Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-01 / 78. szám

1992. április 1. Szabad ÚJSÁG r Kultúra 5 Vigyázva az ingoványon Beszélgetés Benda Kálmánnal Egy családba tartozó testvérként Van-e logikája a történelemnek? Milyen irányban haladunk tovább? Megmarad-e a nemzet karaktere? Ezekről a valamennyi­ünket érintő és érdeklő kérdésekről beszélgetett Aniszi Kálmán, az Új Magyarország munkatársa dr. Benda Kálmán történésszel, akit olvasóink is - számos könyve és a Magyar Rádióban hosszú­hosszú évek óta végzett történelmi ismeretterjesztő tevékenysége révén - régóta ismernek. ► Tarics Péter, Csehi Ágota és dr. Székely András Bertalan, a magyar miniszterelnöki hivatal főtanácsosa az előadás szünetében. A magyar kisebbség márciusa Szlovéniában A Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség meg­hívására 1992. március 14-15-én Csehi Ágota és Tarics Péter, a fiatal komáromi házaspár a szlovéniai magyar közösségnek mutatta be „Magyarságunk prózában és zenében“ című ünnepi előadóestjét. Előadásukat a lendvai (Lendava) várban adták elő, majd március 15-én ünnepi műsort adtak a nemzetiségileg vegyeslakta Lendva főterén, ahol a Csemadok Komáromi Területi Választmánya és az Együttélés komáromi járási szervezete nevé­ben megkoszorúzták Széchenyi István emléktábláját. Kétnapos szlovéniai tartózkodásukat a felvidéki és a szlovéniai magyarság közötti kapcsolatteremtés és kapcsolatépítés jellemezte. A szlovéniai magyarok hetilapja a Népújság „Hogy a következő ezer évben is magyar maradhasson a magyar“ címmel részletesen tudósított Csehi Ágota és Tarics Péter fellépéséről. Szúnyogh Sándor beszámolóját, amely jól érzékelteti az ünnepség egész atmoszféráját, az alábbiakban közöljük.- Azt hiszem, hogy a történelemnek feltétlenül van logikája, még akkor is, ha ezt nem mindig ismerjük fel. A tör­ténetírásban erre vonatkozóan külön­böző elméletek voltak. A legutolsó, amely még mindannyiunk emlékeze­tében él, a gazdasági törvények meg­határozó jellegére épitett. E felfogás értelmében az embernek vajmi kevés beleszólnivalója volt az események alakulásába, inkább szenvedő alanya, semmint formálója volt a történelem­nek. Ez volt a a történelemszemlélet, amely - mondhatni - kilúgozta az embert a históriából.- Korábban, a múlt század első felében, a magyar történetírásban - és az egyetemesben is - a szabad­ságeszme volt az a tényező, melyet a történelem elörelend(tőjének tekin­tettek, hozzátéve, hogy ezt viszont az ember teremti meg. Itt talán a másik véglet érvényesült, az a felfogás, hogy az emberi akarat korlátlanul irányíthat­ja az eseményeket, melyek alakulásá­ba gazdasági tényezők kevésbé szól­nak bele. Én azt hiszem, hogy az a történelmi folyamat, amely itt az utóbbi években, évtizedekben egyre körvonalazhatób­­ban érvényesül, az emberi jogok kitel­jesedése irányába tart, amelyek ter­mészetesen nemcsak az egyéni, ha­nem a közösségi jogokat is magukba foglalják. Ennek a folyamatnak a gyö­kerei visszanyúlnak az elmúlt száza­dokba. Hiszen nyilvánvaló, hogy ami­kor a francia forradalom nyomán meg­szűntek a társadalmat megosztó kü­lönböző kiváltságok, az is egy lépés volt az emberi jogok kiterjesztésének az útján. Napjainkban ez már nem­csak az állampolgári jogok azonossá­gra vonatkozik, hanem a vallási, etni­kai közösségek kisebbségi jogainak az érvényesülésére is.- A totalitárius társadalmak össze­omlása felszabadítóan hatott embe­rekre, akik viszont most különös hely­zetbe kerültek.- Mert a régi modellről kiderült, hogy hasznavehetetlen, rossz, az új modell pedig még nincs kidolgozva, így a keresgélés, tájékozódás jellemzi leginkább a mai közép- és kelet-euró­pai társadalmakat. Az elmúlt évtizedek gyakorlata, amely lehetetlenné tette az egyéneknek és a közösségeknek, hogy beleszóljanak a maguk sorsának az alakulásába, amikor is mindent egy központból rendeltek el és irányítottak, meggátolta az embereket az önálló gondolkodásban és leszoktatta őket arról, hogy maguk alakítsák ki a szá­mukra járható utat. Az a bizonytalan­ság, amely most a közép- és kelet­európai térség államaiban - így ná­lunk is - észlelhető, szerintem abból fakad, hogy újra meg kell tanulnunk beleszólni a magunk sorsába. Ehhez bizonyos felkészültség szükséges, az, hogy komolyan átgondoljuk a helyze­tünket és problémáinkat. Úgy vélem: most érkeztünk el oda, hogy lehetősé­geinkkel megismerkedve, közösen ki­jelöljük azt az utat, amelyen haladni kívánunk.- Merre vezet ez az út?- Az egyéni és a közösségi sza­badságjogok megteremtése és kitelje­sedése irányába.- Megvannak ennek a külső feltéte­lei? Mert az szinte bizonyos, hogy a szubjektív feltételek adottak, hisz nagyon szeretnénk végre emberi mó­don élni. Ám, miközben ezt sóvárog­juk, egyre bizonytalanabbá válik körü­löttünk a világ.-A történész nem bocsátkozhat jóslásokba, nem lát a jövőbe, de per­sze bennem is felmerülnek ezek a gondolatok. A kis országok és a kis nemzetek csak ritkán tehették azt, amit szerettek volna; többnyire azt kellett tenniük, ami az adott nagyhatal­mú környezetben számukra lehetsé­ges volt. Számos vonatkozásban ez ma is így van. Ugyanakkor úgy vélem, régen nem volt olyan kedvező lehető­ség arra, hogy a magyarság és Ma­gyarország a maga útját próbálja ki­alakítani, mint ma, ha egyáltalán volt ilyen lehetőség számunkra az újkori történelemben. Persze az is igaz, hogy a környezetünkben lévő erővi­szonyok bizonytalansága, az eddigi államalakulatok szétesése, a különbö­ző nacionalizmusok komoly veszélyt jelentenek. A nemzetiségi ellentétek, amelyek most számos szomszédos és távolabbi országban oly sok keserűsé­get okoznak az embereknek, valami­kor nálunk is megvoltak. Ezt a „beteg­séget" azonban nekik is ki kell nőniük, és én bízom benne, hogy ez meg is történik. Bizonyos megnyugvást je­lent, hogy a világhatalmak ma már egyre inkább együtt munkálkodnak az emberiség egészére kiterjedő békes­ségen, belátva, hogy az ő nagyhatalmi helyzetük is csak békés körülmények közt teljesedhet ki. így hát azt is mond­hatnám, optimista vagyok: bízom ben­ne, hogy e történelmi tájon élő népek - előbb vagy utóbb - túl lesznek a nehézségeken. Ha nem, az tragédi­át fog jelenteni.- Úgy gondolja tehát, hogy forduló­ponthoz érkezett a történelem, befel­legzett az erőszaknak? Hogy a nyers erő helyett a politikai bölcsesség fog győzedelmeskedni a ,,fegyverek kriti­kája“ felett?- Igen, reménykedhetünk abban, hogy a politikában mindinkább a józan belátáson alapuló ráhatás fog érvé­nyesülni a fegyveres „megoldással“ szemben.- Említene egy-két biztató jelet?- Biztató jelnek érzem például azt, hogy a világhatalmak a súlyos problémák megoldására nem egyéni utakat választanak. Biztató jelnek lá­tom továbbá, hogy egyre határozot­tabban erősödik az az európai, sót világközösség, amelytől el lehet ugyan határolódni, de ez óhatatlanul az önki­rekesztést jelentené és elmaradottsá­got vonna maga után. A világ ma már túl van azon a fejlődési fokon, hogy a külön kis nemzeti gazdaságok egy­­maguk megállhatnak a lábukon. Aki kirekeszti magát a nagy közösségből, az gazdaságilag lehetetlen helyzetbe kerül. Ez elöbb-utóbb azokat is kény­szeríteni fogja, akik ma még nem akarnak a közösség átlagosan elfoga­dott normáihoz igazodni. Én ebből a belső - és nem a fegyvereken nyug­vó - kényszerítő erőben bizakodom a leginkább.- A világban észlelhető integrációs törekvések nem járnak-e azzal a ve­széllyel, hogy elhomályosítják a nem­zeti karaktereket?- Az, hogy néhány száz vagy ezer év múlva hogyan alakul az emberiség története, az egyelőre beláthatatlan. Az utóbbi fél évszázad azonban azt mutatja, hogy az a jóslat, amely sze­rint elöbb-utóbb eltűnnek a nemzeti sajátosságok, s még előbb megszűn­nek a kisebbségi közösségek, nem vált be. Sót, épp az ellenkezője történt - szerencsére. Mert a sokszínűség, ami a nyelvben, etnikumban, kultúrá­ban itt Európában élő valóság, olyan érték, amely mindenképpen előre visz, tehát nem szabad lemondani róla. Ta­núi vagyunk annak, hogy olyan etni­kai, nyelvi és kulturális közösségek emelik fel a fejüket, amelyekről azt hitték, régen eltűntek, beolvadtak (baszkok, bretonok stb ). Ezek a ki­sebbségi közösségek a saját hagyo­mányaikat, nyelvüket, öntudatukat, kultúrájukat élesztve-keresve, a sok­színűséget gazdagítják. Nyilvánvaló, hogy egy majdan megvalósuló euró­pai közösségben bizonyos - eleddig nemzetinek tartott - államjogi, politikai különbségek el fognak halványulni, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kultúráknak is el kell halványulniuk. Ma már azt is tudjuk, nem válunk idegenebbé magyar nyelvünk és kul­túránk iránt. Ellenkezőleg, erősebbé válik a kötődésünk, mert tisztábban látjuk nyelvünk és kultúránk sajátos­ságait és értékeit.- Magyarország, a magyarság szá­mára a kisebbség immár hetven éve realitás. Az anyaország mit tud tenni érettük?- Magyarországnak felelőssége és kötelességei vannak irányukban éppen úgy, mint ahogy az egy családba tar­tozó testvéreknek is vannak köteles­ségeik egymás iránt. Nekünk segíte­nünk kell a kisebbségbe került magya­rokat abban, hogy kultúrájukat, nyel­vüket, hagyományaikat és közösségi életüket minél teljesebben megőrizzék és lehetőleg kiteljesítsék. - Hogyan tudunk segíteni rajtuk? A megbeszé­lés, a megegyezés, a kölcsönös érde­kek alapján. Ha megteremtjük a felté­teleit, hogy azok a magyarok, akik más országokban élnek - ha úgy látják jónak -, ide járhassanak iskolá­ba, szabadon érintkezhessenek a ma­gyarországi magyar kultúrával, hiszen a magyar műveltség központja mégis­csak Magyarország. Mindnyájunknak jogunk, sőt kötelességünk a nyelvben, a kultúrában, etnikumban hozzánk tar­tozókat segíteni. Ugyanakkor köteles­ségünk az is, hogy előmozdítsuk a ná­lunk élő kisebbségek közösségi jogai­nak az érvényesülését.- Ha jól értem, ön a körülöttünk lévő földrajzi határok légiesítését és az előítéletek leküzdését egyaránt fontosnak tartja?- Valamikor - mondjuk az 1500-as években - az emberek között a fő választóvonalat a vallás, valamelyik egyházhoz való tartozás jelentette. Ez fölötte állt az etnikai, nyelvi különbsé­geknek. A liberalizmus korában a val­lási ellentét szinte eltűnt: mindenki olyan egyházhoz tartozónak vallotta magát, amilyenhez akarta, s ennek nem voltak következményei. Bízom abban, hogy talán már a mi nemzedé­künk életében, de a következőében bizonyosan bekövetkezik az, hogy bár­ki vallhatja magát bármely etnikai kö­zösséghez tartozónak anélkül, hogy ez hátrányt jelentene állampolgári jogai­ban vagy egyebekben. ANISZI KÁLMÁN Március 15-e előestéjén a lend­vai várgaléria helyiségeiben érde­kes nyüzsgésnek lehettünk szem­tanúi. A lendvai és a környékbeli polgárok gyűltek össze, hogy megemlékezzenek március 15- röl, a magyar szabadságharc év­fordulójáról. Az ünnepi műsor elő­adóművészei Csehi Ágota, zon­goraművész és Tarics Péter elő­adóművész voltak. A szívet me­lengető előadóestet Tarics Péter a következő szavakkal indította: »Egy arcot látok valahol ma­gamban. Egy ősöm emberarca épült ki bennem, s épül holtomig. Hallgat. S mi mindent mond a hallgatása. Lehet, hogy mindezt nem gondolta, s hogy ha gondolta is, hát máshogyan gondolta. De én így hallom, én így képzelem! Politikai hivatásunk a követke­ző: tudatunk és létünk legfonto­sabb eleme a hazaszeretet, a ha­­zafiság, szülőföldünk és népünk igaz, önzetlen, áldozatokat is vál­laló szeretete. Az igazi patriotiz­mus lehet csupán alappillére an­nak, hogy becsületes magyarként élhessünk ezen a földgolyón. Mű­vészetünk oltárán is ebben a szel­lemben áldozunk...« Csehi Ágota fürge ujjai nyomán Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Bar­tók Béla csodálatos mesterségbe­li tudással megalkotott, szívbe­­markoló akkordjai csendültek fel. Virtuóz játéka nyomán felszisz­­szentek a lendvai vár évszázados falai és ereinkben furcsa, lelket melengető bizsergés keletkezett. A zene, a zene, a zene, csak a zene és a szép ízes magyar szó... Ady Endre, József Attila, Petőfi Sándor, Illyés Gyula, Kosz­tolányi Dezső, Márai Sándor, Sütő András, R. Bihari Sándor, Székely János és Gyóni Géza prózai re-A Széchenyi-emléktábla Lendva főterén mekművei és versei szóltak hoz­zánk Tarics Péter tolmácsolá­sában. Megállt az idő, néhány pillanat­ra ott lebegett a várteremben az emberek feje fölött a néma csend, mintegy intermezzoként... Meg­állt az idő, hogy tisztelegjen a márciusi ifjak, a délvidéki mene­kültek, a felvidéki elnyomottak, a földönfutókká tett baranyai ma­gyarok előtt... Azok előtt, akik száműzetésben magukkal vitték a magyarságtudat, az anyanyelv­­megörzés hitét. E mai márciusi hitvallásunk szerint »Magyarnak lenni bizonyos értelemben világ­nézet. Bárhol él is a magyar, bár­milyen nehéz időszak elé néz, aki igazi magyar, segít népének, kiáll mellette. Hogy a következő ezer évben is magyar maradhasson a magyar...« A lendvai közönség örökre szí­vébe zárta Csehi Ágotát és Tarics Pétert.

Next

/
Oldalképek
Tartalom