Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)
1992-09-22 / 212. szám
Vélemények a Slovan—Ferencváros összecsapásról Szárnyaszegett „Zöld Sasok” Szerdán este a találkozó után szerettem volna megszólaltatni a BEK- mérkőzés vesztes csapatának néhány játékosát, esetleg szakvezetőjét. A Nemzeti stadion sajtóközpontjában az újságírók rendelkezésére csupán a Slovan edzője, Dusán Galis állt, s mint megtudtuk Nyilasi Tibor, az FTC edzője nem kíván részt venni a tájékoztatón. Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy a stadion előtt belebotlottam az autóbuszukra várakozó Fradi-játékosok vert seregébe. Kihasználva a kitűnő kínálkozó alkalmat interjút készítettem néhányukkal. Először a válogatott liberójával, az egyik legjobb magyar játékossal, a 22 esztendős Telek Andrással beszélgettem. — Hogyan értékeled a mérkőzést, mennyire fáj a vereség? — Nagyon fájó vereség volt ez a mai, rég szenvedtünk ilyen csúfos vereséget. Sokkal szorosabb eredményre számítottunk. Megmondom őszintén, személy szerint arra sem gondoltam volna, hogy a Slovan ennyire fog darálni. — Ez első és a negyedik gól nem volt felesleges? — Az összes gól felesleges volt, ha így vesszük. Hát... mindegyik gólnál volt egy kis kihagyás a védelemben, úgyhogy ludasként nagyon benne vagyok. — A negyedik találat szerinted nem volt óriási kapushiba? — De, csakhogy ahogy bekerült az a srác a tizenhatoson belülre, többen szerelhettünk volna, még jómagam is. — Az első gól lesgyanúsnak tűnt? — Hát, most mit mondjak erre? Én úgy láttam, de nem voltam én sem vonalban, úgyhogy pontosan nem tudom megmondani. — Mennyire tudtál odafigyelni azokra az eseményekre, melyek a lelátón játszódtak le? — Csak egy percre fordultam oda, azt láttam, hogy ezek a fekete csuklyások — nem is tudom, hogy mondjam —, halálbrigádok verték a népet. Elkeserítő látvány volt. — Számítasz-e arra, hogy Budapesten valami hasonló rendbontás lesz? — Nagyon tartok attól, hogy igen. — Milyenek a Fradi továbbjutási esélyei? Vannak egyáltalán? — Vannak, vannak, de a továbbjutáshoz hatalmas szerencse is kell. Elméletileg mindig van esély, de nagyon nehéz lesz ez ellen a Slovan ellen győzni. Még győzni is, nemhogy három góllal. — Nőnének-e a Fradi esélyei, ha pályára léphetne a sérült Fodor és Cigan? — Még ha rendbe is jönnek, erőnléti lemaradások mindenképpen lesznek náluk. Még azok a játékosok is nagyon elfáradtak ezen a mérkőzésen, akik végigedzették az egész nyarat, nemhogy azok, akik most sérülten beálltak. Ennek ellenére én reménykedem. Második beszélgetőtársam Lipcsei Péter volt, a Ferencváros egyik kulcsembere, aki a becsületgólt lőtte. — Hogyan értékeled csapatod játékát? — Az első félidőben véleményem szerint nagyon jól játszottunk, 1:0-ig egyenrangú ellenfelek voltunk, csak a második játékrészben, az első tíz percben nem figyeltünk oda. Kaptunk két gólt. Mikor találatot értem el, reménykedtem, hátha fel tudunk jönni 3:2-re. Igyekeztünk minél jobb eredményt elérni, de sajnos, az utolsó gól nem kellett volna, nagyon nem kellett volna, mivel otthon nehéz lesz háromszor betalálni. — A bírónak köszönhető, hogy megadta a gólodat, mivel még nem adott jelet a szabadrúgás elvégzésére? — Igen, viszont a csehszlovák csapat nem kérte a kilenc métert, így bármelyik pillanatban elrúghattuk a labdát. Tehát az az ő hibájuk volt, hogy hála istennek, nem figyeltek. Gyorsan odapasszolta ami katasztrofális következményekkel járt. Az autóbuszra várakozók között felfedeztem Knézy Jenőt, a Magyar Televízió kommentátorát. Kíváncsi voltam véleményére, mivel nagyon jó áttekintéssel rendelkezik a magyar és a külföldi csapatok erejéről. — Hogy értékeli Ön a mérkőzést? — Sajnálok egy elszalasztott lehetőséget, amit a Ferencváros kihagyott, mert én nem szeretek olyan vitákba belemenni, hogy az első gól les volt-e vagy sem. Volt egy bíró, aki szerintem jól vezette a mérkőzést, hiszen egy gól különben sem behozhatatlan hátrány. Én úgy éreztem, hogy a csapat gyáván játszott az első félidőben. Ha egyes játékosok többet elvállalnak, egy az egyben rávezetik a labdát az ellenfélre, kiugranak, próbálkoznak, akkor egy nyíltabb meccs lehetett volna. Ez, azt kell hogy mondlusztráció kedvéért említve az USA-ban öttusázó Béres László vagy a kanadai vízilabdasportban apostolkodó Áts Jenő és Csepregi Gábor nevét. Utóbbi fia, Sándor is már a junior válogatottságig vitte. Az utóbbi időben felgyorsult az ellenirányú áramlás is.Különböző országokban élő, magyar származású jeles sportolók választják á magyar színeket, új hazát is találva a régiben. Hosszú távon talán a nagypolitikára is, de az emberek gondolkodásmódjára biztosan kihat a Román Olimpiai Bizottság korrekt döntése, amellyel hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországra áttelepült sportolók, köztük a súlyemelő Czanka Attila, a tornász Schupkékel Károly, a birkózó Elekes Endre magyar színekben induljanak az olimpiai játékokon. Többszörös személyes élményem is, hogy a páston, a medencében, a pályán minden szinten és korosztályban folyamatosan valóság volt a románok és magyarok őszinte barátsága-A téli Universiadén, olimpián svájci magyarok svájci magyarok — Kozma Péter, Kőszegi Pier — erősítették a szülők anyaországát. A jelenség mélyebb vonulaataival 1978-ban találkoztam először. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai hetén A sport szerepe a két kultúra között élő ember életében címen tarthattam előadást (az akadémiai napok fő témáját a két kultúra, az anyaország és a befogadó ország kultúrájának a feszültségében élő emberek problémája jelentette). A téma — talán kicsit meglepően is — hallhatóság és előadó számára, nagy sikert aratott. Alig volt olyan jelenlévő, akinek ne lett volna személyes emléke a tárgyban. De korábban nem gondolkoztak el azon, mi a magyarázata annak, hogy talán éppen a sport marad meg utolsó kötelékként emigránsok és anyaország között. Miért van az, hogy a sporttal kapcsolatban ennyire szétválik rendszer és haza? Hogy hiába tudták pontosan az 56-osok, jobban, mint a 45-ösök vagy 48-asok, hogy a sport azért kap otthon kiemelt támogatást, hogy sikereivel azt a rendszert népszerűsítse a világban, amely élői menekülniük kellett, mégis számukra a magyar sportolók, a magyar fiatalok mindig a hazát, a szeretetet, a nem feledőt képviselték. Talán a sport, a homo ludens élménye, a verTelek becsúszva próbál menteni Mabater elől (Nagy László felvételei) nekem Balogh Gábor úgy, hogy már csak be kellett rúgnom. — Mi a véleményed az első gólról? — Ott álltam a másik oldalon, les volt. Mindenki úgy ítéli meg, de ezen már nem tudunk változtatni. Megadták. — Láttad-e a pályán kívüli eseményeket? — Csak fél szemmel, annyit, hogy a kapunk háta mögötti szektorban verték a Fradi-tábort. Ehhez mást nem tudok hozzáfűzni, a játékkal voltam elfoglalva. — Milyenek a továbbjutási esélyek? — Lehetséges a továbbjutás, dehát egy nagyon jó szlovák csapatot kaptunk, amelynek nagyon nehéz lesz három gólt rúgni, de mindent meg kell próbálni. — Úgy éreztem, mintha nem vettétek volna komolyan a Slovan háza tájáról érkező híreket, miszerint ez egy nagyon kemény, rámenős csapat... — Nem mondanám, hogy lezseren álltunk ki, jól fel készültünk, tudtuk, hogy a Slovan szenzációsan jó csapat, pontveszteség nélkül vezeti a csehszlovák bajnokságot. Főleg Dubovsk^tól tartottunk. Meg voltunk illetődve egy kicsit, ez az igazság. Mindezek ellenére az első félidőben jól játszottunk, de a másodikban volt az a tíz perc kihagyás, jam, a magyar csapatok hibája, ha vezet az ellenfél, akkor még jobban megijednek, s ennek egyenes következménye volt a második félidő. így egy borzasztóan nagy lehetőséget hagyott ki a Fradi. — Lehetséges az, hogy a Ferencváros nem vette komolyan azokat a híreket, hogy a Slovan egy európai szintű, jó focit játszó csapat? — Biztosan komolyan vették a híreket, csak a magyar futballisták, sajnos, nem tudnak kibújni a bőrükből, ők hozzá vannak szokva a magyar bajnokság iramához, fizikailag és gondolkodásbelileg is, és nem tudnak változtatni. — A továbbjutás esélyei Ön szerint? — Nincs továbbjutási esélye a Ferencvárosnak. — Még abban az esetben sincs, ha esetleg felépül Fodor, s a többi sérült? — Nem, úgy érzem, még akkor sincs. A Slovan egy kulturáltan, jól játszó csapat. Nem hiszem, hogy megijednének attól, hogy Budapestre kell menniük. — Hogy látta a pályán kívüli eseményeket? Mi a véleménye róluk? — Igen, sajnos láttam, sőt, a tévé is mutatta. Én egyet tudok mondani: ha nem dolgozni jöttem volna, akkor nem jöttem volna el. Tálamon Alfonz 1992. SZEPTEMBER 22. senyzővel való azonosulás olyan mély érzelmi szférákat érint, amelyekben ott a gyerekkor, a szülői ház, mindaz a kötődés, amiről sokan már úgy vélték, hogy emlékké vált, de a magyar sportolók megjelenésekor olykor örömmel, olykor fájdalmasan szembesülniük kellett érzelmeik élő voltával. Az élete jelentős részét Londonban leélt kitűnő író, Mikes György élménye iskolapélda, telitalálat. Az „évszázad mérkőzésére”, az 1953-as londoni angol—magyarra ment ki a Wembley-be egy magyar barátjával és angol újságírókkal. Egyikük megkérdezte Mikest, kinek fog szurkolni. — Természetesen Angliának — válaszolta az író habozás nélkül —, ez az ország befogadott, itt élek, itt dolgozom, ennek vagyok az állampolgára. — Majd meglátjuk — válaszolta elgondolkodva az angol —, más az állampolgárság, és más a sport. Az út folyamán egy másik angol újságíró becsmérlő megjegyzéseket tett a magyar együttesre. Mikes összenézett barátjával és furcsa, alig ismert módon érezte buzogni a vérét, magyar.mivolta tudata felszínére tört. Azután megkezdődött a mérkőzés és Hidegkúti az első perc végén belőtte szenzációs gólját. Ekkor Mikes olyat tett, amire azóta is hiába kereste a magyarázatot. Felugrott, tapsolt és kiabált. Márpedig — ami a felugrást illeti — ezt angol sajtópáholyban tenni nem szokás, tapsolni és kiabálni nem megengedhető, de mindezt az „ellenfél” góljánál tenni egyszerűen rettenetes, elképzelhetetlen. A sport varázsában sajátos, jelentős helyet foglal el a sportban egyidejűleg erőteljesen megnyilvánuló nemzeti érzés és az a nemzetköziség, amely talán még a zene vagy a képzőművészet nemzetköziségénél is erősebb, az utca emberét illetően bizonyosan. Ezt a markáns, olykor sajnos szélsőséges indulatoktól sem mentes nemzeti érzést és a vele látszólag ellentétes, mégis együtt jelentkező nemzetköziséget kell megfejtenie annak, aki közelebb akar kerülni a sport csodájához, egyre növekvő szerepéhez a ma és a holnap társadalmában. Nemzeti és nemzetközi mértékben is hallatlan integráló erő a sport. Feltehetőleg innen indul minden. Hiszen ugyanez az integráló erő mutatkozott, mutatkozik meg a grundokon, az iskolai osztályokban, a lakótelepen, a sportegyesületek szakosztályaiban. Közösséget formál a sport, és megtanít a másik ember, a másik közösség tiszteletére. Megtanít elviselni a kudarcot, megtanít újrakezdeni és folytatni, remélni, küzdeni és szeretni. Talán ezért is fűzünk sok illúziót a sporthoz. Ezért sértődünk meg, ha csalás gyanúja merül fel, ha nem tiszta a játék, hiszen a mi örömünket is elrontják, nem engedik, hogy gyermekként azonosuljunk, felszabadultan boldogok legyünk. A sport maga az élet. Ezért is tartoznak hozzá az árnyak is. Nem oldja meg világunk problémáit, de szinte minden jelentős területen sajátos eszközeivel serkentheti a jót, gátolhatja a rosszat, szolgálhatja a jó ügyeket. Emlékezetes a „ping-pong” — és a „kosárlabda-diplomácia”, amikor a sport jelentette az első kapcsolatfelvételt párbeszédet nem folytató hatalmak között. Hallatlan tartalékai vannak örvendetes változó világunkban a sportnak, többek között nemes kohéziót teremtve a világ magyarsága között. Itt sem a sport jelenti a különböző gondok megoldását, de munkálja a jót, a megértést, közös nyelvet nyújt. Kielégíti mindkét alapvető, jogos igényünket — talán ez sikerének egyik titka: segít magyarnak, hazafinak lenni, és ugyanakkor segít — ez a varázslat — a legjobb értelemben nemzetközinek, a közös értékrendben gondolkodó civil társadalmak világa polgárának lenni. Frenkl Róbert Sport és kötődés Már július 4-én, a Magyar Olimpiai Bizottság közgyűlése után tudni lehetett, hogy a Magyar Köztársaságot 235 versenyző képviseli Barcelonában. De, hogy végül is a különböző nemzetek színeiben hány magyar származású sportoló küzdött, az akár tudományos értekezés tárgya lehetne. Az abszolút szám túl érdekes lehet, hányán képviselték az első, második stb. kint élő nemzedéket. Hányán beszélnek magyarul, tartják a kapcsolatot az anyaországgal? Van-e köze sportpályafutásukhoz az óhazának? Szerény becslés szerint is csaknem egy újabb olimpiai küldöttség öszeállítható lett volna a magyar származású sportolókból. Nem szólva természetesen azokról, akik már sportolóként távoztak külföldre, no meg a sok-sok szakemberről, akik Izlandtól Dél-Afrikáig, Japántól az Egyesült Államokig öregbítik a magyar sport jó hírét. Nemcsak a szomszéd országok magyarsága, a felvidéki, erdélyi, vajdasági, burgenlandi, kárpátaljai fiatalok jelennek meg hagyományosan a nemzetközi élvonalban — csak a példa kedvéért említve a labdarúgó Rácz Lászlót, a tornász Szabó Katalint, az asztaliteniszező Nemes Olgát vagy a tenisz-világsztár Szeles Mónikát —, hanem Európán kívül az USA, Kanada, Ausztrália és délamerikai országok is. Ismét csak az il
