Szabad Újság, 1992. július (2. évfolyam, 153-167. szám)

1992-07-27 / 163. szám

1992. július 27. 5 Szabad ÚJSÁG Nekem szerencsém volt. Bennünket nem vit­tek el, mert már nem jutott rá idő. De unokatest­vérem, Ida elszakadt tőlünk. Negyvenhétben, amikor még gyerekek voltunk, szüleivel együtt őt is kitelepítették Csehországba. Amikor talál­kozunk, mindig az a gondolat kísért, hogy ez az egész velem is megtörténhetett volna. Mi lenne, hol lennék, ki lennék, ha engem is elvittek volna? Idát csodálom, mert kibírt valamit, amire a sors engem nem kényszerített... És ő ennyi idő után sem felejtette el anyanyelvét, s ő az egyedüli a családból, aki ápolja a rokoni kapcso­latokat. Milyen nehéz lehet valahol idegenként otthon lenni, s közben magyarnak maradni... Amikor Ida legutóbb nálunk járt, mindent újra elmesélt. „Mire emlékszem Zsigárdról, a gyermekkoromból? Az iskolára, meg a katonákra. A magyarokra, aztán a többiekre, akik jöttek: a németekre meg az oroszokra. Negyvenhétbe meg elvittek Cseh­országba. A rádió persze azt je­lentette, hogy önkénteseket vittek, akik otthon nem találtak munkát... Otthon volt egy kis földünk. Lo­vak, tehenek, borjak, nem valami sok. Heten voltunk testvérek. A szüleim kint dolgoztak a határ­ban, én iskolába jártam. Magyar iskolába - öt osztályt. Nem szár­maztam nagygazda családból, nem voltunk háborús bűnösök, nem foglalkoztunk politikával, mé­gis el kellett mennünk. Arra emlékszem, hogy hoztak valamiféle papírokat, jöttek a ka­tonák, elfoglalták az egész falut és minket autóra raktak. Be volt otthon gyújtva a sporheltba, mert már reggeltől tüzeltünk, és indu­láskor égve hagytuk a tüzet. A szlovákok úgy jöttek a házunk­ba, hogy még be se kellett gyújta­niuk.. . Minket csak úgy föltettek egy autóra és mentünk. Nagyon kevés holmit vihettünk magunkkal. Csak azt tudom, hogy jóformán minde­nünk ottmaradt a faluban, a ház­ban. A bútor, az állatok, minden. Az udvarunkban két család lakott, két testvér. Mindkét testvért vitték, pedig egyikük sem volt nagygaz­da... Úgy emlékszem, egy egész vonatnyi embert deportáltak a fa­lunkból. Közönséges marhava­gonban utaztunk. Az út három napig tartott. Arra nem emlékszem, merre mentünk, csak azt tudom, tél volt, január. Odakint fagyott. Kályha volt a va­gonban, s valami fával tüzeltünk. A vonat végül Mélníkben állt meg, s ott jöttek a gazdák és választot­tak közülünk maguknak munkást. Kinek ki tetszett, azt vitte. Volta­képpen árultak bennünket. A gaz­da csak azt mondta, ezt viszem, és kész. Az elosztásunknál nem játszott szerepet a rokoni kapcso­lat. Mindenki oda ment, ahova vitték. A szüléimén biztosan meg­látta, hogy ezek jó munkásembe­rek lehetnek, hiszen azzal a sok gyerekkel mi másért kellettek vol­na neki. A „sztatekra“ kerültünk, ahol már fölkészültek az érkezésünkre, mert meleggel vártak bénnünket. „Úcetník Maly“ volt az az ember, aki kiválasztott bennünket. A ma­jor pedig Havelkáé volt. Nem volt rossz ember, ezt nyugodt szívvel állíthatom. Volt nála szobánk, konyhánk, mindjárt hoztak friss tejet, még vajat is kaptunk. Ők nem tudtak magyarul, mi meg csehül. Egy szót se. De szlo­vákul se! Viszont, érdekes mó­don, ha az emberek nagyon akar­ják, nyelvtudás nélkül is megértik egymást. A faluban az emberek rendesek voltak hozzánk. Istállóba jártunk teheneket etetni, apám később kosarakat csinált. Csak bámulták, micsoda kosarakat tud fonni! Legényember bátyám még út közben megszökött, és úgy volt, hogy bezárják, mert ugye ezzel államellenes bűncselekményt kö­vetett el. Többen voltak ilyen fiatal­emberek, akik elhatározták, hogy mindenáron visszamennek a szü­lőfalujukba. Persze rövid időn be­lül elfogták őket. Havelka azon­ban azt mondta, miért zárnák be őt, ha ő megfizet érte. Ezt meg is tette, elintézte, hogy a bátyám szabadlábon maradhasson. Számomra otthon félbeszakadt az iskola. Emitt a koromhoz vi­szonyítva két évvel alacsonyabb évfolyamba soroltak be, ötödik helyett harmadikba, a nyelv miatt. A tanítók rendesek voltak, rájuk sem panaszkodhattunk. A gyere­kek is befogadtak bennünket. Vol­tak már köztük ugyanolyan depor­táltak, mint mi, csak ők valamivel korábban érkeztek. Mi gyorsan megszoktunk, hiszen a gyerekek gyorsan megszokják az új környe­zetet. Ott volt a család, s nekünk ez volt a legfontosabb... Arról gondolkodni, hogy levelet küldhessünk az otthonmaradot­taknak vagy hazamehessünk, csak vagy két-három év elteltével lehetett. Amikor a nagy majorokat elkezdték osztani a népek között, vagyis államosították, akkor jöhet­tünk csak haza. Mindenki a saját költségén, nem kaptunk semmit. Haza is mentünk, csakhogy a há­zunk el volt foglalva, ott már má­sok laktak... Nem volt semmink, se itt, se ott. Nem volt hol lakni, nem volt miből élni. Azzal senki se törődött, hogy mi lesz velünk. Ott­hon is ugyanolyan deportáltak let­tünk. A szomszédok tűrtek meg bennünket, ők adtak egy szobát. Otthon csak a rokonok fogadtak, meg a szomszédok. így vergőd­tünk másfél évig, aztán vissza­mentünk Csehországba. Ott volt hol lakni, volt munka. Továbbra is a majorban dolgoztunk. Ekkor már önkéntes munkások voltunk, s ez mást jelentett. Megfizettek bennünket és megéltünk belőle. Azelőtt pedig jegyre kaptunk min­dent. Az iskolában a kiesést én már soha többé nem tudtam bepótolni. Zsigárdon hétéves koromban kezdtem iskolába járni. Akkor, negyvenben még református isko­la volt a faluban. Öt évet jártam itt ki, de az utolsót már katolikus iskolában, hiszen a faluban ekkor már csak kaotlikus iskola volt. A tanulást Csehországban folytat­tam, amíg ott voltunk, aztán, ami­kor hazajöttünk, megint Zsigárdon tanultam. Hatodikban. Az iskola ekkor már szlovák volt! Amikor ismét visszamentünk Csehor­szágba, már nem kezdtem újra, így a tanulást a hatodiknál kellett abbahagynom. Pedig, ha az éve­ket számítjuk, kijött volna jóval több is. Attól kezdve dolgozni jártam. Palántáztam, üvegágyban dol­goztam, később gyárban, csoma­golóműhelyben. Kézzel csoma­goltunk. Ezt hét évig csináltam. Aztán férjhez mentem, a férjem is a neratovicei Spolanában dolgo­zott. Néhány évig otthon neveltem a gyermekeimet, azután szerelő­­műhelyben, majd raktárosként dolgoztam. A munkahelyemen so­hasem tekintettek idegennek, bár sokan nem is tudták, hogy magyar vagyok. A férjem sem akarta el­hinni, hogy bennünket erőszakkal hurcoltak oda. Ha nem kellett vol­na, mi sohasem mentünk volna Csehországba... Hogy mi lett Havelkával? A negyvennyolcas változások után elment, mert el kellett men­nie. Azóta már meghalt szegény. Jenő bátyám is meghalt, tüdő­­gyulladásban. Nagy fagyok voltak akkoriban, s szegény megfázott. Hiába járt aztán mindennap injek­cióra... Mindig dicsérték, hogy jó munkás, s míg Havelka ott volt, Jenő ha szántott, ha vetett, mind­járt kapott különbért a szép mun­káért. Vasárnaponként pedig min­dig ő volt a hintón a kocsis, Havel­ka mindig őt vitte magával, bárho­va ment. Talán azért nem felejtettem el magyarul, mert néha elutazhat­tam Magyarországra. Hatvan­nyolcban jutottam ki először. Kü­lönben nem beszélek magyarul senkivel, csak ott. Amíg szüleim éltek, velük csak magyarul be­széltünk. Ők sohasem tanultak meg csehül. Olvasnivaló kevés volt, újság nem járt egyáltalán, de a budapesti rádiót azért valahogy meg lehetett fogni. Prágában min­dig vettem könyyet az édesa­nyámnak a Magyar Kultúrában, hogy legyen mit olvasnia, hiszen nagyon sokáig fekvő beteg volt. Tizenkilenc évig jártam hozzájuk Neratovicére mosni meg elvégez­ni a házimunkát, mert édesanyám korábban is betegeskedett, nem bírt dolgozni. Már nyugdíjas va­gyok, de dolgozom a nyugdíj mel­lett. Nem jó a magány: a férjem már meghalt. Csehországban élek, ott a családom, az unokáim, ott van az otthonom. Itt meg azért vagyok itthon, mert itt születtem, itt nőttem fel. Tulajdonképpen két otthonom van. Azt kérdezed, mit szólok a nemzetiségi problémákhoz? Én úgy gondolom, hogy nem a ma­gunkfajta kisemberek csinálják a problémákat, ezeket ott „felül“ szítják. Akár így, akár úgy, a politi­ka mindig egyforma. Jónéhány ál­lamban éltem már, bár ezen eddig nemigen gondolkodtam. Harminc­­nyolcban magyarok lettünk, aztán Csehszlovákia, aztán föderáció, s most megint nem tudjuk, mi lesz. Ugyanazok vagyunk, ugyan­ott élünk, csak a történelem ke­reke forog körülöttünk. Sohasem kérdezi senki, hogy akarsz-e vala­mit, vagy sem. Ha most engem megkérdezné­nek, melyik állam polgára szeret­nék lenni, azt felelném: annak, ahol lakom. Ha eslzakadna egymástól a két országrész, nem tudom, mi lenne. Én azt szeret­ném, hogy Csehszlovákia meg­maradjon. Ha megkérdezik, mi­lyen nemzetiségű vagyok, azt mondom, magyar. Mindenütt ez van nekem beírva. Nem tudom, mi lesz most ve­lünk, de egy biztos: ezek után engem már nem lenne hova de­portálni. De ti hozzánk jöhettek bármikor, befogadunk bennete­ket. Mint rokonokat, mint nemzeti­ségieket, de jöhetnek más üldö­zöttek is. Mi már tudjuk, mi az. CZIBULA TIBOR (A szerző felvétele) Az idén immár második éve gazdálkodik önállóan. Igaz, hogy a mezőgazdasági termelés és a föld szeretete már jó néhány éve a szívéhez nőtt - hiszen a családban annak komoly ha­gyományai voltak -, de ő maga, így nagyban, tavaly termelt elő­ször. Neszméri Jánost Rétén egy­szerűen csak ,,nagygazdának“ becézik. Mert ugyan rajta kívül többen is visszaigényelték a föld­jüket, hogy önállóan kívánják megművelni, de általában csak ötven-hatvan árat... Riportalanyom - miután mega­datott a lehetőség számára (is)- egy pillanatig sem habozott: rögvest kérte azt az egy hektár nyolcvan árat, amelyet megboldo­gult édesapjától örökölt.- Az iratok mind megvoltak, így az intézkedés közben nem kellett sokat kilincselnem - belekezdhet­tem. A kérvényemen azt is feltün­tettem, hogy szeretném, ha a csa­ládi házam közvetlen szomszéd­ságában mérnék ki az általam igényelt földterületet. A helyi szö­vetkezet ennek elébe sem gördí­tett akadályt, így ha most kilépek az udvaromból, ott vagyok a saját birtokomon. Jobb ez így, mert az „éjszakai látogatók“ is ritkábban érkeznek, mintha mondjuk két­­három kilométerre lennének a földjeim a háztól. Igaz ugyan, hogy tavaly itt is „ügyeltem“, ám a kukoricásban. A múlt évet - a kezdés évét- jónak jellemzi Neszméri János. Sőt mi több, a tervezettnél sikere­sebbnek. Az árpája öt tonnával szolgált egy hektár átlagában, de hasonlóan szép eredményekkel büszkélkedhet a kukoricát illetően is... (Csak nem ment minden olyan egyszerűen. Igen, őt is felettébb bosszantotta a rugalmatlan felvá­sárlás, a már oly sok éve akadozó gépezet. De vajon - mivel újfent tető alatt már a termés - ilyen vonatkozásban változott-e a kép, vagy maradt minden a régiben?)- Sajnos, továbbra is sokan fúj­ják még a régi nótát. Nem sok minden változott a múlt esztendő­höz viszonyítva. Amíg tavaly első­sorban a gabonám értékesítésé­vel kapcsolatban merültek fel ko­moly problémák, az idén ugyanezt elmondhatom a burgonyáról. A régi parasztregulához igazodva- nagyobb területen ne ültess egyazon növényt, mert ha ne adj’ Isten nem válik be, befellegzett az egész évi számításaidnak - eb­ben az évben mintegy hetven ár területen korai burgonyával is pró­bálkoztam. Számításaim ilyen té­ren valóban be is váltak, csak­hogy... Micsoda gondjaim voltak az ér­tékesítésével! Pedig mintegy har­minc mázsányi még most is a földben van. Azt már hagyom késeinek. Mit tehetek vele? Egyébként vagy száz mázsát tud­tam eladni. De hogyan?! Mindig csak kisebb mennyiségben. Más­különben nem vitték. Természete­sen én sem akartam a reális ár alatt adni. De hát miért is bántják állandóan a termelőt? A felvásár­lók rajtunk akarnak meggazda­godni. Kifacsarnak bennünket, amennyire csak tudnak. Pedig mennyi erőfeszítésünkbe kerül, amíg egyáltalán eljutnak a fo­gyasztóhoz a terményeink. És mennyi pénzbe?! Tavaly jóma­gam is csupán a gázolajért 24 ezer koronát fizettem ki! A többi kiadásról nem is beszélve. Vető­mag, műtrágya, növényvédő sze­rek... Rendezni kellene már vég­re a felvásárlás és az árak körüli bonyodalmakat. Mégpedig minél előbb, hogy megérje termelni! Ami az idei gabonatermést ille­ti, körülbelül hasonló volt, mint a tavalyi. A mintegy három héttel a betakarítást megelőző jégeső elég komoly károkat okozott. En­nek ellenére nem csalódtam - mind az árpa, mind pedig a búza megadta azt, amit reméltem... Most már kíváncsian várom a fel­­vásárlási fejleményeket. Nem szeretnék hasonlóat átélni, mint nemrég a burgonyával. Tény, hogy viszonylag sok bonyodalmat okoz számomra a tárolás, a raktá­rozás, de mindenképpen találok megoldást. Csak az értékesítés­sel ne lennének gondok... (Még a beszélgetés elején hoz­ta szóba a rétéi ,,nagygazda“, hogy jó, ha a saját földterületek a családi ház közelében vannak. Igen, tavaly nem lepték meg külö­nösképpen a „váratlan látoga­tók“. Csakhogy most, a korai bur­gonya után kipalántázott káposz­tát bizony alaposan megdézs­málták.)- Az egyik napon kétezer dara­bot ültettem ki. Megyek másnap reggel a határba - s óriási bosz­­szúságomra a palántának vagy a fele hiányzik. Sajnos, ilyesmik is történnek. Egy magángazdálko­dónak ezzel is számolnia kell. Tehát nincs megállás! A ká­posztán kívül még egyszer ültet­tem burgonyát is. Megpróbálom. Ha kedvezően alakul az időjárás, s ha nem szólnak közbe egyéb tényezők, úgy október elején-kö­­zepén ismét szedhetem a krump­lit. Feltéve, ha nem érkezik „ön­kéntes“. Eközben komolyan foglal­koztat, hogy ősztől még plusz egy hektár húsz árat, összesen tehát három hektárt művelek majd. Eh­hez ugyanis megvan a megfelelő gépparkom. Van egy kiselejtezett traktorom, amelyet egykori mun­kahelyemen vásároltam. Sok utánjárásomba került, amíg rend­behoztam. Hát igen, az alkatrész­­hiány ... Van továbbá egy Kertitox permetezőm, kombinátorom és rotációs kapám. Mindez tető alatt, mivel tavaly egy nagyobb garázst is építettem. A nehézségek ellenére sem csüggedek! Bízom abban, hogy az illetékesek holmiféle meggon­dolatlan intézkedésekkel nem szegik a magángazdálkodó föld­művelők kedvét. SUSLA BÉLA Rugalmatlan felvásárlás Miért bántják a termelőt? n Szakadó gyökerek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom