Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-29 / 151. szám
1992. június 29. 5 Szabad ÚJSÁG Privatizáció olasz módra A választók megelégelték a gazdasági pangást Az Európa keleti felén végigsöprő privatizációs hullám, úgy látszik, az olasz csizmát sem kerüli el. A hatalmas összegekre rúgó államadósság finanszírozásának kényszere a jelek szerint végképp elkerülhetetlenné teszi az állami tulajdon eladását Olaszországban. A gazdaság szereplőinek több mint 40 százaléka felett ma az állam rendelkezik, s több százezer alkalmazottat foglalkoztatnak az állami vállalatok. Érhető tehát, hogy - rendkívüli horderejű kérdésről lévén szó - egyelőre Itáliában is megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy milyen ütemű és mértékű legyen a privatizáció. Az IRI-t (az olasz ipar újjáépítésére szolgáló intézményt) még Mussolini hozta létre 1933-ban, hogy valamiképpen feloldja az olasz bankéletben előállt válsághelyzetet. Folyamatosan növekedve az IRI napjainkra kontinensünk legnagyobb konglomerátumává vált. Az immár hatvanadik születésnapjához közeledő állami vállalat - amely státus ma már egyre inkább átmenetinek tűnik - több mint 400 ezer embert foglalkoztat, többek között vendéglátó-ipari egységek személyzetét, bankárokat és repülőgép-irányítókat. Az alkalmazottak köre azonban rendkívül széles: egy sor szakma képviselőinek tekintélyes része ma az állami tulajdonban lévő munkahelyeken dolgozik Olaszországban. Emlékműből kövület Az évtizedek folyamán az olasz gazdasági életben egyik válság érte a másikat, aminek következtében az IRI a túlélés emlékművévé vált. Túlélte a háborút, az újjáépítést, a hetvenes években jött az olajválság, majd a következő évtizedben a vállalatok helyzetének megrendülése és a létszámleépítések, az IRI azonban mindvégig talpon maradt. Sőt folyamatosan növekedett, hiszen a viharvert olasz cégek azt kívánták, hogy az IRI mintájára szervezzék át őket vagy éppenséggel maguk is az állami holdingvállalat részeivé váljanak. Napjainkban Olaszország újabb válsággal néz szembe. Ez a krízis azonban már nem a vállalat további növekedését fogja eredményezni, hanem alaposan meg fogja rázni az IRI-t - jósolja a Wall Street Journal Europe. Az ország olyan hatalmas méretű adósságteher alatt rogyadozik, amelynek nagysága jóval meghaladja Itália teljes gazdasági potenciálját. Ahogy az Európai Közösség a gazdasági és a pénzügyi unió felé halad, Brüsszelből mind élesebb támadások érik az állami támogatások rendszerét, és árgus szemekkel figyelik az államkaszszák esetleges hiányát. Mindez természetesen arra kényszeríti Olaszországot, hogy ha késve is, de megbarátkozzon a gondolattal: nem kerülhetik el a privatizációt. Vezető gazdasági szakemberek sürgetik az olasz kincstárat, hogy az elkövetkező három év mindegyikében adjon el 5,01 milliárd korona értékű állami tulajdont. Ma az állami szektor a teljes gazdaság 41 százalékát teszi ki. Ennek oka nem az, hogy az olaszokat erős szálak kötnék az államosított ipar eszméjéhez, sokkal inkább az áll a háttérben, hogy az állami szektor organikus úton és bizonyos meghatározott gazdasági kényszerhelyzetek eredményeként jött létre. Miközben Nagy-Britanniában és Latin-Amerikában a változó politikai áramlatok következtében az államosítás folyamata először megállt, majd ezt követően ellenkező előjelű tendencia kezdett érvényesülni, az olasz állami szektor - azzal, hogy munkalehetőséget adott a szavazópolgároknak és megnyerte a különböző politikai tisztségeket betöltők támogatását - túlélte a nagypolitika hullámveréseit. Most azonban állások forognak kockán - s nem is kis számban. Ráadásul az IRI magasabb beosztású alkalmazottai közül sokan politikai okokból kerültek a helyükre. Olaszország kevésbé fejlett déli területein pedig az IRI kifejezetten azért hozott létre üzemeket, hogy munkalehetőséget teremtsen. Nem lesz fájdalommentes A mai körülmények között, amikor még Moszkvában is a privatizáció ütemének felgyorsítását sürgetik, egyre elszigeteltebbnek tűnik az olasz állami szektor. „Az IRI-csoport maga az anakronizmus“ - vallja egy tekintélyes itáliai bankszakember. A privatizáció azonban nemcsak az IRI-tól követel majd mélyrehajtó változtatásokat, hanem más, állami tulajdonú vállalatoktól, így az ismert vegyipari konszerntől, az ENI-töl is. Hatalmas mérete miatt mégis az IRI néz elébe a legdramatikusabb váltózásoknak. Kevesen bíznak egyébként a fájdalommentes átmenetben. Az azonban bizonyos, hogy sem a Margaret Thatcher nevével fémjelzett angol, sem a csehszlovák kormány által nemrégiben elfogadott bátor privatizációs elképzeléseket nem tekintik követendő példának olaszhonban. Az IRI egyik vezető beosztású személyisége úgy véli, hogy a brit példa nem annyira privatizáció volt, mint inkább az ipar leépítése és a japán gazdasági metódusok átvétele. Az IRI élelmiszer-ipari óriásánál, az SME-nél is inkább az állami tulajdon megosztásában gondolkoznak, semmint annak közvetlen eladásában. Az IRI által követett privatizáció - legalábbis egyelőre - szakaszosan folyik: néhány vállalatot elad, másokban azonban csak kisebbségi részesedést ajánl fel megvásárlásra. ,,Mi szeretnénk lenni a drágakő egy vegyes gazdasági rendszerben“ - vallja Alessandro Olivi, a vállalat alelnöke. Arra vonatkozóan azonban, hogy ez mit is jelent valójában, még a cégnél sem tudnak túlzottan sok konkrétummal szolgálni. A konglomerátum négyszázezret meghaladó dolgozói létszáma hatalmas, mégis több mint százezerrel alacsonyabb a tíz évvel ezelőttinek. Folyamatosan csökken továbbá a saját irányítása alá tartozó vállalatokban birtokolt részesedése. Az IRI vállalatai felismerik, hogy az olasz kincstár a jövőben már nem fogja tudni a szokott módon táplálni az IRI-t és számtalan leányvállalatát. Váratlannak számított az IRI igazgatótanácsának közelmúltbeli döntése is, hogy az idén sem hitelt, sem közvetlen pénzügyi segítséget nem várnak a kormánytól. Más kérdés, hogy ezt nem is lenne olyan egyszerű teljesíteni, mint korábban. Az olasz kormány, amely az elmúlt harmincöt év során becslések szerint 203 milliárd dollárt pazarolt el különféle szubvenciókra, valamint az állami vállalatok megsegítésére, most leépítik a támogatások rendszerét. Ezzel arra kényszerítik az IRI-t, hogy magánbefektetők után nézzen, ha készpénzhez akar jutni. Az IRI adóssága hatalmas: 50,6 milliárd dollár, ami körülbelül Oroszország, az Ukrajna együttes külföldi tartozásainak felel meg. Az elmúlt évek folyamán az Alfa Romeo, valamint kis cégek tucatjainak eladása után is egyre növekedett az adósságállomány, amely 1989-ben 37,9 milliárd, egy évvel később pedig már 45,9 milliárd dollárt tett ki. A milánói tőzsdén azonban a brókerek nem igazán lelkesednek az olasz típusú privatizációért, hiszen az állami vállalatoknál többnyire csak kisebbségi részesedés szerezhető. „Ez nem igazi privatizáció - vallják az érintettek -, hiszen hol itt az érdekeltség, ha az állam továbbra is többségi tulajdonos marad?“ A Finmeccanicánál, az egyik legnagyobb állami vállalatnál úgy vélik, túl nagy hangsúlyt fektetnek az állami ellenőrzés kérdésére. Cégük ugyanúgy működik, mint bármelyik magántulajdonban lévő vállalkozás, függetlenül attól, hogy ki birtokolja a részvények többségét. A vállalat egyébként jóval túlnőtt az olasz gazdaságon: ma már a világ minden részén van érdekeltségük, legutóbb éppen a magyar Ganz-Electricben vásároltak részesedést. Beteg tőzsde Hiába panaszkodnak azonban a brókerek a tőzsdén, hogy az IRI részvényeinek csak a kisebbik részét adja el, erősen megkérdőjelezhető, vajon az alulfejlett olasz értékpapírpiac fel tudná-e szívni a privatizációs hullám során megvásárlásra felkínálható hatalmas számú részvényt. Európában az itáliaiak számítanak a legtakarékosabb nemzetnek, pénzüket azonban államadóssági kötvényekbe fektetik, s a tőzsdéken ennek következtében gyenge a forgalom. „A tőzsde beteg Olaszországban“ - véli az IRI egyik képviselője. A privatizáció előrehaladásának üteme és annak hatóköre egyelőre nem kiszámítható, az azonban egyértelmű, hogy a választópolgárok torkig vannak azzal az állóvízzel, ami eddig a gazdasági életet jellemezte. Felmérések szerint valamiféle elméletileg megalapozott és korábbi folyamatosságot megszakító változás bekövetkezését várják. Bármilyen összetételű kormányzat(ok) álljanak is az ország élén, nem tartható tovább az a fajta gazdaságpolitika, amely az államadósság jelentős mértékű növekedéséhez vezetett és amelynek jegyében egy sor iparág számára az államkasszából nyújtottak támogatást. A pénzügyi unió irányába mutató közös piaci irányelvek előírják, hogy a tagállamok adósságállománya nem haladja meg az évi GDP 60 százalékát, továbbá a költségvetési hiány ne lépje túl a háromszázalékos határt. Olaszország esetében azonban ezen adatok 103, illetve több mint 10 százalékot tesznek ki. Csakis a privatizáció jelentheti a kivezető utat az olasz gazdaság számára, hiszen amennyiben magasabb adókat vetnének ki, azzal csak tovább lassítanák a már egyébként is stagnáló gazdasági növekedést. A veszély, hogy képtelenek lesznek eleget tenni a közös piaci igényeknek, és a közösség gazdasági fejlettség szempontjából alacsonyabb szinten álló országai közé sorolódnak, egyszerűen hihetetlen az olasz gazdasági és politikai vezetőknek, akik öt évvel ezelőtt még azzal dicsekedtek, hogy az ország gazdasága bizonyos mutatók tekintetében már maga mögött hagyta Nagy-Britanniát. Az olaszok teljes mellszélességgel az európai egység megteremtése mellett foglalnak állást. Nem kis részben azért, mert azt remélik, hogy Brüsszel majd meg tudja oldani azokat a problémákat, amelyekkel a háború utáni nem kevesebb, mint ötven olasz kormány Rómában képtelen volt megbirkózni. K . . Moszkvai valutatőzsde A hatalmi vákuumot, a jogi zűrzavart kihasználva, tavaly év végén három börze is rástartolt a jövedelmező valutaüzletre. Az Osszorosz Tőzsde Bank létrehozta a Nemzetközi Valutabörzét, a Moszkvai Színesfém Tőzsde a saját valutapiacát, s Moszkvai Bankközi Valuta Börze néven újjáéledt az egykor egyeduralkodó Szovjet Állami Bank valutatőzsdéje is. A fenenagy liberalizmus nem sokáig tartott. Az Orosz Központi Bank január 21 -én az érvényben lévő szovjet valutakódexre való hivatkozással betiltotta a valutaárveréseket, de kivételt tett a Moszkvai Bankközi Valuta Börzével. A valutapiacok régi-új egyeduralkodója zárt részvénytársaság. 34 részvényese és 15 tagja van (az utóbbiak csak belföldi pénzintézetek lehetnek), alaptőkéje 249 millió rubel. A részvényesek nagy részét - például a Vnyesekonombankot (a külkereskedelmi bank) - még a Szovjet Állami Bank valutabörzéjétól örökölte. Az időközben megszűnt Szovjet Állami Bank helyét természetesen az Orosz Központi Bank vette át, amely elődjéhez hasonlóan nemcsak egyszerű részvényes, hanem felügyeleti szerv is. A tulajdonosok között több állami pénzintézet is található, például a Promsztrojbank, de - bankján keresztül - részvényes a moszkvai polgármesteri hivatal is. A valutabörzén eladókban és vevőkben - hála a külkereskedelmi tevékenységet tavaly novemberben liberalizáló elnöki rendeletnek - nincs hiány. A jogszabály értelmében ma, a tulajdonformától függetlenül minden bejegyzett vállalkozás folytathat külkereskedelmi tevékenységet, akár közvetítőit is. Igaz, a valutabevételek 50 százaléka még ma is kötelezően rubelesítendő, a börzén csak a megmaradó részt értékesíthetik. Valutát vásárolni „természetesen“ csak import céljára lehet. Az eladók - akárcsak korábban - a nagy állami nyersanyagkitermeló és -exportáló cégek, a vevők között az importigényes állami könynyúipar mellett előretört a fogyasztási cikkek importjával foglalkozó szövetkezeti szektor. A Moszkvai Bankközi Valuta börzén az elmúlt három hónapban 250 millió dollár cserélt gazdát. Az utóbbi időben megélénkült vásárlási kedv - vélekedik Alexander Oszenmuk úr, a börze helyettes vezetője - a rubelárfolyam emelkedésének lassulásához fog vezetni. A jegybank sokszor piacra dob egy adag konvertibilis valutát, a Kommerszant című újság szakértői szerint esetenként 4-6 millió dollárt. HVG Befellegzik a bolti szarkáknak? A kiskereskedők jelentősen csökkenthetik a bolti tolvajok által okozott veszteségeket, ha igénybe veszik a Knogo cég - amely a világ legnagyobb, elektronikus felderítökészülékeket gyártó cég nagy-britanniai (Marlow) székhelyű leányvállalata - által kifejlesztett új eszközt. Az újfajta szerkezet nem egyéb, mint a védendő árucikkekre ragasztandó, letörölhetetlen vörös vagy sárga színű festékkel megtöltött kis címke, amely tönkreteszi a terméket, ha illetéktelen eltávolítási kísérlet történik. Az egyik változat, a mini KnoGIo arra szolgál, hogy a Knogo cég elektronikus tolvajvédelmi rendszerén belül alkalmazzák, míg az univerzális KnoGIo csaknem valamennyi címkefajtához hozzáerősíthető. Egy három hónapos marketingtesztelés során a minicímkét farmer divatcikkekre ragasztották olyan áruházakban, ahol korábban 5 százalékos volt a „szarkák“ okozta veszteség. A próbaidő alatt viszont egyetlen tolvajlásra sem került sor. c T
