Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-30 / 152. szám
Szabad ÚJSÁG 1992. június 30. „Ki lesz hirdetve, el lesz fogadva” A Szabad Újság nincs többé Tanévzáró kérdőj elekkel Vége hát ennek a tanévnek is. Jön a pihenés, a vakáció. Egy nem akármilyen év után; mert mindannyian jól tudjuk: ez az esztendő nehéz esztendő volt. Viták szaggaták-szabdalták a legtöbb iskolát, idegessé tették a hétköznapokat az egyre égetőbb megélhetési gondok, szembe kellett néznie a nemzet napszámosának azzal, hogy rendszerváltás ide, rendszerváltás oda — nem lett anyagilag megbecsültebb tagja a társadalomnak, mint korábban volt. Sőt, egyre több volt a gond gyerekkel, tanszerrel, iskolával, egyre több a vita, hogy ki tehet minderről... S közben — úgy igazán — nem változott semmi. Nem készült el az új aíaptanterv, nem készültek el az új irányelvek, az új módszertani meg tantervi útmutatók. Mert mondjuk meg őszintén, a legtöbb iskolában nem igen változott semmi, nem lett nagyobb látszata a szabadságnak. Bevallom, néha döbbenten álltam afölött, hogy a szellem fellegvára leginkább a szellem szabadságával nem óhajtott élni. Bevallom, most döbbentem rá igazán, mennyire megnyomorítottak is vagyunk. Mert a lelkünket, a gondolkodásunkat, a szellemi szabadságunkat is elvette az a korlátokból építkező negyven esztendő, melyet már magunk mögött tudottnak szeretünk hangoztatni. Mert nem lett szabadabb az iskola azáltal, hogy most már hittanórát is lehet tartani a falai között... Mert a szabadság, a szellem szabadsága nem a falakon múlik, mint ahogy nem is a látszatokon. Úgy hiszem, nem tudok eléggé hálás lenni sorsomnak, hogy nekem olyan tanítókat adott, amilyeneket. Hogy utólag — de nem a megszépítő nosztalgia miatt — csak egyre növekvő hálával gondolhatok rájuk. Lehet, volt közöttük sok, aki az ötvenes évek gyorstalpalóin szerzett képesítést, de volt bennük valami, ami manapság egyre nagyobb hiánycikk. Nevelni akartak, és szerették azt a magyar iskolát, ahol tanítottak, s úgy tanítottak, hogy abban a magyar iskolában még az ő nyugdíjba vonulásuk után is sokáig taníthassanak... Végtelen tisztelettel és szeretettel gondolok magyarszakos tanító nénimre, akinek a kötelező tananyagon kívül még annyi minden megtanítására futotta! A magyar töténelem legnagyobb eseményei mellett a magyar művészetre is, történelemtanítóm is mindig talált időt és módot rá, hogy a magyar történelmet a kötelező tananyaggal együtt megtanuljuk. És matektanítónk is beszélt Bolyairól, a fizika órán Jedlik Ányosról, Eötvösről, Irinyiről, Kandóról... Pedig hát akkor sem voltak sokkal elnézőbbek a „kötelező” módszertani és tartalmi előírásokat vizsgáló tanfelügyelők, akkor is jártak —járhattak — az iskola folyosóin hallgatózó felettesek. Csak — gondolom — az én tanítóim még tudták: a magyar iskolákat be lehet zárni, fel lehet számolni; a magyar iskolának valami többletet is kell adnia, nem csupán azt megtanítani, amit egy szlovákban is megtanulhatna a gyerek — csak éppen magyar nyelven. Az én tanítóim még tudták: a magyar iskolának küldetése is magyart nevelnie abból, aki oda járt. Az én tanítóim még tudták: nem csupán a szülő kötelessége magyar iskolába íratni gyermekét, az iskolának is kötelessége minél többet megtanítani, minél jobban nevelni. És az én tanítóim még tudták: ha becsukják maguk mögött a tanterem ajtaját, ha ottmaradnak húszon—líarminc-valahány gyerekkel, csak rajtuk múlik, miről beszélnek velük... Én 1968-ban voltam tizenöt éves, és emlékszem: igenis, voltak tanítóink, akik elmondták véleményüket arról, ami az országban történt... Kiszolgáltatták magukat nekünk, gyerekeknek, ha úgy tetszik. De hát ők neveltek bennünket. S nem tudom, hányán emlékeznek még arra, ami már az én koromban is kötelező tananyag volt, Jan Drda „Fennkölt Princípium” tanár urára, aki az ország végveszélye idején kimondta véleményét, mégha az életével játszott is... Nem tudom, napjainkban akadna-e ember, aki kiszolgáltatná magát. Aki annyira ki merné magát tárni diákjai előtt, mint tette azt Fennkölt Princípium, vagy az én matektanítóm, aki szerint az oroszok közönséges megszállóink voltak... Nem tudom. Pedig nem élünk mostanában semmivel kevésbé sorsmozgató napokat. Hangzik a rádióból, a televízióból, csöpög az írott sajtóból az új hatalom programja: ki lesz hirdetve a szlovák szuverenitás, el lesz fogadva az új alkotmány. Mindez a vakáció két hónapja alatt. Ha pediglen ők most azt mondják, hogy ki lesz hirdetve és el lesz fogadva, akkor az úgy is lesz, mivel megvan hozzá a parlamenti abszolút többségük. Abban a bizonyos „el lesz fogadva” új alkotmányban pedig az áll, hogy Szlovákiában államnyelv és hivatalos nyelv a szlovák, a kisebbségekre vonatkozóan pedig egyelőre csupán annyi, hogy joguk van tanulni az anyanyelvűket is... Az anyanyelvet tanulni pedig nem ugyanaz, mint anyanyelven tanulni. Az iskolától most búcsúzó tanító, tanár, diák, szülő vajon tudja-e, ősszel milyen iskolába tér vissza? Biztos-e abban a magyar iskolák tanítója, hogy olyan tanulókat—diákokat nevelt, olyan szülők állnak mögötte—mellette, akik képesek lesznek, ha kell, a harcra is — a magyar iskoláért?! Az elmúlt két esztendőben tudott már ilyen szabad és bátor kiállásra is nevelni? Vagy csak kivárásra? Ismerek természetesen tiszteletre méltó kivételeket. Tanítókat, tanárokat, akik kiálltak jó ügyekért, iskoláinkért korábban is. Csak kissé túl erősen motoz bennem a szülői kétely a most záruló tanév tapasztalatait összegezve — merthogy több hatalmi torzsalkodást és pozíció-vitát láttam, mint iskoláinkat érintő lényegit —: arról egyetlen szó sem esett, ami napjainkban az iskoláinkat — benne gyermekeinket — és nemzeti kisebbségünket leginkább fenyegeti. N. Gyurkovits Róza • • Önfenntartó nemzetiség A golyóstoll és füzet fontos harci eszköz volt, az épphogy elmúlt választások idején is. Csakis a sajtó nyilvánossága igazíthatott helyre pletykát és rosszindulatú propagandát. Ezért volt szüksége a szlovákiai magyarságnak két napilapra. Az előfizetések, a megvásárolt példányszám szerint az emberek zöme úgy foglalt állást, hogy nem támogatja egyértelműen az új lapot, annak ellenére, hogy külföldön nagy érdeklődéssel figyelték cikkeit. Most tehát utoljára vagyok kénytelen megszólítani olvasóinkat. Első szavam a köszöneté. Köszönöm olvasóimnak, hogy szeretetükkel támogattak és ösztönöztek. Ez annál fontosabb volt számomra, hiszen magyar iskolába nem járhattam, újságírói szakképzettséggel nem rendelkeztem. Az olvasói visszajelzések azt mutatták, mégis elfogadtak. Egy lap megszűnik. Ez azt jelenti, sok-sok gondolat már nem fog nyomdafestéket látni. Számomra ez annak a jele, hogy még nem nőttünk fel jelenlegi helyzetünk lehetőségeihez. Az államtól egyre kevesebbet várhatunk, legfeljebb azt, hogy a ránk nehezedő nyomást még fokozni fogja, ami végre tudatosítja majd bennünk, hogy önfenntartó nemzetiséggé kell válnunk. A Szabad Újság elnémulása mutatja: a szellemi önvédelem immunrendszere még nem működik. Az első Csehszlovákia alkonyán hét országos magyar napilap létezett. Most, a harmadik köztársaság végén, amikor Szlovákiában demokratikus úton újra a kormányrúdhoz juthattak a jól ismert negyvenéves szájtépést folytató politikusok, már csak egy napilap marad. Ha majd újabb sorozatos nyomásnak leszünk kitéve, az önvédelmi reflexek újra felébrednek, és remélhetőleg, megteremtjük mindazt, amit szorongatott emberségünk, találékonyságunk és tehetségünk ki tud majd alakítani. Erre a most berendezkedő régi-új rendszerben szükségünk lesz, ha meg akarunk Tárt kapuk... Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Mióta letettem a telefont, egyvégtében a fülemben cseng Hilda néni utolsó mondata: „Ha menekülnötök kellene, hozzánk mindig jöhettek, nálunk mindig tárt kapura találtok!... ” Hogy mi ebben a mondatban a felkavaró és abszurd? Talán kezdem az elején: 1981-ben egy szemesztert — német szakos lévén — Halléban tanultam. Ott ismerkedtem meg egy vajdasági lánnyal Azonos érdeklődési körünknek, hasonló gondolkodásmódunknak köszönhetően egy életre szóló barátság szövődött köztünk, bár hazautazásunkkor mindketten tudtuk: gyakori találkozásokra nem lesz alkalmunk Az idő tájt, ha valaki tőlünk Jugoszláviába akart utazni, vízumra és legalább tizenhárom különböző helyről beszerzendő pecsétre volt szüksége. — Nem baj — vigasztalt barátnőm —, mi szabadabb ország vagyunk, majd látogatlak én! Az élet azonban sose olyan egyszerű, amilyennek diákszemmel tűnik Az egyetem befejezése után barámőm férjhez ment, gyereket szült, házat építettek sorra múltak a nyarak, s mindig volt ok, amiért nem tudtak jönni Tavaly nyárra gyermekei kinőtték a pelenkás kort, időközben autót is tudtak venni végre eljöttek hozzánk Nagy volt az öröm. Pár hónappal később egy éjszaka ismét csengettek Akkor már nem a viszontlátás öröme sugárzott az arcukról, hanem a riadalom: itt vagyunk, mert menekülnünk kellett Mozgósítanak és lőnek Jugoszláviában. Vesszen minden, amiért eddig gümaradni. Ha jelt akarunk adni a többségi nemzetnek, hogy nem értünk egyet döntéseivel. Ez a rendszer le fogja járatni magát. Remélhetőleg: végleg. De ne szépítgessünk. Sokan közülünk is Weissre vagy Meőiarra szavaztak. Tehát nem működik bennünk az önvédelmi reflex. Voltak sokan, akik 1945 és 1948, meg 1968 és 1989 között igyekeztek hatástalanítani, sőt, megbénítani a kisebbségeket. Vannak ma is. A szót a paragrafusokba fonják. Ha meg nyomdafestéket kap, félrevezethet, sőt, halálos is lehet. Látjuk a szlovák lapok többségének fegyverkezését, miközben a miénk fogcsikorgatva kényszerül letenni az önvédelmi fegyvert. Nem ülök majd ölhetett kézzel, tennivalónk van elég. De közben várom, mikor látom meg önvédelmi immunrendszerünk megnyilvánulásának csalhatatlan jeleit, s akkor majd megnyugszom, mert elértük az önfenntartó nemzetiség lépcsőfokát. Balassa Zoltán Üzenet riztünk, de egy golyó, egy aknavető még véletlenül se oltsa ki gyerekeink életét Minden háború értelmetlen, de ez számomra érthetetlen is — mondja a férj —, miért lenne nekem nagyobb ellenségem az az ismeretlen horvát, mint a szerb és fordítva Ráadásul akárhogy alakulnak is a dolgok végül úgyis belénk a kisebbségbe rúgnak.. Nem hagytuk hogy folytassa, értettük a helyzetet A közvetlen veszély elmúltával visszamentek szülővárosukba Nem, ők nem akarnak földönfutókká válni: házuk, ßldjük, őseik a Tisza-parthoz kötik őket Csak ebben a században háromszor kobozták el a szüleik nagyszüleik által előteremtett családi vagyoni most, negyedszer, az ő kezük munkáját venné el Szerbia, ha nem térnek vissza Kicsi volt a lelkünk, féltettük őket, de beláttuk• igazuk van. Rendszeresen hívtuk őket telefonon, hogy tudjuk nincs-e bajuk nem szorulnak-e segítségre. S akkor jön ez az utolsó telefonbeszélgetés, amikor Hilda néni nyugodt hangon mondja, hogy tőlük már elhúzódott a frontvonal, náluk már nem lőnek biztonságban vannak, de aggódva figyelik a hírekei a csehszlovákiai eseményeket Tudjuk — mondja —> milyen érzés kisebbségben élni a dulakodó többség közöli de Nóra, ha bármi történik is és menekülnötök kellene, hozzánk mindig jöhettek, nálunk mindig tárt kapura találtok" Istenem, hát idejutottunk? Hát nem abszurd?-csanaky„határok nélkül” Főként azokhoz, akik — közösségük nevében, sorsfordító időben — alkalmasnak, elhivatottnak érzik magukat a gyeplő, a kormányrúd megragadására, a pusztából kivezető út irányának meghatározására. A sors, a végzet útja kifürkészhetetlen. Van, létezik azonban egy határ, ameddig ez a ködbe vesző út az éber és jól strázsáló szemnek belátható. Bűn, s nem is szokott büntetlenül maradni, ha a szóban forgó utat járók — s mindannyian azok vagyunk: akár mint magányos baktatók, akár csoportosan araszolók vagy kompakt nemzetként haladók vagy éppen kisebbségi létbe gúzsoltan vánszorgók — nem mérik föl időben s kellőképpen e belátható útszakasz számukra meghatározó viszonyait: buktatóit is, nemkülönben a váratlanul kínálkozó — olykor csak röpke pillanathoz kötött — lehetőségeit. „Őrzők”, ne csak vigyázzatok a strázsán, tudjátok is, mi a teendő, s jó irányba forduljatok, jő irányba mozduljatok, de mindenképpen mozduljatok, ha kattan, ha nyílik a zár, kivált, ha magától kattan, s a végzet rést bont a zsiványok rablóvárainak hol egyik, hol másik kapuzatán... Urbán György Tévedni kínos. Kínos szűk társaságban, kevés tanú előtt is, hát még figyelő szemek tízezrei, a tévé nyilvánossága előtt. DuSan Slobodník, aki részt vett a bécsi tévé Klub Zwei c. műsorának Csehszlovákia várható jövőjével foglalkozó múltheti kerekasztal-beszélgetésén, tévedett. Pontatlan számadatot közölt Komárom lakosságának nemzetiségi megoszlásáról, a valóságosnál magasabbra kerekítve az ott élő szlovákok számarányát, mintegy bebizonyítandó, nem egészen rendjén való, hogy a város képviselőtestületének 50 tagja közül 49 magyar nemzetiségű. DuSan Slobodník, aki azóta már a Meéiar-kormány kulturális és oktatásügyi minisztere, eredeti foglalkozását tekintve műfordító és irodalomkritikus, így aligha várható el tőle, hogy otthonosan mozogjon a számok világában. De ebben az esetben érvelni és bizonyítani akart két számadattal. Két pontatlan számadattal, tegyük hozzá, s ráadásul az osztrák tévé nyilvánossága előtt. Most már csak az a kérdés, tendenciózus tévedésről volt-e szó? Nem ismerjük DuSan Slobodníkot, tehát nincs jogunk ilyesmit feltételezni. Elgondolkoztató azonban, hogy koztatóbb mozzanata is. A szlovák résztvevők egyike felolvasott egy mondatot egy nyomtatott szövegből — hogy milyen szöveg volt, nem derült ki, valószínűleg a Re-De hová lett a második mondat? egy miniszteri poszt várományosa pontatlan adatok birtokában ül a kamerák elé. Ki tudja, milyen adatokat tart számon a magyar oktatásügyről, amelyet funkciója révén döntő módon befolyásolhat? Reméljük, pontosabb és objektívebb információkkal rendelkezik erről a területről, mint Komárom lakosságának nemzetiségi megoszlásáról.A Klub Zwei kerekasztal-beszélgetésének volt ennél elgondolport on Slovakia című dokumentumból —, amelynek lényege az volt, hogy a szlovákiai magyarság helyzete összehasonlíthatatlanul jobb a környező országok magyarajkú lakosságának helyzeténél. A beszélgetés egy másik résztvevője, a szemfüles német Kelet-Európaszakértő, Wolf Oschlies elkérte a szöveget, majd felolvasta annak következő mondatát is, amely arról ' szólt, hogy uszító kampány folyik a szlovák sajtóban a magyar kisebbség ellen, a kormány hallgatólagos beleegyezésével. Ismerve azok mentalitását, akik szívesen dicsekednek azzal, amit a szóban forgó szöveg első mondata tartalmazott, kétségtelen, hogy a Wolf Oschlies által véletlenül felfedezett és felolvasott második mondat nem volt közlésre szánva. Csakis az első, a pozitív képet festő. És ennél a pontnál ismét eltöprenghet az ember. Vajon miben reménykedhetett az, aki bizonyítékként olvasta fel az inkriminált első mondatot? Hogy annyira meggyőző, hogy a leleplező folytatásra már senki sem lesz kíváncsi? Hogy a kerekasztal nyugati résztvevői úgysem tudnak szlovákul? (Akadt, aki tudott.) Hogy majdcsak letelik az adásidő, esetleg közben leszakad a luszter? Mi ebből a tanulság? Ha Bécsen keresztül Európának igyekszik valaki valamit bizonyítgatni, tegye ezt európai módon, európai módszerekkel. VOJTEK KATALIN
