Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-10 / 135. szám
5 1992. június ,o. Szabad Í JSÁG Az élet rövid, a művészet örök Lelkében él a nemzet Negyven év egy fedél alatt Kevés a magyar diák Végre, végre! A minap önálló Képtárat avat(hat)ott Ipolyság. Kellett már a Galéria az Ipoly menti településnek, akár egy falat kenyér. A város újra a polgárosodás útjára lépett... Régi dicsőségünk... A Galéria az újjászülető Honti Múzeum és Képtár alapját képezi. Ságnak régebben már volt saját múzeuma. A Honti Kaszinó és Múzeum - legalábbis Rozsnyó József szavai szerint - az új városháza emeletén valamikor az ezernyolcszázhetvenes évek végén fogadta első látogatóit. A megalázó, nemzetsértő trianoni döntést követően a jeles intézmény, száz esztendővel Petőfi Sándor születése után, megszűnt. A Képtár épülete A levéltári anyagok egy része Magyarországra került, a gyűjtemény mintegy nyolcvan százaléka pedig Selmecbányára vándorolt. Néhányan szerették volna visszaszármaztatni a teljes készletet Ipolyságra, ám az elmúlt időszakban még beszélni sem volt ajánlatos a témáról. Rozsnyó József is sokat fáradozott az ügyben, de igyekezetét nem kísér(het)te siker. A Csemadok ipolysági alapszervezete négy lelkes alapítójának egyike különösképpen sokat tud a „hallgatás éveiről“. Szerinte a rendkívül érdekes és módfelett értékes helytörténeti dokumentumokat a város háború utáni vezetői „eladták“ az államnak. A „vörös bárók“ egyezséget kötöttek a selmeci múzeum illetékeseivel, s „ideiglenesen" a bányászvároskában helyezték „letétbe“ a teljes anyagot. Nem biztonságos a határ, érveltek az „előrelátó" elvtársak, tenni kell valamit. Szerintem azonban leginkább attól tartottak, hogy fordulhat a kocka, s a gyűjtemény visszajut eredeti helyére, a magyarokhoz, vagy - ne adja az Isten! - Magyarországra kerül. A Múzeum sorsa valójában végérvényesen az ötvenes évek elején pecsételődött meg.- Boldog-boldogtalan hordta el a „maradékot“ - vallja a kultúrmunkás -, rövid időn belül szétlopkodtak az emberek mindent, ami mozdítható volt. Meggyőződésem, hogy a Sel-A mester és Tipary László mecbányára szállított kiállítási tárgyak azóta is a Leányvár alagsorában, raktáraiban porosodnak, penészednek. A szívem majd megszakadt, amikor megpillantottam például a honti főispánok olajfestményeit... Két ízben is jártam a helyszínen, a saját szememmel láttam, milyen siralmas állapotba kerültek az elorzott, számunkra rendkívül becses relikviák. A halott feltámad(t) A majdani Honti Múzeum szerves részét alkotó Képtár visszaállításának a gondolata a horváti Tipary Lászlótól származik. A hatvanvalahány esztendős férfi még évekkel ezelőtt eltökélte ugyanis, hogy a Párkányban élő egykori falubélije, Simonyi Lajos festőművész képeiből tárlatot szervez. A Tompával egybeépült Horvátiban, a 88 éves mester szülőfalujában azonban nem talált az életmű bemutatására alkalmas épületet.- Mi lenne - tárta elképzeléseit a polgármester és munkatársai elé ha a városban Képtárat építenénk, amelyben állandó kiállítás nyílna az Ipolysághoz is sok szállal, szorosan kötődő művész alkotásaiból? A polgármester, a városi önkormányzat s a művelődési központ azon melegében felkarolta az ötletet. Nem sokkal később néhány lokálpatrióta - Danis Ferenc nyugalmazott tanárral az élen - is munkához látott és a pártalapszervezet egykori főhadiszállása képtárrá alakult. Az átépítés mintegy százötvenezer koronát emésztett fel. Tipary László édesapja játszópajtása volt a festőművésznek. Az odahaza Honismereti és Néprajzi Múzeumot alapító férfi javaslatára Simonyi Lajos 200 festményt ajándékozott a városnak, a képtárnak. Közülük egyelőre 43 látható a helyiségekben. A Honti Múzeum és Képtár igazgatója Danis Ferenc lett. A képtáravató tárlatnyitón Zsolnai Ernő polgármester és Danis Ferenc mondott méltató beszédet, a diákok pedig verssel, prózával és harmonikazenével köszöntötték a koros festőművészt. „Lajko“ művész úr régen nem látott ismerőseivel, barátaival találkozott újra. Meghatódott a kedves fogadtatáson. A mester képei nyugalmat, békességet sugároznak, szemet, lelket pihentetnek, tempera és olajképei utcarészleteket, falusi portákat, meg portrékat ábrázolnak... „Lajko“ művész úr Simonyi Lajos édesapja igazi „lámpás“ volt, Horvátiban huszonöt éven keresztül oktatta a kis nebulókat a betűvetés tudományára, az olvasás, az anyanyelv, a nemzet szeretetére. „Lajko“ tizennégy gyermekük közül másodikként látta meg a napvilágot. Édesanyja nagybirtokosok gyermekeinél vállalt nevelönöi állást. A kisfiú sokat nélkülözött.- Még iskolába sem jártam - emlékezik gyermekkorára -, amikor figyelmem középpontjába a szobánk falait díszítő festmények kerültek. Raffael Madonnája, Munkácsy Golgotája és Krisztus Pilátus előtt című műve valósággal lenyűgözött. Már akkor elfogott a festés utáni vágy. Tehetségemet édesapám fedezte fel, de tanítóm és első kritikusom édesanyám volt... A fronton harcoló édesapámnak újságok haditudósítói jelentéseiből tábori lapokra átmásolt képeimet küldtem. A gyerki plébános közbenjárására Esztergomba mehetett tanulni.- Milyen gyerek voltam? - teszi fel magának a kérdést, s válaszol is rá azonnal: - Nem szerettem a formalizmust, a szertartásosságot, a nagyképűséget, az igazság kerülgetését... A második osztályt már reálgimnáziumban folytattam. Rajztanáromnak, Királyfalvi Kraft Károlynak sokat köszönhetek. Az 1919-es tanévkezdésre már nem mehetett vissza Esztergomba, tanulmányait Ipolyságon folytatta. Kis idő múltán mégis visszakerült „álmai városába“. Később tanult Prágában, a Német Műszaki Főiskola építészeti karán is. Aztán apja halála után bevonult katonának, majd tanítói pályára lépett. Ipolynyéken kezdett, s közben tanult maga is... Naszvadra ment, a második világháború alatt Udvardon élt. Itt nősült meg. Ebben az időben keletkezett munkái legnagyobb része a világégés alatt eltűnt. A háború után Kürtön tanított. Közben a pozsonyi Komensky Egyetemen képzőművészet-történelem szakot végzett, ezután az eperjesi Safárik Egyetemen szerzett egyetemi képesítést képzőművészetből. A Nyitrai Pedagógiai Főiskola képzőművészeti tanszékéről vonult nyugdíjba. Párkányban telepedett le. Ott kapott ugyanis leghamarabb lakást. Nem pihent azóta sem. Negyvenhét esztendei pedagógiai pályafutása alatt tanítványait nem csupán rajzolni és festeni tanította, hanem pontosságra, lelkiismeretességre és tisztességre is igyekezett ránevelni.- Azt festek - mondja -, amit látok, tapasztalok és átélek. Világéletemben a giccs, a dilettáns mázolmányok és másolt szörnyszülemények térhódításának visszaszorításán fáradoztam. xxx Simonyi Lajos képeit, munkáit megismerhették az emberek a határainkon innen és túl egyaránt, műveivel ez ideig 24 önálló és 17 közös tárlaton szerepelt. ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei) A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején csaknem minden ipari ágazat szakképzett irányító és vezető hiányával küszködött. A hiány megszüntetésére sorra nyíltak a szakiskolák, ilyen céllal kezdődött meg a tanítás Nógrád központjában, Losoncon, az egykori gyalogkaszárnya épületéből átalakított építészeti iskolában is. A kezdet kezdetén idősebb diákok, kitanult és gyakorlattal rendelkező kőművesek is jelentkeztek az első évfolyamba. Az épületben az iskola megalakulása óta két nyelven - szlovákul és magyarul - folyik az oktatás. Negyven év alatt 4600 diák érettségizett az intézetben, közülük szaktanári minősítésben tízen visszatértek az alma materbe és oktatóként dolgoznak tovább (néhányan pedig az ógyallai építészeti iskolában oktatnak). A szaktantárgyak mellett az iskola kezdettől fogva nagy súlyt helyezett a sport- és a kultúrtevékenységre. Számos diákból vált később országos hírű versenyző, illetve bel- és külföldön elismert edző. (Pataki László például ma is súlylökö edzőként dolgozik Németországban.) Az iskolában eddig összesen 106 tanár tanított, Mag Zoltán pedig - a jelenlegi igazgató - sorrendben az ötödik irányítója az intézménynek, vele készítettük az alábbi interjút.- Igazgató úr, egy nemzetiségileg vegyes összetételű iskolában magától adódik a kérdés: hogyan férnek meg a diákok egy épületben, egy intézményben?- Ha a nemzetiségi konfliktusokra gondol, nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem: ilyent eddig nem tapasztaltunk iskolánkban sem a dikákok, sem a tanárok között. Pontosabban, az első évfolyamokban néha érezhető némi idegenkedés a másik nemzetiségű iránt, de ez azt hiszem érthető, hiszen Észak-Szlovákiából is kerülnek hozzánk diákok, akik úgyszólván itt hallanak először magyar szót. Hetek, hónapok múltával azonban összebarátkoznak a diákok, komolyabb konfliktusok eddig nem voltak nálunk. Ennél sokkal nagyobb gondunk, hogy veszélyben vannak a magyar osztályok, de ez sajnos nem rajtunk múlik.- Ezt hogy értsem?- Geodézia szakra magyar osztályba ebben az évben mindössze 14 diák jelentkezett (magasépítész szakra kereken húsz), az iskolatörvény szerint pedig egy osztálynyitáshoz legalább 17 diák szükséges. A mi iskolánkra vonatkozó törvények szerint - mivel kétnyelvű oktatás folyik - a minimális létszám 12 diák, de ebben az esetben szükséges az iskolaügy beleegyezése az osztálynyitáshoz. A kérvényünket - ha közben még nem lesznek jelentkezők - természetesen elküldjük, bízom benne, hogy az engedélyt meg is kapjuk. Az eddigi tapasztalataink szerint - ezt a tényt támasztják alá az ország különböző vidékeiről jött diákok is - sok helyen még ma sem ismerik az iskolánkat. Keletről például nagyon kevesen járnak hozzánk, azt hiszem, hogy ez nem csupán a nagy távolság miatt van. Pedig szerintem kevés olyan iskola működik manapság az országban, ahol a végzős diákoknak még az érettségi előtt munkahelyet kínálnak fel. A mi végzőseinknek több mint a fele a sikeres érettségi után munkába léphet. Ami a geodéziai szakot illeti, diákjaink jelenleg Pozsonytól Töketerebesig el tudnak helyezkedni, nagyon keresik az ilyen szakembereket.- Közvetlenül a változások után választották meg iskolaigazgatónak, ön szerint mi változott az iskolaügyben azóta?- Az oktatásban mindenképpen pozitívumnak számít és segíti az előadó tanárt, hogy egyéni elképzelései sze-Mag Zoltán iskolaigazgató rint vezetheti az órákat. Megszűnt az oktatási merevség, én sem írom elő senkinek, mit és hogyan oktasson, egy a fontos: a munkájának legyen eredménye. Ennyi. Más pozitív vonást, sajnos, nem tudok említeni, mert szerintem nincs is. A feltételeken nem tudok változtatni, ahhoz pénzre lenne szükség, az pedig kevesebb, mint eddig volt. Mindent összegezve: az iskolaügyben ma még nem látok gyökeres pozitív változást.- önök is tanítanak idegen nyelveket?- Természetesen. Diákjaink három idegen nyelv közül választhatnak, mostani végzőseink többsége még az orosz nyelv mellett döntött, az alsóbb osztályok diákjai inkább az angolt és a németet tanulják.-Diákjaik érvényesülnek magánvállalkozóknál is?- Egy magánvállalkozó ragaszkodik ahhoz, hogy alkalmazottjai minden téren ismerjék ki magukat a szakmában. Értsen a számítógéphez, a számlavezetéshez és természetesen átfogóan ismerje az építészet minden csínját-bínját. Mint minden iskolában, nálunk is különböző képességű tanulók vannak. Az eddigi tapasztalataink szerint egyesek mindjárt építésvezetőként is megállták a helyüket, s voltak olyanok is, akikből munkás lett. Nos, ami a kérdést illeti, nálunk adottak a lehetőségek, egyedül a diákon múlik, hogyan sajátítja el a tananyagot. A négy év alatt megismerkedhetnek a számítógépes adatfeldolgozással, az idegen nyelvekről már szóltam, továbbá meg kell említenem, hogy azok a tanulók, akik geodézia szakon végeznek, alapismereteket szereznek magasépítészeti szakból is. Ez természetesen fordítva is érvényes. Jövőre valószínűleg már nem lesznek szakmailag megosztott osztályok, egységesen „építész“ szakot nyitunk. További változásként említhetném a gyakorlati órák számának emelkedését, ez nagyon fontos, mert érzésem szerint a jelenlegi heti gyakorló órák száma kevésnek bizonyult. FARKAS OTTÓ A festőművészt többek között Danis Ferenc múzeumigazgató is köszöntötte Gyönyörű környezetben, a képen látható fák mögött van az építészeti iskola A szerző felvétele
