Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)

1992-09-16 / 207. szám

1992. szeptember 16. Külföld Szabad ÚJSÁG 5 Ha nem dolgozzuk fel, szemét lesz belőle Magyarországon 100 millió tonna hulladék keletkezik évente. Ebből 65 millió jut a mezőgazdaságra, 30 millió a termelői szek­torra és ötmillió a háztartásokra. Hogyan lehet másodnyersanyag­ként hasznosítani ezt az évről évre újratermelődő hulladékot? - erről a kérdésről tanácskoztak a minap Sopronban a szakem­berek. A konferencia egyik szervezőjét, Bakonyi Árpádot, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium főosztályvezetőjét kérdeztük a hulla­dékhasznosítás magyaroszági helyzetéről.- összehasonlítva más országok­kal, sok vagy kevés-e az a hulladék­­mennyiség, amely Magyarországon keletkezik?-Talán közepesre lehetne értékel­ni a „termést“. Mindenesetre nálunk lényegesen több a hulladék, mint a fej­lettebb ipari országokban. Sőt annál is több, mint amennyi indokolt volna. Ez pedig végső soron azzal jár, hogy a termelő szektor sok nyersanyagot és energiát pazarol. Nem kielégítő a hul­ladék hasznosítása sem. Legfeljebb egy-két területen, például a papírhul­ladék hasznosítását tekintve közelítjük meg a nyugati színvonalat, egyéb te­rületen mélyen a lehetőségeink alatt vagyunk. Sajátos helyzet-Mi az oka az alacsony szintű újrahasznosításnak? Netán pénz­kérdés ez is, vagy esetleg a megfelelő hozzáállás hiányzik?- Ez is, az is. A legnagyobb baj azonban az, hogy azok az anyagok, amelyeket tulajdonságaiknál fogva másodnyersanyagként lehetne hasz­nosítani, nem olyan koncentráltan je­lentkeznek, mint a primér nyersanya­gok. Ezért aztán össze kell gyűjteni, válogatni, tisztítani kell, esetleg még csomagolni is. Úgy is mondhatnám, hogy a hulladékkal való foglalkozás kissé „nyűgös“ tevékenység. Pedig a hulladékban rengeteg olyan nyers­anyag van, amelyet Magyarországnak külföldről kell beszereznie. És még valami: ezeknek az anyagoknak óriási az energiatartalmuk. Hulladékból hu­­szadannyi energiával lehet egy kiló alumíniumot előállítani, mint bauxitból. Egy országnak, amely nyersanyagok­ban és energiában olyan szegény, mint Magyarország, sokkal többet kel­lene törődnie a hulladékhasznosí­tással.- Rémlik, mintha a nyolcvanas években beszéltek volna valamiféle hulladékhasznosítási programról, a­­melynek mára hírmondója sem maradt.- Igen, akkoriban bizonyos lendüle­tet adott a hasznosításnak az a prog­ram, amely azonban 1989-ben kime­rült. Amikor ugyanis a központi támo­gatások megszűntek, ismét a primér nyersanyagok felhasználása került előtérbe. Annál is inkább, mert közben visszaesett a fogyasztás, és már nem volt szükség pótlólagos nyersanya­gokra. Időközben könnyebb lett a be­szerzés, és ma már igazán sokféle forrás áll a fogyasztók rendelkezésé­re. Ezért sajátos helyzet alakult ki: az, amely a gazdaság egészét tekintve jó üzletnek látszik, mert anyagot és energiát lehet vele megtakarítani, a vállalatok szintjén nem biztos, hogy gazdaságos. Szembesülni a lehetőségekkel- Mennyiben segíthet a helyzeten a mostani konferencia?- Mindenekelőtt azt szeretnénk elérni, hogy az érdeklődők szembe­süljenek a problémával, és a szakem­berek világosan lássák a lehetősége­ket. Ezért is terveztünk mindjárt a kon­ferencia első napjára egy ausztriai üzemlátogatást, ahol korszerű megol­dások ismerhetők meg. Egyébként csaknem kétszázan jelezték részvételi szándékukat. Azért ez a nagy érdeklő­dés, mert a szakemberek széles köre érzi, hogy most már lépnünk kell.- Hogyan kívánja ezt elősegíteni a minisztérium?- A minisztériumnak nem azzal kell foglalkoznia, hogy milyen műszaki megoldással lehet visszanyerni a hul­ladékból a rezet, a papírt vagy az ólmot, hanem a pénzügyi-gazdasági feltételek megteremtésére kell össz­pontosítania erőit. Szeretnék to­vábbá kialakítani egy információs rendszert, egy olyan börzét, ahol egy­másra találhat a hulladékot termelő és a felhasználó. Hogy tudni lehessen például azt, pontosan mennyi cink­iszap képződik az országban, és érde­mes-e rá vállalkozást alapítani. Lát­nunk kell, hogy a nyugati országokban sem automatikusan jön létre az a piaci helyzet, amelyben a hulladékhaszno­sítás magától értetődő dolog. Az ese­tek zömében elkel a segítség, s ez különösen a vállalkozások megindítá­sánál fontos. Sok minden szóba jöhet itt, például adókedvezmény, kedvez­ményes hitel, sőt akár vissza nem térítendő támogatás is. Üzletnek sem rossz Szeretnénk felhívni arra is a vállal­kozók figyelmét, hogy külföldön a hul­ladékhasznosítás üzletnek sem utol­só. Amerikában például már több mint hetven éve működik a Hulladékhasz­nosítók Társasága, amelynek több mint száz tagja van. Kitűnően megél­nek ebből az üzletből. Tudom, mások a méretek: nagy ország, sok hulladék. De talán nem szükségszerű a jelenlegi magyarországi helyzet sem, amikor egyrészt belefulladunk a szemétbe - hiszen ha a hasznosítható hulladé­kot nem dolgozzuk fel, idővel haszna­vehetetlen szemét lesz belófe - más­részt pedig külföldről hozzuk be a drá­ga nyersanyagot. Vagy talán termé­szetes dolog az, hogy ólmot importá­lunk, miközben tehetetlenkedünk az ólomakkumulátorok feldolgozásával? Tisztában vagyok azzal, hogy vannak itt környezetvédelmi gondok, érzelmi kérdések és sok minden más, de látni kell azt is, hogy tőlünk nyugatabbra ezeket a gondokat meg tudták oldani. Nekünk is meg kell tanulni, hogyan kell ezt csinálni. Új Magyarország A tények cáfolják Funar állítását Iskolaügyi igazság Kolozsvárott Gheorghe Funar kolozsvári polgármester, s immáron a Vatra Romaneasca államelnökjelöltje szerint az érvényes jogszabályok nem írnak elő etnikai alapon történő elkülönülést. Ellentmondásos helyzet alakult ki Kolozsvárott - állítja Funar -, ahol a románoknak nincsenek román iskolái (I), de nem is kívánják ezt a dolgot (?!). Ezzel szemben léteznek vegyes és magyar iskolák, amelyekből a román diákok és tanárok egyszerűen kizárattak. Mi több, a románokat kényszerítették, hogy három-négy váltásban tanuljanak, a magyarok pedig egy váltásban járnak iskolába. Legalábbis így véli a polgármester, akinek állításait azonban statisztikailag is megcáfolja a kolozsvári Szabadság című újságban közzétett cikk. Természetesen, aki Funar úr megnyilatkozásait olvassa, misze­rint a románoknak nincsenek iskolái Kolozsváron, egyszerűen elképed. A dolgok tisztázása végett megkerestük Victor Dragoi tanárt, a kolozsvári megyei tanfelügyelőség főtanfelügyelőjét, aki érdekes statisztikát tett elénk a városban folyó oktatás nyelvi összetételéről. (Az adatok az 1991/92-es tanévre vonatkoznak.) Mit tudhattunk meg belőle? Azt, hogy az elemi oktatásban 106 magyar osztályban 2621 tanuló tanul, a többi 17 278 tanuló pedig román osztályokban és iskolákban. A 27 középiskolából 16 ve­gyes, a többi 11 pedig színromán. A vegyes gimnáziumokban 129 magyar osztályban 3194 diák tanul a 19 381-böl. A különbö­zet természetesen a román osztályokban tanuló román diákok. A nappali gimnáziumi oktatás 35 egységében a magyarok 64 osztállyal rendelkeznek, amelyekben az összlétszámot jelentő 15 488 tanulóból 1995 tanul. A nagy többség, amint kitűnik, itt is román. Színmagyar líceum elméletileg négy volna: a Brassai Sámuel, a Báthori István (vagy 2. számú), a 3. számú líceum és a Györgyfalvi Református Líceum. De valóban magyarok ezek? A helyszínen tett látogatásunk nem egészen ezt bizonyítja. Először a Brassai Sámuel Líceumot kerestük fel. Az iskola igazgatója, Bálint Kelemen Attila szerint - akit közben törvényte­lenül- leváltott a polgármester - lényegében vegyes iskoláról van szó, mivel az esti tagozaton 13 román tannyelvű osztály is létezik. Az aligazgatónő, Georgela Tarmure természetesen román, és a vezetőtanácsban még egy román tanárnő is van. Ugyanitt működik a tantestületek háza, valamint annak könyvtára is. A Báthori István Líceumban is van egy román esti osztály. Sajnos maga az épület nem használható ki teljes mértékben, hiszen gyalázatos állapotban van. 1988-ban például beomlott a második emelet mennyezete; nagy szerencse, hogy nem voltak gyerekek az épületben. Ami pedig az Egyetem utcában lévő több évszázados épületet illeti, az egyszerűen romos állapotban van, restaurálásához több tízmillió lej lenne szükséges. De honnan? Végül a 3. számú líceumban, amelynek gimnáziumi tagozata valóban színmagyar tannyelvű, nyolc román nyelvű elemi tagozatú osztály van, közel 200 gyerekkel. Itt két váltásban folyik a tanítás. Ezek az úgynevezett magyar iskolák Kolozsvárott, amelyek, az egyházit leszámítva, lényegében vegyesek, hiszen román gyere­kek is járnak ide. Ami magát a kijelentést illeti, miszerint Kolozsváron nincsenek román iskolák, mindenkit meghívunk a jó nevű Nicolae Balcescu, Mihai Eminescu, Ady-Sincai, Avram láncú líceumokba, ame­lyek természetesen román tannyelvűek, néhány közülük pedig egyenesen komoly hagyományokkal rendelkezik. Ezekben egyál­talán nincs magyar oktatás. Vajon azért nem tartja a polgármes­ter úr ezeket román iskoláknak, mert angolt, franciát, oroszt vagy németet is tanítanak itt? Néhány központ^illetve lakónegyedi iskola valóban igen zsúfolt. Ez tény, és a magyar iskolák helyzete mit sem változtat rajta. Új iskolákra van szükség, valamint olyan egykori tanügyi helyiségek visszaszerzésére, amelyeket önhatalmúlag másképpen hasznosítanak. Ilyen például az a tekintélyes épület, amelyet annak idején erőszakkal tulajdonított el az egykori Securi­­tate, és amely ma is annak jogutódját, a SRI-t látja vendégül. Ezt az épületet az állampolgárok pénzéből építették, csakúgy, mint a le­endő Georghe Baritiu Líceum épületét. Végül, de nem utolsósorban ide kívánkozik egy kérdés. Vajon milyen jogon avatkozik bele Kolozsvár polgármestere olyan tanügyi kérdésekbe, amelyek tudomásunk szerint a megyei szakfelügyelet, tágabb értelemben pedig az oktatási minisztérium jogkörébe tar­toznak? A golyózáport még a katona sem kedveli Zsoldoshadsereg Németországban? Újra fellángolni látszanak Né­metországban a viták, a Bun­desarmee - a szövetségi hadse­regnek - az ország politikájában, külpolitikai törekvéseiben betöltött szerepéről. A dolog aktualitását az adja, hogy egy esetleges ENSZ-határozat értelmében né­met katonák masíroznának az egykori Jugoszlávia háború súj­totta területeire, hogy kék sisakkal a fejükön vegyék ki részüket a rendfenntartó erők munkájában. A kérdés német politikai körök­ben: a katonai misszió nem ütköz­ne-e a német alkotmánynak a nemzeti hadsereg felhasználá­sát szabályozó paragrafusaiba? Az alaptörvény ugyanis kimondja: a német katona csak német föl­dön, az országot ért fegyveres agresszió ellen vethető be. Az elmúlt évek világpolitikai esemé­nyeire érzékenyen reagáló német politikusok és az átlagpolgár szá­mára is világossá vált, hogy a tör­vény szigorú rendelkezései nem sokáig tarthatók. Az ENSZ-együt­­tes katonai erőinek szerepe a 80- as évek közepétől felértékelődött, és a világ tűzfészkeiben végrehaj­tott akciók (Angola, kuvaiti válság) azt mutatják, hogy a világszervezet katonai jelenléte egyik lehetséges garanciája a fegyveres konfliktu­sok kezelésének, a világbéke fenntartásának. Azt tehát német földön sem vitatják, hogy a bonni kormánynak az ország gazdasá­gi, politikai súlyához mérten sze­repet kell vállalnia az ENSZ béke­­fenntartó katonai akcióiban. A vi­lág hadseregei átalakulóban van­nak. A német politikusok úgy vé­lik, hogy a szigetországokban, mint például Anglia, vagy a nem központi fekvésű államokban, mint például Franciaország és Hollandia, a nagy létszámú atom­arzenállal felszerelt nemzeti had­seregek hosszú távon élvesztik lét­­jogosultságukat. Németország helyzete azonban speciális Euró­pában. Az országnak Kelet-Euró­­pa előudvarában, mint európai gazdasági nagyhatalomnak, még egy ideig számolnia kell a kelet­európai balkáni népek torzsalko­dásainak, esetleges fegyveres konfliktusainak kezelésével. A hadseregen belül végzett közvélemény-kutatások azonban azt mutatják, hogy az általános sorkötelezettség alapján behívott német kiskatona nem szívesen harcol olyan területeken, ahol az otthoni hadgyakorlatokkal ellen­tétben nemcsak vaktölténnyel lő­nek kimustrált harckocsikra, ha­nem bizony élesben záporoznak a golyók, és a bakának számolnia kell azzal, hogy a katonai misszió teljesítése után sebesülésekkel, esetleg fél karral tér haza szeret­teihez. Nos, a megoldás kézenfekvő­nek látszik. Állítsunk fel az általá­nos hadkötelezettségen alapuló Bundeswehr helyett egy kisebb létszámú zsoldossereget - vélik néhányan a német hadügyi tárca magas rangú tisztviselői közül. A fizetett, hivatásos katonaság szakértelméből, jó értelemben vett professzionalizmusából adó­dóan méltóan és eredményesen képviselhetné a német politikát az ENSZ katonai misszióiban. Bonni mértékadó körök ezzel szemben azt állítják, hogy a jelenlegi had­seregrendszer megtartása min­denképpen tanácsos lenne, hisz honvédő harcokban, tehát külső agresszorok ellen, a tapasztalat szerint mégiscsak ez a hadsereg megbízhatóbb. A másik zsoldos­hadsereg ellen szóló érv, hogy egy profi haderő szervezeti felépí­téséből adódóan az államtól való túlzott függetlenség veszélyeit rej­tené magában. A bonni kormánytisztviselők szerint a helyes megoldás a jelen­legi rendszer megtartása lenne, ugyanakkor a kormány lépéseket tenne annak érdekében, hogy bi­zonyos kulcsfontosságú hadse­regnemek (légierő, haditengeré­szet) sorkatonai állományát 5-6 évig szolgáló „félhivatásos“ kato­nákkal egészítsék ki. Ezek a had­seregben hosszabb időt eltöltő fegyveresek - egy alaposabb ki­képzés után - minden bizonnyal megfelelnének a modern' katonai kihívások végrehajtására. (Kisalföld) AIDS Új gyógyszer, még újabb vírus Az amerikai Upjohn Co. cég új, AIDS-elleni készítményt, a természet viszont új, AIDS-et okozó vírust produkált - derül ki a legutóbbi külföldi híradásokból. Az Upjohn a héten bejelentette, hogy olyan vegyületet állított elő, amely a jelenleg használt AZT-nél illetve DDI-nél sokkal eredményeseb­ben gátolja az AIDS-et okozó HIV- vírus emberi sejtekben történő fejlődé­sét. A BHAP-E nevű anyag meggátol­ja, hogy a vírus létfontosságú RT (re­verse transcriptase) enzimje kifejtse hatását. A közlemény szerint a BHAP­­E további jelentősége: sokkal kisebb valószínűséggel vált ki gyógyszerér­zékenységet, mint az ismert RT-blok­­kolók. Az AIDS gyógyítását szolgáló vagy legalább a terjedését megállító készít­mény előállításának sürgősségére az Amszterdamban rendezett AIDS-kon­­ferencián közzétett legújabb felmérési eredmények ismételten felhívták a fi­gyelmet. Az ENSZ Egészségügyi Vi­lágszervezetének (WHO) adatai sze­rint a világ AIDS-betegeinek több mint 90 százaléka a fejlődő országokban él, az érintettek fele az afrikai szub­­szaharai területeken, ahol már egész falvakat irtott ki a betegség. A szintén erősen sújtott délkelet-ázsiai orszá­gok, lendületes gazdasági fejlődésük ellenére, évente alig 1 százalékkal növelik egészségügyi kiadásaikat. A két térségben az AIDS áldozatainak száma már meghaladta az 1 milliót. Egészségügyi dolgozók becslése szerint az afrikaiak 30 százaléka már HIV-pozitív, vagyis AIDS-fertözött, emiatt két évtizeden belül a lakosság jelenleg 3 százalékos növekedési ará­nya nullára csökken. Az amszterdami konferenciának még szomorúbb aktualitást adott az a világsajtót bejárt hír, mely szerint szerte a Földön 11 olyan AIDS-es esetre bukkantak, amelyekben a bete­gek szervezetében nyoma sincs a HIV-1 vagy a HIV-2 vírusnak. A hat amerikai betegből három vértranszfú­­zióval kapta meg a fertőzést, holott közülük kettőnél a vért közvetlenül a beadás előtt is ellenőrizték. További hárman kábítószer intravénás beadá­sakor fertőződtek meg. A kutatók fel­tételezik, hogy az immunrendszer sé­rülését valamely, egyelőre ismeretlen kórokozó vagy „körülmény“ váltja ki, de még nincs támpontjuk arra, milyen széles kört érinthet a HÍV nélküli AIDS. (Vg)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom