Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11 / 87. szám

1992. április 11.

9

Szabad ÚJSÁG

Dalibor M. Krno

A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL

Krno professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrás értékű, mert bemutatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megismerése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Käfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jelent meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban folytatásokban részleteket közlünk.

Áttelepítés

(3. rész)

Szeptember 18-án a bizottság meghallgatta Magyarország képviselőjét. A magyar kormány nevében Szegedy-Maszák úr washingtoni követ tartott beszédet. Beszédének hangneméről és az abban alkalmazott érveléséről néhány szószerinti idézet ad képet:

„...Sajnálattal vagyok kénytelen megjegyezni, hogy Clementis államtitkár úr néhány téves és pontatlan tényre alapozta megállapításait. Néhányat említenék közülük a valóság fényében.”

„...A Külügyminiszterek Tanácsa által javasolt békeszerződés nem tartalmaz semmiféle rendelkezést sem a csehszlovák, sem a magyar lakosságról. Ez világosan mutatja, hogy a területi status quo felújításakor a Külügyminiszterek Tanácsa változtatás nélkül kívánta hagyni a lakosság nemzetiségi status quo-ját az általa lakott terület tekintetében.” „...A csehszlovák delegáció azonban, egyrészt a területi status quo-t védve, sőt Csehszlovákia érdekében történő megváltoztatását javasolva, másrészt meg kívánja változtatni a lakosság status quo-ját területi vonatkozásban Magyarország és a magyar lakosság rovására.” „...A demokratikus alapelvek érvényesítése és az egyén és a kisebbség jogainak tiszteletben tartása az egyéb megoldási lehetőségek alapelve.

A csehszlovák javaslatban foglalt elv megvalósulása a békeszerződés-javaslatban fölöttébb veszedelmes precedenst teremtene, mivel úgy nyilvánulhatna meg, mint elhajlás egy új kisebbségi politika irányába."

„...A mi válaszunk egyszerű: A magyarok évszázadokon át ott voltak és ott vannak ma is, mivel oda köti őket földjük és táplálékuk, mivel a terület és a lakosság status quo-ja kölcsönösen függ egymástól. Képtelenek vagyunk felfogni, hogyan lehet revíziós szándékkal összekapcsolni a status quo fenntartását, hiszen a revízió ténylegesen a status quo megváltoztatásához vezet. Ez esetben a csehszlovák kormány az, amely meg kívánja változtatni a status quo-t, és nem a magyar kormány.

És ezt úgy akarja megváltoztatni, hogy Csehszlovákia egynemzetiségű állam legyen, annak ellenére, hogy változtatás nélkül megtartja jelenlegi határait..."

„Egy nemzeti állam kialakításának demokratikus és emberi módja tehát nem alapulhatna egy fölöslegesnek vagy veszélyesnek tarolt nemzeti elem kiűzésén, hanem területmódosításon. Ha tehát Csehszlovákia így szorgalmazza a nemzeti status quo megváltoztatását a kikényszerített áttelepítés árán is, akkor ugyanígy viselnie kellene annak a következményeit a terület tekintetében is.” „...Amünchenia tragédi korszakában Hitler külső fenyegetései a szudétanémetek és a szlovák autonomisták belső nyomására támaszkodtak. Az anschluss óta Heinlein nemzeti szocialistái és a Tiso-vezette szlovák autonomista csoport, valamint más szlovák képviselők is rendszeresen együttműködtek.”

„...Elhisszük, hogy ezzel megkísérlik céljuk elérését. Az első, olyan hatást kell kelteni, hogy a világ elfelejtse azt a szerepet, amit a hitlerizált szlovákok játszottak a Csehszlovák Köztársaság szétverésében és később a német védnökség alatti Szlovákiában. Másodszor arra vágynak, hogy megfosszák vagyonuktól a szorgalmas szlovákiai magyar földművelőket.”

„...Csehszlovákia most a potsdami döntés revízióját igyekszik kieszközölni. Ámde a potsdami egyezményt motiváló indokok nem változtak. Ezért szilárdan hisszük, hogy a párizsi konférencia nem tesz eleget a követelésnek a potsdami döntés kiteijesztésére és — a kollektív felelősség elvének megerősítésével — nem rak új és elviselhetetlen terheket sem a magyar nép vállára, sem szerencsétlen országunkra.”

„...Az úgynevezett reszlovakizáció úgyszintén fura és veszedelmes emlékeket ébresztő eszköz. A különböző nemzetiségek együttélése kötelező érvénnyel a természetes alkalmazkodást jelenti.”

„...A bizottságra bízom annak eldöntését, vajon demokratikus és erkölcsöse a rasszista alapelv meghatározásának ez a módja és az ilyen kényszer-asszimiláció, de határozottan ki kell jelentenem, hogy az e nyilatkozatok kierőszakolása során érvényesített erőszak-elem minden erkölcsi értéktől megfosztja azokat...”

„A potsdami döntés szerint kitelepített vagy kitelepítendő németek száma nem haladja meg a 272 000-et, mivel a magyar kormány nem űz ki valamennyi német anyanyelvű személyt, csak a hitlerizált németeket.”

„...Ilyen körülmények között további 200 000 magyar áttelepítése az éppen a termelékenység és egyben az egzisztenciális eszközök visszaesésével küszködő Magyarországra, gazdasági katasztrófa lenne az ország számára.”

„...Az elmúlt években a magyar nép szörnyű szenvedést élt át a háború és a fantasztikus infláció következtében.”

....Ámde 200 000, az egész országban szétszórt elégedetlen és kétségbeesett ember politikai szempontjából is elviselhetetlen terhet jelentene, mivel a békeszerződésnek ezek az áldozatai a meghirdetett nemes alapelvek élő arculcsapásaként nyugtalanságot keltenének az egész országban.

Csehszlovákia tán megszabadulna 200 000 fölöslegesnek vagy terhesnek tartott embertől, de ezzel együtt elvesztené kilenc millió magyar jóakaratát és őszinte szándékát, hogy békében és jó megértésben éljen szomszédjával. Csehszlovákia a barátság és a csehszlovákiai magyar kisebbségi kérdés végleges megoldása előfeltételének tartja a kényszerkitelepítést. De hogyan születhet barátság, ha ilyen, a magyar nép számára elviselhetetlen politikai, erkölcsi és gazdasági sérelmet jelentő kényszerkiűzés a következménye."

„...A csehszlovák delegáció vezetője arra kérte önöket, uraim, hogy emlékezzenek Münchenre, amellyel annak idején nem értettek egyet. Á magyar küldöttség arra kéri önöket, emlékezzenek az Atlanti Chartára és a Négy Szabadságra, amiért a háborúban harcoltak”.

Szegedy-Maszák úr 46 percet beszélt. A fordításokkal együtt a magyar küldöttség meghallgatása az egész bizottsági ülést igénybe vette. A szónokok csak a következő ülésre jelentkeztek. Egyebek között Bedel-Smith tábornok, az USA delegátusa közölte, hogy nyilatkozatot akar tenni, de csak miután meghallgatta Csehszlovákia válaszát" a magyar következtetésekre.

A következő ülésen, szeptember 20- án Dr. Clementis elutasította, esetenként helyesbítette a magyar küldöttség néhány érvét és állítását. Ezt az alábbi beszédben tette:

„A csehszlovák delegáció már a megtárgyalásra kerülő javaslathoz mondott expozéjában kijelentette: célravezetőnek tartja, hogy a Csehszlovákiából kitelepítendő maximálisan 200 000 létszámú magyar kérdését e bizottságban minden vonatkozásban alaposan vitassák meg, mielőtt döntés születik róla. Ezért készek voltunk és vagyunk a válaszra minden esetleges kérdésre, és magyarázatot adunk valamennyi, az egyes delegációk részéről esetleg felmerülő kétségre.

Eredetileg csak a többi résztvevő delegátus véleményének és kérdéseinek meghallgatása után akartunk szót kérni. De az az expozé, amelyet e bizottságban legutóbb a magyar küldöttség képviselője adott elő, arra kényszerít bennünket, hogy problémánk tárgyilagos és torzításmentes megítélése érdekében még a vita megkezdése előtt helyére tegyem a magyar küldöttség néhány állítását.

Bevezetésként be kell vallanom, nagy undort jelent számomra, amikor a hírhedt magyar nemzetiségi statisztika számaival kell foglalkoznom, ami már a nemzetközi irodalomban is a tényhamisítások klasszikus példájaként szerepel. Elvárhatnánk ugyan, hogy a magyar kormány, amely annyira hangoztatja demokratizmusát és elutasítja az előző rendszereket és azok tetteit, legalább is kritikusan foglal állást a Horthy-Magyarország statisztikai adataival szemben, és hogy az új statisztikai adatok közlésekor végérvényesen eltér a régi praktikától. Reméltük, hogy tárgyilagos érveinkkel szemben a tényeknek megfelelő számokat közöl majd, és nem olyanokat, amelyek előre meghatározott célt kell szolgálniuk. Azt hiszem, az igazságosságot az igazság, nem pedig utilitarista statisztikák segítségével kell keresni. Sajnos, csalatkoztunk- ebben a várakozásunkban és abban is, amit elvártunk az új, demokratikus magyar kormánytól, hogy nemcsak elítéli valamennyi korábbi rendszer nemzetiségi politikáját, hanem magától értetődőnek fogja tartani, hogy legalább részben helyrehozza azokat a hibákat, amelyeket ezek a magyar rendszerek főként az utóbbi másfél évszázadban az egykori Magyarország nem magyar nemzetei ellen elkövettek.

A magyar delegáció expozéja azonban jellegzetesen kettős volt. Egyfelől helytelen adatok közlésével, amelyekkel cáfolniuk kellene a csehszlovák delegáció helyes adatait, másfelől azzal, hogy a magyar expozé nem utasítja vissza a részünkről leginkább hangsúlyozott tényeket.

A magyar küldött nem tudta cáfolni azon idézeteim valóságát és helyességét, amelyeket annak bizonyítására mutattam be, hogy a mai Magyarországon is létezik és tervszerű támogatást élvez a csehszlovákiai magyar kisebbségre támaszkodó területi revizionizmus. Ezt nem tehette és nem is tette meg. Éppen ellenkezőleg. A csehszlovák delegációnak a magyar kisebbségi probléma humánus és a lehető legkevesebb kíméletlenséget okozó végleges likvidálására irányuló amendementjét a magyar küldöttség a Csehszlovákia ellen irányuló területi revizionizmus új és további platformjaként használta fel expozéjában.

Bizottságunk munkája során bizonyára elég alkalom lesz majd arra, hogy ellenőrizzenek valamennyi, mind a csehszlovák, mind a magyar expozénbán közölt adatot. De már az általános vita szükségleteit is szolgálva, ma legalább az alábbiak közlését tartom szükségesnek:

A magyar küldött azzal vádolt, hogy helytelen számadatot közöltem a magyarországi szlovákokról és a szlovákiai magyarokról. Szerinte 1930-ban 104 000 szlovák élt Magyarországon.

A magyar külügyminisztériumnak e konferencia tájékoztatása kiadott, „Les problemes de la minorité hongroise de Slovaquie” című brosúrájában viszont a 9. oldalon azt olvassuk, hogy objektív becslés szerint a mai Magyarországon állítólag 120 000 szlovák él.

Gyöngyösi miniszter 1945. szeptember 6-án a következőket mondotta a magyar parlamentben: „Ha 600 000 (szlovákiai) magyarért ki kellene cserélnünk minden egyes magyarországi szlovákot, aki a legutóbbi népszámláláskor szlovák anyanyelvűnek vallotta magát, legfeljebb 75 000 szlovákot cserélhetnének ki.”

Gyöngyösi miniszter úr akkor ugyanis az 1941. évi magyar statisztikára támaszkodott, amely csak 75 000 magyar állampolgárnál mutatott ki szlovák anyanyelvet. De nem is tekintették őket szlovákoknak, mert ugyanezen statisztika szerint még 17 000 sem volt szlovák nemzetiségű.

Borsody úr, a magyar külügyminisztérium tisztviselője, a mostani washingtoni sajtóattasé „Magyar-szlovák kiegyezés” című könyvében, amelyből már idéztem ezen a helyen, 170 000-re becsüli a magyarországi szlovákok számát.

Ez egy apró példa csupán a magyar statisztikai dzsungelból. Mi, sajnos már régóta ismerjük. Ezért volt teljesen indokolt pesszimizmusunk adatait illetően, és ezért a magyarországi szlovákok jelentkezési akciója idején etnográfusaink és statisztikusaink a helyszínen és a szlovákok központjaiban végezetek becslést az összes hozzáférhető objektív és szubjektív jegyek alapján, és a magyarországi szlovákok segítségével. így

jutottak a 45 000-es számhoz, amit expozémban közöltem.

Nem kevésbé tarkák magyar adatok a ma Szlovákiában élő magyarok számáról. A Gyöngyösi minisztertől már közölt idézetben 600 000-ről van szó. Az 1945. november 20-án Gyöngyösi miniszter által a szövetséges ellenőrző bizottság képviselőjének átadott és 4. sz. annexió jelzéssel e konferencia elé terjesztett, „A csehszlovákiai magyarok száma" című memorandum 5. oldalán azt olvassuk, hogy „a csehszlovákiai magyarok száma mintegy 800 000-re becsülhető.” Ámde ugyanezen az oldalon a mai Szlovákia területén élő magyarok számának kimutatására az egyes évekből származó statisztikák szerint az 1941-es 892 677-es számmal szolgál. A már idézett „Les problemes de la minorité hongroise” című brosúrában a 10. oldalon ezt olvassuk a mai Szlovákiában élő magyarok számáról: „Les évaluations hongroises actuelles donnént généíalement 700 000.”

Nem folytatom tovább ezt a számítgatást. De nézzünk még meg egy számadatot, amit a magyar küldött csehszlovák forrásra hivatkozva közölt expozéjában. Eszerint a mai Szlovákiában 650 000 magyarnak kellene lennie.

A magyar küldött elsősorban a „Statisticky zpravodaj” (Statisztikai Tudósítódban 1945. december 1-én megjelent cikkre hivatkozik. Persze a magyar küldött elfelejtette idézni ebből az elméleti fejtegetésből a szerző bevezető megjegyzését, miszerint számadatai kísérletet jelentenek a megnyugtató, „legalább becslésre szolgáló alap” meghatározására. És a becsület számjegyek közlése után a szerző szó szerint ezt írja: „Szlovákia lakosságának számát a München előtti határok szerint tehát 1943 végén mintegy 3.654.000-re becsüljük. A további évekre nem merünk becslésbe bocsátkozni, mert semmiféle adatunk nincs azokról a nagy változásokról, amelyek ez után az időszak után a lakosság lélekszámában bekövetkeztek, mindé nekelőtt a szlovák felkelés és más háborús akciók, a zsidók elvándorlása a magyar övezetből 1944-ben, illetve a németek és a magyarok 1945. évi elvándorlása következtében.”

A másik bizonyíték, amire a magyar küldött hivatkozik, dr. Boháé csehszlovák statisztikus cikke. Ez azonban csak a „Statistic^ zpravodaj ”-ból az imént idézett cikk adatainak ismétlése.

Szlovákiában eddig nem végeztek népességösszeírást — ugyanígy Magyarországon sem, ámbár a magyar küldött azt állította nekünk, hogy 1945 közepén állítólag végrehajtották a népszámlálást.

Mint már expozémban közöltem, a magyarok számának megállapításakor Szlovákia mai területén az 1930-as népszámlálásból indultam ki. A mi népszámlálásunk abban az évben 571 988 magyart mutat ki Szlovákiában. Hangsúlyoztam azonban, hogy úgynevezett statisztikai magyarokról volt szó, mivel ebbe a számba belefoglalták azokat is, akik szlovák származásúak, ma is szlovákul beszélnek és csak a hosszan tartó nemzetiségi elnyomás hatása alatt vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy a két háború közötti Csehszlovákiában semmi sem történt, ami lehetővé tette volna visszatérésüket eredeti szlovák etnikumukhoz. Statisztikusaink munkáira támaszkodva, akik becslést végeztek az 1943 utáni lakosság-veszteségekről, tehát azon év után, amikor a Szlovákiában élő magyarok lélekszámát a „Statistic^ zpravodaj” és dr. Boháé becsléssel állapította meg, a megközelítően félmillió számra jutottam.

Most pedig egy újabb, a statisztikai számokkal való csodálatraméltó manipulálást mutató példát. Expozémban közöltem, hogy Magyarország körülbelül 1 millió lakost vesztett a háborúban. Ezen adat említésekor nemcsak a magyar sajtó számos cikkére, hanem főként arra a jelentésre támaszkodtam, amelyet az 1946 tavaszán Magyarországra látogató brit delegáció nyújtott be. Nem kétséges, hogy ez a delegáció hivatalos magyar forrásokból merítette adatait. Ezeknek az adatoknak akkor a Magyarország iránti részvételkeltést kellett szolgálniuk. Én azonban a maximálisan 200 000 szlovákiai magyar magyarországi elhelyezésének lehetőségével összefüggésben említettem Magyarország veszteségeit, és ezért a magyar küldött kénytelen volt megcáfolni ezeket az adatokat és kijelenteni, hogy a háborús veszteségek semmi esetre sem érik el azt a számot, amit a brit delegáció jelentése alapján közöltem.

Nos, a „Magyar statisztikai zsebkönyv”-nek nevezett, 1946-ban kiadott hivatalos publikáció 13. évfolyamának 203. oldalán olvassuk Magyarország háborús veszteségeiről, a halálos áldozatokról a 953 842-es számot.

A magyar küldött ebben az összefüggésben azt állította, hogy 1941-ben 481 000 személyt érintett a magyar zsidótörvény és megállapították, hogy 220 000—240 000 zsidó vallású állampolgár maradt életben és él ma is Magyarországon, ezért úgymond becslésem nem lehet helytálló — pedig úgyszintén különböző magyar forrásokból merítettem — miszerint Magyarországon közel félmillió zsidót mészároltak le. Nos, a „Szürke könyv”-nek nevezett publikációban, amelyet annak bizonyítására adtak ki, hány magyarországi zsidó menekült meg az üldözés elől, abban a könyvben, amelyet a magyar küldöttség más vonatkozású ügyben szétküldött a békekonferencia delegációinak, a 11. oldalon ezt olvassuk: „1941. március 19-nek kellett bekövetkeznie, hogy a magyar zsidók sorsa olyan tragikussá váljék, mint Európában másutt: 825 000 zsidó fajú magyar állampolgár állt a megsemmisülés előtt.” Ugyanazon oldalon állítja a szerző, hogy ebből a létszámból 255.000 embert sikerült megmenteni. Normális számítás szerint 825 000 mínusz 255 000 nyilván kitesz legalább fél. milliót, ahogyan azt én közöltem. Végül vegyünk még harmadiknak és egyben utolsónak egy számjegymanipulációs példát, a magyar küldött adatait azon szlovákok számáról, akik a csehszlovák—magyar lakosságcsere egyezmény alapján önkéntesen áttelepülésre jelentkeztek. Ezek létszámát a magyar külügyminisztérium a már idézett „Les problemes de la minorité hongroise en Slovaquie” című kis brosúrában a 8. oldalon 88 111 -ben állapítja meg. A magyar küldött itt 60 000—80 000-ről beszélt. És ténylegesen a magyar kormánynak július 12-én átadták a jelentkezettek utolsó névjegyzékeit, amelyek szerint a jelentkezettek létszáma elérte a 99 105-öt.

A magyar expozéban ismertetett úgynevezett statisztikai számok kissé fárasztó helyesbítése után kénytelen vagyok még helyretenni néhány, a magyar küldött által ismertetett tényt, amelyek célja a dolgok valódi állapotának elrajzolása. Mivel a magyar küldött nem tudott semmiféle érdemlegeset felhozni az általam felsorolt biztosítékok ellen, amelyeket annak bizonyítására ismertettem, hogy a maradék magyar lakosság eltávolítása Szlovákiából a humanitás, sőt az érintett személyek gazdasági szükségletei valamennyi alapelvének tiszteletben tartása mellett történne, hát legalább megemlítette, hogy azon személyek névjegyzékében, akiknek a csehszlovák—magyar lakosságcsere egyezmény alapján át kell települniük Csehszlovákiából, említettünk 23192 magyart, mint háborús főbűnösöket, akiknek állítólag át kell települniük és megfosztják őket minden vagyonuktól.

A magyar küldött hangsúlyozta, hogy a magyar kormány a csehszlovák kormány kifejezett követelésére fogadta el az egyezménynek azt a vonatkozó rendelkezését, amely jogot biztosít számunkra az ilyen áttelepítésre. Azt azonban nem tartotta közlésre érdemesnek, miért ragaszkodott Csehszlovákia ehhez a követeléshez, és azt sem, milyen módosításokra került sor a további tárgyalások során e paragrafus végrehajtásának tekintetében.

A csehszlovák kormány érthetően mindenekelőtt azoktól a magyaroktól igyekezett megszabadulni, akik aktívan részt vettek a Csehszlovák Köztársaság szétverésében és vezető szerepet játszottak a magyar fasiszta szervezetekben. A magyar küldött tudatosan elferdíti a valóságot, amikor azt mondja, hogy itt háborús főbűnösökről tárgyalnak, amennyiben a csehszlovák—magyar egyezmény vonatkozó rendelkezése nemcsak a szó szoros értelmében vett háborús bűnösök kitelepítésére jogosít bennünket, hanem mindazoknak, akik bármilyen formában és már a háború előtti években aktív részt vállaltak a köztársaság szétverésének előkészületeiből. A Horthy-Magyarország a bécsi döntés után egész sor szép kiállítású almanachot adott ki, amelyekben egykori magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok ezreinek életrajzát és Csehszlovákia elleni tevékenységét közük. Már ez a dokumentáció is feljogosította volna a csehszlovák bíróságo kát, hogy a szigorított, háború utáni büntető előírások alapján magyarok ezreit ítélje halálra vagy súlyos börtönre. Csehszlovákia nem nyúlt ehhez az eszközökhöz. Ha nem is a magyar küldöttségnek az e paragrafus tárgyalása során kifejtett indoklása alapján, miszerint ha az illető magyar a csehszlovák jogrend szerint hazaáruló is, magyar szempontból hazafi lehet. Egyszerűen azért nem nyúltunk tömeges ítélethez, mert ez ellenkezik eszmei felfogásunkkal.