Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-05 / 55. szám
1992. március 5. 5 Egy közlemény margójára Hamuban sült pogácsával - útra készen Szabad ÚJSÁG „Én, Juhos Ferenc, huszonkét éves nádszegi lakos, értesítem mindazokat a közeljövőben házasulandókat, akik nem kértek fel a vöfélységre életük fontos eseményén, hogy ne számítsanak rám. Lakhelyet, munkahelyet, életmódot változtattam. Ezúton kívánok mindnyájuknak sok boldogságot, szerelmet és szerencsét a közös úton... és kérem őket, ha döntésemet váratlannak, netán nehezen érthetőnek találnák, olvassák el ezt az írást. Köszönöm.“ DUBNO Egy év után magyarul is Kék: a remény színe Mátyusföld nem egy olyan magyart adott már földijeinknek, aki történészként, politikusként, pedagógusként, irodalmárként gyarapította értékeinket (és sorainkat). E téren kiapadhatatlannak bizonyul. Vidéki városait, néhol hangyabolyhoz, másutt lakatlan, élettől csendesen elforduló, magába száradt csigahéjhoz hasonlító falvait járva újabb és újabb bizonyítékok tárulnak elénk. Olyan emberek képében, akik éleslátásukkal, másságukkal hivatottak nagyot lendíteni a néha elapadni látszó események kerekén. Ferike, az eisöáidozó A fiatal, egy éve még katonaköteles Juhos Feri mindig az élet zajosabb, zavarosabb oldalán állt. Természeténél fogva a kezdeményező szerepét vállalta, és részt vett mindenfajta zenét és táncot kívánó tevékenységben. Valahogy így vált belőle a környék legkeresettebb vőfélye és mókamestere, aki a jó hangulathoz ízes népi regulák színészi produkciójával járult hozzá. Mégsem ezért kerestük öt a közelmúltban. Az „első figyelmeztetésig“ Feri otthonában édeskés dióillat terjeng, a mi asztalunkra is csakhamar forró diós kiflik kerülnek. „Az útra készítettük“ - nyit be mosolyogva édesanyja. Vendéglátónk a tőle megszokott vidámsággal és elevenséggel mesél a színjátszás éveiről, arról, hogyan vált a helyi fúvószenekar tagjává. Ebben az időben kezdett el járni a táncpróbákra, majd ottragadt. Éppen öt évig. Később különböző versenyeken lépett fel klasszikus párostáncban. Partnemöje férjhez ment, ö bevonult katonának. Ezután jött a vófélykedés. - Egy év alatt negyven lakodalomban voltam, valamennyi házaspár fényképét itt őrzöm az albumban. Nagyon szerettem ezt a szerepet, színjátszásnak tekintettem, örültem, ha a vendégek jól érezték magukat és sokáig emlegettek egy-egy lakodalmat. Egyre több meghívást kaptam. Voltak, akik már jó néhány hónappal A huszonkét éves Feri pedig egy év alatt negyven lakodalomban vállalta a vőfély szerepét. Vajon melyik az ő igazi arca?! korábban „megrendeltek", nehogy megfeledkezzem róluk. Nem a pénz volt a fontos, amit ezért a vasárnapi munkáért kaptam, hiszen nem volt időm elkölteni, nem utaztam, a munkám volt a szórakoztatás, szórakozás. Jó volt, hogy minden percemet azzal tölhettem, ami igazán érdekelt. Azt is jó volt tudni, hogy szeretnek az emberek. A lakodalmakban nagyon sok csinos lányt ismertem meg. Szerettem táncolni, így kedvemre volt a társaságuk. Egyszer egy királyrévi lány az áttáncolt lakodalom után azt üzente nekem, hogy szeretne velem járni. Barátok lettünk, de néhány hónap múlva rá kellett jönnünk, más a gondolkodásunk, érdeklődésünk. Harag nélkül váltunk el. Engem viszont kicsit elgondolkoztatott a dolog, mert nem ez volt az első eset, hogy erőt vett rajtam a furcsa érzés, nem igazán azt cselekszem, ami bennem van. Ott mélyen más ember vagyok. Éreztem, mindez színjáték, amelyből egyre inkább kimaradok. Egyszer azután munkából hazajövet rosszul lettem, teljesen legyengült a szívem. Valamiféle figyelmeztetésnek tekintettem, tudtam, ideje változtatnom az életmódomon, nem elég, ha csupán a dohányzásról szokom le. „Nem tudom, mi történt...“- komolyodik el Feri, arcán a töprengés ráncai az utóbbi időben túl gyakori vendégek. Pedig Feri fiatal, meglehetősen jóképű legény. Baráti beszélgetésünk mégis kezd megváltozni, s vendéglátónk olyan dolgokról mesél, melyeket a szülei előtt is csupán egy hete tárt fel.- Egy napon Apácaszakállasról érkeztek vendégek, s arra kértek, vállaljam a vőfély szerepét egy lakodalmon. Nemet mondtam, először életemben. Este (szüleim nem tudtak róla) mosolyogva említették, hogy hiszen még nem is jártam abban a faluban, ki tudja, milyenek ott a népi szokások. „Nem is fogok már ott járni“ - válaszoltam én erre, mire természetesen meglepődtek. Csak akkor, néhány hónapos töprengés, titkolózás után vallottam be nekik, hogy a jövő hét elején bevonulok a losonci egyházi iskolába - hittérítő szeretnék lenni. De nagyobb volt az én meglepetésem, amikor szüleim örömkönnyekre fakadtak. Ekkor árulta el az édesapám, hogy mi is történt huszonkét évvel ezelőtt. Édesanyám ötödik gyermekként, nagyon nehezen hordott ki, s rendkívül bonyolult volt a szülés is. Nem tudták, életben maradok-e. Édesapám egész éjjel imádkozott, s mivel június 20-án, az Úr napján születtem, római katolikus lévén felajánlott engem az Úrnak, s nagyon szerették volna, ha egyszer majd pappá szentelnek. Hívőnek neveltek. Tizennégy éves koromig ministráns voltam, énekeltem, felolvastam; otthon nem egy játékomban egyházi motívumok szerepeltek, oltárt építettem, miséket tartottam. De nem fűlt a fogam a tanuláshoz, meg hát jött a tánc, a vöfélykedés és a szüleim lemondtak arról, hogy valaha is pap lehetek. A vágsellyei mezőgazdasági szaktanintézetben tanultam, traktoros lettem a királyrévi szövetkezetben. A 89-es politikai törés után a mi falunkban is megalakult az egyházi hitközösség, fiatalok hozták létre, oda jártak az unokatestvéreim is. Én azelőtt és most is eljárogattam a vasárnapi misékre, ide is elcsábítottak. Beszélgettünk, énekeltünk, imádkoztunk. De nem éreztem, hogy fontos rendszeresen eljárnom közéjük. A gyakori lakodalmak egyre fárasztóbbak lettek, a munkahelyemen pedig sosem éreztem igazán, hogy fontos számomra, amit teszek. Nem éreztem a munka örömét. Gyakoriak voltak a rosszulléteim, azon gondolkodtam, talán mégis meg kellene gyónnom eddigi életformámat, s életemben először jutott eszembe, mi lesz, ha később erre már módom sem lesz. Ki tudja, lesz-e egyáltalán később?! A „második figyelmeztetés“ Egy nap, munkából hazatérve nagyon rosszul éreztem magam. Sok volt körülöttem a veszekedés, riadtan néztem, hogy az emberek egymást marják a jutalomért, s csak az anyagi dolgokban látják emberi érvényesülésük lehetőségét. Nem, egyszerűen nem voltam képes elfogadni az ilyen gondolkodásmódot. Nem értettem, miért kellett valakinek csúnyán káromkodni, összeveszni a társával, amikor néhány perc alatt elromlott az időjárás, neki meg fontos munkája lett volna a szabadban, aztán kisvártatva vendégei érkeztek, s ó terveiről megfeledkezve mosolyogva fogadta őket. Rájöttem, ha megtaláljuk a dolgok helyes értékét, sokkal higgadtabban döntünk, és döntésünk sokkal közelebb áll majd az igazsághoz. Ebben az időben egyre többet beszélgettem Vaskó Péter nyárasdi plébános úrral, akitől könyveket, tanácsokat kaptam. Már fontosnak tartottam a hitközösséget is, és meglepetten vettem észre, mennyivel könnyebb minden, ha barátok között, egymásnak tanácsokat adva beszélünk gondjainkról, s ha mással nem, hát imával éreztetjük társunkkal, hogy mellette állunk, segíteni szeretnénk neki. Egy újsághirdetés alapján kértem a felvételemet a losonci egyházi iskolába. Az első félév az úgynevezett posztulátus - próbaidő -, bizonyítanom kellene, hogy alkalmas vagyok erre a hivatásra, s hogy vállalni tudom mindazt, ami ezzel együtt jár. Gondolok itt arra, hogy szórakozás, családi élet nélkül nézzek szembe az élettel, s ne világi dolgokkal foglalkozzam. Azért választottam a losonci igehirdetö kolostort, mert távolabb van, mint Nyitra, ahol hasonló bentlakásos intézmény található. A próbaidő után következik majd a noviciátus, mely során elsajátítom a tananyagot. Nagyon szeretnék leérettségizni. Csupán Így válhatok fráterból páterré - gyóntató pappá. Szeretnék hithirdetö lenni, misszionárius, itthon, vagy valahol külföldön Mert jó lenne, ha az emberek felismernék a valódi értékeket. Úgy érzem, erre most nagyon nagy szükségünk van! SZÁZ ILDIKÓ (Németh Tibor felvételei) Idestova egy éve lesz, hogy a Rimaszombati járás zömében magyarok lakta falvaiból a hivatalos nyelven feltüntetett falunevek alól a Járási Közúti Igazgatóság dolgozói eltávolították a magyar helységnévtáblákat. Az érintett községek magyar polgárai természetesen ingerülten reagáltak a saját költségükön elkészített táblák eltűnésére, de a polgármesterek sem nézték tétlenül a dolgot. A Medvesaljai Régió tavalyi alakuló ülésén a polgármesterek újra felvetették ezt a problémát és az ügyben kérvényt Írtak a Rimaszombati Körzeti Hivatalhoz, a kérvény másolatát pedig elküldték az Együttélés rimaszombati, illetve országos választmányának elnökségéhez. A Körzeti Hivatal válaszában engedélyezte az olyan információs (tehát Őszintén megvallva: az utóbbi időben nem nagyon tértem be (még ma is) állami vegyeskereskedésbe. Ha ugyanis szükségem volt mondjuk egy fazékra, vagy éppen a vízcsapot kellett kicserélnem, jómagam is inkább a maszekoknál próbálkoztam. Ilyen helyzetben tehát, amikor már csak a régebbi tapasztalatokra „építhetek“, nyitottam be a minap a féli vegyesboltba. Szó, ami szó, kellemesen meglepődtem az áruválaszték láttán. Hát igen, az egykori „jednotás" üzletek polcaihoz szokott szemem alaposan tágra nyilt. Mert tényleg nagyon sok mindent kínál manapság az említett boltban a két eladó: Scherhufer Ilona és Lépes Ferenc. Róluk mindössze annyit, hogy egyikük sem „mai gyerek" a szakmában. A hölgy már húsz éve elárusító ugyanezen a helyen, míg Lépes úr - a főnök - harminckét éve üzletes, s tizenötödik esztendeje irányítja a szóban forgó féli vegyesboltot.-Tény, hogy észrevenni, nem a Jednota igazgat, hanem az AMITA Rt. Természetesen, továbbra is „állami“ üzlet vagyunk - de már teljesen más, mint egykoron, igaz, az áhított folyamat még nem indult be teljesen. A beszélgetés további részében Lépes úr hozzáfűzi, hogy a részvénytársaság ígéreteinek még csak egy töredékét teljesítette - ami az áruellátást, a szállítást illeti. Megjegyzi persze azt is, hogy az AMITA mindössze két hónapja vette át a Jednotától a karmesteri pálcát, így az ellátás csupán valamicskével színvonalasabb a tavalyinál. Ezt követően a kereslet iránt érdeklődöm a bolt vezetőjétől.- Abszolút nem kelendő például az elektronika. Pedig nézetem szerint éppen ezen a téren sikerült a legnagyobbat előrelépnünk. Mert ha úgy két évvel ezelőtt lett volna mondjuk kétkakék színű) tábla kihelyezését, amelyen fel van tüntetve a község magyar neve, ha az legalább tíz méter távolságban - a falu felé - kerül felállításra a hivatalos helységnévtáblától és a község területén, vagyis két-három méterre az útszéltöl. Pál Ferdinánd, a régió vezetője decemberben megrendelőlapot juttatott el a Rimaszombati Járási Közúti Igazgatósághoz, amelyben felhatalmazta őket az érintett települések magyar nyelvű helységnévtábláinak elkészítésére. A táblák januárban elkészültek, de a fagyok miatt csak a februári enyhébb napokon kerültek ki - remélhetőleg most már végleges helyükre - és teljesítik küldetésüket. FARKAS OTTÓ zettás Philips-magnónk, vagy SONY- tévénk... Micsoda üzleteket tudtunk volna lebonyolítani! Most meg szinte senkinek sem kellenek ezek a gyártmányok. Hát igen, egyrészt meg tudom érteni a vevőket, mert a maszekok ma már jobb minőségű árut kínálnak - s bizony, gyakran olcsóbban, mint mi. így hát természetszerűleg hozzájuk mennek a vásárlók. Ami még úgy-ahogy fogy, a tisztítószerek, a mosóporok... Sajnos, ugyanez nem vonatkoztatható ennyire egyértelműen például a kozmetikára. De hát megintcsak nem lehet csodálkozni, hiszen márkásnál márkásabb sprayeket kínálnak mondjuk akár a zöldségesnél vagy éppen a postákon. És ezzel tényleg tisztában kell lennünk... Az üzlet fellendülésével, a konkurenciával... Majd meglátjuk. Az AMITA illetékesei fogadkoznak, hogy fél év elteltével teljes ütemben beindulunk, s akkor... Addig is legyünk türelemmel! A vegyesbolt vezetője a továbbiakban azt is tudtomra adja, hogy az ó üzletükben is mintegy 150 százalékos áremelkedést könyvelhettek el az utóbbi időszakban. Megdöbbentő, hogy ennek ellenére például tavaly decemberben - amely általában az év egyik „legerősebb" hónapja szokott lenni - mindössze 180 ezer koronás forgalmat bonyolítottak le. Az azt megelőző esztendőben még 450 ezer korona volt a forgalmuk az utolsó hónap folyamán - régi árak mellett. Tény: egyáltalán nem lesz egyszerű eleget tenni ennek a módfelett komoly kihívásnak! Sem Félben, sem másutt. De a kocka el van vetve. A tapasztalatok birtokában remélhetőleg az AMITA Rt. illetékesei tudatosítják: most már nem egyébről van szó, mint a fennmaradásról, a további létezésről . .. S a vásárló zsebéhez mérten kalkulálnak majd, amikor árut és árat tesznek elénk. SUSLA BÉLA A bérmálkozás után ministránsként felolvasott és dalolt a templomban Néhány lapáttal még rá kell tenni Fölöttéb komoly kihívás" ff
