Szabad Újság, 1992. július (2. évfolyam, 153-167. szám)

1992-07-18 / 156. szám

1992. július 18. Szabad ÚJSÁG Kopogtatásomra megnyílik az ajtó. f Üdvözlő mosolyom és parolára nyúj­tott kezem értelmetlenségét zavartan a küszöbön kívül felejtem. Nem ma­rad más hátra, mint több felelősséggel ruházni fel a hangomat, s annak ár­nyalataira bízni mindazt, amit más helyzetben, más körülmények között a tekintet, az arcjáték, a kéz- és lábmozdulatok vállalnak önkéntelen természetességgel. .Tragikus felnőtté válásom“ SANDRA STRAKOSOVÁ betessé­kel pozsonyi lakótelepi, nyolcadik emeleti lakásába, ahol csupán a falak fehérsége vetekedik a színárnyalato­kat, mintákat mellőző berendezés egysíkúságával. Érkezésem felkelti a nyolcéves NELLIKE, és újdonsült barátja, a fehér kölyökkutya kíváncsi­ságát is, de ez nem tart sokáig, mert új játékba feledkezve szaladnak át a gyerekszobába. Vendéglátóm arcán tapintatos kíváncsiság. Nem várha­tom, hogy a kölcsönös bemutatkozást követően magától nyíljon meg és szóljon huszonhét éve megannyi szépségéről és fájdalmáról. De téved­tem, mert arcát lassan felém fordítva Sandra mesélni kezd: Sandra elérhető és elérhetetlen álmai „A színekre még tisztán emlékezem“- Gyermekkoromban megműtötték, így egy időre megszabadulhattam a szürkehályog kellemetlenségeitől. Tizennyolc évesen azonban autóbal­esetet szenvedtem. Szerencsére, senki sem sérült meg komolyabban, az én szemüvegem viszont eltört. Ak­koriban a vakok és gyengénlátók prá­gai gimnáziumában tanultam, s úgy gondoltam, felépülésemet követően folytathatom az iskolát. Tévedtem. Azelőtt is elég rosszul láttam, nagyító­val tudtam csak olvasni, a balesetet követően azonban végleg elvesztet­tem a látásomat. Az iskolát húszéve­sen fejeztem be. Főiskolára jelent­keztem ... Kudarcairól ma már nyíltan, biza­lommal a hangjában beszél, amikor így folytatja: - A történelem és az idegen nyelvek érdekeltek akkoriban is. Első olvasásra bármit megjegyez­tem, úgy éreztem, ez előnyömre válik. Az említett szakokat orvosaim nem javasolták, így a jogot választottam. Oda viszont nem vettek fel. Egy évre rá újra jelentkeztem, de akkor már Krakkóba, a Jagelló Egyetem speciá­lis, a látáskárosultak számára létesí­tett tanszékére. Az egyetemen már a tanulmányaimhoz szükséges mag­nókazetták felvételével foglalkoztak, amikor megtudtam, hogy hazám egészségügyi minisztériumának ak­kori illetékesei másképp döntöttek. Véleményük szerint további munkám­hoz nem volt szükségem ilyen tanul­mányokra! Hosszú idő után ekkor éreztem először, hogy nem tudom, merre induljak képességeim érvénye­sítése, önmegvalósításom útján... - tudom meg Sandrától, aki huszon­hét éves koráig elsajátította a latin, a német, a lengyel, az orosz, s rész­ben a szerb-horvát és a bolgár nyel­vet is. „Báhonban várt a szerelem...“ ros szőnyeggel, piros bútorral rendez­tük be. Sajnos, Milánnak hiába mesé­lek a színekről... Sok barátunk van, s ha látogatóba megyünk, Nellike fog­ja mindkettőnk kezét. Bízhatunk ben­ne, hiszen a lányunk már kis felnőtt. Addig nem lép le a járdáról, míg egy autót is lát a távolban. Úgy érzem, neki valamivel korábban kellett meg­tanulnia a felelősség érzését, mint a pajtásainak. Férjem a Szlovák Ke­reszténydemokrata Mozgalom köz­ponti irodájában telefonközpontos­ként dolgozik. Én a szünidőben a kis­lánnyal foglalkozom. Végre jut időnk egymásra. Aput közösen elkészített finom vacsorával várjuk. ben magán-, valamint egyházi iskola álma megvalósítatlanul él bennem tovább. Már tizennégy hónapja nem dolgozom... Alapítottunk viszont egy klubot, amelyet fiatal látáskárosultak látogatnak. Munkanélküli látáskárosultak ... ott ismerkedtem meg Milánnal, aki ma már a férjem - folytatja kisvár­tatva. A megözvegyült férfi, aki erede­tileg kárpitosnak tanult ki Báhonban, a mozgássérültek szövetkezetében jutott munkához, hasonlóképpen, mint Sandra. Csaknem egy évi közös „in­gázást“ követően költözött a fiatal házaspár a pozsonyi Récsei Vámon lévő lakásba, s ekkor vették maguk­hoz a még csak hatéves Nellikét, Milán kislányát, akit addig apai nagyszülei neveltek vidéken. A család ma más fiatalokhoz hasonlóan tölti mindennapjait. Az apa kedvenc időtöl­tése a túrázás, amely során kislánya szívesen szegődik útitársul. Estén­ként zenét hallgatnak, Milán három hangszeren is játszik, Sandra a ko­moly és a country zenét kedveli.- A férjem születése óta vak. Én még tisztán emlékezem a színekre, s ha a zöldre gondolok, látom a fü­vet... A pirosat Nellikének ajándé­koztam, amikor gyerekszobáját pi­Sandra arca felderül, amikor csa­ládjára tereljük a szót. Nellike nem­egyszer befut a szobába, alaposan szemügyre vesz. Akaratlanul is ér­zem, anyja és játszótársa szemével akar látni. Búcsúzásunkat követően majd megpróbálja neki elmesélni, mi­lyen is voltam... Sandra a gyengén látók és vakok kéthetenként megjelenő lapját és né­hány kazettára játszott regényt helyez az asztalra. A lapok habkönnyűek, ujjam végigcsúszik a sűrű, különböző magasságban, mélységben elhelyez­kedő pontokon. Sandra követi gondo­lataimat, hiszen ezt mondja: - Még ma is jobban szeretem a hangkazettá­kat, mint ezt a nyomtatott szöveget. Fáradságos munka volt, mire elsajátí­tottam a Braille-írást. Nemegyszer vágtam földhöz a szótárt, s éreztem úgy, sosem tanulom meg. Tudtam viszont, hogy a domborodó pontok értelmének megfejtésére egy életen át szükségem lesz. A fehér pálcát is a férjem adta a kezembe először. Nem mertem vele közlekedni, féltem, hogy megbámulnak. Milánnak nagyon sokat köszönhetek, ami az önbizal­mamat és tájékozódóképességemet illeti. Ha nem kérdezném, Sandra el sem árulná, hogy újra „beült“ az iskola­padba. Nemrég fejezte be a masszőr­­tanfolyamot, s jelenleg pedig olyan iskolát látogat, ahol az óvodás gyer­­mekeK oktatásának módját sajátítja el.- Nagy álmom volt, hogy látáskáro­sult gyermekek számára óvodát ala­pítsak, amelyben én is taníthatnék. „Előnyömre“ szolgálna, hogy csupán felnőtt koromban veszítettem el a látá­somat, így képes vagyok összeha­sonlítani a fényt a sötétséggel. Talán másképp tanítanék, mint kolléga­nőim, de közelebb kerülhetnék a gyermeki lélekhez. Ez az álmom, sajnos, nem válhat valóra. A megál­modott óvoda állami irányítással meg­nyílt már, s engem csupán mint képe­sítés nélküli dolgozót alkalmaztak vol­na félállásban. A részben állami, rész­A klub tagjait Sandra elmondása szerint az egymásrautaltságon kívül a barátság köti össze. A fiatalok önbi­zalomban s optimizmusban nem szenvednek hiányt, viszont komoly gond számukra a munkanélküliség. Annak ellenére, hogy többségüknek kitanult mestersége, középfokú képe­sítése van, nem tudnak munkát talál­ni. A baráti hangulatot így nem­egyszer irigykedés zavarja meg, ha kiderül, valamelyik társuknak munka­helye, jó fizetése van.- A legjobb helyzetben mindenkép­pen a zenetanárok vannak, akik a rok­kantsági nyugdíj mellett három és fél ezer koronát is keresnek. A massző­rök, nehéz munkájuk ellenére sem keresnek többet kétezerötszáz koro­nánál, a telefonközpontban dolgozók fizetése meg nem éri el a kétezret sem. A mi helyzetünk sem a legjobb, hiszen jelenleg csupán a férjem dol­gozik. A televízióból és rádióból szer­zett információk alapján mondhatom, amennyiben rendelkezésünkre bo­­csátanák a szükséges berendezése­ket, különféle munkaköröket tudnánk betölteni, sőt még számítógépeken is meg tudnánk tanulni dolgozni. Ehhez persze a munkahelyeket a mi sajátos szükségleteinknek megfelelően kelle­ne kialakítani és berendezni. Talán túl naiv vagyok, amikor abban bízom, hogy mindez valóra válhat. Persze nem a közeljövőben, hiszen jelenleg a látáskárosultakat még csak nyilván sem tartják sehol... Pedig mi is dol­gozni, érvényesülni szeretnénk, s ki­rándulni, mint mások. Felhívásokkal, levelekkel keresünk támogatókat, hogy szeptemberben el tudjunk utazni egy közös üdülésre. Ez ma az egydüli lehetőség, ahogyan felhívhatjuk ma­gunkra a figyelmet: Itt vagyunk, s nem sajnálatra, hanem segítségre, megér­tésre van szükségünk. Sötétségre világosság Vajon mennyi pénz jut a jövőben a látáskárosultak klubja fiataljainak és sorstársainak az állami költségvetés­ből? Művelődni, tanulni, kirándulni szeretnének, úgy, mint mások. Az ő világuk semmivel sem fénytelenebb, mint a miénk. S néha talán nagyobb örömmel, életkedvvel próbálnak bele­mosolyogni a hétköznapokba. Kölcsö­nös egymásra, valamint ránkutaltsá­­guk KÉRÉS, amelyet meg kell halla­nunk... Anélkül, hogy azt kimon­danák. SZÁZ ILDIKÓ Ha per... Pereskedő, perlekedő népség lennénk? Egy ismerősöm jóvoltából a bírósá­gon betekinthetek az aktákba. Van köztük vékonyka, vastagabb, de olyan is, amelyen a dátum sok-sok évvel ez­előtt íródott, s még mindig olvasható rajta: mikorra tűzték ki az újabb tár­gyalást. Veszekedő, pereskedő, perlekedő népség lennénk? Hát?! Ilyen is, olyan is... Egy biztos: élnek köztünk olyanok, akiknek igazán nem kell a szomszéd­ba menniük, ha mások orra alá borsot akarnak törni. Hogy közben maguk is tüsszögnek néhányat? Sebaj! Az izga­lom mindennél többet ér! Mennyit ér egy riadó? Volt egyszer egy férfi. Vásárolt egy drága kocsit. Fényesítgette, simogat­ta, vigyázta, óvta tulajdonát. Eszébe jutott egyszer, talán mégsem elég, ha esténként többször kinéz az ablakon: megvan-e még a féltett kincs. Gondolt egy nagyot, vásárolt egy riasztóberen­dezést. Elvitte a szervizbe. A szerelő annak rendje-módja szerint üzembe helyezte. Esténként ugyanúgy nézte az ablakon át, ott áll-e a drága jószág. A riasztóberendezés pedig szép csen­desen kuksolt az autóban. Múltak a napok. Mígnem egy szép csendes nyári napon megszólalt a riasztó. Nem ért hozzá senki. Addig szólt, amíg az autó mindkét kürtje ki nem égett. A férfi rohant a szervizbe, kártérítést kért. Elutasították, mondván: a garan­ciaidő letelt. Papírt, tollat fogott és írt. Kártérítési pert indított a szerviz ellen. Ők sem hagyták magukat, elutasították a ké­relmet. A férfi kérte a bíróságot: ren­deljen ki szakértőt. A szakértő véleményt mondott. A férfi mint felperes nem fogadta el, a szerviz mint alperes, igen. És a per meg csak folyt, folydo­­gált.. A végén a felperes, aki elvesztette a pert, az ítélet mellé még számlát is kapott. S a számlán olyan magas összeg szerepelt, amelyből három riasztóberendezést is vehetett volna. Feleség kerestetik Élt egyszer egy férfi. Magányos volt. Hogy magányát eloszlassa, jelentke­zett egy társaságnál, mely házasság­közvetítéssel foglalkozik. Ott a szabá­lyoknak megfelelően ismertették a le­hetőséget az ügyféllel. Tudniillik az iroda egyéves időtartamon belül meg­kísérel megfelelő partnert találni a megbízónak. A szolgáltatás csak a partner keresésére korlátozódik, eredményt nem garantál. A jelentke­zőnek tesztlapot kell kitöltenie. Ennek feldolgozásával kísérlik meg fellelni az egyes megbízókban az azonos tulaj­donságokat, amely talán alapja lehet a párválasztásnak. Ha eredményes, akkor értesítik a feleket, s személye­sen is találkozhatnak. De számolnia kell mindenkinek a lehetőséggel, hogy nem akad partner. Hiszen, mint ahogy a felvilágosítás szól, a nők közül a gyermekes anyák és a magas ter­­metűek nehezen találnak társra. Az a férfi pedig, aki az átlagosnál alacso­nyabb termetű, és csak alapiskolai végzettsége van, jobb ha fel sem kere­si az irodát. Mindezek tudatában hő­sünk mégis befizette a megfelelő ösz­­szeget és várt. A lyukkártyarendszer dolgozott, de nem jött össze a „meg­felelőség". A férfi reklamált. Türelmet kértek tőle, s tovább dolgozott a rend­szer. Elment még egyszer, aztán megint, aztán újból és újból. Minden alkalom­mal türelemre intették. Még le sem telt az egyéves időtartam, a férfi felmond­ta a szolgáltatást, és beadvánnyal for­dult a bírósághoz. Kérte a befizetett összeg és a sokszori ügyintézés miatti munkaidő-kiesésének megtérítését. A beperelt iroda a kereset elutasítását kérte, mondván: ők mindenről előre tájékoztatják az ügyfeleiket. A férfi fellebbezett. Ha per... Elvesztette. Nem kapott kártérítést, de még feleséget sem talált magának. A perköltséget pedig meg kellett fi­zetnie. S mi van még? Évekig képes apa és fia pereskedni. Háromezer korona lakbéren. De hajba kaptak már emberek 16 négyzetméte­res földdarabon, ahová a szomszéd ereszcsatornája az esőt csorgatta. Volt már kutyaper is, ahol azt kellett eldönteni, hogy az igen értékes fajku­tya - amit egyébként tenyésztésre adtak el - vajon miért nem képes szaporítani a fajtáját. És így folyik folydogál az a per is, amelyben hu­szonnyolc centiméteres birtokháborí­tásért most perújrafelvétel indult, xxx Egy-egy büntetőperben érdeklődők százai lepik el a bíróságok folyosóit, tárgyalótermeit. Vannak, akikben a bí­róság épületének puszta látványa is rosszullétet vált ki, még tanúskodni sem mennek el szívesen. Az aktákat nézegetve jutott eszem­be egy profán gondolat: Mi lenne, ha a bíróság kérne kártérítést a „Fülemi­­le-perekért?“ Egyszer meg igazán jó lenne kiszámolni, hogy az ilyen perek valós költsége mennyi. A bírók, az ülnökök, az ügyvédek, a jegyző­­könyvvezetők, a felperes, az alperes munkadíja, a papír- és a postaköltség, az idegesség... De ki gondol erre, amikor tollat ra­gad és írni kezdi: Tisztelt Bíróság! Panasszal élek... DUDA EMÍLIA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom