Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)

1992-09-02 / 195. szám

1992. szeptember 2. Belföld Kitikkaszt, megvisel ez a szo­katlanul hosszan tartó ká­nikula. Reggel fél nyolc alig múlt még el, máris szinte izzik a táj; az emberek már most fáradtaknak tűnnek, s agyuk valamelyik teker­­vényében talán a tegnapi meteo­rológiai előrejelzés ama mondata köröz, mely szerint ma negyven fokig is felkúszhat a hőmérő hi­ganyszála. Nem éppen szívderítő ígéret. Várakozol a rendelőintézet nyol­cadik emeletén, és az alattad elterü­lő zöld lombkorona-tengert figyeled. Ha nem lenne túl morbid, most azt mondanád, ez a temető máig a vá­ros legelegánsabb helye. Csodála­tos fákkal, tiszteletet sugalló emlék­műveivel, nyugalmával. Közel nem enged magához hebehurgyaságot, idétlenkedést. Csatazajt. 'Igen, úgy érzed, az utóbbit egy ponttal el kell választanod. A temető ugyanis csendes, békés, semmine­mű zajos tevékenységnek nincs nyoma. Ám ebben a temetőben (is) csata zajlik; néma, felszín alatti, de annál elszántabb küzdelem... Sokan persze erre azonnal fel­kapják a fejüket: már megint. Már megint képzelődik valaki, megint tú­loz, megint ott keres konfliktust, ahol nincs. A minap este is, a Magyar Televí­zióban az elnök elvtárs (pardon!) elmagyarázta, hogy szép is, jó is, profi szinten megfelelő is a Panorá­ma, csak hát... Sokáig nem is tud­tam, mi a baj vele, pontosabban nem tudtam megfogalmazni, míg vé­gül is rájöttem, hogy a szenvedő, bántott magyarság képét sugal­mazza. Igen, a Panorámával nekem is többször volt bajom. Többször is úgy éreztem, nem pontos az a kép, ame­lyet festenek - akár Csehszlovákiá­ról is; s néha hasonlókat mondtak erdélyi, vajdasági barátaim is. Valószínű, hogy a Panoráma stábja is bizonyos hibaszázalékkal dolgozik, mint mindenki más. Hogy mekkora ez a hibaszázalék, erről hosszas vitát lehetne folytatni. Csak hát: biztos, hogy amit én túlzónak, esetleg torznak ítélek, az a valóság­ban is olyan? Kétségtelen, hogy én itt, bentről, a csehszlovákiai magyar béka „délebbi testtájai“ mellől rész­leteiben is pontosan érzékelem a realitásokat? S biztos, hogy ha valami az én mai megítélésemmel ütközik, ütközni fog majd a holnapi megítélésemmel is? A Panoráma több egy közönsé­ges tévéműsornál: a Panoráma in­tézmény. S kérdezzük csak meg a csehszlovákiai magyarokat, több­ségük bizonyára azt fogja mondani: a miénk! Rólunk szól, a mi nyelvün­kön szól, szükségünk van rá. Igen, nagy szükségünk van rá! Nézzük meg, kik támadták ed­dig: Ceausescu kiszolgálói, csehszlovák kommunista párttitká­rok és lakájaik, majd a liberális mez­be bújt bolsevikok... Hasonlóak a relációk Szerbiában és a Kárpátal­ján is. S kik támadják ma? Mit mond­tak akkor róla, s mit mondanak ma? Nyolcvankilencben, kilencvenben volt egy olyan érzésem, hogy a Pa­noráma némiképp történelmet is csi­nál (Havel-, Dubcek-interjúk, Tőkés megszólaltatása...). Bizonyos, hogy az ilyen szerep szükségessé­ge végleg lezárult Kelet Európában? Egy példát csak hamarjában; két héttel ezelőtt szerepelt a Panorámá­ban Miroslav Kusy professzor. Az a Kusy, aki valóban az európai gon­dolkodású szlovákok közé tartozik. Az a Kusy, aki kilencvenben a NYEE választási győzelme után, kis híján miniszterelnök lett (végül is Meciar lett az). Az a Kusy professzor, aki Szabad ÚJSÁG 5 CSÁKY PÁL Hosszú, forró nyár... a Komensky Egyetem rektora is volt egy időben, s aki előtt - ilyen minő­ségben - meghajolt George Bush is, prágai látogatásakor; s akit egy nap­ra rá leköpdöstek, kővel megdobál­tak Pozsony főterén. Az a Kusy, aki még egy hónapja is Havel pozsonyi kancelláriájának vezetője volt, s aki most alig jut szóhoz a szlovák sajtó­ban. Ne gondolkodjunk el az össze­függések fölött? Tény, hogy vannak köztünk olya­nok, akik napi huszonnégy órában szeretnék elsírni trianoni és egyéb megrázkódtatásainkat. Egyetértek azzal, hogy az ilyesminek semmi helye sincs hétköznapjainkban, sem tudatunkban. Nem hallgatni kell róla, egyáltalán nem, de nem is mindig azt szajkózni. Cselekedni kell és látva látni. Ez utóbbihoz azonban egyértel­műen hozzátartozik, hogy objekti­ven, minden előítélet és öncenzúra nélkül értékeljük, mi történik velünk és körülöttünk itt, Kelet-Közép- Európában. S ha a kép nem lesz túl szimpatikus, nem biztos, hogy azért (csak) a tükör, esetünkben a Pano­ráma felelős. Odalent napfényben fürdik a te­mető. A „létező szocializ­mus“ tervezőmérnökeinek zseniali­tása, hogy a betegek az ablakon át egyenesen a sírokra látnak. A fekvő­betegek számára ez, gondolom, va­lódi felüdülés... Igazán nem akarok gusztustalan lenni, s nem szeret­ném, ha a temetőt, mint szimbólu­mot értelmezné valaki ebben az írásban. Erről szó sincs, én ennél sokkal optimistább vagyok; csak hát nem tudom elhessegetni a gondolati párhuzamot, amelyet ennek a sír­kertnek a látványa jelent az egyik oldalon, s a másik oldalon annak az ámerikai újságírónak a szavai, aki­vel néhány héttel ezelőtt talál­koztam. Meglepően csendes, békés ez a város, mondta ő akkor, Pozsony­ban. Ugyan már, mit várt? Szaraje­vót? - kérdeztem vissza rögtön. Az Isten mentsen meg mindnyájunkat attól! Meglepődött a viszontkérdés gyorsaságán, élességén. Jó órás beszélgetésünk után - a saját beval­lása szerint - más emberként ment el, mint ahogy jött. Többekkel be­szélt már előtte, elég pontos infor­mációi voltak. ,,Nem világosak azon­ban számomra az összefüggések" - mondta. - Legalábbis nem minde­­gyik.- Ki állítja, hogy minden összefüg­gést pontosan ismer? - válaszoltam. - Próbáljuk azonban feltenni ma­gunknak az alapkérdést: kinek a ke­zében van a hatalom ma Szlovákiá­ban? Egy pillanat, mielőtt választ adnánk erre, gondolkozzunk csak újból el: kinek a kezében van a való­di hatalom? Megállt a toll a kezében, felcsillant a szeme. Én sok mindent nem tu­dok, hűtöttem őt le. Egynéhány dol­got talán. Például azt, hogy a válasz­tások után a törvényen majd­hogynem fölül álló szlovák kulturális szervezet megbeszélésre, „ukáz­­osztásra“ hívta meg a parlamentbe került pártokat. A kormánypártok el­mentek. A három ellenzéki párt nem. Azóta senki nem áll velük szóba. Véletlen? Ahogy néztem a TV-ben a találkozóról készített összeállítást, váltig azon gondolkodtam, mi volt az az erő, amely Meciart, Weisst és a többieket odaültette, mint a kis nebulókat Jozef Markus elé? Véletlen volt talán a közelmúlt­ban Vladimír Meciar nyilatko­zatának az a kitétele, hogy pártja nemcsak a választási győzelemre készült fel, de az esetleges illegali­tásba vonulásra is? S hogy olyan struktúrákat építettek ki, amelyek ilyen esetben járási szintekig vígan működhettek volna? Nem merném azt állítani, hogy ez a kijelentése blöff volt csupán. Több annál: figyelmeztetés. S még több: információ. Merthogy azokat a struktúrákat nem a DSZM építette ki, az biztos. Itt léteztek járási, sőt helyi szintig működő struktúrák. Ne legyintsünk az összefüggésekre, az 1992-es választások után főleg ne! S olvassuk el még egyszer figyelme­sen a szlovák parlament védelmi bizottságának tavalyi jelentését. A múltkor, az SZNT politikai gré­miumának ülésén elnéztem a DSZM néhány funkcionáriusát: 1968 előtt magas beosztású kommunisták vol­tak, tudják tehát, milyen előnyökkel jár fent lenni. Hetvenben sokukat kizárták a pártból, többen a retorzió áldozatai lettek: tudják tehát azt is, milyen lent lenni. S most, 1992-ben, új színekben ugyan, de választást nyertek, újra felkerültek; húsz-hu­szonöt év után, ötvenöt-hatvan-hat­­vanöt évesen. Reális hát, hogy szá­mos egyértelmű szignál ellenére ez a mozgalom szakadni fog a közeljö­vőben? (Lassan elzsibbad a bal felem, beszélni is alig tudok, el ne felejtsem mondani: nem jószántamból vagyok itt. Budapesten, a Magyarok Világta­lálkozóján lenne a helyem, s most a fogorvos rendelőjének székeit koptatom.) Áz 1992-es parlamenti választá­sok eredményeinek nyilvánosságra hozatala után számomra sok kérdés megvilágosodott. Félreértés ne es­sék, ez nem valamiféle adottság kérdése, ez egyszerűen abból a tényből fakad, hogy az elmúlt két évet a szlovák politikai élet sűrűjé­ben voltam kénytelen eltölteni. A budmericei, a kromérízi tárgyalá­sok, számos kétoldalú találkozás, az alkotmányok többhónapos előkészí­tő vitái után, az SZNT politikai gré­miumában elhangzott érvelések hal­latán számos történés előre kiszá­míthatóvá vált. Az új parlament poli­tikai grémiumának első ülése után, ahová a DSZM képviselői papíron leírt instrukciókkal jöttek, amelyeket nagy kegyesen tudattak a többi je­lenlevővel, végleg elvesztettem illú­zióimat. Mi kisebbségi magyarok, egyébként is több dologra érzéke­nyebbek vagyunk, az idegpályáink jobban érzékelik a ki nem mondott mondatok súlyát is. Számunkra teljesen világos, hogy a nagy nemzeti esz­mékre való hivatkozással itt egy or­szág működőképességének megbé­nítása, s a közös állam lebontása folyik. Mindezt olyan szakembergár­da végzi, hogy beleborsódzik a há­tunk. Amivel pedig mázként mindezt leöntik, az nem más, mint gusztus­talan biztatás, az igazság minden eszközzel történő leplezése. Az ország egyelőre csak itt-ott kapja fel a fejét. A „bölcs“ szavazók számára még mindig nem világos, mit követtek el itt június elején. A legtöbbjüket a dolog valószínűleg nem is érdekli kimondottan, sokan még mindig gyermekded elvárások boldog (?) állapotában leledzenek. A nyolcvankilences történéssoroza­tot is mesterségesen importálták Prágából Szlovákiába. A jelenlegi hatalom még egy ilyen lépést nem fog megengedni. Egy hónapja sincs, hogy egy hetet a Tátrában töltöttem. Amennyi szi­dalmat ott a csehek kaptak az „egyszerű emberektől“, nem irigy­lem tőlük. Újra megértettem, hogy az „egyszerű ember“ egy világ­­nézetileg-politikailag fejletlen tár­sadalomban azt mondja, amivel „megetetik“ őt. Legyen ez tanulság a népszavazással kapcsolatos „csodavárásokat“ illetően is. Teg­napelőtt Frantisek Miklosko még azt mondta nekem, neheztel az Együtt­élésre, amiért a mozgalom memo­randumában azt írta, hogy a cseh­szlovákiai magyarság politikailag fej­lettebb, mint a szlovákság. Igaza van Mikloskónak? Kilencvenkettő júniusában szá­momra világos volt, hogy nemsoká­ra sorozatos összeütközésbe kerü­lünk az új hatalommal, s eme ösz­­szeütközések nagy része elkerülhe­tetlen. Az is teljesen nyilvánvaló szá­momra, hogy a jelenlegi hatalom olyan hazárdjátékba kezdett, amelynek aligha lesz jó vége. A problémák fokozott jelentkezése­kor azonban féló, hogy bűnbakokra is szükség lesz. Ezért a magam részéről két részre próbáltam oszta­ni az elkövetkezendő időszak politi­kai döntéseit: azokra, amelyek ese­tében elkerülhetetlen az elutasító vélemény kimondása, s azokra, amelyeknél nem. A kisebbségi má­­gyar politikát a választások óta egyfajta elutasító-ellenséges maga­tartás felé szorítják, szerintem ez része a politikai játszmának. Nem volna helyes, ha passzívan hagynánk ebbe a pozícióba taszítani magunkat; kötelességünk ezt meg­próbálni, kikerülni akkor is, ha előre­látható, hogy ebbéli igyekezetünk nem kecsegtet különösebb eredmé­nyekkel. Az igyekezet fényére, mint érvre, szükségünk lehet a jövőben. Ezért kell tárgyalnunk, a kormányzó pártokkal is, a kapcsolatokat meg kell próbálnunk megtartani. El kell mondanunk a véleményünket és fi­gyelmeztetnünk kell őket rövidlátó politikájuk veszélyeire akkor is, ha egyelőre nem veszik komolyan ag­gályainkat. A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy egy millimé­tert is feladunk saját vélemé­nyünkből. A szlovák politikát ugyanis hosszú idő óta egyfajta hor­­padtság jellemzi. Ez jelen volt a kommunista időszakban, az elmúlt kétéves időszakban, s egyértelműen észlelhető napjainkban is. Ennek ki­váltó oka kétségkívül a föderáció megléte. Nem hiába próbálták meg „föderális“ és „igazi“ szlovákokra bontani a szlovák politikai szférát a szlovák nacionalisták; a föderáció megléte konzerválta a politikai elma­radottságot. Félreértés ne essék, itt nem valami ex cathedra-kijelentése­­ket akarok tenni: a szlovák politika egyik legjellemzőb tulajdonságára szeretnék rámutatni, s ez az amatő­rizmus. Ennek megléte számunkra is rossz, s ez főleg az 1989-es változá­sok után vált erőteljessé. A szlovák politizálás azelőtt sem volt szuverén (egyébként a térség egyetlen orszá­gában sem volt az), ám a kommu­nista káderpolitika mégiscsak bizto­sított valamiféle, az akkori elvárások­nak megfelelő szakmai „lefröccsen­­tést“. 1989 után azonban világossá vált, hogy Szlovákia elsősorban arra fog ráfázni, hogy a „létező szocializ­mus“ idején nem sikerült valódi el­lenzéket - másként gondolkodó ré­teget - kitermelnie. Elsősorban ezen bukott meg - szerintem - a ’89 utáni folyamat, s ezért lehetett olyan köny­­nyű prédája a félműveltséget és egyéni ambíciókat mesterien fel­használni tudó, magasan profi struk­túráknak, amelyek ’89-et vígan túl­élték. A szlovák politikai szuverenitás hiányának egyik jellemzője az volt a közelmúltig - s lényegében az máig is -, hogy a politikus a föderális védernyőnek köszönhetően nem érezte kijelentései, cselekedetei va­lóságos súlyát. A világ számos he­lyén nem állnának szóba olyan poli­tikusokkal, akik olyan felelőtlen kije­lentéseket tettek, mint egynémely szlovák kolléga a közelmúltban’ Máig működik azonban a világban egyfajta csehszlovák közvetítőme­chanizmus, amelynek része a csehszlovák diplomácia is; ez egyelőre több konfliktushelyzetet is megoldott. Sokáig azonban ez a helyzet nem tartható fenn, s külö­nösen az elmúlt fél évben jelentkez­tek már erős repedések ezen a „pa­ravánon“. Ennek - és nem valamifé­le újságírói összeesküvésnek - kö­szönhetően vonult be a világ egy részének köztudatába Szlovákia úgy, mint az újkori nacionalizmus egyik eminens fészke. Ennek kö­szönhetően (is) figyelt fel a világ­sajtó és a világ diplomáciája némi­képp a mi problémáinkra is. Sokan azt gondolják talán, megint túlzók. Alig egy hete, hogy a Kereszténydemokrata Moz­galom egyik vezetőjének kellett el­magyaráznom, mi a különbség az Európai Demokrata Unió és az Eu­rópai Kereszténydemokrata Unió között. Alig két hete kerültem a szlo­vák parlament külügyi bizottságában enyhe nézeteltérésbe „bölcs“ kor­mányunk egyik „bölcs“ képviselőjé­vel, akinek nem volt világos, mi a kü­lönbség az Európa Tanács és az Európa Parlament között... Azt hiszem, már túl messzire fu­tottam gondolataimban. Mire idáig érek, már a fogamat is kihúzták, s hazafelé menet lassan a temető is elmarad mögöttem. Csendes harcá­val, amelynek titkát még nem oldot­tam föl: most itt is egyre nyilvánva­lóbbá válik az, ami ott lent, a város­ban már évtizedek óta - sajnos - egyértelmű. Egyre több sírkőről tűnik el az „itt nyugszik“ felirat, s egyre többön jelenik meg „tu od­­pocíva“. Nemcsak arról van szó, hogy a kövek cserélődnek, arról sem, hogy lecsiszolják őket, vagy - egyszerűbb megoldást választva - a régi márvány emlékműre új táb­lácska kerül. Arról is szó van, hogy ugyanaz (?) a név Kovách - Kovács - Kovác változatokban vonul be a város márványba vésett múltjába. S mára a legutóbbi változat válik egyeduralkodóvá. (Az érzéstelenítő hatása lassan elmúlik: a fájdalom elő-előjön, nem veszélyes. Rosszabb a vérzés, mely fel-felbuzog, s a fertőzésnek kö­szönhetően bedagadt bal oldal. A Magyarok Világtalálkozóján való részvétel, úgy látszik, végleg kútba esett. A lelkiismeret furdal, persze: ott lett volna a hélyed. Álljon itt helyette - el nem mondott gondola­tok helyett is - legalább ez az írás.) A meleg fokozódik, a meteo­rológusoknak ismét igazuk vplt. A város felett - szokatlan számodra - MÍG 21-es vadászgé­pek gyakorlatoznak mélyrepülés­ben, szárnyaikon jól kivehetőek nemcsak a felségjelek, a kötelék­számok is. Talán a huszadik körü­ket teszik: hogy ez több-e, mint a NATO vonatkozó gyakorlatai, megmondani nem tudod. Azt vi­szont igen, hogy idegesítő ez a dübörgés. Talán a városlakóknak akarnak valamit a tudtukra adni?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom