alatt álló szövetség elnevezésében az „amatőr” megjelöléshez. Ugyanis mindazok után, ami a sportágban történik, meglehetősen visszásnak tűnik az egész. Arra a kérdésre, nem törlik-e ezt a szót az elnevezésből, azt válaszolta: „Nem ez a lényeg”. Lehet, de sok emberben nem kelt jó benyomást, hiszen olyasmit takar, ami a valóságban rég nem létezik. Nebiolo szerint a „bojkottprobléma” sem létezik. Csak meg ne lepődjön, mint az idei Világ Kupadöntőn Havannában, amelyen a 43 barcelonai olimpiai bajnok közül csak tizenegy vett részt. Nem volt ez előszele egy forradalomnak? Vajon nem azt jelzi, hogy az IAAF nem ura a helyzetnek? Urbán Klára A női magasugrás olimpiai bajnoka, a /\német Heine Henkel a legszívesebben könnyedén, lezseren szeret öltözködni, úgy érzi magát a legkellemesebben. A Petra című lap felkérte őt egyik fotómodelljének. Természetesen beszélgetést Is készítettek a közismert sportolóval a lap munkatársai. — Mely stílust részesíti előnyben az öltözködésében? — Mindenekelőtt az egyszerűt, a roppant kényelmeset kedvelem. Igaz, kimondottan még nem alakítottam ki magamnak egy konkrét stílust... Ha túlságosan kiöltözöm, valahogy idegesnek, feszélyezettnek érzem magam. Ilyenkor a környezetem is kimondottan ingerel. A szoknyát sem kedvelem, ugyanis abban nyugodtan le sem ülhetek. A legjobb egy klassz nadrág, hozzá laza póló vagy pulóver. Ezzel persze nem azt állítom, hogy néha-néha nem szeretem az elegánsát... — Tessék elképzelni, hogy álmainak férfiával van találkája. Hogyan készülne fel erre a találkozóra? — Mondjuk az úriember lehetne: Christopher Lambert. Abban az esetben olyasmit vennék fel magamra, amiben százszázalékosan érezném magam. Valami kényelmeset. Mert ha az ember túlzásba viszi a parádét, akkor már nem is hasonlít magára. A sminkeléssel is nagyon vigyáznék, hiszen szerintem az a lényeg, hogy az illető úgy ismerjen meg engem, olyannak, amilyen a valóságban vagyok. Vagy nem? — Ön miben alszik a legszívesebben? — Sortban és trikóban. — Most itt átadok —jelképesen — önnek tízezer márkát. Mit vásárolna ezen a pénzen a legújabb divatból? — Elsősorban kosztümöt vagy ruhát Jil Sanderstől. Imádom a német divattervezőket. Teljes mértékben megfelelnek az én típusomnak és igényeimnek. — Változtatott már valamikor öltözködési stílusán? — Igen, huszonegy éves koromban, amikor elkerültem otthonról. Addig ugyanis mindig édesanyám döntött arról, miben is fogok járni. Ő szabta meg, mit vegyek — s annak előnyösnek, kényelmesnek, praktikusnak kellett lennie. Nem volt semmiféle mellébeszélés. Az első ruhadarab, amit önállóan vásároltam, egy farmering volt. — Ha belenéz a tükörbe, mit tart magán a legszebbnek? — Természetesen nekem a lábam tetszik a legjobban, s elégedett vagyok a karcsúságommal is. De kicsi a szemem, s ami még ennél is komolyabb dolog: kissé elállóak a füleim. — Szeretne hasonlítani valamelyik filmszínészre, egészen pontosan sztárra? S ha igen, kire? — Úgy érzem, nem akarok senkire sem hasonlítani. Tehát nem, nem nagyon vágyódom ez iránt. Ha csak olyan értelemben nem, hogy szeretnék olyan tehetséges lenni, mint egy filmcsillag. Érdekesnek tartom például Jodie Fostert. Igaz, arcban nem valami gyönyörűség, de fantasztikus tehetség. Egy valódi személyiség. — Ha mondjuk tanácsot kérne öntől az egyik barátnője, akit, enyhén szólva, nem kedvel túlságosan, milyen öltözetet ajánlana neki? — Hát olyat, ami egyáltalán nem áll neki jól. Erős sminket — sportos öltözettel kombinálva. És mindehhez hatalmas fülbevalókat. De hát ez nem való, ennyire rosszmájúnak lenni, ugye? (susla) fl mcigcisugró mint fotómodell i i
