Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-12 / 110. szám

I

Prága után Németország előtt

Nem(csak) két percen múlott a döntő

I992 '"i"'s12-____________________________Szabad I JSÁC

Vasárnap este a svéd himnusszal véget ért az 56. jégkorong-világbajnokság. Még mielőtt a kanadai Miiench játékvezető útjára indította volna a korongot a fináléban, már meglepetéssel szolgált a döntő. A két résztvevőre ugyanis kevesen voksoltak. A meglepetés csak fokozódott az utolsó harmad 20. percében elhangzó sziréna után, amikor néhány perc múlva Günther Sabetzki, a Nemzetközi Jégkorong Szövetség elnöke a svédek nyakába akasztotta az aranyérmeket.

A Tre Konor ezzel tehát duplázni tudott, hiszen egy évvel ezelőtt Tamperében is világbajnokok lettek. A fináléig veretlen finneknek nem sikerült az a bravúr, hogy a világbajnokságok történetében szerzett első érmük mindjárt arany legyen. A Meribelben szerzett bronzérem után a csehszlovák jégkorong csapat ismét harmadik lett. Nekik tehát nem sikerült a hőn áhított duplázás, sokan már a vb megkezdése előtt a hét évvel ezelőtti prágai aranycsapatot emlegették... Különösen akkor kezdtek a végső sikerben bízni a hazai szakértők, miután a két régi nagy rivális Kanada és Oroszország is idő előtti búcsúra kényszerült.

Még talán e két szuper hokinagyhatalom kiesésénél is nagyobb meglepetés a németek és a svájciak bravúros szereplése. Ludék Bukaé és John Slettwoll együttese is bizonyította, hogy a tömérdek idegenlégióssal teletűzdelt honi bajnokságaik Európa abszolút élvonalához tartoznak. Kár, hogy már a rájátszás legelején egymás ellen kellett megküzdeniük a sors szeszélye folytán, mert így egyiküknek az addigi teljesítményét figyelembe véve, a megérdemeltnél hamarább kellett befejeznie a vb-szereplést. Ezzel sem Dave King, sem Viktor Tyihonov nem számolt. Mindkét favorit olyan játékosokkal mutatkozott be Prágában és Pozsonyban, akik előtt nagy jövő áll, jelenük azonban hagy még némi kívánnivalót maga mögött. Elsősorban, bármilyen fájó is ezt beismerni a már sokszor bizonyított szaktekintélyeknek, játéktudásban (helyesebben játékosságban) maradtak alul vetélytársaikkal szemben.

Sokan azzal magyarázzák a csehszlovákválogatott bronzérmét, hogy a Finnország elleni elődöntőben csődöt mondott (hacsak egy pillanatra is) az Ivan Hlinka, Jaroslav Walter edzői páros eredménytartásra összpontosító taktikája. Ha némi igazat adunk ezen állításnak, kénytelenek lennénk kijelenteni, hogy a csehszlovák edzők nem álltak feladatuk magaslatán. Ez azonban erős kritika lenne. Inkább azok járnak közelebb az igazsághoz, akik azt állítják, hogy az utolsó harmadra a hazai játékosok teljesen elkészültek maradék erejükkel. Miután Liba és Hrbek fordítani tudtak a középső játékrész hajrájában, az utolsó húszpercben a csehszlovák csatároknak jártányi erejük sem maradt, így a náluk lényegesen jobbat produkáló hátvédtársaiknak átadásai rendre a finn kapu mögött kötöttek ki. Visszatérve arra a véleményre, mi szerint az „üsd amerre bírod” játékfelfogás tudatos taktika volt, a hosszabbítás tíz perce alaposan rácáfol ezen taktika létének igazságára. A „hirtelen halálban” a csehszlovák játékosok örülhettek, hogy meg

tudtak állni korcsolyájukon. A finnek nyilvánvaló fölénye a büntetőlövések során hozta meg gyümölcsét. A Suomi kapusa, Markus Ketterer az ítéletvégrehajtók szempontjából nézve megszégyenítő magabiztossággal juttatta megérdemelten csapatát a fináléba. Az aranyért folyó csatában is „művészibben” játszottak, de az utolsó harmadra már a finn szauna által doppingolt energiakészlet is kimerült. így Cony Evensson gárdája Tampere után újabb sikert könyvelhetett el. A Tre Konor bebizonyította, hogy ha egy nem is, de három fecske már csinálhat nyarat. A csoportmérkőzések során botladozó skandinávoknak jókor jött a tengerentúli segítség. Az NHL-ből érkezett idegenlégiósok gyógyírként hatottak a betegágyban fekvő svéd hokicsapat fájó sebeire.

Mintha kicserélték volna a svédeket, a rájátszásban sokkal felszabadultabban, ezáltal látványosabban hokiztak. Az olaszok elleni anti-hokieredménnyel (0:0) maguk mögött bizonyára azzal az előnnyel léphettek jégre, hogy ellenfeleik egész egyszerűen lebecsülték őket.

Ahogyan Ivan Hlinka és Jaroslav Walter a csehszlovák bajnokságban szereplő fiatal tehetségeket. Kétségtelen, hogy Rosol, Liba, Procházka, Jelinek, Séerban — hogy csak a „harmincasokat” említsük — már sokszor bizonyítottak, ám aki azt mondja, hogy másodvirágzásukat élik ezek a rutinos öreg rókák, az abba a hibába eshet, amelybe a hazai edzők. Nevezetesen elfogultan, és nem objektívan ítéli meg ezen játékosok tulajdonképpeni formáját, hadd ne mondjuk azt (főként az edző litvínovi múltjára gondolva), hogy mint Ivan Hlinka, „haverságból”, mintegy utolsó bizonyítási lehetőségként felajánlja a címeres mezt. Ugyanakkor az olyan fiatal titánok, mint a kassai Zűbek-ikrek, vagy

a trencséni bajnok Jánoá—Petrovicky duó, vagy a pilzeni gólkirály Martin Straka és a csehszlovák jégkorong-bajnokság legjobb gólelőkészítője, a litvínovi Jan Őaloun hiába csillogtak a honi küzdelmek során. Igor Liba, leszámítva két okos gólját, csak erőlködött a jégen, még nála is gyengébben muzsikált az olimpián parádésan játszó Rosol. A hátvédek azonban egytől egyig megbízható teljesítményt nyújtottak, különösen Svehla és Musil. A litvínovi sor is csak korábbi önmaga árnyéka volt, a Calgaryból érkező Robert Reichel pedig csak fölösleges korongtartásával hívta fel magára a figyelmet. A talán kicsit túl szigorú elbírálás mellett azonban a bronzérem megérdemelt, hűen tükrözi a csehszlovák válogatott valódi tudását, amely az aranyéremre édeskevés.

Külön fejezetet érdemelnek a vb játékvezetői. Az egyformán gyenge bírák közül mindössze talán az amerikai Ammian dicsérhető, aki megpróbál világbajnoksághoz méltó színvonalon ténykedni. Hogy a végletek tükrében elemezzük a bírókat, meg kell említenünk két abszolút ellentétes fölfogással bíráskodó nevét. Az orosz Bokarev gyerekes szigora még a tizenéves lurkókat is fölbosszantotta, nem csoda, hogy Jelinek egypár igen találó gesztussal értékelte ítéleteit. Ezzel szemben a svéd Björkmann orra előtt nyugodtan bunyózhattak, hokibottal püfölhették egymást a játékosok, a svéd legfeljebb mosolygott egyet az orra alatt...

Végezetül a vendéglátók szervezői képességeivel kapcsolatban csak egy dolgot elég megemlíteni. Már két héttel a nyitómérkőzés előtt óriási érdeklődést harangoztak be a pozsonyi szervezők, erre a csehszlovákok norvégok elleni bemutatkozására csak négyezren voltak kíváncsiak. Állítólag 56 ezer jegyigénylés érkezett az oroszok elleni derbire is, végül még ezen a rangadón is szép számmal akadtak üres székek a csarnokban. Még beszélhetnénk a világbajnokság reklámozásáról, valamint a kladnói magánvállalat által gyártott kapuk „cserélgetési manőverezéseiről”, vagy arról, hogy a sajtóközpontban kizárólag csak angol nyelven folyt az értékelés (ez utóbbi talán kevésbé szembetűnő hiányosság), de inkább ezt ne részletezzük. Ahogy a népszerű örökzöld sláger szövege mondja, emlékezzünk mi is csak a szépre, a remek egyéni és csapatteljesítményekre.

Az 56. jégkorong-világbajnokságról szóló krónika lapjaira a következők kerülnek majd. A vb végső sorrendje: 1. Svédország, 2. Finnország, 3. Csehszlovákia, 4. Svájc, 5. Oroszország, 6. Kanada, 7. Németország, 8. Egyesült Államok, 9. Olaszország, 10. Norvégia, 11. Franciaország, 12. Lengyelország. A lengyelek búcsúznak az élvonaltól, helyettük a jövő évi világbajnokságon Németországban Ausztria szerepel.

A vb legjobb hatosa: Ketterer (finn) — Musil (csehszlovák), Juttila (finn), Sundin (svéd), Ilrbek (csehszlovák), Varvio (finn).

A vb legeredményesebb játékosa és egyben gólkirálya a 20 esztendős Jarkko Varvio lett. D. Tok Ernő

Az északiak vitték a prímet a világbajnokság végső felvonásában. A svéd-finn döntőre kevesen számítottak, a Tre Konor győzelmét pedig szinte senki sem jósolta. A fináléról készült képünkön Andersson és Hammenlainen viaskodik a korongért

(VojtíSek felvétele)

A csehszlovák játékosok alaposan megizzadtak a bronzéremért, sokukon közülük ezen a képen is jól láthatók a fáradtság jelei A harmadik hely így is sikerként könyvelhető el A képen balról jobbra: Reichel, Procházka, Gudas, Liba. (Vojtísek felvétele)

9

Tavaszi fáradtság...

Kampányszerű labdarúgás

Utolértük a Bundesligát. Elég csupán egyetlen pillantást vetni a világ egyik legerősebbjének tartott német és az oly’ gyakran lepocskondiázott magyar bajnokság tabellájára, s bizony, szinte ordít a papírról a hasonlóság.

Legalábbis a tabella elején. Németországban még egy fordulót játszanak, és az élen hárman állnak azonos pontszámmal, a Frankfurt, a Vfb Stuttgart és a Dortmund közül bármelyik lehet első, második és harmadik. Nálunk ez — leszámítva azt, hogy a csapatok még ötször lépnek pályára — csaknem szóról szóra ugyanígy van. Sőt, a mi bajnokságunk talán annyival izgalmasabb is, hogy bár a kiesés kérdése a Zalaegerszeget nézve biztos, a Diósgyőrt tekintve pedig okkal feltételezhető, nagy bátorság kellene ahhoz, hogy bárki megcáfolhatatlan magabiztossággal megnevez a két júniusban osztályozót játszó csapatot, hiszen a tabellának ebben a szeletében még öten „acsarkodnak” egymásra.

Szóval, ami az izgalmas hajrát illeti, együtt haladunk a Bundesligával.

Jósolni tehát lehetetlen feladat a tavaszi idény derekán, mint ahogy nem könnyű eldönteni azt sem, hogy ez az idény eddig a Ferencváros látványos feltámadásáról vagy a Kispest-Honvéd kevésbé látványos, de szembetűnő megtorpanásáról szól. Egyrészt ugyanis tagadhatatlan, hogy a Ferencváros hihetetlen lendületet kapott a Zalaegerszegnek rúgott hét góltól, ráadásul Nyilasi Tibor megtalálta a legjobb öszszeállítást is, és játékosai hetek óta felszabadultan, nagy önbizalommal és eredményesen futballoznak.

Másrészt viszont — bár természetesen lejátszhatatlan — kérdés, hogy a Ferencváros táltosodása mihez lenne elég, ha a Kispest-Honvéd nem szürkül el önmagához képest, ha a bajnoki cfm őrzőjének erejéből legalább lépéselőnyének a megtartására futja. De nem szabad kihagyni a Vácot sem, amelynek csupán egyetlen pont a hátránya vetélytársával szemben, de — a Kispesthez hasonlóan — az őszinél jóval fásultabb arcát mutatja.

Ez a két csapat szemlátomást megsínylette az utóbbi hetek sűrű Magyar Kupa és bajnoki programját, de alig ha a véletlen számláját termeli, hogy a kupaelődöntők másik két résztvevője közül az Újpest csapnivaló teljesítményt nyújtott. A legutóbbi forduló legnagyobb tanulsága az volt, amit valójában régóta sejtünk, tudunk: a magyar játékosok sem idegileg, sem fizikálisán nem bírják a mérkőzések szerdaszombat ritmusát.

Persze, ez valahol szomorú és valahol mosolyt fakasztó, ha ebben a

Sipos Ferenc nem alkuszik

tekintetben is összevetjük magunkat a Bundesligával, amelynek tagjai sokkal több mérkőzést játszanak évente. Vagy gondoljunk Angliára, ahonnan egy hónapja érkezett a hír, hogy néhány nottinghami labdarúgó panaszkodott, mert csapatunk a negyedév leforgása alatt csaknem negyven mérkőzést játszott, és ezt kicsit már soknak találták... Nálunk a négy kupaelődöntős mindent egybevetve tizenöt mérkőzést vívott az idén, illetve a válogatottak ehhez a számhoz hozzácsaphatnak még — egyet.

Hogyan lehet ettől elfáradni?

Az összehasonlítás valóban nem hízelgő a magyar labdarúgásra nézve, de nyilván el lehet fáradni a kevesebbtől, ha egyszer a mieink elfáradnak. Ám ez aligha a magyar anyák bűne, mert nyámnyila fiakat szülnek a pályákra, és nem valamilyen sorscsapás következménye. Játékosaink egész egyszerűen semmilyen tekintetben nem felkészültek arra, hogy naprakészen hozzák formájukat, hogy két-három nap alatt rendszeresen kipihenjék a mérkőzések idegi és fizikai fáradalmait. Nem edzettek megfelelően a stresszhelyzetek folyamatos feldolgozására, és mindennek nem lehet más hatása, mint a fáradtság, a fásultság, a frissesség gyors elvesztése.

Németországban vagy Angliában a játékosok már gyerekkoruktól fogva úgy nevelkednek, hogy tudásukat szinte álmukból felkeltve is bizonyítaniuk kell, és nem hivatkozhatnak az időjárásra, a pálya talajára, a páratartalomra vagy éppen a fáradtságra. Ebben a bajnoki rendszer is segíti őket, hiszen a Nottingham példája szélsőséges, ez a nagy terhelés egyenletesebben oszlik el. Európa nyugati felén nem divat a három hónapos téli szünet, a nyári szabadság is rövidebb, illetve jobban kitöltik mérkőzésekkel. A mi labdarúgóink ugyanakkor kampányszerűen futballoznak: télen és nyáron „elfelejtik” a meccslázat, aztán néhány hét alatt kell megoldaniuk összes feladatukat. így pedig valójában lehetőségük sincs arra, hogy hozzászokjanak a folyamatos és gyakori terheléshez.

Márpedig a világbajnoki selejtezőket is szerdánként rendezik majd, és a jelek szerint a liga manapság nemigen megy bele a fordulók elhalasztásába. Amíg egymás közt játszunk, bajnokikat és kupamérkőzéseket, a fáradtságnak legfeljebb a színvonal látja a kárát. Ám ha a nálunk felkészültebbekkel szemben akarunk nagy tetteket végrehajtani, akkor ahogy mondani szokás: legfeljebb egy-két csatát nyerhetünk meg, háborút viszont soha.

P. Gy. L.

„Az ellenfelet meg kell félemlíteni”

Vallomása szerint négyszer utazta körbe Dél-Amerikát és mindig csak arra vágyott, hogy nyugodtan élhessen, ne úgy, mint a cigányok. Ez tökéletesen sikerült neki.

— Ön többek között arról híres, hogy hetvenhétszer volt magyar válogatott, méghozzá úgy, hogy pályafutása során egyszer sem utasított vissza meghívást sérülés miatt, vagyis hiányozni is csak akkor hiányzott, amikor nem válogatták be.

— Ez kicsit túlzás. Ötvennégyszer zsinórban voltam válogatott, mindenfajta megszakítás nélkül. Akkor jött egy sérülésem, de még így is eljutottam a hetvenes számig...

— Ma Ön a Kispest-Honvéd serdülő II csapatának edzője. Mennyire elégíti ki ez a munka?

— Hogy őszinte legyek, és főleg önző, azt kell, hogy mondjam, hogy azért vállaltam el a gyerekeket, mert

itt nem kell utazni. Gyűlölöm az utazást. Négyszer utaztam körbe Dél-Amerikát, jártam a világ szinte minden részén. Még azt sem mondhatom, hogy az illető városokból nem láttam semmit, csak a stadionokat. A pénzünk pedig egyáltalán nem állt egyensúlyban a teljesítményünkkel...

— Hol kezdte edzői pályafutását?

— Sátoraljaújhelyen. Aztán kimentem egy évre Kairóba. Ezután jött három év Kuvait... Most a legnagyobb távolság, amire vállalkozom, hogy elkísérem a gyerekeket a város másik végére egy-egy meccsre... -fo-