Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-23 / 96. szám
6 Szabad ÚJSÁG 1992. április 23. Osztozom a mindennapi fenyegetettségben Rémképünk a romániai magyarság megsemmisülése A magyar Parlament ez év március 15-én is a magyar szellemi élet kiválóságainak találkozóhelyéül szolgált, ekkor adták át ugyanis a Kossuth-dQakat A kitüntetettek között volt §ütő András jró, akivel Frigyesy Ágnes, az Új Magyarország munkatársa ez alkalomból egy interjút készített — Ön két nappal a díjátadás előtt még nem kapott hivatalos értesítést Miért? — A nem magyar állampolgárok díjazásának bizonyára külügyi jellegű szabálya is van. Gondolom, valamiféle bürokratikus késedelem folytán támadt átmeneti bizonytalanság: lesz-e jóváhagyás, pontosabban: tudomásulvétel? így már-már az utolsó napon indulhattam el Budapestre. — Herder-díj után mit jelent most a Kossuth-díj? — A Herder-díjat 1979-ben kaptam. Díjazásom nem választható el a hetvenes évek elejétől folyamatosan végzett népszerűsítő munkától, melyet a Bécsben élő és alkotó Szépfalusi István és felesége, Márta, valanjint a Bázelben működő Szőlőssy Árpád és barátaik végeztek az erdélyi magyar irodalom nyugati népszerűsítése érdekében. A román belügy személyemmel foglalkozó tisztjei akkor azt mondták: a Herder-díjat a CIA adatta nekem, hogy viszonzásul kémkedjem majd nekik. Hogy segítségére legyek Szépfalusi Istvánnak, akit ugyancsak ilyen-amolyan, veszedelmes ügynöknek neveztek. Bizonyíték? Hát az, hogy minden valamirevaló erdélyi írót, költőt, meg más műfajban alkotó magyart rendre meghívott bécsi vendégszereplésre. Nos, a Herder-díj ügyében az illetékesek ugyancsak értesítették a román külügyminisztériumot. A válasz így szólt: boldogan fogadják a hírt, de aprócska módosító javaslatuk van: adják másnak, például X. jeles bukaresti román írónak. A Herder-kuratórium azonban kitartott szándéka mellett. A román külügy is. Atyaisteni ősrégi módszerüket alkalmazták: a halogatás taktikáját. Ennek lényege, hogy a mindenkori kényes ügyek olyanok, mint a szamaragoló török. Ha föltűnik a láthatáron, várni kell a vélekedéssel. Nem szabad sietni, mivel egy idő után törvényszerű a változás. „Kimúlhatja török, vagy kimúlik a szamár.” így néztek rám is. Nem történt kimúlás. Ezzel szemben Szépfalusi Pista fölhívott s közölte: „A döntés megtörtént, ülj vonatra mihamarabb, ne törődj a felsőbb jóváhagyókkal!” így vettem át Bécsben román hatósági engedély nélkül a Herder-díjat. Ehhez képest a Kossuth-dfj históriája már nem galibás történet. Örülök, hogy mindinkább tapasztalhatjuk egy határozott szemléletváltás jeleit. Annak bizonyítékait, miszerint a romániai magyar irodalom az összmagyar irodalom szerves részeként kerülhet egységes kritikai mérce alá. Föl kell számolnunk a Trianon után bekövetkezett szétesettség szellemi következményeit. — Tőkés László veszélyeztetettségéről tudunk. Ön most mennyire él veszélyeztetettségben? — Tőkés László ellen a legsötétebb balkáni jellegű román sajtóhadjárat és parlamenti uszítás zajlik. Az is tény, hogy titkosan működő terroristák vérdíjat tűztek ki fejére. Az illetékes román hatóságok ezt komolytatlannak, alaptalannak minősítették. Mi mást várhattunk volna részükről. Azok, akik pánikszerű, országos körözést rendelnek el, valahányszor egy-egy óvodás gyermek lepisikálja Avram láncú lovasszobrának talapzatát, nyilván hidegvérrel és „kulturáltan” legyintenek, ha Tőkés Lászlót fenyegetik meg halállal, és gyermekeinek megfojtását ígérik — írásos közleményekben. Ami pedig engem illet: ugyanazok fenekednek ellenem is, akik Tőkés ellen. Azok, akik 1990 márciusában a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot megszervezték, legyilkolásomat fejszés banditáknak feladatul szabták meg, mai napig is személyem ellen uszító cikkeket közölnek a helyi román napilapban s a fasiszta román sajtó más kiadványaiban. Kérdés, hogy a szóbeli uszítást mikor kapcsolják majd össze a fejszés tettlegességgel. A mindennapi fenyegetettségben osztozom persze mindazokkal, akik ma szembeszegülnek a Ceausescu-diktatúrából örökölt paranoid román nacionalizmussal. Köztük található már jó néhány román demokrata is. Két nevet említek most, a legismertebbeket: Mircea Dinescu és Smaranda Enache. — Milyen veszély fenyegeti az Erdélyben élő magyarságot? — A diktatúra ólomketrecében az a veszély fenyegetett, hogy elveszítjük a nyelvünket. Az államilag szervezett erőszakos asszimiláció malmai eredményesen működtek. A főfő Beolvasztó Mester időnként fölmérést készíttetett Erdély metamorfózisáról. írnokai ilyen mondatokban lelkesedtek ajelenség láttán: „A román nemzet újból bizonyítja — közismert — nagylelkűségét és rendkívüli kulturáltságát azzal, hogy magába fogadja a nemzeti kisebbségeket, nyelvét, hagyományait megosztja velük.” 1989-ben a romániai magyarság diákifjúságának kb. 80 százaléka már egyetlen tantárgyat sem tanulhatott az anyanyelvén. E katasztrofális helyzet azóta csak részben javult. Kolozsvár új vatrás (sovén és paranoiás) polgármestere máris elkezdte a város tanügyi „korrigájását” Ceausescu szellemében. Ám nem ez a legfőbb veszély. Fenyegető rémünk nem az asszimiláció, hanem a romániai magyarság teljes megsemmisülése. Az elvándorlás. A kimenekülés. A zsidóság és német lakosság tragikus példájának beteljesülése mirajtunk is. Aki ezt pesszimizmusnak tartja: nem tudja, mi történik ma Romániában. Nem is igen tudhatja. A kivándorlás nem látványos folyamat. Olyan, mint a belső vérzés. Statisztikát róla senki sem tesz közzé a sajtóban. Az RMDSZ országos vezető köreiben pedig doktriner jellegű platformok és személyi ambíciók vitatásával jelzi, hogy számos tagja a magyarországi politikai körökből ihletődik, nem pedig az itthoni valóság követelményeiből. Föltűntek már Erdélyben is az egységtől az ún. populizmustól, a szervezett cselekvéstől rettegő szalonpolitológusok arrogáns csoportjai. A blabla és a tohuvabohu hangzavarával igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy újat képviselnek a közéletben. Holott csak azt próbálják rejtegetni, hogy nem mernek szembeszállni a fokozódó román nacionalizmussal. Némelykor Kádár idejéből való politikai jelszavakat hangoztatnak, mint pl.: „A nacionalizmus dolgában ki-ki seperjen a maga háza előtt.” Ezzel ugyanis minden ellenállás nélkül adjuk föl hadállásainkat. És természetesen elismerjük, hogy pl. az önálló Bolyai Egyetem követelése: nacionalista jellegű szeparatizmus. De hadd ne soroljam. Hanem inkább azt hangsúlyoznám, hogy amennybien az RMDSZ III. kongresszusa a másodikhoz fog hasonlítani, akkor elmondhatjuk: újabb kudarcot szenvedtünk. Adja Isten, hogy ez ne következzék be! Abban reménykedem, hogy az RMDSZ félmilliós tagsága rendre fölfigyel arra, hogy nélküle, a tömegek küzdelme nélkül kisebbségi jogokat nem lehet kivívni. Arra is rájön, hogy az egységes fellépéstől divatosan rettegő kávéházi teoretikusok fecsegéseivel Romániában, konkrét társadalmi-politikai viszonyaink között nem lehet semmire sem jutni. És ha rájön: jobban megnézi, kik lesznek küldöttei az RMDSZ III. kongresszusán. — Tud-e dolgozni ebben a drámai helyzetben? — Igyekszem befejezni egyet és mást. Erről azonban nem óhajtok most beszélni. Az elkészült munkák majd beszélnek helyettem is. Ha mostani állapotomban egyáltalán képes leszek valamit is befejezni. Közlemény Szombathy Viktor-emlékestre •kerül sor 1992. április 24-én, pénteken délután 18 órakor a Hadtörténeti Múzeum színház termében. (Budapest, Várnegyed, Tóth Árpád sétány. Megközelíthető a 16-os várbusszal a Bécsi kapu tér felől.) Az emlékestet dr. Szy Rezső művészeti író nyitja meg. A műsorban fellép Szvorák Katalin népdalénekes, valamint a komáromi Jókai Színház művészei: Boráros Imre, Dráfi Mátyás, Kovács Ildikó és Varsányi Mária. A műsort Kulcsár Katalin szerkesztette. ^ Rendezte: Selmeczi Elek Nem feltépni, gyógyítani kell a sebet A Beszélgetés a Román írószövetség elnökével Amikor elbúcsúztunk tőle, utánunk szólt: ne adjanak ki vatrás kémnek, de az ellenkezőjének se! Rossz emlékek kísértik Mircea Dinescut, a Román írószövetség elnökét? Ákit Sütő András is igazi, román demokratának tart, s aki a közelmúltban együttműködési szerződést írt alá Jókai Annával, a Magyar írószövetség elnökével. Hogy érzi magát Magyarországon? — kérdeztük. Kelet-Európábán a művészek nem érezhetik igazán jól magukat. Ha arra gondolok, hogy Romániában időnként azt írják: magyar kém vagyok, akkor itt Budapesten az lenne a természetes, hogy román kémnek érezzem magam. — Ön hogyan értékeli, hogy a két írószövetség együttműködési szerződést ír alá? — Az az érzésem, aki művész, az valamiképpen Don Quihote is. Tavaly azzal próbálkoztunk, hogy a román és a magyar értelmiségiek találkozóját összehozzuk. Törjük fel a jeget, olvasszuk fel a politikai előítéleteket, amik a két ország között falat építettek! De úgy látom, a történelem huncutabb, álnokabb mint a valóság. Nehezen sikerül kijavítani azt, amit a politikusok elrontanak. Kétségbeesve figyeljük a politikai helyzetet. Ez egyesít bennünket. Azért jöttünk Budapestre, hogy a szerződést aláírjuk. Csakhogy most minket nem a román kormány küldött és nem a politikai és kulturális demagógia vezet bennünket. Az írok legalább felhagyhatnának az előítéletekkel. így kialakulhatna egy kelet-európai közösség, ami ezt a földrészt visszakapcsolhatná Európához. Románia nem győzhet se traktorokkal, se kocsikkal, se komputerekkel a világpiacon. Úgy látszik, Magyarország sem. De ahogy a magyar, úgy a román kultúra is európai szintű, és ez egy lehetőség, hogy a kultúrán, a kulturális kapcsolatokon keresztül szabaduljunk meg azoktól a gátlásoktól, amik elválasztanak Európától. — Ön szerint az 1989-es változások óta mennyiben változott meg a román és magyar művészek közötti kapcsolat? — Fel kell figyelni arra, hogy a diktatúra ideje alatt is számos fontos magyar és román író között létezett igazi barátság; teljesen függetlenül a hivatalos propagandától. Természetesen Ceausescu ideje alatt a nacionalizmust — mint fegyvert, mint eszközt — felhasználták arra, hogy eltereljék a nép figyelmét. Ugyanolyan baráti kapcsolatok maradtak, mint voltak. Azok az írók, akik Ceausescu alatt nacionalisták voltak, most is azok. A decemberi forradalom csoda volt. De mint minden csoda, nem tarthatott tovább három napnál. Sajnos, egy ilyen utcafelkelés nem tud gyökereiben megváltoztatni egy társadalmat. Amíg nem beszélhetünk az emberek szellemiségében történő forradalomról, addig Romániában sem beszélhetünk igazi forradalomról — Miben látja a megoldást? — A mi régiónkban az irodalom egyik fontos szerepe, hogy a lakosság szellemiségét felébressze. Az utóbbi időkben allergiás vagyok a politikusokra. Azt hiszem, nemcsak Romániában, hanem egész Kelet-Európábán olyan vezetőkre lenne szükség, akik nem feltépni, hanem gyógyítani tudnák a sebeket. Szerintem a kelet-európai politikusok bebizonyították, hogy nem képesek orvosolni a bajokat. Sőt, azt mondanám, tőlük terjed a fertőzés. Ha Kelet-Európát egységben figyeljük, azt tapasztalhatjuk: magas a láza, kevés az orvos. — Mostanában milyen problémák izgatják? — Meg vagyok győződve arról, hogy maga a hatalom szerkezete: a gonoszság, a rossz magját magában tartalmazza. A kommunista hatalom, ami negyven évig uralkodott, nem tűnt — nem is tűnhetett — el egy éjszaka alatt. A sárkánynak több fejét levágták, de — tudjuk a meséből — egy éjszaka alatt újranöveszti. Romániában a nagy kommunisták antikommunisták lettek. A szekunak megváltoztatták a nevét, most inkább az amerikai CLA-hoz szeretne hasonlítani. Valójában azonban ugyanazokról az emberekről van szó. A decemberi megmozdulás nem szülhetett egy éjszaka alatt angyalokat. Az írók, művészek feladata lesz, hogy helytálljanak az első vonalban. Nem úgy, hogy lőjenek — hanem adják meg a vészjelet és érzékeltessék mindenkivel: mekkora a szociális és morális veszély. FRIGYESY ÁGNES Tőkés László a kisebbségekről Táborba a vezetőikkel? A kisebbségeknek nemcsak a békés egymás mellett élésre, hanem sokkal inkább a békés egymásért élésre van szükségük. Az előbbi a tolerancia és türelem útja, az utóbbi pedig a megbékélésnek és egymás befogadásának az útja — jelentette ki Tőkés László, az Európai Protenstáns Nagygyűlés pénteki sajtótájékoztatóján. A nagyváradi református püspök hangsúlyozta: nagyon fontosnak tartja, hogy a protestáns találkozón külön bizottság foglalkozik a kisebbségek problémáival. Tőkés László példákat említve a romániai politikai állapotokról elmondta: nemrég a román ortodox egyház egyik vezetője Luthert és Kálvint szektavezetőnek bélyegezte, illetve szenátorok már felvetették olyan táborok építésének ötletét, ahol a „belső ellenség” irányítóit különíthetnék el. A püspök nehezményezte, hogy a román elnök, a kormány és az ortodox egyház vezetői még egyetlen esetben sem foglaltak állást a magyarságot érő támadások ellen. Hozzátette: a világnak ugyanolyan érzékenységgel kellene figyelnie a kelet-európai kisebbségek sorsát, ahogy az antiszemitizmus, az apartheid és a harmadik világban tapasztalt emberi szabadságjogok megsértése ellen fellépnek. Tőkés László hangoztatta: a kisebbségek problémája nem lehet egy ország belügye. A nagyváradi püspök előterjesztéssel fordult az Európai Protestáns Nagygyűlés szövegező bizottságához a nemzeti és vallási kisebbségek ügyében. A dokumentum aláhúzza: „eljött az ideje annak, hogy az ökomenikus mozgalom, a tagegyházak ne elégedjenek meg általánosságokkal, az emberi jogok szokványos védelmével, hanem a kollektív kisebbségi jogok ügyében is alakítsák ki egyértelmű, határozott álláspontjukat, hatékony politikájukat — különös tekintettel a sajátos közép-kelet-európai nacionalizmusra”. A püspök szerint: „A kisebbségi kérdés olyan világproblémává nőtte ki magát, mely súlyban és jelentőségében csupán az emberi jogok egyetemes kérdéséhez hasonlítható”. Tőkés László előterjesztésében kifejti: az egyházaknak elsőrendű feladatuknak kell tekinteniük a nemzeti megbékélés érdekében végzett közszolgálatot. Hegedűs Lóránt református püspök a sajtó képviselőinek elmondta: az eljövendő közös Európa-házban csak a patriotizmus alapján élhetünk. Véleménye szerint: a magyarok a történelem egyik legkeményebb ütközőzónájában élnek, számunkra élet-halál kérdés, hogy a térségben a nacionalizmus patriotizmussá alakuljon át.
