Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)

1992-08-01 / 168. szám

1992. augusztus 1. Tallózó Szabad ÚJSÁG 5 ,,A borzai más cselekedetek könyve .. Aki megelőzte a Führert Erdélyi Magyarság 7. szá­mában hívták fel a lap szerkesztői a figyelmet Ion Anto­­nescu tábornok szerepére a romá­niai zsidók tömeges kiirtásában, ám azóta nemzeti hőssé léptették elő: utcákat neveztek el róla, és könyve­ket adtak ki rehabilitálására. Minde­közben a román tömegkommuniká­ció mélyen hallgat a közel 400 000 áldozatot követelő román fasizmus­ról. Ezt a csendet törte meg Ion C. Butnaru könyve, a Martinul evre­­ilor din Románia (A romániai zsidó­ság mártiromsága. Sajtó alá ren­dezte Ara-Kovács Attila.) Az alábbi­akban részletet közlünk a műből, annak szemléltetésére, hogy ki is volt tulajdonképpen az a román Conducator: Antonescu, akit oly látványosan vall ma hősének a ro­mán nacionalizmus. Hitler 1942. október 4-én tartott beszédében a következőket mondta: ,,Egy dolgot ígérhetek a világ minden zsidójának, elmegy majd a kedvük a nevetéstől“. E tekintetben Ion Anto­nescu, Románia Conducatora jóval megelőzte a Führert. Néhány nappal a háború megkezdése után egy, 1941. július 8-án tartott minisztertanácsi ülé­sen világosan kijelentette: ,,Vállalva a kockázatot, hogy egyes hagyo­­mánytisztelők, akik még önök között lehetnek, ne értsenek meg világosan, mégis kifejtem: én az egész besszará­­biai és bukovinai zsidó elem erősza­kos kitelepítése mellett vagyok. Eze­ket először is a határokon túlra kell deportálnunk.(...) Számomra közöm­bös, hogy barbárokként kerülünk-e be a történelembe vagy sem. A jelenkor szemében a római császárság egy sor barbár tettet követett el, és mégis a legnagyszerűbb politikai intézménye volt a történelemnek. (...) A román történelemben nem lesz még egy ilyen alkalmas pillanat. Ha szükség van rá, géppuskával végezzenek velük. “ A „román katona“ azonban nem várt a Conducator ötleteire. Egy nap­pal az általános offenzíva megkezdé­se előtt- 1941. július 2-án - a román csapatok a szovjetek ellenálló erejé­nek kifürkészése végett előrenyomul­tak Noua Sulita helység felé. A klasz­szikus ürügyet felhasználva - hogy a zsidó lakosság rálőtt a román csapa­tokra - válogatás nélkül és azonnal több mint 800 zsidót mészároltak le itt; a helység egész zsidó lakosságát. Az általános offenzíva napján, 1941. július 3-án Bukarestben a mi­nisztertanács alelnöke, Minai Anto­nescu a Belügyminisztériumban titkos megbeszélésre hívott össze minden olyan közigazgatási felügyelőt és tar­tományi kormányzót, akiket később a „felszabadított“ területekre- Észak-Bukovinába és Besszarábiá­­ba - terveztek küldeni. A kapott ren­delkezések zöme a területek „politikai és etnikai megtisztítására“ vonatko­zott, illetve arra, hogy milyen szigorú és hajthatatlan magatartást kell majd tanúsítania a román hatóságnak az e vidéken élő zsidókkal szemben. „A legátfogóbb és legkedvezőbb történelmi pillanat adatott most meg számunkra a teljes etnikai felszabadu­láshoz - hangzott el a tanácskozáson.- Ahhoz, hogy nemzeti felülvizsgálatot tartsunk és nemzetünket megtisztítsuk az idegen elemektől, melyek fa­gyöngyként nőnek, elhomályosítva jö­vőnket. Kérlelhetetlennek kell len­nünk, különben ezt az egyedülálló pil­lanatot óhatatlanul elszalasztjuk.f...) Az etnikai megtisztulás menete: min­den zsidót eltávolítunk a társadalom­ból és munkatáborokba zárjuk őket, olyan helyekre, ahonnan nem tudják majd áldatlan tevékenységüket tovább kitejteni.(..) Az etnikai megtisztulás művének érdekében - ha szükség lesz rá - a tartományi kormányzósá­gok intézkedni fognak a zsidó elem erőszakos elköltöztetése felől is.(...) Őket a határon túlra kell deportálni, nem lévén mit keresniük Besszarábiá­­ban és Bukovinában akkor, mi a nem­zeti jogokat mindörökre visszaállítjuk ezeken a területeken. “ Mindaz, ami ezt követően, a zsidók deportálásával és kiirtásával kapcso­latosan Bukovinában és Besszarábiá­­ban történt „teljes egészében a román fasizmus és csakis a román fasizmus műve - állapítja meg a szemtanú, Matatias Caro - körülbelül 450 000 ember, akik közül 340 000 el is pusztult- nem német követelésre és nyomás­ra kényszerült végigjárnia kálváriáját. A Besszarábiában és Bukovinában 1941 júliusában és augusztusában történt mészárlásokat - melyekben a legtöbben vesztették életüket - a ro­mán hadsereg egymaga hajtotta végre“. Az első helység, amelyet a román csapatok visszahódítottak, Ciudei falu volt; ez közvetlenül a határ közelében helyezkedett el. Egy évvel azelőtt- vagyis 1940 nyarán - amikor a szov­jet csapatok elfoglalták a területet, Valeriu Carp őrnagy visszavonulás közben még szakított időt, hogy né­hány zsidót megöljön itt. Ez alkalom­mal ugyanaz az ezred ugyanannak a „rettenthetetlen hősnek“ a vezetése alatt Ciudei egész lakosságát kipusztí­totta. A román és német csapatok előre­nyomulása itt rendkívül könnyen ment, mivel a német seregek támadása a középső, lengyelországi frontvona­lon a déli fronton elhelyezkedő szovjet erőket bekerítésével fenyegette. Eb­ben a helyzetben - jórészt mentesül­vén a jelentős harcok terhétől - a ro­mán hadsereg új „frontra“ lelt: hozzá­fogott a zsidó lakosság kiirtásához. Példátlanul barbár cselekedetek tör­téntek, melyek az emberiesség leg­elemibb szempontjait sem vették fi­gyelembe. Ezeknek a tetteknek - vég­rehajtásuk kegyetlensége miatt - nincs párjuk abban a katasztrófaso­rozatban, ami a második világháború folytán a zsidó lakosságra szakadt. Észak-Bukovinában Storojinet volt az első „felszabadított" város. Még be sem fejeződött az elfoglalás, amikor a mészárlás már kezdetét vette. A zsi­dókat kihurcolták a házakból, pincé­ből, padlásokról és helyben agyonlőt­ték őket, anélkül, hogy az asszonyok­ra, gyerekekre, öregekre tekintettel lettek volna. Amikor a központi szervektől még semmilyen zsidók elleni rendelkezés sem érkezett, Flondor földbirtokos, Di­­mitrie Rusu polgármester és Stefan Tomovici - volt liberális szenátor- pol­gármester-helyettes részvételével máris gettó szervezésbe kezdtek a helybeliek. Következésképp, a hely­beli románság azonnal kirabolt min­­'den zsidó házat. Ez persze, nem volt kivétel, hisz’ a helyi lakosság minde­nütt a legteljesebb odaadással segéd­kezett a felszabadítói szerepkörben tetszelgő román hadseregnek a gyil­kosságokban és rablásokban. Nem szabad elfelejteni, ezek voltak azok a tartományok - Bukovina és Bessza­­rábia - ahol, már évekkel korábban, fel-feltünedeztek fehér lovaikon a légionárius „arkangyalok“ és cuza­­ista „lándzsások“ gyűlöletre, gyilkos­ságokra és önkényeskedésre buzdít­va a népet. Érdemes egy példát idézni, ami nemcsak egy pillanatnyi közhangula-A/T EIMISII V A G V M A R A D N I ? Hol maradnak a németek? Míg 1990-ben és 1991-ben évente százezer, idén már eddig százötvenezer oroszországi német települt át Németországba. Hatszázezren pedig az engedélyre várnak. Miért mennek el ilyen sokan?!... Bramsche falu harminc kilométerre fekszik a holland határtól. De errefelé a határokat csak a térképeken tűntetik fel, az embereket nem választja el egymástól - szabadon választanak lakóhelyet, és még abban is szabadon dönthetnek, hogy alkalomadtán melyik országban ebédeljenek - Hollandiá­ban vagy Németországban? Az Oroszországból áttelepülő né1 metek lehetőségei korlátozottabbak - itt-tartózkodásuk első két hetében csakis az áttelepülök gyűjtőtáborában ebédelhetnek. Ez Németország hét ilyen tábora közül a legnagyobb, s 340 főt foglalkoztat főállásban - őröket, szakácsokat, orvosokat. A fenntartás­hoz szükséges évi 50 millió márka szövetségi alapokból és jótékonysági szervezetektől származik. Just atya, a lelkész volt laktanya­moziban rendezett be templomot, es­ténként itt beszélget új egyházközsé­ge tagjaival az élet értelméről és az emberi sorsról. Minket is itt fogad.- Nézem az ideérkezőket, és köz­ben gondolkozom: vajon németek-e ezek az emberek? Megértettem, hogy az a politikai rendszer, amely az em­bert csak eszköznek tekinti, eltorzítja a személyiségeket. Ha valakitől min­dent elvesznek, csak a lelke marad, amelyhez nem enged közel senkit. Az oroszországiak minden iránt bizalmat­lanok. Ez a deportáláskor átéltek kö­vetkezménye. Nagy részük nem mer tenni egyetlen felesleges mozdulatot sem, mert fél, hogy hazaküldik. Az atya minduntalan újabb cigaret­tára gyújt:- Jártam Kazahsztánban és Szibé­riában. Szerettem volna meghallgatni azokat a németeket is, akik még nem lépték át a Ftubicont, és még csak fontolgatják az áttelepülési. Azt ta­pasztaltam, hogy az emberek gondo­san becsukják az ajtót, mielőtt bevál­tanák: szeretnének elutazni. A sutto­gás jelezte, hogyan éltek az emberek a volt Szovjetunióban. Egyre többen vannak a táborunkban, akik tegnap még hitlek abban, hogy létrejöhet az autonóm Volga Menti Köztársaság (a felmérések szerint a hárommillió oroszországi németnek majdnem az egyharmada szeretett volna visszatér­ni nagyapáik Volga menti földjeire), és megtettek volna mindent ennek érde­kében, de nja már ők sem remény­kednek.- Mitől halt ki a remény?- Az utolsó cseppet Borisz Jelcin rosztovi beszéde jelentette. Németor­szágban többször is bemutatták azt a részt, amikor kijelentette: az auto­nóm köztársaság feltétele, hogy ott a lakosság legalább 90 százaléka né­metajkú legyen. íme, ennyit érnek a Németországban tett ígéretek. Ez politikai árulás. Világossá vált, hogy Jelcint igazából nem érdekli az orosz­­országi németek sorsa. Nemcsak Just atya vélekedik így. Mások még élesebben fogalmaznak: Az oroszországi németeknek nem jut hely Oroszországban. Nincs más vá­lasztásuk, csak a hazatérés. Az igazi jogállam nem zárhatja be kapuit a hazatérők előtt. De nagyon sok a bürokratikus akadály. Az áttele­pülni szándékozó oroszországi néme­teknek a kérvény benyújtásától szá­mítva két évet kell várniuk, míg végre német földre léphetnek.- Csökkenteni kell a várakozási időt- mondja Just atya. - Az indulásra kész ember számára két év örökkéva­lóságnak tűnik, hiszen a sorsuk a ví­zumtól függ. Oroszország mostoha­­szülő volt. Németország viszont nem válhat azzá. Csakhogy Kohl kancellár a választóitól függ. Ráadásul vannak olyan politikusok, mint az áttelepülők ügyeivel megbízott Horst Waffen­schmidt, aki sikerként könyveli el, hogy a Németországba áttelepülő ide­genek száma egy év alatt 400-ról 200 ezerre csökkent. („Sikerült csökkente­ni a határainkra nehezedő nyomást.). A kormány örül, ám az elutasított kül­földiek között nemcsak románok és jugoszlávok vannak, hanem németek is. ... Óriási méretű tornaterem eme­letes ágyakkal zsúfolva. Kisgyerekek, öregek, fiatalok rosszul szabott ruhák­ban. Mintha a szovjet realitásokról forgatnának filmet itt, Németország­ban. Szomorú látványt nyújt a tábor. Látszik, hogy az emberek minél ha­marabb szeretnének megszabadulni régi gúnyájuktól és megmártózni ab­ban az életben, ami karnyújtásnyira van tőlük a tábor kapuján túl. Az oroszországi németek közül sokan egyszerűen azért jönnek Németor­szágba, hogy életben maradjanak. Sok közöttük a rákos beteg. Ez szociális betegség. Ha az oroszorszá­gi németnek tüdőrákja van, tudom, hogy volt karangandai bányász, ha leukémiája, a szemipalatyinszki nukle­áris kísérleti terület környékéről való. Senki sem törődött velük, betegségü­ket elhanyagolták. Tudják, hogy a volt Szovjetunióban halálra vannak ítélve, s egyedüli reményük a nyugati orvos­­tudomány. Éltek németek Szibériában, Ukraj­nában, Észtországban... És most itt, Bramscheben, mielőtt újra szétszó­ródnának, még egyszer közösen fel­idézik a tegnapot és a távoli múltat - a szenvedést, ami a „győzedelmes szocializmus“ országában az ő és őseik osztályrészéül jutott.- A falu oroszoknak vagy németek­nek tartja az áttelepülteket?- Tudja, ők olyan sokfélék... De a többség mégicsak orosz. Mindig verekszenek, ha mulatnak. Azt mond­ják, náluk ez a szokás. Vilma nagyon szívélyes, megkínál minket jó erős kávéval, de nem képes eltitkolni, hogy az oroszországi néme­tek idegenek neki: ,,/gaz, akik Szibéri­ából érkeznek, akik tiszta német kör­nyezetben éltek, azok mások. Jobbak, mint a kazahsztániak, sokkal jobbak. “ Sokan gondolkodhatnak így errefe­lé és egész Németországban is. Holnap repülőgép érkezik Frank­furtba Moszkvából és újabb áttelepü­lők százai lépnek Németország föld­jére. Ebédnél tejszínes földiepret kap­nak, amit áprilisban nem is álmodtak volna. Aztán egy hét, talán egy hónap múlva sokukban felmerül a keserű gondolat: miért voltunk ott németek és itt miért lettünk oroszok? Miért tűnik keserűnek ez az eper? Bonnban, a közös kormánybizott­sági ülésen 1992 április végén az oroszországi németekkel kapcsolatos problémákról tanácskoztak, s aláírtak egy megállapodást, amely szerint most minden feltétel adott a Volga menti autonómia visszaállítására. Felszólították az oroszországi né­tot jellemez, hanem azt a bizonyos légkört is, a teljes romlottság állapotát, amelyet annyi év antiszemita propa­gandája idézett elő. A Szeret folyó mellett lévő Banila község lakosai 1941. július 5-én - Moscaliuc polgármester és egy bizo­nyos Barbaza vezetésével - megöltek 15 zsidót; közöttük egy 80 éven felüli öregembert is, név szerint M. Satrant. A meggyilkolt zsidók közül kiválasztot­ták Jacob Breschen tetemét, melyet darabokra vágtak, majd a kifolyatott vérrel a szekerek kerékagyát kenték meg. Másnap, 1941. július 6-án, vasár­nap, Banila község ortodox papja, Stefanovici megtagadta, hogy isten­tiszteletet tartson, s a falubéliekért könyörögjön. Az égre tekintve a pap feltette a kérdést, vajon létezik-e még Isten? Vajon milyen nyáj fölött pász­­torkodott, amely ilyen tettek elköveté­sére volt képes? Mielőtt a román hadsereg bevonult volna Milia községbe, a parasztok 176 zsidót öltek meg. Az áldozatok között volt Jacob Gelier orvos is, ismert cio­nista vezető, aki Cernáuti-ból menekült családjával együtt a községbe. Vasvil­lával szurkálták agyon. Utána felesé­gét és gyermekét is megölték. A falu rabbiját szuronnyal szúrták keresztül. Másokat - mint egyébként Banilában is - favágó kecskelábon fűrészelték darabokra. Úgy tűnik, hogy ez az „el­járás“ rendkívül értékelt helyi újítás lehetett. A Viata című újságban riport is megjelent az esettel kapcsolatban, melyben idézték Antonescu táborno­kot is, aki bukovinai látogatása során kijelentette: „A zsidók nem érdemlik, hogy golyó által haljanak meg. Ez csak hősöknek jár ki. A zsidókat az országúira kell kivetni és lusta embe­rekre bízni, hogy fűrésszel darabolják fel őket, és így szenvedésük tovább tartson“. _ .. meteket, hogy éljenek a lehetőséggel - hiszen attól függően, hogy milyen számban telepednek le a Volga men­tén (és nem az NSZK-ban, amit a kor­mány el akar kerülni) függ, hogy mi­lyen aktív lesz Németország részéről az anyagi támogatás. A napokban aláírt megállapodást orosz részről „az oroszországi néme­tek házalapjának“ nevezik. De vajon teljes mértékig megfelel-e maguknak a németeknek? És vajon egyetérte­­nek-e a bonni megállapodással a töb­bi Volga menti „házak“ lakói - a helyi hatóságok és a lakosság, amelyet év­tizedeken át németellenességre ne­veltek? Kérdés: sikerül-e a német kor­mánynak a honfitársai oroszországi jövőjébe fektetett valutaadományokkal kiváltania magát, vagy az oroszorszá­gi németek mégis inkább az áttelepü­lési fogják választani? ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom