Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-20 / 144. szám
,992'|únius2°____________________________________________ Szabad ÚJSÁG_ • • Ökológiai katasztrófa Csak Oroszországnak vagy az egész világnak? Éjszakai műholdfelvételek tanúsága szerint az eurázsiai kontinens legvilágosabb foltjai nem a világvárosok — Párizs vagy Róma — fényei, hanem szibériai olajkutak hosszabb ideje eloltatlan fáklyái. A tudósok szerint a környezet eróziója a visszafordíthatatlanság határára került: Oroszországnak nincsenek meg a megfelelő anyagi eszközei ahhoz, hogy megállítsa a természeti környezet immár spontán pusztulását. Az orosz társadalom átalakítása meglehet olyan fronton kerül szembe a legnagyobb nehézségekkel, amelyen a legkevésbé számítottak arra. Szakemberek feltételezik, hogy az élet csupán azért lehetséges az ország területén, mert óriási a hely környezetszennyezésre. Ha az Oroszország által kibocsátott környezetpusztító anyagok Japánban koncentrálódnának, akkor az ottani flóra és fauna néhány nap alatt kipusztulna. A környezet állapota Oroszország szinte minden emberlakta területén kétségbeejtő: a környezeti károsodások „komplexen” egymásra épülnek, így hatásuk még kedvezőtlenebb, mintha csak „egyesével” vennénk számba őket. A legjelentősebb katasztrófaterületek Oroszország 190 millió városlakója közül 70 millióan élnek olyan agglomerációban, ahol a levegő szennyezettsége ötszörösen meghaladja az egészségre káros értéket. Közülük harmincötben igen kritikus a helyzet, például Moszkvában, Kemerovóban, Jekatyerinburgban (Szverdlovszk), Nyizsnyij Tagilban, Permben, Cseljebinszkban, Szaratovban valósággal mérgezett a levegő. A környezetszennyezés más formái is hozzájárulnak ahhoz, hogy Oroszországban a fejlett országok átlagát messze meghaladja a gyermekhalandóság, s a káros mutációk oly mértékben Ne igyanak halmozódtak fel, hogy az a lakosságot már genetikailag veszélyezteti. Sok forrásból ered a radioaktív szennyezettség. Több mint 130 helyen végeztek nukleáris robbantásokat, jobbára Oroszország európai részén. Ezek geofizikai feltárásokat, a kőolajlelőhelyek mélyrétegeiben a nyomás fokozását szolgálták, vagy egyszerűen „földmunkát” végeztek különböző gátak építése érdekében. Igen jelentős a vizek radioaktív szennyezetsége, különösen az északi térségekben: Novaja Zemlja környékén a sugárterhelés a robbantásokon kívül az itt eltemetett — jobbára a vízbe szüllyesztett — nuldeáris hulladéktól származik. Önálló fejezet az atomerőművi balesetek sorozata: a múlt évben összesen 270 üzemzavart regisztráltak. A járulékos hatásokhoz tartozik, hogy Ukrajnában például az év végéig hozzávetőlegesen 1300 tonna sugárfertőzött marhahúst kell hulladéktárolókban elhelyezni. Mindazonáltal nem várható, hogy bezárják az elavult atomerőműveket, amelyek egyes körzetekben a villamos energia 60 százalékát szolgáltatják. S akkor még szó sem esett az elavult, gyenge technológiai fegyelemmel, elégtelen őrzés mellett működő nukleárishulladék-temetőkről. A kőolajkitermelés is országrésznyi területeket tesz kietlenné. Az eloltatlan kúttüzek füstje hatalmas erdőségeket ítélt halálra. A rendszeres csővezetéktörések következtében a kitermelt kőolajmennyiség egytizecsapvizet! de a földre ömlik. így alakult ki Szibériában egy 11 kilométer hosszú, hat és fél kilométer széles, átlagosan majd két méter mély köolajtó. Igen rossz az édesvizek állapota. Nemcsak a jelentős európai folyók és tavak (Volga, Néva, az Északi Dvina, a Ladoga, az Onyega, az Urál-iparvidékek valamennyi folyója) vize mérgezett, hanem már a szibériaiaké is. A föld összes ivóvízkészletének egyhatodát tároló Bajkál tó vize súlyosan szennyezett, halállományát, állatvilágát a kipusztulás fenyegeti, tönkremennek a környező erdők (ahol még nem irtották ki), a talaj, erősen terhelt a levegő. A legsúlyosabbak a föld globális levegőháztartásával kapcsolatos ökológiai károk. Az oxigéntermelésben az Amazonas-medence őserdeivel közel azonos a szibériai erdőségek szerepe. Míg azonban a délamerikai erdőirtás széles nyilvánosságot kapott, addig a szibériai faállomány lényegesen nagyobb pusztulása eddig nem volt közismert. Az erdőségek eltűnésének oka részben az ipar és a bányászat okozta szennyezőanyag-kibocsátás (az utóbbi két évtizedben 3840 négyzetkilométernyi erdő pusztult ki emiatt), részben a tudatos, ám tervszerűtlen erdőirtás. Az erdőgazdálkodás azelőtt sem komplex módon vette figyelembe az ökoszisztéma sajátosságait, a fontossági sorrendben első helyre a kitermelt mennyiséget helyezték. A Szovjetunió szétesése után a helyzet tovább romlott: a helyi hatóságok— központi ellenőrzés híján — tömegével adják ki a fakitermelési engedélyeket külföldi cégeknek, amelyek nemcsak valósággal letarolják az erdőt, hanem a talajt is tönkreteszik, és nem gondoskodnak az újratelepítésről sem. Évente 20 235 négyzetkilométernyi erdő pusztul így el. Szibéria egyes körzeteiben a talajerózió olyan mértéket ért el, hogy a faállomány újratelepítése már nem lehetséges. Az oxigéntermelés csökkenésével párhuzamosan az ipar a fejlett országok átlagát messze felülmúlóan bocsát ki széndioxidot, s e két körülmény összekapcsolódásával Oroszország élen jár a globális üvegházhatás fokozódásában. A fentiekhez képest szinte „aprócska” tényező az Aral-tó vidékének klímaváltozása. Az öntözéses gazdálkodás miatt elapadt a vízutánpótlás, és megkezdődött a tó kiszáradása. Ez az éves csapadékmennyiség radikális csökkenését eredményezte. Három fokkal nőtt az átlaghőmérséklet. A szárazság következtében a térségből annyi por kerül a levegőbe, hogy az atmoszférában öt százalékkal emelkedett a szilárd részecskék aránya. Mi a teendő? Oroszország vezetői felismerték, hogy radikális lépések szükségesek a környezetvédelemben. A Jelcin elnök által februárban aláírt környezetvédelmi törvény szigorúan rendelkezik a környezetszenyezésben, - pusztításban vétkesek megbüntetéséről, ám végrehajthatósága kétséges. Az érvényes normák alapján az oroszországi üzemek 80 százalékát azonnal be kellene zárni. Az új környezetvédelmi politika megvalósításának nem akadálya a szakemberek hiánya: igen sok felkészült tudós — a hadiiparból is — kész lenne e területen munkálkodni. Mindennek gátat szab azonban, hogy anyagiak egyáltalán nem állnak rendelkezésre. Ha valami javulás tapasztalható, akkor ez a legelavultabb, leginkább környezetszennyező vállalatok csőd miatti leállításával magyarázható. Elengedhetetlen lenne a Nyugat pénzügyi és technológiai segítsége. Az anyagiakat elsősorban a tűzoltó jellegű, halaszthatatlan feladatokra kellene fordítani, míg a korszerű technológiák leginkább az új beruházásokon hasznosíthatók. A környezetpusztulás oly mértékben előrehaladott, öngerjesztő folyamattá vált,hogy nyugati segítség nélkül, csupán a saját gazdaság lassú talpra állására alapozva Oroszország képtelen lenne megbirkózni az ökológiai problémákkal: megállításuk elmulasztásával Oroszország sűrűn lakott területei 10—15 éven belül emberi életre alkalmatlanná válhatnak. Orosz vélemények szerint a fejlett országoknak is érdeke lenne komoly összegeket fektetni az orosz környezetvédelembe. A skandináv államok esetében már van is erre példa: Finnország tervet dolgozott ki az északi orosz nikkelkombinátok—Skandináviát is érintő — környezetszennyezésének csökkentésére. A tervbe Norvégia is bekapcsolódott. Orosz környezetvédelmi szakemberek azt szorgalmazzák, hogy a fejlett országok az amúgy is tiszta iparuk kömyezetbarátabbá tételére fordított összegeket inkább oroszországi erdőtelepítésekbe fektessék. Igaz ugyan, hogy ezáltal nem csökkenthetnék tovább az ipari és a közlekedési széndioxid-kibocsátást, az újonnan telepített erdőségek oxigéntermelésének köszönhetően azonban összességében mégis csökkenne az atmoszféra széndioxid- tartalma, a földi légkör üvegházhatása. Valószínű azonban, hogy a lassan megtérülő környezetvédelmi befektetések nem vonzóak a nyugati beruházók számára, s Moszkva a terhek nagyobb részét kénytelen lesz magára vállalni. A környezetpusztulás és a környezetvédelem harca feltehetően még évekig döntetlenre fog állni Oroszországban. (ÜZLET) Szentpétervár — a szennyvíz városa Ne igyanak csapvizet — figyelmeztetik az idegent lépten-nyomon Szentpéterváron. De nem csak a barátok, ismerősök mondják ezt A francia, a japán és a többi konzulátuson is ezt tanácsolják az ott dolgozóknak. Ezzel szemben az Európa Nagyszállóban, amelyet nemrégiben teljesen felújítottak, nyugodtan lehet csapvizet inni, mert ezt a luxushotelt saját víztisztító berendezéssel látták el De isznak vizet is, miután jól felforralták, hogy a nagymenynyiségű klór kicsapódjon belőle. „Esténként, amikor a kislányomat fürdetem, néha előfordul, hogy a klórtól még a szappan illatát sem lehet érezni”, panaszolja egy édesanya. Már az is nagy változás, hogy erről nyíltan lehet beszélni, és nem titkolják a hatóságok, hogy a vizet ivás előtt fel kell forralni. A baj csak az, hogy bár ez a tisztítási módszer igen egyszerű, a vízből nem csapja ki a káros elemeket, amelyek rákkeltő hatásúak. A víztisztító állomások valóban erősen klórozzák a Névából nyert vizet, ebbe a folyóba eresztik ugyanis a gyárak szennyvizét: több mint 400 olyan szennyvízelvezető van, amely közvetlenül a Névába vagy a csatornákba torkollik. Ráadásul, mivel ennek a közel 5 milliós ipari városnak egyre nagyobb vízmennyiségre van szüksége, a víztisztító állomások túlterheltek, és nem is mindig rendelkeznek elegendő reagenssel. Mint ahogyan azt Félix Kamarnizov, a helyi vízgazdálkodási társaság, a Vodokanal igazgatója mondja: „A víztisztító állomások túlterheltsége miatt a víz minősége egyre romlik — de továbbra is megfelel a nálunk előírt normáknak. A klórozás hatékony a baktériumokkal szemben, igaz, a vírusok ellen nem nyújt védelmet.” Majd, mintha az előző mondat logikus folytatása lenne, így vonja le a következtetést: biztosan állítható, hogy a víz itt nem káros az egészségre. Természetesen a természetvédők, de több hidrológus is hevesen vitatja ezt a kijelentést. Szerintük a rossz víz a felelős az olyan fertőző betegségek felbukkanásáért, mint a dizentéria, a hepatitisz A és a heveny bélfertőzések. Ugyanakkor felmerül a kérdés: ha a víz ilyen rossz, miért fogyasztanak naponta 500 litert belőle a péterváriak? Ez, összevetve például a párizsi, 150 literes napi átlagfogyasztással, döbbenetes mennyiség. Az ok egy szóban összefoglalható: pazarlás. Először is, a víz gyakorlatilag semmibe sem kerül. Háztartásonként havi 1,30 rubelt kell fizetni érte, függetlenül a felhasználástól. így aztán az emberek hagyják folyni a vizet, nem javíttatják meg a csöpögő csapokat és a szivárgó WC-tartályokat. A vízvezeték-hálózat elöregedett, nem tartják karban: mintegy 4300 kilométeres szakaszán csupa lyuk. Ha a háztartási fogyasztáshoz hozzávesszük az ipari fogyasztást, a kertek öntözését — természetesen mindezt ivóvízzel —, a Vodokanálnak naponta 3 millió köbméter vizet kell szolgáltatnia, de még ez sem elegendő. Számos újonnan épült ház például lakatlan, mert nem tudják ivóvízzel ellátni. Végül is a Vodokanal, szembesülve mindezekkel a minőségi és mennyiségi problémákkal, úgy döntött, hogy a városházával együttműködve vegyes vállalatot hoz létre, amelynek neve „Szentpétervár — tiszta víz”. Kidolgoztak egy nagyszabású programot, melynek első célkitűzése a vízhálózatban észlelet szivárgások megszüntetése és egy olyan berendezés létesítése, ahol elégethetik a szennyvíztisztítás után hátramaradt aktív üledékeket. A vízlánc utolsó láncszeme ugyanis meglehetősen gyenge. A város két jelentős szennyvíztisztító állomással rendelkezik, ezek azonban a csatornavíz egyharmadát nem képesek megtisztítani. Igaz, ez is előrelépés a tizenöt évvel ezelőtti helyzethez képes, amikor a víz tisztítását egyszerűen a természetre bízták. A kereskedelmi kikötő mellett, az úgynevezett Fehér-szigeten található a legnagyobb szennyvíztisztító állomás, amely naponta több ezer tonna aktív üledéket termel. A fekete színű, bűzös massza összetevői ásványi sók, nehéz fémek és az egész Mengyelejev-tábla — mondja a Vodokanal főmérnöke. A létesítmény hatékony működését azonban számos dolog akadályozza. Nem rendelkezik elegendő, a víz tisztításához szükséges kicsapódást elősegítő anyaggal, és egyelőre nem tudja megsemmisíteni a folyamatosan újrakeletkező aktív üledékeket sem. A nap 24 órájában folyamatosan érkeznek a teherautók, hogy elszállítsák ezt a melaszt egy 30 kilométerrel távolabb lévő trágyalerakóhelyre. Egyszerű teherautókról van szó, amelyeknek rakományát még ponyva sem védi. A sofőrök hiába igyekeznek elkerülni a hirtelen fékezést; a masszából lelefröccsen az útra. A gyalogosok, a buszra várók pedig teljesen gyanútlanok: semmi sem utal arra, hogy veszélyes hulladékot szállítanak. Szentpétervár közvetlen közelében tíz fedetlen mérgező szemétgödör van. Ezek nemcsak ökológiai, hanem egészségügyi szempontból is komoly veszélyt jelentenek a környezetre, mivel a kórokozókat és toxikus anyagokat tartalmazó aktív üledékek itt tovább erjednek, és beszivárognak a talajvízrétegbe. Minden évben megtelik egy gödör. És előfordul az is, hogy nincs üres gödör, így történhetett, hogy a Vodokanalnak négy hónapon keresztül a Fehérszigeten, azaz a Néva partján kellett raktároznia az aktív üledékeket. Olyankor is ez történik egyébként, amikor nincs elegendő teherautó a hulladékok elszállítására. A gödrök ásását és feltöltését mindaddig folytatják, míg a vegyes vállalat nem létesít egy égetőberendezést az aktív üledékek megsemmisítésére. íme, Szentpétervár súlyos öröksége, azé a városé, amely többek között a víznek köszönheti szépségét és fenségét. (WORLD MEDIA)
