Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-19 / 116. szám
Szabad ÚJSÁG 1992. május 19. Ghymesesre hangoltan Jó hangulatot teremt a Ghymes A külföldi reklámszakemberek és menedzserek már réges-rég megcáfolták azt a mondást, hogy ,jó bornak nem kell cégér”. Igenis, épp a jó bornak kell és épp a legjobb cégér. Ez a Ghymes együttes legutóbbi, május 8-i pozsonyi bemutatóján jutott az eszembe, amelyen egy sor bosszantó apróság jelezte, hogy — legalábbis a nagy bemutatókon — elkellene végre valaki, aki mindenre odafigyelne, hogy semmi ne zavarja az előadás ünnepi jellegét. Kétségtelen: a Ghymes olyasmit produkál, ami feledtetni képes a rossz világítást, a problematikus erősítést, a kései kezdést, a programfüzetek hiányát, a suta összekötő szöveget, a zenészek viseltes farmernadrágját, a kissé fárasztó nonstop műsort, a gyermektánccsoport tagjainak fellépés utáni helykeresését, padsorok közti tanácstalan kószálását. Olyan zavaró momentumok ezek, amelyek jobb szervezéssel, egy kis odafigyeléssel elkerülhetők. És én szívem szerint rengeteg meghívót küldenék szét a Ghymes bemutatóira, s akkor nemcsak a tánccsoportban szereplő gyerekek szüleiből verbuválódna a közönség Prikler László felvétele nagy része, hanem eljönnének mások is, olyanok, akik még hírét sem hallották az együttesnek, de akik bizonyára ott lennének a legközelebbi koncertjükön is. Mert érdemes. Ennek a zenekarnak ugyanis senki mással össze nem téveszthető egyéni hangja és lelke van. A legkülönbözőbb tájegységek muzsikáját képes úgy átlényegíteni, „ghymesesre” hangolni-stilizálni, hogy mindig megmarad benne a népi muzsikálás lényege, fő esszenciája — az improvizatív jelleg. Mintha minden dallam ott, épp akkor, a játékosok pillanatnyi hangulatától függően formálódna. Ez az, amit nem lehet semmiféle kottából megtanulni, mert vagy érzi a muzsikus, vagy nem — középút nem létezik. S hogy a játékára jellemző spontán magábafeledkezés mögött mennyi tudatosság rejlik, csak az észleli, aki a kezdetektől figyelemmel kísérte az együttes útját. Ez az út rendkívül izgalmas eredményekhez vezetett. Muzsikája meghökkentő ötvözete az autentikus népi zenélésnek és az azt mintegy idézőjelbe tevő stilizáltságnak. Kiváló érzékkel vegyíti az új elemeket, effektusokat a hagyományossal — Eredményhirdetés következik! A Dunaszerdahelyen május 12—16-a között megrendezett XVII. Duna Menti Tavasz gyermekfesztiválra az idén 12 színjátszó csoport és 8 bábcsoport jutott el. A kiegyensúlyozott, jó színvonalú verseny után a bírálóbizottság végiilis a következő döntést hozta. Színjátszásért a két fődíj a nagymegyeri, illetve az almási alapiskolába vándorolt. A nagymegyeri Csigabiga színjátszó együttes A három gróffiú c. darabot adta elő, vezetőjük Bodnár Mária és Szalay Katalin, az almási gyerekek „Álmomban Karikaországban” c. előadását pedig Németh Zsuzsanna rendezte. Nívódíjat kapott a dunaszerdahelyi Ibolyáné Szabó Ildikó vezette Mókázók színjátszó csoport, a párkányi alapiskola Csángálók színjátszó csoportja, melyet Balta Jolán vezet és a Szalai Katalin vezette lévai Dömdödöm. A zsűri dicséretében részesült az alistáli Új Csipcsirip csoport. A bábjátszók közül a komáromi Napsugár (rendezőjük Szép Erzsébet) és a nagyszarvai Csibészek bábcsoport (vezetőjük Csépi Zsuzsanna) bizonyultak a legjobbaknak, így övék lett a két nívódíj. A fesztivál egész ideje alatt természetesen gyermekzsűri is dolgozott, s gyermekfesztiválról lévén szó, nem idegenkedve a dzsesszes elemektől sem —, miközben mindig pontosan tudja, hol a határ, meddig mehet el alkalmazásukban. Ez a stílus Berzsenyi szavaival jellemezhető: „Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,/ Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt.” Hogy a hagyományos hangzáshoz való ragaszkodás feladása milyen új színekkel képes gazdagítani produkcióját, arra jó példa a Tinódi Lantos Sebestyén „Seregek közt kik vagytok hadnagyok” kezdetű históriás énekének zárószakaszába beléptetett szaxofon. Ez a sokak számára talán megbotránkoztatóan „nem stílusos” hangszer markánsan felerősíti az amúgyis keleties, törökös hangzást, hatásosan fokozva a harci zaj illúzióját. Instrumentációs telitalálat. A közönség tapsából ítélve a bemutatón új „Ghymes-sláger” is született: az Ady Kis, karácsonyi énekére komponált dal bizonyára lesz olyan népszerű, mint a közkedvelt „Új esztendő”. Écsi Gyöngyinek, az együttes szólistájának tiszta, átszellemült, minden póztól-sallangtól mentes énekét most is öröm volt hallani. Hogy mennyire képes ráérezni a legkülönbözőbb stílusokra, ezt már a Montanaro-hangversenyen is tapasztalhattuk. Ugyanazt a provánszi dalt, amelyet akkor Montanaróékkal énekelt, nem sokkal később a rádióban alkalmam volt eredeti verzióban, autentikus előadásban hallani, bennem mégis az ő hangjával maradt meg. Csak így tovább, Ghymes! — mondhatnánk, ha az előadás minden mozzanata olyan lett volna, mint a színpadon elhangzott produkció. Jő lenne, ha a koncert szervezői is végre azt a színvonalat nyújtanák szervezésben-rendezésben, amit a Ghymes a zenében. VOJTEK KATALIN Felnőttként döntsünk! Ismét választások előtt állunk. Kicsit abszurdnak tűnik számomra ez a mondat, hiszen 1990 óta szinte mindennap döntenünk kell valakiről, valamiről, valami érdekében vagy ellen. Választottunk mozgalmat, pártot, képviselőket, iskolaigazgatót, önkormányzatot, polgármestert; vitatkoztunk kerek és sokszögletű asztalok körül, határoztunk utcanevekről, helységnévtáblákról, temetők és templomok sorsáról.. Vitázunk, szavazunk, véleményt mondunk. Megszokhattuk volna már azt is, hogy közben kisebb-nagyobb sebeket kaptunk, s hogy „toleráns” meg „liberális” politikai ellenfeleink bizony ellenségeink fegyvertárát is felhasználják pártpolitikai érdekeik védelmében. Mindez említést sem érdemelne, ha amatőrként politizálásra kényszerülve nem szólalna meg pedagógus-lelkiismeretem, nem szorulna össze a gyomrom az újabb parlamenti választások tétje miatt. Pedagógus vagyok, anya, sőt „Nagyi”, s mint ilyen, egyetlen döntésünket sem tudom másként nézni, mint az iskoláért aggódó tanító, az anyanyelvét féltő szülő, az unokája békés álmáért reszkető Nagyi szemével. Magyar tanítóként iszonyodom azoktól a hangoktól, melyek bizonytalanságot, bizalmatlanságot, közönyt igyekeznek ébreszteni az emberekben, mondván — úgysem lesz magyar képviselőnk a parlamentben, felesleges ebnenni választani, a szavazatok annyira megoszlanak majd, hogy egyik magyar mozgalom sem éri el a bűvös „küszöböt". Persze olyan vélemények is elhangzanak olykor, melyek szerint tulajdonképpen nem is baj, ha nem lesz magyar képviselő az SZNT-ben, a szövetségi gyűlésben — gondunkat viselik majd a demokratikus szlovák mozgalmak, pártok. Nos, én tartok az efféle gondoskodástól. A két év tapasztalatai sajnos nem sok jóval biztatnak. S mi köze mindennek az oktatásügyhöz?! Tételezzük fel, hogy magyar képviselők nélkül döntenek majd az oktatás nyelvéről, a nemzetiségi iskolahálózat fejlesztéséről vagy elsorvasztásáról, az óvodák fenntartásáról, magán és egyházi iskolák létrehozásának lehetőségeiről, kulturális és oktatási-nevelési intézményeink sorsáról. Lesz-e szlovák képviselő a parlamentben, aki szavazáskor, a mérleg nyelveként majd a mi javunkra dönt? Anyaként úgy adtam át gyermekeimnek őseim nyelvét, mint egyetlen kincsemet, megőrzésre szánt jussomat. Minden intő szó, mondóka, mese, népdal üzenetet hordoz: „Őrizz meg, adj tovább, szeress!” Már van egy nyelvtörvényünk, melynek szellemében egyes túlbuzgó „nyelvőrök” még a nevünket is elvennék. Hol a garancia, hogy magyar képviselők nélkül nem születik-e egy újabb, még korlátozóbb rendelet, megalázva, konyhába szorítva, végveszélybe sodorva nyelvünket?! Fel tudunk-e nevelni még egy nemzedéket Benedek Elek meséi, Weörös Sándor versei, Széchenyi és Kossuth szelleme, Bólyai géniusza, Deák Ferenc bölcsessége, Bartók zenéje nélkül? Lehet, hogy nagyszerű tudósokat, ügyes szakmebereket, élelmes vállalkozókat nevelünk gyermekeinkből, de anyanyelvűktől megfosztva, gyökértelenül sehova nem tartozva vergődnek majd a világban. S ha kicsi unokámat vezetem kézenfogva, biztos akarok lenni abban, hogy ott egy szeretettel, emberi melegséggel teli kis közösségbe érkezik, ahol nem fertőzik meg ártatlan lelkét gonosz, gyűlölködő felnőttek. Tudni akarom, hogy nem kérik rajta számon származását, nevét, nyelvét. Azt akarom, hogy az esti mese és a Jó éjszakát, Nagyi!” után békésen álmodjon anyukájáról, versenyautóiról, Micimackóról. Van-e gyermekük, unokájuk, édesanyjuk azoknak, akik felelőtlenül eltanácsolják barátaikat, ismerőseiket, olvasóikat az urnáktól? Tudatosítják-e, akik úgy döntenek, hogy „Döntsön helyettünk más” — mekkora lehetőséget dobnak el maguktól? Kin kérik majd számon tettük következményeit? Ha csak szimpátia vagy ellenszenv kinyilvánulásáról lenne szó: ám legyen! Most azonban más a tét! Minden ki nem mondott IGEN egy NEM-mel ér fel, minden le nem adott szavazat azok esélyét növeli, akik szeretnék útját állni a demokratikus jogállam létrehozásának, a népek, nemzetek megbékélésének; akik igyekeznek meggátolni a nemzeti és etnikai kisebbségben élő személyek egyéni és kollektív jogainak érvényesítését. DOLNÍK ERZSÉBET J Székelyföldön a Füleki Zsákszínház az ő véleményük mérvadó. Értékelésük szerint színjátszásban a párkányi Csángálók, bábjátszásban pedig a komáromi Napsugár együttesek előadása volt a legjobb. Az idén talán első ízben sikeredett valóban gyermekek kezébe valóvá a fesztiválújság, a Fürge Irka, hiszen a megjelent írások zömét „gyermekriporterek”, maguk a fesztiválon résztvevő gyerekek írták. Ebben a kis füzetben jelentették meg a Déli Hírlap által meghirdetett Napsugár gyermekírói pályázatra beérkezett legjobb verseket és prózákat is, s itt közölték a 10 legjobb pályázó nevét, akik egynapos utazást nyertek a bécsi Safari parkba. A nyertesek névsora versírásban így alakult: Nagy Gabriella (Padány), Ivanics Katalin (Losonc), Bőd Titanilla (Rimaszombat), Molnár Henrietta (Dunaszerdahely), Kovács Sándor (Mad), Tar Gábor (Dunaszerdahely), prózaífásban: Lukács Katalin (Kamocsa), Lehoczky Péter (Párkány), Bőd Titanilla (Rimaszombat) és Palcsó Krisztián (Losonc). Minden bábjátszó, színjátszó, vers- és prózaíró, illetve vers- és prózamondó gyereknek szívből gratulálunk, s reméljük a következő Duna Menti Tavaszra ugyanilyen alkotókedvvel jönnek majd el, hogy együtt örüljenek elért eredményeiknek és egymásnak. -cs-Az elmúlt napokban (1992. április 29-től május 4-ig) Romániában, Erdélyben vendégszerepeit a Füleki Zsákszínház. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a polgármesteri hivatal és a sepsiszentgyörgyi kulturális szervezetek, valamint az RMDSZ helyi szervezetének meghívására két alkalommal adták elő Schwajda György: A szent család című kétfelvonásos komédiáját Mázik István rendezésében. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Színház zsúfolásig megtelt nézőtere félórás tapsviharral köszönte meg a fülekiek produkcióját. A második előadásra Csernáton került sor, ugyancsak teltház előtt. A siker ott is fergeteges volt. A Füleki Záskszínház erdélyi tartózkodása alatt megismerkedett a Székelyföld nevezetességeivel, megtekintette a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, meglátogatta az európai viszonylatban is egyedülálló Csernáti Múzeumot, láthatta az erdélyi néprajzi emlékek tárgyi leltárát, ahol páratlan értékű szellemi kincs halmozódott fel az évtizedek során. Virágcsokrokat helyeztek el az 1848-as szabadságharc hőseinek emlékoszlopánál, Gábor Áron emléktáblájánál, megkoszorúzták Tamási Áron sírját, meglátogatták a Dusík Gábor zenéje az Új Színpadon kóródi és kalotaszegi népművészeket. Vendéglátóik kíséretében jártak a Bálványosvár romjainál, a Szent Anna tónál, megcsodálhatták Erdély nevezetességeit. Útjuk során megálltak Marosvásárhelyen, Kolozsvárott, tisztelegtek Mátyás király szobra előtt, megtekintették a klozsvári gótikus templomot (dómot). Jól eső érzés volt ezer kilométeres távolságot megtéve, még mindig magyar szót hallani... Fellépéseik során megismerkedtek a székely emberekkel, akiknek ragaszkodása és vendégszeretete felülmúlta a legmerészebb elképzeléseket is.-mi-A londoni tolvajnő Bevallom, elég ritkán járok szlovák színházba, s hogy az elmúlt hét szombat estéjén, engedve Thália csábításának, megnéztem a pozsonyi Új Színpad bemutató előadásában Georges Noveux A londoni tolvajnő (1959) című zenés vígjátékát, az elsősorban annak köszönhető, hogy megtudtam: Dusík Gábor, a volt Gravis együttes — és a gyerekek körében oly népszerű Sétálni ment három kalap című kazetta — zeneszerzője írta a darabban szereplő dalokat. Úgy tudom, ez az első ilyen jellegű próbálkozása Dusík Gábornak, ám zenéje a tapasztalatlanság ellenére is kitűnően illeszkedett a darabhoz. Dicséret illeti Hegedűs István hangszerelését is, valamint a dalszövegíró Kamii Peterajt, mert nekik köszönhetően kapott az előadás időről időre lendületet, töltődött meg élettel, s késztette tapsra, nevetésre a bemutató közönségét. Nem vagyok színházszakértő, csak egy önfeledt néző, aki értékelni tudta volna, ha a színészek egyéniségükkel, tehetségükkel, játékukkal hitelesen visszaadják a szerző gondolatait, s ha a rendezőnek is sikerült volna elhitetnie, hogy itt és most igazi tolvajok, szélhámosok szembesülnek saját lelkiismeretükkel, a javíthatatlanul becsületes, már-már bárgyúnak ható ellenlábasuknak köszönhetően. Ez azonban nem történt meg. A főszereplő, Oíga Solárová játékában, temperamentumában ugyan jelen volt a szenvedélyes londoni tolvaj nő minden hájjal megkent, ugyanakkor őszinte és szimpatikus személyisége, Ivan Romanőík a házasságszédelgő szerepében azonban nem volt annyira ellenállhatatlanul csábos, mint ahogy az egy szélhámostól elvárható lett volna. A darab rendezője, Ivan Krajíéek végül is hű maradt a szerző, Georges Noveux színpadra vitt életszemléletéhez: legyünk vidámak, mert az életet vehetjük tragikusan, de komolyan sohasem! V. Á.
