Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-13 / 111. szám
4 1992. május 13. Szabad ÚJSÁG ____ Levél a keleti végekről Országjáróknak - meglepetések ellen A menetrend nem érvényes A messziről (mondjuk: Pozsonyból) jött utazónak furcsa és titokzatos országrész Kelet-Szlovákia, különösen annak délkeleti csücske. Néha az itt élőknek is éppen eléggé furcsa és titokzatos. A Kelet és a Nyugat, Ázsia és Európa között húzódó jó vastag piros határvonal legkeletibb része ez, és a fent említett messziről jött utazó egy-két furcsaság tapasztalása után valóban úgy érezheti: idegen országba érkezett. Első pillantásra cseppet sem szimpatikus országba. Az utazás ugyanis alkalmas arra, hogy az utazó hú képet nyerjen bármely tájról, sokkal igazabbat, mint az ott élők. A legbiztosabb útmutató az állomások, vendéglők és illemhelyek állapota, valamint a különböző utazási alkalmazottak és pincérek viselkedése. Az idegen itt hamarosan tapasztalhatja, hogy a buszsofőrök és a közlekedés egyéb mindenható uralkodói leginkább a préri marcona cowboyaihoz hasonlítanak. Morcosak és kemények, mint a kaktusz, igyekeznek elspórolni a jegyet, amit aztán számtalanszor eladnak (ezt annál könnyebben megtehetik, mivel az itteni népszokás értelmében az utasnak erkölcsi kötelessége kiszállás előtt alázatosan a sofőr elé helyeznie, mig az szemérmesen kibámul az ablakon). A helyi postakocsijárat - ó, mit is beszélek, perszehogy autóbuszt akartam mondani - viszont magától értetődőnek tekinti a rövid kis megállót vezetője otthona előtt, estebédje elköltésének céljából. Az utasok közben a buszban ülnek és káromkodnak. Aj, a közlekedésről sok csintalan esetet tudnának mesélni erre, a Vadkeleten. Hányszor találkoztam már balga turistákkal, akik a negyed nyolcas buszt negyed nyolckor még várták! Ültek a bőröndjeiken, szemükben a megható, gyerekes hit, hogy az autóbusznak most már mindenképpen jönnie kell. Én mint bennszülött és a helyi szokások alapos ismerője, gyengéden fölvilágosítottam őket, hogy az információs táblát ne vegyék figyelembe, az autóbusz különben sem onnan indul, ahol ki vagyon írva, hanem innen ni, a sarokról, ezt mindenki tudja, noha sehol sincs feltüntetve. Különben sem az van írva a buszra, hogy hová megy, hanem vagy semmi, vagy egy másik falu neve. A legokosabb pedig az lesz, ha fognak valami stoppot, mert a következő busz, az éjszakai, na hát az már egyáltalán nem jár, mert törölték a járatot (természetesen minden előzetes bejelentés nélkül, alaposan megtréfálva néhány kései hazajárót: úgy kell nekik, mit csellengenek az éjszakában). Szegény hiszékeny turisták ilyenkor esküdöznek, hogy ez nem is Csehszlovákia, ez itt valami külön tartomány, vagy furcsa gyarmat, vagy mi a fene. Vendégmarasztaló útburkolat Ha már az utaknál tartunk: itt, a Terebesi járásban kísérletezték ki az Útkarbantartó Vállalat csodás új találmányát, a forradalmian merész újítást, amely méltán tarthat igényt arra, hogy a legnagyobb világcégek figyelmének középpontjába kerüljön, és ez pedig, kérem, nem más, mint: hogyan készítsünk új útburkolatot aszfalt nélkül. Sok tudós koponya oly hosszú ideig hiába törte a fejét ezen a problémán (a japánok jócskán elmaradtak e téren), de a terület útkarbantartóinak tudományos team-je megoldotta ezt a kérdést. Az eljárás, mint minden zseniális találmány, roppant egyszerű. A gyakorlati próbára a Nagykapos-Vaján közötti útvonalon került sor. Éspedig két lépésben: 1.) A régi utat leöntötték olvasztott szurokkal. 2.) Rögtön utána leszórták jó nagy szemű sárga sóderral. Esztétikai szempontból sem volt utolsó látvány. Az a csillogó fekete szurok, az a sárga kavics... meg ahogy a nap rásütött... Én éppen egyik szolgálati utamról kerékpároztam haza fürgén, gondtalanul dudorászva a friss tavaszi szellőben, de csak addig, míg rá nem tértem a „kísérleti útszakaszra". Nem tudtam, hogy egy tudományos kísérlet tanúja vagyok, ezért sokáig és dühösen szidtam azt a ... hm, szóval, aki az egészet kitalálta. Aztán gyorsan fedezéket kellett keresnem, mert jött egy teherautó és a nagy sárga kavicsok úgy pattogtak az abroncsai alól, mint a puskagolyó. Mire a városba értem a szurokban caplatva, az én abroncsaim is jó vastagok lettek, mintha egy túrakerékpár kerekeit szereltem volna ütött-kopott Libériámba. Végül is nem lett semmi baj. A szurkot egy héten belül fölszedték az arra járó kocsik, a kavics lesodródott az árokba és minden maradt a régiben. Ha már itt tartunk, el kell hogy mondjam, az útkarbantartóknak sajátos módszerük van a gödrök befoltozására is: beledobnak egy pár lapát aszfaltot, a lapáttal csapnak rá egyet-kettőt, a többit pedig az arra járó autókra bízzák. így a régi luk helyén lesz előbb egy domb, ami aztán rövidesen ismét gödörré alakul át. Félre a tréfát! De tegyük félre a tréfát. Az az igazság, hogy ezek a dolgok csak messziről humorosak, vagy utólag. Tény az, hogy ez a vidék valahogy mindig is kiesett az ország vérkeringéséből. Valaha a sűrű ungi rengeteg és a folyók képeztek természetes határt. Mindössze egy Latorca-hid volt, meg egy-két időszakosan járható rév; ha áradt a folyó, ez a terület elzárult. Az új határok, úgy értem, a háború utániak, elvágták a vidéket a természetes gazdasági-művelődési központoktól (pl. Ungvártól), egyszeriben peremvidék lett, három ország határán, a sarokba szorulva. Az új központ, Terebes mesterkélt kiválasztásával sohasem értett, érthetett egyet a lakosság: túl nagyok a távolságok a déli rész és a járási székhely között, bármelyik ügyes-bajos dolog elintézésére minimum egy nap szükségeltetett. A körzeti hivatalok létrehozásával hálistennek javult a helyzet, de valamirevaló kórház még mindig csak Terebesen van, pedig nagy szükség lenne rá. A járási székhelyen épültek a feldolgozó üzemek, ide pedig, a déli magyarlakta területre csak a legveszélyesebb és (leg)környezetszennyezö(bb) üzemeket telepítették, amelyekben nem ritkák a halálos balesetek (a Tranzit-kompreszszorállomás, a Slovnaft és a vajáni hőerőmű). Ez utóbbiról már írtam néhányszor és még fogok is. Égbekiáltó igazságtalanságnak tartom, hogy az itt élők, akik a legtöbbet szenvednek az erőmű környezetszennyezése miatt, kénytelenek műtrágyákkal agyonszennyezett kútvizet inni és széntüzelésű kályhákkal, kazánokkal és tűzhelyekkel fűteni, mikor pedig a földgázt és a belőle készült PB-gázt az itteni (szirénfalvai) töltőállomásról az egész országba szállítják. A szép Latorca menti ártéri erdőket ellepik a kísérleti fúrótornyok és kutak, a próbafúrásoktól repedeznek a családi házak alapjai, a nehéz teherautók szétverik az amúgy is pocsék utakat. A levegőben az erőmű korma szitál. Mindeközben a miniszterelnök látogatásakor homokkal borították a 90 hektárnyi salaklerakatot, és vízzel jó bőven meg is locsolták, nehogy véletlenül porozzon. Ki is jelentette Calfa: itt nem is olyan rossz a helyzet. A szél azóta „jó“ munkát végzett: ismét fellegekben száll a csípős salakpor. Azt hiszem, a miniszterelnöknek okosabb lenne Mátyás király álruhás módszerét alkalmazni. Nappali és éjszakai bárok De térjünk egy kicsit vissza a meszsziröl jött utazó hányattatásaihoz. Miután képet nyert az útviszonyokról és a közlekedési eszközök jellemző sajátosságairól, tegyük fel, hogy megéhezett és megszomjazott. Mit csinál? Természetesen keres egy vendéglőt, vagy legalább valami kocsmafélét. Az utóbbi a gyakoribb. Egy-két éve még a ,.késdobáló“ típus volt az elterjedtebb, amely egy-két apróságot - mondjuk lengőajtót és a bendzsózenét - kivéve mindenben a vadnyugati „Saloon"-okra hasonlított. Bent füstfelhőkben ültek a marcona férfiak, és verték a blattot a falon függő fölirat alatt: „A szerencsejáték tilos", előttük e helyi legkisebb ürmérték, a deci. A pult mögött a kocsmáros teljesen nyíltan vizet ereszt a pálinkába és néha kikiált: - Fiúk, hozzátok vissza a poharakat! Hát ezek a romantikus helyek lassan kiveszőiéiben vannak. Inkább a nappali és éjszakai bárok jöttek divatba, a sarokban csörömpölő játékautomatával, bömbölő videóval és magas székekkel. Ami pedig a vendéglőket illeti: már alig egy-kettő akad abból a típusból, ahol pecsétesek az abroszok, a pincéreket gyorsaságuk alapján a lajhárok rendjébe lehet sorolni, ha meg megjelennek, akkor inkább komor fegyórök, semmint felszolgálók benyomását keltik. Ezek napja szintén leáldozott. Nő a konkurencia, és az új, maszek tulajdonosok már igyekeznek vendégcsalogatóvá varázsolni a régi koszos vendéglőket. Romantikus „közbizonytalanság“ Az utazónak másfajta romantikában is könnyen része lehet. Ez a járás, az ismert szlogen szerint az „okres desaí késov“ (tíz kés járása), sohasem a közbiztonságáról volt híres. Nagy a roma lakosok részaránya és a növekvő munkanélküliség is megtette a magáét. Mindennaposak a betörések, rablások, fosztogatások, a tolvajok egyre szemtelenebbek, nagyon jól látják, hogy a törvény mintha őket védelmezné, nem pedig a békés állampolgárokat; a rend éber őrei pedig többnyire tehetetlenül vonogatják a vállukat. A közbiztonsági testületben sok a fiatal és tapasztalatlan rendőr, aki maga is fél, a legtöbbjüket pedig inkább a könnyű munka és a jó fizetés vonzotta oda, semmint a hivatástudat. Különben is, a visszaeső bűnözök nagy része itthon sokkal rosszabb körülmények között él, mint a börtönintézetekben, hisz ott mindenük megvan, olyasmi is (pl. videó), amiről otthon még csak nem is álmodozhatnak. Mitől féljenek hát?! Azelőtt is késes-verekedös vidéknek számított ez. A falusi bálok megszokott programpontja még most is a bunyó, némi székapritással és ablakkitöréssel fűszerezve. („Te keleti vagy?“ - nézett rám meghökkenve főiskolai osztálytársam egyhetes kollégiumi együttlakás után, és úgy nézett rám, mint valami ritka egzotikus állatfajtára, ami ártalmatlannak látszik ugyan, de azért jó lesz vele vigyázni.) A keletiek e tekintetben minden túlzás nélkül országos hírnévre tettek szert; verekednek, isznak és dolgoznak, akár a lovak. Az, hogy „keleti", nem nemzetiség: az innen idegenbe szakadt magyarok és ,,vychodnár“-ok, rusznyákok furcsa mód együtt tartanak, valami régimódi, férfias bajtársi szellemben. Talán azért is, mert egyikük és másikuk nyelve is egyképp érthetetlen az irodalmi nyelvet beszélő szlovákok számára. Amely különben a magyarok számára, lévén, hogy egyszerűbb, keményebb és pattogósabb, mindig is könnyebben megtanulható, mint Stúr lágy anyanyelve. Az itteniek rettenetes mértékű alkoholfogyasztásukról (és -bírásukról is) híresek. Sajnos, az alkoholizmus egyre terjed és sajnos, egyre inkább a nők és gyerekek között is. A kényszerítő erejű hagyományokon kívül ebben nem kis szerepe van a növekvő stresszterheltségnek, az emberek bizonytalanságának és védtelenségének. Jelentkezett az új veszély, a kábítószer is. Ez a járás minden kétséget kizáróan a tranzitútvonal része lett. Nemrégiben letartóztatások történtek ilyen ügyben, megkezdődött egy kábítószer-elosztó banda felgöngyölítése. De sajnos, azt kell hogy mondjam: a nagy haszon reményében és amiatt, hogy maguk az emberek is egyre inkább keresnek az alkoholon és a dohányzáson kívül más, újabb élvezeteket, biztosan lesznek, akik megpróbálkoznak üzletelni vele, először nyilván a különféle mulatókban, bárokban, éjszakai lokálokban. Magának a kábítószernek, vagyis a kemény drognak az élvezete legföljebb szórványos (egyelőre), erről senki sem ír és senki sem beszél. Tabutémának számít, afféle szégyenteljes dolognak. De a drogqk elterjedésének folyamata az európai országokban azzal kezdődött, hogy az illető ország tranzitútvonallá vált, amelyből aztán „szóródni“ kezdtek a fehérporos tasakok. Felkészült-e országunk erre? Nem hiszem; zsúfolt két évünk volt, és most már késő. Csak nagyon szigorú törvények segíthetnének, mint pl. Olaszországban, vagy, ha jól emlékszem, Thaiföldön, ahol a kábítószert tartókat halállal is büntethetik. De erre a vidékre nemcsak az állami támogatás, hanem a törvények is némiképp megszűrt formában érkeznek. Sok a kiskirály még ma is, és eszméletlen dolgokat engednek meg maguknak. Ezt nem is veszi észre az ember, míg meg nem próbál csinálni valamit. Az emberek fjedig legföljebb titkon háborognak. Még mindig félnek. De az egy külön téma. Van még valaki, akit nem riasztottam el attól, hogy betegye erre a vidékre a lábát? Azért varázslat is van... Azért mindezen dolgok ellenére van a keleti végeknek valami különös varázsa is. Az elzártságnak vannak pozitív oldalai is. Errefelé - főleg faluhelyen - csodálatos tisztán maradtak meg a népi kultúra értékei. Még divat a húsvéti locsolás, amely néha egész elképesztő méreteket ölt (lányok vályúban, fürdőkádban stb ), karácsonykor még kántálnak a kicsi gyerekek, Luca-napkor pedig ellopják a kapukat és fölteszik a diófára vagy a csúr tetejére, és él még rengeteg gyönyörű népszokás, hiedelem, babona. Még állnak itt-ott a cifra homlokzatú, vályogból készült hosszúházak (nem sokáig, mert lerombolják és ronda emeletes házakat építenek helyette), a régi komódok és sifonok még őrzik a színesen kivarrott, százévesnél is idősebb ruhadarabokat, asztalterítőket, rojtos kendőket. Az öregasszonyok még mindig feketében járnak, legényeket és leányokat kommendálnak és egy éjszakán át siratják bárki halottját. Mivelhogy turisták nem nagyon járnak erre, a természet viszonylag érintetlen. Van még egy többé-kevésbé tiszta folyó (a Latorca), rengeteg, százados fűzfákkal és vadszólövel körülnött, mély holtág, amelyekben még mindig sok a hal. Vannak óriási csukák és öreg, nagyon öreg harcsák, amelyek könnyedén elviszik az egész fölszerelésedet, lehetsz bármilyen jó halász. Az, hogy kevés a turista, nem baj. Sót. Az már nagyobb baj, hogy az emberek inkább elfelé menekülnek innen. A legrosszabb, hogy a főiskolát végzett jóeszú gyerekek közül kevés telepedik le itthon. Elszivárognak, nem akarják vállalni a kisvárosi vagy falusi értelmiségi szerepét. A főiskolán megszoktak egy bizonyos kulturális színvonalat, amire itthon nincs mód, Így hát inkább elköltöznek. Ezért aztán kevés a kultúrával foglalkozó ember. Akad ugyan egy-két megszállott, aki néprajzi gyűjtést végez, menti, ami menthető, szinjátszókört vagy néptánccsoportot szervez, szóval: aki szabadidejét nemcsak a háztájiban és a fóliában tölti el. Azért szaporodnak a különféle klubok, egyesületek, baráti társaságok is. Ez egy kicsit segíthet abban, hogy ne a kocsma legyen az egyetlen szórakozóhely, ahová el lehet menni. És a romló gazdasági körülmények hatására talán megáll az értelmiség elvándorlása. Esetleg a visszájára fordul. A kultúracsinálás anyagi gondjait pedig hosszú távon a (remélhetőleg) sikeres magánvállalkozók oldhatják meg: ha a polgárosodás folyamatában kialakul egy módosabb réteg, amely már megengedheti magának, hogy ne csak a mindennapi gondokkal törődjön. Azt még el kell mondanom, hogy az utóbbi időben túlságosan elszaporodtak errefelé a zöldruhások. A határvadász katonák állandóan itt cirkálnak a határ mentén, a katonaság házakat vásárol föl, aztán betelepíti őket mindenféle fegyverekkel meg radarokkal meg antennákkal, meg más katonai disznósággal. Továbbra is fenik a fogukat a helmeci Nagyhegyre, ahová egész kaszárnyát akarnak telepíteni, de az ott meglehetősen nagy nyilvánosság előtt zajlik és a lakosság is tiltakozik. Faluhelyen nem: a katonák kihasználják az emberek tájékozatlanságát és szép csendesen már meg is vásárolták a házakat és már meg is kötötték a szerződéseket az átalakításukra. A lakosság ezt úgy fogadja el, ahogy van, pedig nem jó dolog fegyverek árnyékában élni. Mit is írhatnék még? Most valahogy nem jut eszembe egyéb. Talán majd egy következő levélben. TÓTH FERENC
