Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-22 / 238. szám
Szabad ÚJSÁG 5 1992. október 22. PRIKLER LÁSZLÓVAL FEHÉREN FEKETÉN Prikler László fotóival folyamatosan találkozhatunk a hazai magyar lapokban. Mindig ott van, ahol történik valami. Ha a szerkesztőnek, újságírónak kép kell, mégpedig azonnal, rá mindig számíthat. A mostani kiállítás alkalmat adott egy újabb beszélgetésre, amelyet ezúttal fehéren feketén az olvasó elé tárunk, ami mindkettőnk számára szokatlan, hiszen Prikler Lászlóval egy évig együtt dolgoztunk a Nő szerkesztőségében, riportutakra jártunk. Kultúra Prikler László felvétele- Miután a sajtóban a képeiddel állandóan ,,szem előtt vagy", mit jelent számodra egyszercsak „falra kerülni"?- Mindenképpen sokat jelent. Azt hiszem, aki valamivel foglalkozik, valamit produkál, szeretné a munkáit komplexitásában, „teljes szépségében“ is megmutatni a nagyközönségnek. Ez a sajtófotósokra többszörösen érvényes, hiszen a nyomdatechnika sok jó fotót elront. Nem egyszer megesik, hogy a kép nem jön ki olyan jól az újságban, rpint ahogy az ember várná. Kinagyítva, a falon egy-egy kép egészen más jelleget ölt.- Sok helyütt jártál, fotózás közben sok híres emberrel megismerkedtél.- A fotózás a sajtóban mindenképpen egy csapatmunka, amelynek döntő részét az újságíró és a fotós végzi. Hálás vagyok a sorsnak, hogy elég sok helyre eljuthattam, érdekes embereket fotózhattam. Minden ilyen találkozás egy külön élmény. Azt hiszem, örökre megmaradnak bennem a 89-es események. Megrázó élmény volt számomra Temesvár 1989-ben, ahová persze nem egyedül mentem, riporterek, fotósok is voltak ott rajtam kívül, a hazai magyarok közül is többen. Amikor a véres események után Tőkés László először utazott Szlovákiába, olyan szerencsém volt, hogy végigkísérhettem az egész útját a megérkezése pillanatától kezdve. Amikor először tartott sajtótájékoztatót Magyarországon, az ottani rendkívüli biztonsági intézkedések ellenére bejutottam, amihez Karol Wlachovsky, a budapesti Csehszlovák Kulturális Központ igazgatója segített hozzá, így kerülhetett annak idején Tőkés László a Nő címlapjára... Persze ugyancsak felejthetetlen élmény volt fényképezni Göncz Árpádot, Václav Havelt, Paskai bíborost, Sokol érseket vagy akár az utóbbi két óv politikusait. De ugyanolyan nagyszerű elbeszélgetni az idős falusi emberrel vagy bemenni egy falusi iskolába és megismerkedni a gyerekekkel, s őket fényképezni.- Emlékszem, miközben az ógyalai gyermekotthonban én az igazgatóióvei beszélgettem, te úgy összebaátkoztál a két és fél éves Lacikával, rogy alig tudtál tőle elszakadni, szeetted volna őt hazavinni. Egész idő Hans Gustav Edőcs, azaz Edőcs János jellegzetes európai. Az lusztriai Eisenstadtban (Kismartonján) él, már nyugdíjas, de legalább innyit utazik és dolgozik, mintha diplonata lenne. Végeredményben az is - a fotóművészet eszközeivel közelíti egymáshoz az embereket. Egyik kiállíásán „emberfényképésznek“ nevezek, mert - mint ahogyan azt a tegnapilőtt nyílt pozsonyi bemutatkozáson is > tapasztalhatjuk - emberi arcokat jtóz a legszívesebben. Edőcs János 1929-ben született íurgenladnban. 1938-ban szüleivel gyütt Magyarországra költözött. Sopjnban, a kereskedelmi iskolában rettségizett. A fényképezés alapéleiéivel az eisenstadti reálgimnáziumán ismerkedett meg - kémiatanára Dlt a segítője. Sopronban egy idős ortréfotósnál segédkezett a nyári vaációk idején. A mester Párizsban tajlta ki a szakmát, még a fotózás őskorában. A soproni fényképészek ubja már a második világháború előtt ' európai élvonalba tartozott. Edőcs mos hivatása a vasúti szakma lett, :envedélye azonban egész életén át fényképezés maradt. Közép-Európa jyik legismertebb vasútjánál, a Győropron-Ebenfurti Vasútnál működött, int az osztrák rész igazgatója. Innen ént nyugdíjba is, hogy minden idejét idvelt fotómasináival tölthesse. Az senstadti úr tiszteletbeli tagságot élz az Osztrák Fotóművész-szövet■gben, a Német Fotóművész-szövetgnek pedig levelező tagja. A maar művelődési miniszter négy éve alatt a nyakadban lógott, a többi gyerek meg a fotófelszereléseden...- Igen, amikor ilyen helyeken, kórházakban, szanatóriumokban szerencsétlen sorsú kisgyerekeket lát az ember, bizony elgondolkodik az élet kegyetlenségeiről... Nem felejtem el a mozgássérült gyerekek pozsonyi intézetét, a lőcsei vakok intézetét- ezek mind sokat jelentenek nekem.- Emlékszem egy nagyon jó címlapfotódra: két gyerek a mászókán, az egyik terpeszállásban, a másik fejjel lefelé, akár egy kártyán.- Igen, ez Zselízen volt egy óvodában. A riporternő beszélgetett, s ilyenkor én mindig körülnézek, a gyerekekkel ismerkedem, játszani kezdünk, s ők egykettőre felszabadulnak, mókáznak. Ez például nem tervezett kép volt, ők „találták ki“, én csak felfedeztem benne a képszerűséget.- Kiket lehet szerinted a legjobban fényképezni?- A művészek, színésznők, énekesnők - például Zalatnay Sarolta, Koncz Zsuzsa, Zdenka Studénková- akiket volt alkalmam fotózni, a szakmájukból adódóan nagyon jól tudnak mozogni az optika előtt. De ez egy egészen másfajta fotózás, mint egyszerű embereket fényképezni falun. Ők nem játsszák meg magukat, természetesek, őszinték, olyanok, amilyenek a valóságban. Ez megint csak más, de nagyon szép része a munkánknak. Szóval minden képhez fűződik egy külön élmény. Az ismert személyiségek általában kérik, hogy a fotókat megjelenésük előtt megnézhessék és hozzájárulhassanak a közléshez. Én mindenkinek igyekszem respektálni a kívánságait, mindenkit elfogadok olyannak, amilyen. Csepregi Éva például megengedte, hogy akár sminkelés közben, vagy egy másfél órás koncert után zilált állapotban is fényképezhessem, de Koncz Zsuzsa nem volt hajlandó pózolni nekem (sem), csak koncert közben fényképezhettem. Studénková is látni szerette volna a róla készült képeket, és hozzájárult ahhoz, hogy ezeket bármikor bárhol közölhetem. Az már rosszabb, ha valakinek - például Spéter Erzsébetnek - Budapestre kellett elvinnem megmutatni a fényképeket. Ilyenkor az ember HANS GUSTAV EDŐCS a „Pro Cultura Hungarica“ emlékplakettel tüntette ki. Edőcs János jellegzetesen európai ember. Az, mert két kultúrán nőtt fel, kénytelen autóba ülni és vezetni plusz négyszáz kilométert... De a fényképek, szerencsére - tetszettek.- Hogyan kezdted a szakmát?- Gyerekkorom óta fotózok, édesapám is fényképezett, ismerősök, barátok is voltak, akik rávezettek. Aztán hosszabb ideig a televízióban dolgoztam képtechnikusként, akkor kezdett kialakulni bennem a fényképezés iránti komolyabb érdeklődés. Ostraván tanultam, aztán Budapesten a József Attila Szabadegyetemen jártam fotótechnika szakra. Amikor ezt elvégeztem, a Komensky Egyetem Orvosi Karán dolgoztam mint fotós, utána pedig a Nőben majd a Hétben voltam fotóriporter. A munkám legnagyobb részét mind a mai napig a sajtófotók alkotják a demonstrációktól kezdve a politikusportrékig. A legszívesebben azonban a természetet fényképezem.- Milyennek tapasztalod ma az itteni fotóriporterek helyzetét a nyugatiakhoz viszonyítva?- A fotózás alapja - ha tetszik ha nem - a technika. Ahogy mi itt dolgozunk, nagyon gyenge ahhoz képest, ami Nyugaton van, sőt nem is muszáj messze menni: elég, ha csak Magyarországgal hasonlítjuk össze a lehetőségeinket. A felszerelés és a nyersanyag ára - kisebb-nagyobb eltérésekkel - ma már ugyanolyan magas. A honoráriumok azonban e mögött az árszínvonal mögött ugyancsak lemaradtak. Nem beszélve arról, hogy ha a fotós ebből él, megélni talán megtud, de „meggazdagodni“ semmiképpen. Azt hiszem, hogy ez nemcsak az én véleményem, hanem a többi itteni fotósé is. Hazai magyar viszonylatban a nálam sokkal jobb fotósok közül sem mondható senki jómódúnak, pes mert mást sem tesz egész életében, mint újabb és újabb szokásokkal, hagyományokkal ismerkedik a világ különböző tájain, még a kuna-indiánok dig szerintem sokkal többet érdemelnének, hiszen nagyszerű szakemberek. Ha bárki is az anyagi vetületét nézné a dolognak, egészen más területen próbálkozna. A mérleg nyelve nálam azért billent a fényképezés javára, mert ezt szívesen csinálom. A munkafeltételeink összehasonlítása végett mondanám el egy régebbi élményemet: amikor 89-ben Temesváron jártunk, volt ott egy francia fotóriporter, aki - ha jól tudom - a Paris Match-tól kapott egy szerződést a romániai felvételekre. Többször összetalálkoztunk vele, s nagyon csodálkoztunk azon, ahogy ő ott dolgozott. Először is, óriási összegre szóló életbiztosítása volt, külön - szintén jelentős - biztosítása a felszerelésére, ami persze nagyon drága volt. Úgy dolgozott a kiadójának, hogy volt egy külön fizetett motoros „futára“, aki minden reggel továbbította a kiexponált filmeket a repülőtérre Jugoszláviába. Ez karácsony táján történt, és érdekes módon mindig pontosan értesült arról, hogy melyik sajtótermék mit használt fel a fotóiból. Szilveszter reggelén még találkoztunk, s ő már akkor tudta, hogy annyit keresett azokkal a képekkel, hogy akár fél évre elmehetett szabadságra.- A mostani kiállításon milyen képeket láthatunk?- Portrékat válogattam, mivel Edőcs János - akit valóban nagy művésznek tartok -, portrékat mutat be Pozsonyban. A főszerep persze az övé. Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy vele együtt kaptam helyet ezen a kiállításon. HARASZTI ILDIKÓ Sorsok az arcok tükrében címmel nyílt meg kedden a Magyar Kulturális Központban a burgenlandi EDŐCS JÁNOS és a pozsonyi PRIKLER LÁSZLÓ közös fotókiállítása. Portréik október 30-ig tekinthetők meg. * körében is. Az, mert családjában - a feleségét is beleértve - nemcsak magyarok és osztrákok, de csehek és szlovákok is előfordulnak. Az, mert olyan hivatást választott, amelyből tisztességesen meg tudott élni - és meg tud most is -, ezért utazgathat nyugdíjas létére ma is. Edőcs úr irigylésreméltó férfiú - minden percét beosztja és kihasználja, mindig az újat, az ismeretlent keresi; évtizedek óta él benne a legtermészetesebb emberi vágyak egyike - megmutatkozni, kitárulkozni mások előtt. Több, mint kétszáz önálló kiállítása volt 'már Ausztriában és Magyarországon! Érdekes, hogy Pozsonyban még nem járt, s nem tudott részt venni a huszadiki tárlatnyitón sem. Edőcs úrral tavaly ismerkedtem meg Eisenstadtban, kapcsolatunk azóta is tart. Úgy hiszem, én sejtem sikerességének titkát: kitűnő kapcsolatteremtő képességgel áldotta meg a természet. Társaságában pillanatok alatt feloldódik az ember, szinte észre sem veszi, mikor készül a fotó, amely teljes természetességében mutatja meg a megörökített személy arcát. (bt) Az idei Madách-emiéknaprói A hely szelleme ■ Csesztvén Jövőre lesz tíz esztendeje, hogy minden ősszel Madách-emléknapot rendeznek Csesztvén, Balassagyarmat közelében. Mint tudjuk, Fráter Erzsébettel kötött házassága után pár évig a csesztvei kúriákban élt Az ember tragédiájának költője aránylag kiegyensúlyozottan és boldogan asszonyával, majd gyermekével. A kúria ma Madách-múzeum: a kicsinosított épület, a hozzá tartozó parkkal együtt szinte sugározza Madách szellemét. A nyugalom és csönd csaknem olyan, mint a múlt század derekán leheteti, amikor a szerelmes férj verseit, beszédeit, feljegyzéseit írta itt. Minthogy Balassagyarmat és Csesztve csupán pár kilométerre fekszik a határtól, az emléknap egy kicsit a miénk is. Nemcsak a földrajzi közelség okán - hanem hangulatában, résztvevőinek hűségességében, s a rendezvény keretén belül megvalósított előadások meg író-olvasó találkozók hasonlóságában is. Mindezt azért írhatom, mert magam is vendége voltam a csesztvei Madách-emiékünnepségnek. sőt. a Mikszáth Kiadónál megjelent versesfüzetemnek köszönhetően író-olvasó találkozón is részt vehettem. Úgy éreztem magam a magyarországi „jó palócok" között, mint itthon, a szülőföldemen. Ismét átjárt az a keserves érzés, amely sokunkat megsanyargat, ha hasonló helyzetben találjuk magunkat a határ túlsó oldalán: megundorodunk a politikától, amely egy fejszecsapás nyersességével metszette el egymástól a hajdan öszszefüggó régiókat. Mostanában, szerencsére csak pénz és idő kérdése, hogy részt vehessünk a csesztveihez hasonló, felemelő emlékünnepségen, és átjárja lelkünket az összetartozás érzése. Ez csendült ki Karol Wlachowsky szlovák műfordító előadásából is, aki annak idején a Pozsonyi Tátrán Kiadó igazgatóiéként szorgalmazta Mikszáth Kálmán munkáinak szlovák nyelvű megjelentetését. (Mikszáth is e régió nagy szülöttje.) Wlachovsky úr ma a budapesti Csehszlovák Kultúra igazgatója, s ebben a minőségében rengeteg hasznos előadást tart a magyar városokban és községekben kapcsolatainkról. Csesztvén arról is szólt, hogy Mikszáth Kálmán a második legnépszerűbb magyar író a szlovákok körében- csak Jókai Mór előzi meg a listán. A szklabonyai születésű prózaíró ugyanolyan szeretettel és hűséggel ábrázolta műveiben a szlovákokat, a „tót atyafiakat", mint a „jó palócokat". Ezért kellett őt fordítás közben merőben másként kezelni, mint mondjuk egy francia vagy angol szerzőt, hiszen a szlovákok és magyarok századok óta együtt élnek, a közös ég feszül a fejük fölött. Az idei csesztvei Madách-emlékünnepély könyvbemutatókkal, hangversennyel, számos előadással vált tartalmassá. Találkozott a közönséggel Jankovics Marcell filmrendező, fellépett Szvorák Katalin népdalénekesnő és a Bekecs-zenekar, számos vadonatúj könyv talált új gazdára. Minthogy maga Csesztve kis falu, érdeklődők- diákok, tanárok, nyugdíjasok - csaknem az egész környékről érkeztek. A versesfüzetemet bemutató találkozón is megynilváhult, milyen élénken figyelik az ott élők a magyar kisebbség sorsát külföldön, így Csehszlovákiában is. Gyakran már-már úgy éreztem magam, mintha nem is Csesztvén, hanem valamelyik dél-szlovákiai községben vagy városkában felelgetnék a kérdésekre. Úton Balassagyarmatról Csesztve felé, Szügyön autóztam keresztül. Szlovákok is élnek ott, ezért jelzi a tábla így is: Sudice. A csesztvei pillantót talán itt kellene befejezni - adja az ég, hogy már soha ne gerjesszenek felelőtlen politikusok ellentéteket a századok óta békében együtt élők között. EGY EURÓPAI BURGENLANDBÓL (batta)
