Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)

1992-08-29 / 192. szám

1992. augusztus 29. Színes Szabad ÚJSÁG Lehullt a lepel, foszlóban a mítosz Lenin igazi arca Moszkva, Bolsoj Színház, 1924. január 25. A Szovjetek XI. kongresz­­szusa. Az improvizált emelvényen Kalinyin, a Szovjetunió elnöke. Ar­cán döbbenet és fájdalom. Egy mozdulatot tesz a kezével, majd síri hangon megszólal: „Rettenetes hí­rem van drága elvtársunkról, Vla­gyimir lljicsről. Tegnap újabb szélü­tés érte, és meghalt.“ Nem tudta folytatni. Arcát kezébe temetve zo­kogni kezdett. Vele együtt százak a teremben. A hivatalos kommüniké szerint Le­nin az utolsó pillanatig dolgozott, íróasztalánál érte a csapás, tiszta el­mével halt meg. Az a Sztálin festette róla ezt a képet, aki már hónapokkal korábban hatalmának megszerzését készítette elő. A közvélemény, bele­értve közeli munkatársait is, úgy tud­ták, hogy Leninnek szívbántalmai van­nak, s szélhűdés érte. Paralízisét az 1918-ban ellene elkövetett merénylet hatásának tudták be, amikor egy Fanny Kaplan nevű ellenforradalmár két lövéssel súlyosan megsebesítette. A golyókat csak később egy Klempe­rer nevű, híres idegsebész vette ki. Az egyik golyó megsérthette a gerin­cét. Csak Lenin halála után merte megkockáztatni egy orosz sebész, bi­zonyos Oszipov, hogy szifilisz végzett vele. Krupszkaja és Lenin húga nem cáfolták, de az orvost Sztálin örök hallgatásra ítélte... Hogyan halt meg valójában Lenin? Erről a Központi Bizottság levéltárából és Marxista-leninista Intézetéből a mi­nap előkerült fotók és feljegyzések tanúskodnak. A halál oka: szifilisz, amit még 1902-ben, párizsi tartózko­dása idején szerzett a politikus. Ez a húgával folytatott levelezésből is ki­tűnik. A betegség először 1922 tavaszán verte le a lábáról Lenint, a szifilisz előrehaladott állapotát tükröző paralí­­zis lépett fel. „Már nehezen írok, ugye megértitek“ - írta Trockijnak, akit utó­dául szemelt ki. December 18-án elnö­kölnie kellett volna a Központi Bizott­Tippek ügyes kezűeknek Szorgos statisztikusok ki­mutatták, hogy az emberek mintegy 76,4 százaléka pró­bálkozott már szögbeverés­­sel, s közülük minden máso­dik legalább hat alkalommal a szög helyett a saját ujját találta el. Ez, amellett, hogy egészségügyi szempontból káros, sok káromkodás forrá­sa is egyúttal, amelyet az egyházi főméltóságok nem nézhetnek ölbe tett kézzel. Ezért kísérletezték ki a ké­pen látható kalapácsot, amely a szöget tartó két ujj formáját veszi fel, s kitartó gyakorlatozás során még az egészen kezdő, mondhatni, amatőr szögbeverők is elér­hetik, hogy nem az ujjúkat találják el. (Legföljebb csak akkor, ha melléütnek, de egy normális kalapáccsal is ugyanez lenne a helyzet.) ság plenáris ülésén, majd egy nappal később a Szovjetek kongresszusán, de egy újabb paralízis teljesen megbá­ntotta jobb felét, alsó végtagjait és fe­jét. „Bátyám sírva panaszolta Stálin­­nak, hogy nem tud Moszkvába utazni“ - Írja húga, Maria Uljanova, aki azt is elmesélte, hogy egy napon Lenin „ar­ra kérte egyik titkárát, hogy szerezzen be neki ciánt, ám kívánságát nem teljesítteték“. Húga ekkor készítette azokat a fotókat, amelyeket eddig szi­gorúan elzárva tartottak... Lenin menthetetlen volt. 1923. jú­nius 23-án újabb paralízises. Ez szellemileg végzetessé vált számára. Meghibbant, s élete végéig így ma­radt. Csak szavakat tudott nehezen kinyögni: „nép“, „burzsoázia“? „for­radalom“? „a fenébe“. Felesége be­szélni tanitotta: „Ez-a mi kutyánk... Jacknek hívják.“ „Az ott Zorka...“ A tanítvány ajkát azonban csak artiku­­lálatlan hangok hagyták már el. Hete­ken, hónapokon át csak a semmibe bámult tolószékben ülve... Január 21-én kómába esett, s há­rom nap múlva, 1924. január 24-én reggel fél hétkor meghalt. Az ágyában, s nem íróasztalánál, miután nyolc hó­napon át élő halott volt. A temetésen részt vett hatalmas tömeg, később a mauzóleum látogatói azonban egy olyan Lenint láthattak viszont, ami­lyent a sztálini kommunista ideológia akart: forradalmárt, aki halálának pilla­natában is mosolyog... Múlt év szeptemberében kiderült, hogy agyát a moszkvai Agykutató In­tézetben őrzik darabokra szabdalva; 30 ezer ilyen darabról szólnak a hírek. Az orvosok szerint ezek rendkívüli el­téréseket mutatnak a normális agyhoz képest. Lenin mítosza még nem ért véget. M. L. Bonszajfeleség A japán törpefához, a bon­szajhoz hasonló kis élőlényt ma­gunk is kitenyészthetünk. Ve­gyünk el egy nett, filigrán, fiatal lányt, és az idők során ne en­gedjük életnagyságú, hangos­kodó házisárkánnyá fejlődni. Te­gyük kis mázas köcsögbe, szoli­dan etessük, óvatosan locsoljuk, így évek múltán is hercig darab marad. Lehetetlen vágyait vag­dossuk le, nagyravágyását nye­segessük, buja gondolatait csonkítsuk. Ha fejünk fölé nő, metszük vissza, hangerejét tör­­pítsük néhány decibelre. Évszakonkét vakargassuk meg a kérgét. Ha lombhullató, minden karácsonykor lepjük meg egy kis kosztümmel. Hálás jószág: nem jár el hazulról. Állott vízzel permetezzük meg hetenként egyszer. Ha fejni lehet__ Elefántból fejőstehén A közép-afrikai Zimbabwéban a vadvédelem érdekében a hatósá­gok arra keresik a megoldást, ho­gyan lehetne az embereket érde­keltté tenni a vadállomány megőr­zésében? Szerintük egy módon, ha anyagilag érdekeltek! Ebből a meg­fontolásból született négy évvel eze­lőtt a Campfire, vagyis Tábortűz prog­ram, amely ma már az ország nagyob­bik részére kiterjed. Ebben a termé­szetvédelmi minisztérium megállapít­ja, hogy az ország egy-egy körzeté­ben hány vadállatot lehet kilőni az állomány természetes szaporulatának figyelembevételével. A vadászati en­gedélyt ezután az adott körzet falvai adják ki, s őket illeti meg a vadállat lelövése után járó pénz, továbbá álta­lában az állat húsa s esetleg a bőre is! Egy elefánt után 50 000, egy pá­vián után például 40 dollár üti a falu markát, s a falugyűlésen döntik el, mit tegyenek a pénzzel: építsenek malmot, iskolát, kórházat, utat? Nem csoda hát, ha a korábbi orvva­dászok ma úgy vigyáznak az elefán­tokra és nagyvadakra, mint a sajátjuk­ra, mint a szemük fényére, mert ezek most az ő igazi fejősteheneik. (PR) „Ez nem az én apám?“ Nem mindennapos ..tévedés történt a napsütötte Satttédos szigetén. Egy családfő meghalt, és annak rendje-módja szerint elvitték a temetkezési vállalkozók, hogy előkészítsék a temetésre, A koporsó lezárása előtt at apát még egyszer látni akarta a lánya, de a legnagyobb rémü­letére egy ismeretlen halottat ta­ták! Vitára került a sor, mire a lány kikelt magából. „Tatán azt hiszik, hogy nem ismerem meg az apámat? Ez nem ö, köve* telem, hegy tatáiják meg azonnafíu Kihívták a rendőrséget, és an­nak utasítására kimentek a te­metőbe, és a harmincöt fokos melegben elkezdték lei ás ni á friss sírokat, hogy megtalálják az elcserélt holttestet Kétnapos munkával hét fürt ástak ki. amíg a nyolcadik koporsóban a lány felismerte az Mát, akit tévedés­­bot cseréltek el a ravatalozóban. Tyúkok Kanárin A Kanári-szigetek kétségtelenül az egyik legfelkapottabb turis­taparadicsom, ahol télen-nyáron milliók fürdenek a napsütésben és ezernyi szolgáltatás, program kínálkozik a pénzköltésre. A lányok viszont nem mutatkoznak. A mélyen katolikus spanyolok nem nagyon tűrik el a nyilvánosházakat és az utcán strichelő nőket. 1986-ban a Gran Canarián nyomát se lehetett látni a műfajnak. Egy turistaparadicsomból azonban semmi sem hiányozhat, s miután az 1001-ik éttermet már nem érdemes megnyitni (bár egy magyar a minap ezt tette Playa del Inglesben), 1992-ben már szexshopokat is lehet látni a nagy üzletközpontok emeleti, eldugott sarkaiban. Lányok még mindig nincsenek az utcán, ám toplessbárok már nyíltak, és ott 10-15 ezer pesetáért akár egy­­egy táncoslány is felszedhető, de inkább azokkal a hölgyekkel érdemes próbálkozni, akik direkt ezért üldögélnek ott a Sangria vagy kóla mellett. Talán az sem meglepő, hogy a lányok többsége nem helybeli, hanem főleg lengyel, orosz, cseh, és van egy-két magyar is. A -j egykori diszkókirály, John MZ Travolta, akit egy bukásso­rozat döntött le hajdanában a trónjáról, majd a Szombat esti láz című filmben látszott meggyógyulni, ma ismét „va­laki“. Sztárallűrjei, a Santa Barbara-i villa, a magánrepülőgép ma már a múlté. John Travolta ismét a földön jár. Nem valami lágyan, de szerencsé­sen, a két lábán landolt. Pontosan emlékszik, mikor indult el a „nagy repülőútra: 1975 októberé­ben. ,,Akkoriban a Welcome back Kot­ter című tévésorozatban léptem fel, és egyszer csak észrevettem, hogy sok­kal több rajongói levelet kapok, mint John Travolta sokat hibázott az összes többi közreműködő együtt­véve.“ Két évvel későb, a Szombat esti láz sikerének köszönhetően Holly­wood legforróbb filmvászonsztárja lett. Travolta tánctudása és ä Bee Gees ritmusos, lüktető zenéje a diszkóhul­lám mérföldkövévé avatta ezt a filmet. „Egyetlen éjszaka alatt világhírű let­tem, de tíz évig tartott amíg megtanul­tam együtt élni ezzel a ténnyel“- vall­ja a művész. A kései felismerés majd­nem a karrierjébe került. Travolta hibát hibára halmozott. Élvezte a népszerű­séget, anélkül, hogy végiggondolta volna, hogy minél gyorsabban és me­redekebben ível felfelé a pályája, an­nál mélyebbre zuhanhat. Nagyvona­lúan válogatott a felkínált szerepek között. Miután a Pomádéval és a Nagyvárosi cowboyjal még képes volt jó pontokat szerezni, a Moment by Moment, a Perfect, majd a The Ex­perts művészi kudarcai után többé senki nem vette őt komolyan. Kiha­gyott néhány jó ajánlatott is. Visszau­tasította az Egy tiszt és egy úriember című film főszerepét, amelyben Ri­chard Gere élete legnagyobb sikerét aratta. Amikor felocsúdott, már késő volt. „IIlyesmi soha többé nem fordulhat elő velem" - fogadkozik. S szavát betartotta. Óriási sikerrel játszotta el a Nézd csak, ki beszél című film két részét, s ezzel visszatornázta magát a népszerűség létrájának csúcsára. A csillagok most kedvezően állnak. „Új életfilozófiám: olyan filmeket akarok csinálni, amelyekben hinni tu­dok, miközben reményekdem, hogy a közönség elégedett lesz velem." Médiaháború délszláv módra A szerbek és a horvátok viadala már régóta egy másik hadszíntéren is folyik: az Egyesült Államokban, s itt is a hírközlő szervek igénybevételével. A szerb, illetve horvát származású amerikaiak szervezetekbe tömörülve igyekeznek a közvéleményt a maguk oldalára hajlítani: így például egy szerb származású republikánus politi­kusnő, Helen Delic-Bentley saját té­véállomást szándékozik alapítani, amelynek segítségével meg akarja győzni az amerikaiakat, hogy nem Szerbia az agresszor, noha már az Egyesült Államokban is ez az elterjedt vélemény. Az állomás neve SerbNet lenne, az induló tőke eléri a 1,2 millió dollárt. A horvát fél ezzel szemben a Rud­der Finn Global Communications cég­­get pénzeli és bízta meg azzal, hogy a horvát álláspontot képviselje, minde­nekelőtt az elektronikus hírközlés te­rén. Sikerük magyarázata egyszerű: „Az igazság a mi oldalunkon van, ezért hisznek is nekünk. A szerbek viszont egyes újságírókat próbálnak meg felhasználni a maguk céljaira.“

Next

/
Oldalképek
Tartalom