Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-28 / 124. szám
1992. május 28. 5 Szabad ÚJSÁG Már csaknem három évünk elszelelt... Bármikor megmondja az elnöknek is Amikor ránk köszöntött a nagy „demokrácia“, legtöbbünk reménykedve fellélegzett: no, most aztán nem teketóriázunk tovább. Ami a szívünkön, a szánkon. Nem lesz szükség köntörfalazásra, most már mindent nyíltan meg lehet mondani. Igen, gondoltuk akkor. Nyolcvankilenc őszén, kilencven elején. Csakhogy... Mert ugye sokan tapasztaljuk manapság is, hogy bizony hallgatni - sok esetben még mindig arany... Amikor a napokban Besén jártam, több emberrel szóba elegyedtem. Mindenekelőtt a jelenlegi helyzetről váltottunk néhány szót, arról, milyenek a Lévai járás kisközségének hétköznapjai. Hál ’Istennek volt bőven mondanivalójuk - elsősorban is az idősebbeknek s bizony nem egy beszélgetés egész komoly diskurzussá kerekedett. Például az, amelyet Besse Gyulával folytattam ... Ő teljes mértékben rácáfolt az írásom bevezetőjében megfogalmazott „elméletre“. Szintén nagy örömömre. De hát ugye a kivétel ... A tegnap „Nem vagyok ám mai gyerek! A hetvenkettedikben járok, és tényleg átéltem egyet s mást. Mindig is szókimondó emberként ismertek mind a helybéliek, mind pedig a környező falvak lakói. Persze, akik ezt most így olvassák, azok közül talán többen is rávágják, hogy hát igen, most már könnyű neki szónokolni őszinteségről, szókimondásról. Hiszen nyugdíjas, mi baja eshet? Nézze, azért nekem is van családom, unokák, dédunokák... Szóval azért megeshet egy s más. Mert ismerek jó pár idős embert, aki bizony jobbnak látja a hallgatást az elzárkózást mindennemű kényes kérdéstől. Sosem féltem az igazmondástól. És most is teljesen nyíltan és őszintén kijelentem: nagy a fejetlenség ebben az országban. És ezen belül nagy a fejetlenség itt nálunk, Besén is. Itt van például a szövetkezetünk! A szövetkezet, amely nekem teljesen a szívemhez nőtt... Habár nem az egész életemet húztam le ott. Ezerkilencszázötvenhétben lettem tagja. Egy évvel a belépést követően traktoros lettem. Aki átélte azt az időszakot, az nagyon jól tudja: kemény idő volt munkaegységekben dolgozni. Ott ám nem nagyon volt sörözés meg cigarettázás, mint mostanság... Hét évet dolgoztam le a közösben első nekifutásra. Majd következett a visszatérésem - 1981-ben. Üzemőrként vettek vissza, de az idénymunkák során természetesen magam is aktívan dolgoztam. No meg ugye, ki volt osztva a cukorrépa, a kukorica is... Azt is meg kellett kapálni. Hivatalosan a múlt év végéig voltam munkaviszonyban, de erre az évre szintén aláírtam a tagságot. Továbbra is társult formában gazdálkodunk, négy falu - Ény, Töhöl, Lüle és Bese - határait egyesíti szövetkezetünk. Sajnos, az utóbbi két év nem hozott semmiféle változást. Legalábbis nálunk nem. Ezt így nyugodtan leírhatja, személyesen megmondtam a véleményemet még az elnöknek is. Magának is nyugodtan elmondom. Mert hogyan is alakult a helyzet a „nagy forradalmat" követően? Tulajdonképpen megmaradt a régi vezetés. Az elöljáróság összeállítása nem változott, ugyanazok a tagjai, akik nyolcvankilenc előtt is voltak. A fejetlenségnek szinte nincs határa. Mindenki azt csinál, amit akar, amit saját maga jónak lát. A (még most is) kommunista vezetők meg elviszik a tejfölt. A gazdálkodással nem túl sokat törődnek. Csak hogy egy konkrét esetet hozzak fel: Tavaly a széna meg a szalma ott állt felhalmozva a sopa alatt, a lucernánk meg a szabad ég alatt rothadt. Mondtam is az elnöknek: a lucerna, amely valamikor nálunk is aranyat ért, most meg így bánunk vele! Azt válaszolta, hogy szóljak inkább a főagronómusnak, annak magyarázzam, milyen nagy jelentőségű a lucerna. Mert az az ő dolga. Ennyivel kifizetett. így viszonyulni ahhoz, amit közösnek neveznek?! Vagy egy másik eset. Tavaly ugye én is kaptam egy részt a cukorrépából. Szépen törődtünk is vele a feleségemmel együtt, egyeltük, bekapáltuk. Amikor megvolt a betakarítás, megkérdeztem az elnököt: vajon én miért nem kapok részesedésként cukrot? Tizenkét koronáért ad egy kilót, válaszolta. S ha esetleg nem tetszik, menjek oda, ahol cukrot osztanak, mondjuk a szomszéd községbe. Mondanom se kell, hogy nagyon feldühödtem - persze, cukrot tizenkét koronáért nem vettem. Fájt, hogy ilyen választ kaptam. Hát kóbor kutya vagyok én, vagy mi a fene?! Hogy a szomszédba hajtanak? No de azt is hozzá kell fűznöm rögvest, hogy a cukorrépa bedolgozásáért kaptam négyszáz koronát.“ A ma és a holnap „Nézze, nekem a szülők után most jár öt hektár föld. Még nincs minden elintézve, de már nagyon a végéhez közeledünk. A hagyatéki végzés másolatát beadtam, megvan a parcellaszám is. Hogy mit kapunk, még nem tudjuk. Egy biztos: saját művelésre nem kérem vissza a földeket. Egyelőre úgy fontolgatjuk, hogy bérbe adjuk a szövetkezetnek. Elég az is nekünk, ami jelenleg van. Bőven akad ott tennivaló. Hiszen az ötvenkét ár azért mégiscsak ötvenkét ár. Igaz, felesben van elkönyvelve, mert ott, a kert túlsó végén a lányom építkezett. De tetszik tudni, hogy van az. Mi, idősek otthon vagyunk egész nap, hát általában mi végezzük el a legtöbb munkát a kertben. Az utóbbi években viszonylag szépen megtermett uborka, kukorica, fokhagyma, de volt elég babunk meg paprikánk is. Nem csupán saját szükségletre, eladásra is. A vejem egyáltalán nem biztat, hogy papa, vegyük ki saját művelésre a földet. A feleségem meg én pedig már nem győzzük. Annál is inkább, mivel a nejem komoly beteg, cukorbeteg, nagyon roszszul lát, már operálták is. De jó lenne mondjuk úgy ötvenévesnek lenni most! Biztos, hogy nem riadnék vissza az egésztől. Egészen pontosan: most sem félek. Csak ha alaposabban belegondolok, ilyen feltételek közepette kellene állatállomány is. Tehenekre lenne szükség, hogy biztosítva legyen a jó minőségű trágya. Mert az úgy kell, mint ahogyan a búza... S akkor ugye az állatok részére istállók kellenének. Nem, ilyesmi a mi esetünkben már egyáltalán nem aktuális. Igaz, gépek ugyan vannak. Egy traktor, egy vetőgép... Csak az állatok. Egyébként itt nálunk az a helyzet, hogy az emberek nem nagyon igénylik vissza földjeiket magángazdálkodás céljából. Hiába, a fiatalok valahogy megriadtak, az idősebbek pedig már nem nagyon mernek belekezdeni. Persze, azért nem csodálkozom az ifjabbak határozatlanságán és tanácstalanságán sem. Mert ugye figyeljük csak meg: alapok nélkül, a nulláról indulni, az bizony mit sem ér. Ja, és a kertem mellett még nem említettem a nyolcáras szőlőt. Ha jó közepes az év, akkor összejön úgy négy hektó bor. Sajnos, tavaly bizony eléggé gyatra volt a termés. A mi szőlőnk egy völgyben terül el, ahova gyakran beül a köd, s még dél körül sem hajlandó felszállni. Tavaly valahogy több volt a ködös, nyirkos nap... S ha éppen nem a kertben vagy a szőlőben foglalatoskodom, akkor - seprűt készítek, vagy kosarat fonok. Csak úgy, időtöltésként. No meg valamicske anyagi kiegészítésként. Mert én egyszerűen nem tudok unatkozni. Mindig tennem kell valamit. De még visszatérve a szövetkezetünkhöz. Sajnos, több alkalmazottal éppen az a legnagyobb baj, hogy nem viszonyulnak szívvel ahhoz, amit csinálnak. Várják, mikor lesz már végre tízórai, ebéd, mikor lesz fájront. S persze, hogy mikor jön a fizetési nap. Szóval sokan csak amúgy muszájból dolgoznak. Ami egyáltalán nem vezethet jóra...“ Lejegyezte: Susla Béla Három ház és egy juhakol Juhász az egykori betyártanyán „Csárdapuszta! Valamikor betyárok tanyája...“ - írja Tőzsér Árpád egyik versében a Gömörpéterfala és Jeszte között található pusztáról. Valóban, a vidék idősebb lakóinak emlékezetében még ma is számos legenda él Vidrócziról, a híres betyárról, aki állítólag gyakran megfordult ezen a tájon és időnként a pusztára is betért, amely a nevével ellentétben soha nem volt fogadó. Az egyik ilyen legenda szerint a Csárdapuszta közelében vesztek össze a betyárok és végeztek saját emberei - Lörincz és Pintér - Vidróczi Marcival. (Balogh Béni könyve szerint a betyár holttestére 1873. február 8-án találtak rá a Nagybátony melletti Tiribesi puszta közelében.) Hogy a legendákban mennyi a valóság, azt ma már nehéz lenne eldönteni, az minden esetre igaz, hogy a puszta mögötti szűk völgyeket övező rengeteg biztos menedéket nyújthatott egykor a szegénylegényeknek. Maga a táj még betyárlegendák nélkül is romantikus. Erre ritkán fordul meg az ember, kivéve persze Katyi Gyulát, aki naponta végigtapossa a hosszú völgyeket, mert kilenc éve itt legelteti a jesztei szövetkezet juhnyáját.- Már kilencedik éve - ismétli a 34 éves pásztor és még egyszer utánaszámol. Pedig olyan mintha csak tegnapelőtt kerültem volna ide. Hogy repül az idő! Katyi Gyula Jesztén lakik, esténként távol a juhnyájtól - bizony sokszor felébred, fogja a botját, magához szólítja két társát - kutyáit, Fürgét és Lidát -, nyeregbe pattan és kikerekezik a pusztára. Modern betyárvilágot élünk, kell az óvatosság!- Kilenc év alatt három juhot loptak el és egy bárányt, de az utóbbi megkerült - mondja. - A juhokat akkor vitték el, amikor lakodalomba voltam, a tolvaj biztosra ment. A szelíd tekintetű, de erős fiatalember ereiben igazi pásztorvér csörgedezik. Gyermekéveiben a család istállójában mindig voltak állatok, de ö csak a juhokhoz vonzódott. Abból is volt bőven, nagyapja 60-70 darabot hajtott ki naponta legelni. Hatéves korában Gyula iskolanapokon minden délutánját, hétvégeken és a szünidőben minden napját a nyáj mellett töltötte. Aztán mégis autófényezőnek iratkozott be, de a gyakorlatot követő második iskolanapon búcsút intett a szakmának és beállt juhásznak.- Hivatalos szerződést kötöttem a gesztetei szövetkezettel és tizenhat évesen beálltam juhásznak - mondja. - Háromszáz darab anyajuhot bíztak rám, a fizetéssel meg voltam elégedve, de a szövetkezet is az én munkámmal. Ezt abból gondolom, hogy közben besoroztak, de katonának csak nem akartak elvinni. Később tudtam meg, hogy a szövetkezet vezetősége késleltette a behívót, mivel szükség volt rám. így huszonkét évesen szereltem le, visszakerültem a szövetkezethez és rövid időn belül új nyájat kaptam. Az egyik gesztetei pusztán lettem juhász, a falutól távol legeltettem a juhokat. Egy eső utáni napon, amint a nádas mellett hajtottam el a nyájat, a sűrűből egy farkas fejét láttam előbukkanni. Kétszer is megnéztem, mert a mi vidékünkön ilyen nagy ragadozók nincsenek. Ahogy távolodott a nyáj, a farkas úgy követett. Hol a juhokra tekintett, hol pedig rám, ki tudja miért, nem féltem akkor, hogy megtámad. Néha egészen közel jött hozzám, nyolc-tíz lépésre is megközelített. A pusztán két nyáj volt, este a látottakat elmeséltem a kollégámnak, aki csak nevetett rajtam. „Nagy kutyát láttál“ - mondta és legyintett. Egy másik eső utáni napon közel egymáshoz legeltettünk. Beszélgettünk, amikor újra megjelent a farkas. A faluban már ketten tanúsítottuk, hogy farkas járja a vidéket, de senki sem hitt nekünk. Később, amikor egy akolba hatolt be és száz juh pusztult el (a juhok szorosan egy sarokba szorultak és megfulladtak), még akkor is mindenki kutyára gyanakodott. Végül egy vadászaton Ajnácskő mellett puskavégre került, csak azután hitték el, hogy létezett a farkas. Gyulát aztán Gesztetéből áthelyezték Csárdapusztára. Ennek már kilenc éve, azóta járja a meredek hegyoldalakat, ballag végig a hosszú völgyön, amíg a nyáj eléri a legelőt. Gyulát már nem tudja lekötni a táj varázsa, a szeme hozzászokott a látványhoz, lába a sok gyalogláshoz. Nyája tavaly - a jesztei szövetkezet önállósulása után - megfogyatkozott, .fizetése ugyanúgy, mégsem szándékozik szakmát változtatni. Annak viszont örülne, ha megszaporodna az állománya, hogy fizetésnapon legalább há-' romezer koronát hazavihessen a családnak. FARKAS OTTÓ
