Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-30 / 126. szám
6 1992. május 30. Vidám percek Csók és balhorog A vékony papírborítású kötet három humoros, kalandokban bővelkedő Rejtő-kisregényt tartalmaz. Az írások, amelyek először 1934-ben és 35- ben jelentek meg, ezúttal—több évtized után — a Göncöl Kiadó Kft jóvoltából láttak újfent napvilágot. Az első, a Gyilkos?! című kisregény váratlan fordulattal kezdődik: Szirmay báró — éjjel tizenkettőkor — ásított! Aztán — újabb meglepetés — hazament lefeküdni! ...A Párizsban (nem) tanuló „22 éves jog-nem-hallgató” miután hírét veszi, hogy születi tönkrementek, világgá indul. Bisztróban, állva reggelizik, olcsó, méregerős cigarettát vesz..., megpróbál szegények módjára élni. Am marad még benne az „úri tempóból” is valami, mert az utolsó pillanatban újságot is vásárol. Aztán „beleszalad” a vakvilágba. Gyilkosokkal köt ismeretséget, összeesküvést hiúsít meg, s beleszeret kenyéradó gazdája leányába... A szereplők számtalan nem várt fordulat, rengeteg bonyodalom után érik el céljukat, vagy kapják meg méltó büntetésüket. Az olvasó pedig kitűnően szórakozik. A Rejtő-párti olvasók népes tábora a megmondhatója: a Rejtő Jenő-írások hősei egytől egyik szórakoztató alakok. A második írás, a Vér és mahagóni rendkívül izgalmas dzsungeltörténet, amely Tharn Fülöpről, a „Déli Tenger Réméről” szól. A különös, rejíőjenős figurákkal gondosan megtűzdelt kisregényben találkozhatunk Pepitóval, a kétméteres banditával és Boston Jimmel, a híres vadásszal. Howard, a mérlegképes könyvelő magázza a szamarát, sőt ezenkívül más titka is van... Gyarmathódító pionírok meg a nyomukban megjelenő siserehad: rablók, gyilkosok, híres céllövők, szerelmes verseket olvasgató haramiák—csupa jólelkű világcsavargó — szerepelnek az oldalakon... Az utolsó elbeszélés, az El a pokolból! címet kapta, s Fred Hartmannak, a Német Pampák Vad Bikájának „karrierjét” meséli el. A cingár, szökött légionista hazajutása érdekében kényszerűségből felcsap bokszolónak. Pedig az agyonfáradt ember jószerével még egy legyet is csak többszöri nekifutásra képes „leteríteni”... A „Vad Bika” természetesen magyar. Mert — a Rejtő-könyvekből meggyőződhettünk róla —, magyarokkal még a cet gyomrában, vagy a tűzhányó kráterében is találkozhat az ember. A kötet a Világvárosi Regények hiteles, eredeti szövege alapján készült. —zé-ell— Joe, a cowboy sok pénzt nyert pókeren. Mivel nem akar pénzt tartani magánál, elviszi a seriffhez, hogy őrizze meg másnapig. A seriff elhivatja a városka két tekintélyes polgárát, hogy a pénz átvételénél tanúk legyenek. Joe hétfőn jelentkezik a pénzért. A seriff csodálkozva fogadja: —Micsoda pénzről beszélsz? Nekem nem adtál semmiféle pénzt — De seriff, hiszen két tanú is látta. A seriffazonnal elhivatja a tanúkat, és megkérdezi tőlük — Láttátok ti, hogy ez az ember nekem pénzt adott át? —Nem láttuk —Jól van, elmehettek Miután a két tanú elment, a seriff kiveszi a pénzt, és átadja Joe-nak —De seriff— álmélkodik Joe —, hát miért csináltad ezt a dolgot? —Azért—szólt a seriff mosolyogva —, hogy lásd, milyen helyen vagyok én seriff. Csengő Énekszó Az idei tavaszon is egymást követik kulturális rendezvényeink: az országos vers- és prózamondó verseny után a néptáncszólisták országos versenye majd a gyermekszínjátszók fesztiválja, a Duna Menti Tavasz következett, e hét végén a Csengő Énekszóra, azt követően pedig a komáromi Jókai Napokra kerül sor. A Csengő Énekszó elnevezésű országos gyermek- és ifjúsági kórusfesztivál színhelye ismét Érsekújvár, ahol immár VIII. alkalommal találkoznak legjobb énekkaraink és külföldi vendégeik. A nyitóhangversenyre tegnap délután került sor a moziteremben, s folytatódik a fesztivál ma ugyanott, délelőtt 10 órától estig az ország különböző tájairól érkezett 16 kórus fellépésével. Minden valószínűség szerint szép élményben lesz részük az odalátogatóknak, hiszen a gyerekek több hónapja készülnek az országos megmérettetésre, hogy értékelhesse előadásuk színvonalát a zsűri, s tanulták a közös énekszámokat, hogy vasárnap délelőtt az érsekújvári szabadtéri színpadon mindannyian együtt is énekelhessenek, hogy sok száz gyermek ajkáról szállhasson a dal. A gálaműsorban fellép a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Jubiláte kórusa Budapestről, valamint az érsekújvári szlovák Lastoviéka kórus, s a fesztivál történetében először köszönthetnek ausztriai vendégeket is. A képen látható wienerwaldi Sängerknaben kórust 1921-ben alapították, s az azóta rendszeresen megújuló — 5-14 éves fiúkból álló — énekkar elsősorban templomokban koncertezik, de énekkultúrájával bemutatkozott már Japánban és a tengerentúlon is. —csanaky— Szabad ÚJSÁG Négyszemközt Sas Józseffel Az elmúlt hetekben nem kisebb művésznek tapsolhatott a zsúfolásig megtelt művelődési házban a füleki közönség, mint Sas József, aki a budapesti Mikroszkóp Színpad művészeinek közreműködésével mutatta be „Privát-izélek” című új kabaréműsorát. A nagysikerű produkció után Sas József készségesen válaszolt kérdéseinkre. • Művész úr, Ön bejárta már csaknem az egész világot, útjai során hol érezte magát a legjobban? — Jártam Hawaiban, Űj-Zélandon, Szingapúrban, de bárhonnan megjöttem, mindig otthon volt a legjobb. Otthon, Magyarországon, magyarok között. • Nem fárasztó a sok utazás? — De, nagyon. Mégis megéri az a néhány perc vagy óra, amíg az ember a színpadon van. Aki annak él, az az öröme és a hobbija s egyben a mestersége, az csak boldog lehet. • Ön szerint milyen a jó közönség? — Röviden? Ilyen, mint itt Füleken. • Vannak-e riválisai? — Nincsenek, mert én nem versenyzek senkivel. Én tudom, amit tudok. Ez érdekes kérdés, eddig föl sem merült bennem. A jóknak örülök, a tehetséges előtt leveszem a kalapomat. Semmi más. • Példaképe? — Rózsahegyi Kálmán, akitől tanultam. A szakmának ezer színét tudta. • Hogyan készül egy-egy előadásra? — Nagyon nehezen, vajúdva, sokáig. Iszonytatóan sokáig tanulom meg a számot, amit megírtunk közösen, és utána, míg beérik 40—50 előadás le kell hogy menjen belőle. • Művészi hitvallásáról hallhatnánk valamit? — Hitvallásomat már előttem megírták:,Jót s jól...” • Mi a sikerének titka? — Nem tudom. Én magam nagyon-nagyon szeretem az érzékeny közönséget, és talán ez visszajön, megérzik. • Ki a kedvenc színésze? — Körmendi János barátom. Azért dolgozunk mindig együtt. • Karinthy szavaival élve: Ön sem ismer a humorban tréfát... — Ezt, hogy a humorban nem ismerek tréfát, véresen komolyan kell venni. Tudniillik, sokan, akik nem tudják, milyen az a mesterség, amit mi űzünk, azt gondolják, hogy ezek bohém emberek. A mi műfajunkban minden lehet az ember, csak link és bohém nem. Ugyanis mi diktálunk a közönségnek. Nekünk nagyon észnél kell lennünk, koncetrálni kell. A poén csak akkor jön be, hogyha az ezredmásodperc töredékét is időzítem. Ennélfogva nemhogy tréfát nem lehet ismemi, hanem fizikailag, szellemileg is teljesen fölkészültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember igazi sikert tudjon elérni. Szerintem ez a világ legkeményebb foglalkozása. Úgy kell felfogni, mint amikor egy orvos operál. Ha link, ha előtte ivott, vagy ha elmegy egy poén, az olyan, mintha bennehagyná a szikét az operált betegben. Műhibát követ el. Mi, úgy érzem, nem követtük el, mi a kollégákkal csináltunk másfél órát, s így járjuk az országot. Egymásért tudunk felelősséget vállalni. • A magánéletét miképpen befolyásolja a humor, a nevettetés? — Az az igazság, hogyha az embernek a hivatása a színház, az a fontos, amit ott csinál, és ha otthon nyugalmas háttere van, ha úgy igazán lenne, az sokat számítana. De otthon nem nagyon humorizálok. A benzinkutas, amikor elmegyek a munkahelyére, akkor teletölti benzinnel az autókat, amikor hazamegy, nem engedi a kredencbe a benzint... Nem nagyon viccelődök otthon. • Játszott-e már drámát valamikor és milyen sikerrel? — Nagyon szép drámai szerepet játszottam. Borzalmas sikerrel: röhögött a közönség Kecskeméten, amikor azt mondtam Moór Mariannák — nagyszerű színésznő — szerelmesen a színpadon: „szeretlek”. Visítottak. Én voltam a táncos komikus és nem hitték el nekem. • A televízióban valahogy ritkábban láthatjuk. Mi ennek az oka? — Ezt ott kellene megkérdezni. A mai Magyar Televízió vezetőségétől, a nagyon-nagyon demokratikus, komoly vezetéstől, komoly szakemberek hadától, akik ott vannak egymás hegyén-hátán... Októberben felvették egy műsorunkat, ami 48 perc és a mai napig nem adták le. A Műsor megvan. Mi nyolc előadást játszunk a színházban, több mint kétórás darabokat. Annyi műsort tudnának csinálni belőle, ha volna hozzá két dolog: bátorságuk és tehetségük. Ennyi. Le lehet írni nyugodtan. Csak az a kérésem, hogy a mai dátummal írja le. (1992. április 26. — Szerdán közvetítették az egyik felvételt A szerk megjegyzése) Mert most vannak olyan újságok, melyek ha egy új vezetőség kijön, akkor írják le a dátumot, és akkor megint nem láthatnak hosszú ideig a tévében. • Művész úr, üzen-e valamit a felvidéki magyarságnak? — Egyet nagyon komolyan. Mi itt nagyon jól éreztük magunkat, szavakat nem találok rá. Egy tényleg meghatóan komoly üzenet: Ha a mi nevünket látják a plakáton, ugyanennyien jöjjenek el. MAZIK ISTVÁN Lillian Heilman: Egy befejezetlen asszony Lillian Hellmant alig ismerjük, pedig a tengerentúlon klasszikusnak számít. Sikeresebb színdarabjai, A kis rókák, a Régimódi játékok, A gyerek órája, valamint a Júlia eljutottak hozzánk is — Jane Fonda és Audrey Hepburn főszerepet vállalt az utóbbiakból készült filmekben. Az Egy befejezetlen asszony Heilman önéletrajzi írása. A szülők, a dada, a rokonok, a New York és New Orleans közti ingázás, az iskolai lógások, otthonról való szökési kísérletek — tehát a gyermekkor elevenedik meg a könyv első részében. Aztán a serdülő- és ifjúkori visszaemlékezések következnek: az egyetemi évek furcsaságai, ismerkedés Kanttal, Hegellel, egy kis kóstoló Marxból és Engelsből, filozófiákból és filozófálgatásokból... Horace Liveright kiadójában a fiatal és vitális Lillian egy-kettőre közkedveltté válik, sőt Liveright partyjainak is nélkülözhetetlen színfoltja lesz rövidesen. E partykat nem akárkik látogatták — aki csak számított valamit az amerikai irodalomban, illetve a művésztársadalom egyáltalán, nagyon kicsik, hírességek és névtelenségbe vesző tehetségek — mind-mind megfordultak ezeken az összejöveteleken. Heilman írásában is színészfeleségek, reklámgörlök, szerkesztők, bankárok — emberek elképzelhetetlenül színes forgata elevenedik meg. A krimiíró Dashiell Hemmett-tel kötött házasság érzelmi lefolyása, a modem kor traumáival átszőtt leírások, epizódok rövid, önálló novellaként is felfogható csattanós történetekként sorakoznak egymás mellé. Lenyűgöző a nevek kavalkádja — egyéniségek, akikről Kelet-Európa nem, vagy alig tudhatott valamit, akiknek alakja mind ez ideig misztikus homályba burkolózott — egyszerre lelepleződnek, hús-vér emberré válnak, és Heilman életének részeként az önéletrajzi műben jutnak epizódszerephez: színházteoretikusok, filmrendezők, színészek, színésznők, újságírók, festők villannak fel, élnek, gondolkoznak a lapokon; Hemingway és Jeszenyin, Eizenstein és Ivens, Thalberg és Voznyeszenkij egyaránt helyet kap a műben. Hellmant sokan baloldalinak tartották és tartják. A második világháború után kémkedéssel vádolták, ügye az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé került. Heilman mindenkor, akkor is, példátlan bátorságról tett tanúságot. Soha, semmilyen körülmények között nem alkudott meg, igaz és hajthatatlan maradt. Az orosz frontot megjárt, bátran gyenge és tétován határozott asszony élete, életműve méltán megérdemli, hogy a magyar olvasók is megismerjék. -roz-
