Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
5 1992. április 18. Szabad ÚJSÁG Miért beteg a magyar tanszék? Móricz Zsigmond 54 évvel ezelőtt vetette papírra a fenti sorokat, s a helyzet azóta csak annyiban változott, hogy a diákokban immár nem az érettségi vizsga hagy ilyen kitörölhetetlen nyomokat, hanem az egyetem. Épp az a felsőoktatási intézmény, amelyet a régi korok diákjai az alma mater (latin: tápláló anya) megnevezéssel illettek, mert illethettek, hiszen választott mestereik követői voltak, s szellemileg, erkölcsileg kötődhettek az egyetemükhöz. Országunkban néhány évtizedes következetes munkával azonban sikerült elérni, hogy az egyetem is „iskola“ legyen, ahol szigorú főnök (tanár) és beosztott (diák) viszony uralkodott, ahová nem a tudás, hanem a „papír“ megszerzésének céljából jártak az emberek. Kevés olyan tanár akadt, aki képes volt személyiségének erejével feloldani ezt az elfajult állapotot. Nem lehet a véletlen műve, hogy ’89 novemberében épp az egyetemi ifjúság volt a legradikálisabb, hogy épp ők mondtak először nemet az iskolapadban is érzékelhető diktatúrának. A pozsonyi Komensky Egyetem és a liberális szellem szintén távol álltak egymástól, s ez alól a Bölcsészkar magyar tanszéke sem volt kivétel. Lévén az egyetlen hely Szlovákiában, ahol a magyar nyelvet és irodalmat egyetemi szinten lehetett tanulni, humán értelmiségünk jelentős hányada választotta alma materéül ezt a tanszéket. Hogy a legtöbben mégsem azt kapták, amit vártak, annak számos oka van. Mindenesetre tény, hogy az intoleráns képzésnek köszönhetően intoleráns pedagógusok nevelődtek, s kialakult egy ördögi kör, amely szinte kiheverhetetlen nyomokat hagyott egész iskolarendszerünkön. Milyen volt? Mindezek után érthető, hogy az itt élő magyarság, de főleg a magyar tanszékre túlzott elvárásokkal jelentkezők zöme indokolatlanul fetisizálta ezt az intézményt, s bekerülvén csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy ez az egyetem bizony nem az az EGYETEM, amit a szellemi élet műhelyének, „tápláló anyának" lehetett volna tekinteni. Az elmúlt hetekben több korábban végzett magyarszakossal beszélgettem arról, hogyan emlékeznek vissza a tanszék szellemiségére, mit jelentettek számukra az egyetemi évek. A válaszok összesítéséből a következő - nem éppen szívderítő- végeredmény született: a magyar tanszék szinte mindannyiuk számára csalódás volt. Utólag is úgy emlékeznek rá vissza, hogy oda gyomorideggel kopogtattak be, a tanároknak nem az volt a fő céljuk, hogy a diákot „maguk mellé emeljék“, hanem hogy bebizonyítsák neki: semmit sem tud. Eluralkodott közöttük az a nézet, hogy a magyar tanszékre olyanok jelentkeztek, akiket más egyetemekre nem vettek volna fel, s ezt éreztették a diákokkal. Nem csoda, hogy oda kötelező jelleggel járt az ember, s örült, amikor végre kézhez kapta a diplomáját- eszébe sem jutott hát visszajárni tanácsért, útmutatásért. Az volt a jó diák, a leendő jó pedagógus, aki bebiflázta a leíró nyelvtant, nyelvtörténetet... Virágzott és elismerésben részesült a középszer, sőt, ez volt az eszménykép is! Kemény szavak... De lássunk néhány konkrét véleményt: Nagy Ildikó: Az érzéseim és emlékeim vegyesek. Egyrészt kellemesek, mert életem legszebb öt évét töltöttem ott el. Akkor még Turczel tanár úr volt a tanszékvezető, s az ó idejében még családias légkör uralkodott a tanszéken. Másrészt így visszatekintve hiányolom, hogy tudományos pályára nem állítottak rá bennünket. Megtanítottak egy kicsit tájékozódni az irodalomban, a nyelvészetben, de - talán emberhiány, talán más okok miatt- nem tanítottak meg komolyabban elmélyülni semmiben sem. Szerintem ennek a következménye a mai hely»Egy háborús rokkanttal találkoztam, aki azt mondta: „Számos sturmban voltam jelen, hosszú orosz fogságot szenvedtem, de ha rosszat álmodok, még ma is az érettségi vizsgától reszketek.“ Ennél borzasztóbbat nem tudok mondani. Csak azt, hogy a mai tanítási rendszer mellett nemcsak a diákoknak ilyen borzalmas az iskola, hanem a tanároknak is.«. (Móricz Zsigmond: Az iskola és az élet, 1938) zet, hogy a tanszéken nincs utánpótlás, nem neveltek utódokat, és mind a mai napig nem végeznek olyan pedagógiai, de főleg tudományos munkát, amilyent kellene. Eleve általános műveltséget próbáltak adni középiskolai tanárok részére. öllős László: Hogy hogyan emlékezem vissza a magyar tanszék szellemiségére? Mindenképpen kettéválasztanám a diákok és a tanszék szellemiségét. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egy nagyszerű évfolyamba kerültem. Általában ugyanis erről a tanszékről kerültek ki a pozsonyi magyar diákok klubéletének irányítói. Ami a tanszék szellemiségét illeti: annak inkább a hiányát említhetném. Nem volt az az érzésünk, hogy itt valamiféle csehszlovákiai magyar szellemi centrumba csöppentünk volna bele, csupán egy tanszékre kerültünk, ahol szigorú és kevésbé szigorú tanárok voltak. A tanszéktől némi szakmai ismeretet kaptam, amit úgy ahogy meg lehetett szerezni. Csupán két embert éreztem szellemileg közelállónak magamhoz: Pasiaknét és Zemant. Haraszti Mária: Pezsgő, alkotó szellemi közösségre számítottam, ehelyett a tespedtség és provincialitás légkörét kaptam. S annak ellenére is így érzem, hogy a felettünk lévő évfolyam - Molnár Imréék - megpróbálkoztak szellemi műhelyek kialakításával. Ám a „nehogy már baj legyen!" légkörében a kezdeményezések általában csírájukba fúltak. Néhány tanár igyekezett magasabb szférák felé terelni a gondolkodást, például Zeman tanár úr, de termékeny vitákra nem tudnék példákat felhozni. Az autokrata és középiskolás módszerek tették színtelenné az oktatást, s engedtek a pedagógusi pályára olyanokat is, akik felkészületlenül, gyakran pedagógusi adottságok nélkül tovább folytatják a saját farkába harapó kígyó ostoba tekergőzését. Gecse Jolán: A magyar tanszékre úgy emlékszem vissza, hogy ott egy nagy adag görcsöt és szürkeséget kaptam. Merev volt az egész légkör, a külsőségeknek viszont annál nagyobb szerep jutott. Úgymond, „teljesítményt" vártak tőlünk, de ez a teljesítményelvárás is felszínes volt, néhány példamondat bemagolásával el lehetett hitetni, hogy foglalkoztunk az anyaggal, de hogy igazából ki mit tud, az senkit sem érdekelt. Ebből a tanszékből hiányzott a „fészekmelegség“, hiszen a tanárok sohasem vették partnerszámba a diákokat. Márpedig a tanár-diák viszony mindig bizalom kérdése kell hogy legyen, enélkül a diákban nem alakul ki a felelősségérzet. Csak a bizalom tudja elkötelezetté tenni mindkét felet. A leírt vélemények 1977-ben, 1983- ban és 1984-ben diplomázott igényes, gondolkodó emberek elvárásait, s a tanszék egy korábbi állapotát tükrözik. Egy olyan idült helyzetet, amin valóban nagyon nehéz, mégis okvetlenül szükséges változtatni. 1984-től folyamatosan történtek is ilyen irányú kezdeményezések, a feltételek azonban nem változtak, így gyökeres változásokról nem lehetett szó. Jöttek új tanerők a tanszékre, 1984- ben Fonod Zoltán, 1988-ban pedig Zalabai Zsigmond, akit aztán az 1989-es forradalmi változások és a diákakarat a tanszék élére emelt. Zalabai Zsigmond 1989 novemberétől 1991 decemberéig teljes eröbedobással, lehetőségei felső határán mozogva irányította a tanszéket. Életre hívta a Szenczi Molnár Albert Alapítványt ösztöndíjak, honoráriumok, tanszéki lap támogatására, kitalpalt egy engedélyt a tanszék bővítésére s így létrejöhetett az oly régóta áhított kabinet a tudományos munkát végzők számára, mert engedélyt kaptak a tanszék öt emberrel való bővítésére is. Beindult a Tanszéki Hírmondó, tervei között szerepelt egy diákszínjátszó kör létrehozása és sok egyéb. S akkor, 1991 decemberében egyik napról a másikra lemondott a tanszékvezetői posztról.- Miért nem vállalta tovább Zalabai Zsigmond a tanszék vezetését?- Mert féltem, hogy beleroppanok. Két évig csináltam összeszorított foggal, egyszál magamban, de azóta nem volt időm arra, hogy írjak, olvassak, csak mint egy örült készültem az óráimra. A három év alatt négy tantárgyat tanítottam, a mi tanszékünkön ugyanis nincs meg az a differenciálódás, ami a normális, jól kiépített egyetemeken. Ezen a tanszéken 1959-től hét ember tanított, hosszú ideig elfelejtődött, hogy akár egy-egy aspiránsi helyet kicsikarjanak. Pedig a magyar tanszéken is ugyanazokat a tantárgyakat oktatjuk, amit a szlovák tanszéken: itt is leírónyelvtan, ott is, itt is nyelvtörténet, ott is stb., s ez abszurdum. A szlovák tanszéken ugyanis 33 tanár és 5 tudományos kutató végzi ugyanezt. Van néhány alapkérdés, amire nálunk nincs megoldás. Budapesten például a tanárok kutatási és előadási területe egybeesik. Nálunk ez nem valósítható meg.- De ha beindul a kabinet munkája, akkor ez a probléma részben megoldódik. ..- Igen, remélhetőleg. Óriási dolog, hogy ebben a státusszegény világban sikerült kicsikarnunk öt helyet, de látni kell, hogy ide nem tolonganak az emberek. Olyan nyomorúságosak a fizetések, hogy a végzős hallgatóink háromhónapi munkaviszony után többet keresnek, mint itt egy 35-38 éves tanársegéd. Ennek ellenére most mégis gazdagodtunk, mert idejött Tözsér Árpád régi magyar irodalmat, Kulcsár Tibor pedig módszertant oktatni, Bállá Kálmán pedig a kabinet munkáját erősíti meg. Ha beindul a kabinet, talán a publikációs tevékenység is fellendül, hiszen eddig a pedagógusi kötelezettségek mellett nem volt írás. Tózsér Árpádnak ezenkívül olyan tervei is vannak, hogy ő itt majd műfordítókat és kritikusokat is nevel, remélem, nem örli fel öt idejekorán ez a húsdaráló...- Nem hallgathatom el, hogy beszélgettem a tanszék diákjaival, akik neheztelnek rád, amiért lemondtál a tanszék vezetéséről, mert az áhított egyetemi szellem és a tanszék presztízsének elvesztésétől tartanak...- Én valóban jóban vagyok a diákokkal, nálam mindig közbe lehet szólni, s minden órát úgy próbálok vezetni, hogy az előadás és szeminárium is legyen egyben, hogy éljen, mozogjon az évfolyam. Ez a jövőben sem fog változni. Ami a presztízsvesztést illeti: tény, hogy a tanszék az elmúlt évtizedekben lezüllött, elvesztette a tekintélyét, de tulajdonképpen már a Fónod-érában megkezdődött a felfelé ívelés, s a dékáni hivatal a súlyának megfelelően kezdte a magyar tanszéket kezelni. Mára elértük azt, hogy a dékánhoz akármilyen problémánkkal bekopogtathatunk, megértette például a kabinet-óhajunkat, és pénzt is szerzett rá. Ez nem kicsiség. Beindult egyfajta munkamegosztás és differenciálódás, s ez magában hordozza annak a lehetőségét, hogy itt valamiféle előrelépés legyen. Múlt és jövő Dr. Jakab István docens 1961 -tói tanít a tanszéken, van hát áttekintése az elmúlt évtizedekről. Talán ö a legilletékesebb, hogy válaszoljon a múltat érintő kérdésekre, mint ahogy a jövőt illető dilemmákat is neki kell megválaszolnia, hiszen 1991 decemberétől ö a magyar tanszék vezetője. Zalabai Zsigmond lemondása után dékáni kinevezéssel és a pedagógusok választásának eredményeként egy évig Jakab István irányítja a tanszék dolgait.- Mielőtt a jövőt illető terveiről faggatnám, térjünk vissza néhány kérdés erejéig a múltba. Az egykori diákoknak és az értelmes felnőttek többségének az a véleménye, hogy iskolarendszerünk tudás-, sót sok esetben tehetségellenes volt. A szlovákiai magyarság helyzete specifikus, így a magyartanárokra mindig is nagyobb felelősség és több feladat hárult, mint a többségi iskolák tanáraira. Az ön véleménye szerint a magyar tanszék tanárai tudatosították ezt az elvárást, s elkövettek-e mindent a múltban, hogy a valóban legrátermettebb, az alkotó szellemű fiatalok kapjanak itt zöld utat? Azok, akik alkati adottságaiknál fogva perspektivikusan a legalkalmasabbak voltak a ,, lámpás", a vidéki pedagógus szerepére?-Azt, hogy ki megy pedagógiai pályára, azt több körülmény is befolyásolhatja. Mert legyünk őszinték: pedagógiai pályára nem mindig a legjobb gyerekeink mentek, aki tudott jól szlovákul, az ment orvosira vagy mérnökire. A pedagógiai pályát vagy azok választották, akik otthonról is hoztak már bizonyos indíttatást, esetleg a szülök pedagógusok voltak, vagy azok, akik úgy érezték, hogy más pályán nem tudnák megállni a helyüket. És, sajnos, ez a helyzet a mai napig fennáll magyar vonatkozásban.- De ez nem minősítheti a tanárképzést. Több toleranciával, a magyarországi egyetemekhez hasonlóan, nem lehetett volna elérni azt, hogy a kollegialitás éreztetésével serkentsék bizonyításra, munkára a diákokat?- Nehéz ott egyetemet csinálni, ahol a középiskola hiányzik. Azt hiszem, ezzel mindent megmondtam. Mert olyan felkészültséggel vagy olykor felkészületlenséggel is jöttek ide hallgatók, hogy a tanáraink kénytelenek voltak a középiskolát is pótolni. Mi légüres térben nem nevelhetünk gondolkodó embereket, csak anyaghoz kötötten. Én a nyelvtanban taníthatom őket gondolkodni, a nyelvtanban nevelhetem őket kreativitásra, az irodalomtanár az irodalomban. Amikor hiányzik az az anyag, amelybe bele tudnánk kapaszkodni, akkor nekünk ezt pótolni kell. A felvételin a gyerekek nem tudták, mi az a szóelem! Nem tudtak hozzáfogni az alaktani elemzéshez, mert nem tudták, mi az az alaktani elemzés! Akkor én hogy neveljem az alaktan keretében kreativitásra a diákokat?- Tehát ön végeredményben helyesli, hogy a tanszéken középiskolás módszerekkel oktattak?- Nem helyeslem, de nem tehettek mást.-Mivel magyarázza, hogy a Magyarországra kikerült diákokat, akiket itt esetleg a kidobás veszélye fenyegetett, ott megállták a helyüket?- Nem tudom. Az volt a baj, hogy voltak, akik idejöttek azzal, hogy ők kész költők vagy írók, s egyszerűen nem voltak hajlandók mással foglalkozni. Nálunk pedig pedagógusképzés folyik, mi nem költőket képezünk.- Viszont a pozsonyi magyar tanszék az egyetlen hely Szlovákiában, ahol egyetemi szinten lehet tanulni magyar nyelvet és irodalmat. Az itteni magyarságnak pedig nemcsak pedagógusokra van szüksége. Sok ember eleve nem azzal a szándékkal jött ide, hogy pedagógus legyen, hanem épp költő, író, esetleg műfordító vagy kritikus.- Nekik is meg kell tanulniuk a nyelvtan alapjait, a helyesírást, mert pedagógiai, tanári diplomát kapnak. Az éremnek két oldala van. Maguk azt látják, ami a tanszék részéről történt. Mi nagyon sokat megtettünk ezekért a költő-gyerekekért, de tanári diplomát anélkül nem adhattunk, hogy legalább a minimumot ki ne préseljük belőlük. Mert ki van biztosítva az ellen, hogy ezek a gyerekek nem fognak tanítani?- Hogyan értékeli a tanszék életében az 1989 novemberéig eltelt időszakot?- Elég vegyes időszak volt ez. Ahogy az élet hullámzott, ahogyan a politika alakult, tulajdonképpen az egyetem is függvényévé vált ennek az alakulásnak.- Most, hogy ön áll a tanszék élén, milyen elképzelései vannak a jövőt illetően?- Elképzeléseim volnának, de sok a nehézség. Én nem akartam funkciót vállalni, de most olyan helyzet alakult ki, hogy beláttam; nem utasíthatom vissza, mert esetleg a tanszék látná kárát. Egyrészt mindössze hárman vagyunk docensek, egyetlen profeszszorunk sincs. S most nekem ki kell építenem ezt a tanszéket, öt, illetve hat új ember felvételére kaptunk lehetőséget, tehát egy tudományos kutatóosztályt kell létrehoznunk. A múlt évben már megvolt az engedély, akkor hirdettük meg a pályázatot. A pályázatra azonban kevés ember jelentkezett. Egyrészt aki jobb szakember volt, annak már biztos helye van a középiskolákban, lakása és családja van, esetleg be kellene járnia és mi nem tudunk lakást biztosítani, másrészt mi nem tudunk olyan fizetést adni, amelyet a középiskolán megkap. Ez a helyzet, s amíg így lesz, nem hiszem, hogy jó szakembereket kapunk.-Ez így igaz. Viszont az elmúlt harminc év alatt, amikor még sokkal összemosódottabb volt a bérezés, amikor még mindenki „állami“ fizetésből élt, akkor sem sikerült a tanszéknek igazi utánpótlást kinevelnie. Miért?- Ennek nem a hallgatók érdektelensége volt az oka, hanem mert nem volt perspektívájuk az embereknek. Ha lett volna egy tudományos intézetünk, ahol irodalmárok, nyelvészek dolgozhatnak, akkor bizonyára specializálódnak egyikre vagy másikra. De itt évek teltek el anélkül, hogy felvehettünk volna valakit. Húsz éve harcolunk a kabinetért, amelyet tulajdonképpen most kaptunk meg. A dékánunk nagyvonalúsága és megértése révén, másrészt a magyar politikai mozgalom aktív képviselőinek a közreműködésével sikerült ezt elérni.- Ennek eredményeképp perspektivikusan el tudja képzelni, hogy ez a tanszék egyszer majdan szellemi fórummá váljon?- Egy év alatt nem lehet csodákat művelni, az igaz. De ezt az egy évet jó szakemberek megszerzésére szeretném felhasználni, mert természetesen az a véleményem, hogy azért a közéletre is kell hasson a tanszék, amennyire hathat, s - bár nem vagyunk magyar intézmény, hanem egy szlovák karnak a magyar tanszéke - mindenütt ott vagyunk, ahol ott kell lennünk, az anyanyelvi társaságtól kezdve a tudományos társaságig. Nekünk a tudomány művelése terén kellene szellemi fórummá válnunk, s ehhez rátermett emberekre lenne szükség. A tanárokkal és diákokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült: mindannyian érzékelik, hogy beteg a magyar tanszék, mint ahógy egész oktatásügyünk az. Ezen írásunk célja nem az elmarasztalás, ítélkezés volt, hanem annak érzékeltetése, mennyire szükséges az ember- és tehetségközpontú tanárképzés elérése, hiszen az itt képzett pedagógusoktól függ gyermekeink jövője. CSANAKY ELEONÓRA T